Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az alábbi tanulmány célja, hogy – az egészségügyi jogviszony alanyainak bemutatása után – megvizsgálja az emberi méltósághoz, a magánélethez, a diszkriminációmentes elbánáshoz és a személyes adatok védelméhez való jog érvényesülését az egészségügyben.
A teljes tanulmányt a Polgári Jog folyóirat 2017/9. számában olvashatja.
4. A személyiségi jogok megsértéséért való felelősség
Az 1959-es polgári törvénykönyv (Ptk.) 355. § (1) bekezdése a személyiségi jogok megsértésének jogkövetkezményeként a nem vagyoni kártérítést jelölte meg. A jogalkotó a vagyoni kártérítés és a nem vagyoni kártérítés szabályait nem választotta el egymástól; a károkozó abban az esetben volt köteles a nem vagyoni kártérítés megfizetésére, ha felróható magatartásával okozati összefüggésben kárt okozott a károsultnak. E szabály számos gyakorlati problémát eredményezett. A személyiségi jogokkal összefüggésben ugyanis nem értelmezhető a „kár” fogalma. Ennek indoka, hogy a kár természeténél fogva vagyoni jellegű. Nem határozható meg összegszerűen, hogy mennyit ér például az emberi élet vagy egy adott személy becsülete. A kárnak, mint a felelősség-megállapítás egyik feltételének a bizonyítása éppen ezért nem volt lehetséges azok számára, akik nem vagyoni kártérítés iránti igényt akartak érvényesíteni. A nem vagyoni kár intézménye ugyanakkor nem csak a személyhez fűződő jogukban megsértett személyeket hozta lehetetlen helyzetbe: a bíróságok maguk sem voltak képesek megfelelően alkalmazni a nem vagyoni kár szabályait, és a jogsértéseket elszenvedő személyeket kötelezték a nekik okozott hátrány bizonyítására. A problémákat csak tetézte, hogy a nem vagyoni kártérítés nemcsak a kompenzációt, hanem a prevenciót is hivatott volt biztosítani, a szabályozás működésképtelensége ugyanakkor egyik cél érvényesülését sem tette lehetővé[1].
Fontos: a károsult kártérítési igénye nem akadálya annak, hogy sérelemdíj iránti igényt is érvényesítsen. Előfordulhat, hogy a károkozó magatartás vagyoni kárt keletkeztet, azonban ezzel párhuzamosan személyiségi jogot is sért. Ebben az esetben a két igény párhuzamosan érvényesíthető, hiszen míg a kártérítés a vagyoni károk reparációját szolgálja, addig a sérelemdíj az elszenvedett személyiségi jogi jogsértést hivatott kompenzálni. Bár a két igény megfér egymás mellett, azonban vitatott, hogy ha mindkét jogcím adott, ám mindkét igény azonos jogsértésen alapul, akkor nem minősül-e káronszerzésnek, ha a károsult a kártérítés mellett a sérelemdíj teljes összegében is részesül[2]. Ezekben az esetekben – véleményem szerint – káronszerzésről nem beszélhetünk. Ennek indoka, hogy a személyiségi jogi jogsértés és a károkozás eltérő jogi tárgyat sért. Személyiségi jogi jogsértés esetén valójában nem keletkezik kár; a sérelmet szenvedett személynek a Ptk.-ban meghatározott joga sérül, s e jogsérelem egyfajta reparációjaként követeli meg a jogalkotó a sérelemdíj megfizetését. Károkozás esetén ezzel szemben a károkozás általános tilalmát megfogalmazó szabály szenved sérelmet. A két igény alapja tehát nem azonos: akkor sem beszélhetünk káronszerzésről, ha a felelős személy magatartása egyszerre sérti mindkét jogi tárgyat, hiszen a személyhez fűződő jogok megsértése és a károkozás intézménye eltérő jogsértéseket orvosolnak.
[htmlbox Tb_Kommentár]A sérelemdíj intézménye ma is számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel. Bár a jogalkotó – a dogmatikai ellentmondásokra tekintettel – a nem vagyoni kártérítés fogalmát már nem használja a Ptk.-ban, azonban ez nem jelenti azt, hogy a jogintézmény elnevezésének megváltoztatásával orvosolni tudja a már korábban is fennálló ellentmondásokat. A személyiségi jogoknak a vagyoni viszonyokkal azonos szintű védelme ugyanis csak akként biztosítható, ha a jogalkotó a személyhez fűződő jogok megsértését a vagyoni károkozással azonos szinten kezeli. A sérelemdíj iránti igényt megalapozó hátrány ugyanakkor továbbra sem definiálható kárként. Jól látható ez abból is, hogy a személyiségi jog megsértésével okozott hátrány nem teszi lehetővé az eredeti állapot helyreállítását; a sérelemdíj nem in integrum restitutio jellegű, pusztán a sérelem utólagos kiegyensúlyozását szolgálja[3]. A Ptk. – és egyben az egészségügyi törvény (Eütv.) – tehát bár előírja a deliktuális felelősség szabályainak megfelelő alkalmazását, azonban a kárnak, mint a felelősség egyik fogalmi elemének a hiánya továbbra is lényeges különbséget képez a két jogintézmény között.
A sérelemdíj rugalmas szabályára az egészségügyi gyakorlatnak is reagálnia kell. Az egyik lehetőség, hogy a különösen nagy kockázattal járó beavatkozások helyett megnő azoknak a száma, amelyek alkalmazása nem minden esetben indokolt, ám hiba esetén alacsonyabb összegű kárt eredményeznek. Ilyen beavatkozásnak minősülhet például a császármetszés
[26] A sérelemdíj szabályai könnyen vezethetnek a személyiségi jogi perek számának megnövekedéséhez. Ennek indoka, hogy személyiségi jogaikban megsértett személyek ma már a hátrány bizonyítása nélkül is eredményesen perelhetnek. Mindemellett a jogalkotó a személyhez fűződő jogokat úgy fogalmazza meg, hogy lehetőséget biztosít azok rugalmas értelmezésére. A hátrány bizonyítására vonatkozó kötelezettség megszűnése lehetővé teszi, hogy a bíróságok nagyobb számban ítéljenek meg olyan igényeket, amelyekben a jogosultak által elszenvedett sérelmeknek nincsenek látható nyomaik. Sérelemdíj iránti igényt alapozhat meg ugyanakkor például a hozzátartozó elvesztése is, méghozzá nemcsak attól függetlenül, hogy a jogosult hozzátartozója milyen körülmények között hunyt el, hanem attól is, hogy egyáltalán volt-e kapcsolat a jogosult és az elhunyt között, adott esetben akkor is, ha a családtagok kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással[4]. A jogalap ugyanis az utóbbi esetekben is csak nehezen vitatható; a bíróság legfeljebb a fizetendő sérelemdíj mértékének meghatározásakor mérlegelheti a tényállás egyes elemeit. A Ptk. 2:52. § (3) bekezdése rögzíti, a bíróság a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, valamint a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására tekintettel dönt a sérelemdíj összegéről. Ha tehát például az egészségügyi dolgozó által elkövetett hibához csak csekély mértékű felróhatóság kapcsolódik, akkor a bíróságnak lehetősége van arra, hogy az egészségügyi szolgáltatót a felróhatóság fokára hivatkozva alacsonyabb összegű sérelemdíjban marasztalja, ezáltal csökkentve a korábbi gyakorlat alapján megítélt kompenzációk elrugaszkodott mértékét[5]. [htmlbox karteritesi_jog]Az eddig leírt problémák általános jellegűek, amelyek megelőzése bizonyos élethelyzetekben csak nehezen lehetséges. Különösen igaz ez az egészségügyi viszonyokra, hiszen az egészségügyi dolgozók a betegeik testi épséghez és egészséghez való jogát többnyire nem szándékosan sértik meg, az elkövetett hibák mögött gyakran csak a felróhatóság egy alacsony foka lelhető fel. A sérelemdíj rugalmas szabályára ugyanakkor az egészségügyi gyakorlatnak is reagálnia kell. Az egyik lehetőség, hogy a különösen nagy kockázattal járó egészségügyi beavatkozások helyett megnő azoknak a beavatkozásoknak a száma, amelyek alkalmazása nem minden esetben indokolt, azonban hiba esetén alacsonyabb összegű kárt eredményeznek. Ilyen beavatkozásnak minősülhet például a császármetszés. A másik – az előzőt ki nem záró – lehetséges irány, hogy az egészségügyi szolgáltatók mindazokban az esetekben megtagadják az ellátást, amikor kockázatos beavatkozásra kerülne sor és a jogalkotó az ellátás megtagadásának lehetőségét nem zárja ki[6]. Az ellátás megtagadására azonban csak szűk körben van lehetőség. Az egészségügyi szolgáltató és a beteg közötti kapcsolat egyik attribútuma a szolgáltató oldalán rendszeresen jelentkező kényszer, amely az Eütv. 77. § (1) bekezdése alapján a sürgősségi ellátásokkal, a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 18. § (2) bekezdés b) pontja alapján pedig a területi ellátási kötelezettséggel terhelt egészségügyi szolgáltatónál igénybe vett társadalombiztosítási ellátásokkal összefüggésben is kizárja annak lehetőségét, hogy az egészségügyi szolgáltató a beavatkozás megtagadása mellett döntsön.
A teljes tanulmányt a Polgári Jog folyóirat 2017/9. számában olvashatja.
Lábjegyzetek:
[1] Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés. Állam- és Jogtudomány, 2016/1. sz., 41-42. o. [2] Hanti Péter: Új Polgári Törvénykönyv és egészségügy 1. [online]. [2016.09.20.], HYPERLINK „http://www.medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/uj_polgari_torvenykonyv_es_egeszsegugy_1” § [3] Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés újabb bírói gyakorlata. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, Budapest, 1992, 31. o. [4] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG-ORAC, Budapest, 2015, 844-846. o. [5] Hanti Péter: Felelősség és kockázatmenedzsment az egészségügyben. Az orvosok jogai és kötelezettségei. CompLex, Budapest, 2013, 278. o. [6] Szigeti Zsolt: Az egészségügyi kártérítési ügyek jogpszichológiájának vázlata IV. [online]. [2016.10.09.], http://novissima.blog.hu/2014/04/03/dr_szigeti_zsolt_az_egeszsegugyi_karteritesi_ugyek_jogpszichologiajanak_vazlata_iv