Tettazonosság a büntetőeljárásban – 1. rész


Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Wolters Kluwer Hungary kiadásában megjelent, dr. Tóth Géza által jegyzett Tettazonosság a büntetőeljárásban című kiadvány négy fejezetébe.

A Wolters Kluwer Hungary Kft. gondozásában megjelenő Tettazonosság a büntetőeljárásban című kötetben a szerző, dr. Tóth Géza a tettazonosság elvét vizsgálja, annak legtágabb értelmében, elemzését négy irányból megközelítve. Az első fejezetben a klasszikus tettazonosságot elemzi, amely arra a kérdésre ad választ, hogy a büntetőeljárásban miképpen érvényesül a doktrína a jogerőt megelőző terjedelmében. A második fejezetben a tettazonosság fogalmának jogerőn túli tartalmát analizálja, hogy az elv milyen körben blokkolja az új büntetőeljárás megindításának lehetőségét. Az Alaptörvénnyel a princípium alapjogi rangra emelkedett, ezért a harmadik fejezetben az alapelv alkotmányos büntetőjogi hatókörét veszi górcső alá. Az uniós bűnügyi együttműködés sarokpontját képző ne bis in idem-elv az SVE 54. cikke alapján közvetlenül alkalmazandó a magyar büntetőeljárásban, aminek hatásai a hazai jogalkalmazásban és jogalkotásban is azonosíthatók. Ennek érdekében a monográfia negyedik fejezetében a szerző az alapelv transznacionális érvényesülését vizsgálja uniós vonatkozásban, valamint a nemzeti bíróságok szemszögéből.

A monográfia az ítélkezés sarokkövét képező, a gyakorlatban kikerülhetetlen jogintézményt tárgyal, ami praktikus eligazodási pontot jelenthet a jogalkalmazók, különösen az ítélkező bírók számára, de az ügyészség és a védelem által ellátandó büntetőeljárási funkciókkal, feladatokkal összefüggésben is hasznos megállapításokat tartalmaz.

Az alábbiakban a műnek A tettazonosságról című fejezetéből olvashatnak egy részletet.

1. A vádelv relációjában megjelenő érdekek

A kérdés eldöntésénél, hogy milyen, a tettazonosság körében jelentkező érdekek ütközhetnek a büntetőeljárásban, a legfőbb fokmérő és függvény az, hogy miként alakul a vádelv terjedelme. Ennek alapján a vádelv tekintetében két szélsőséges modell állítható fel. Az egyik az inkvizitórius eljárások időszakára vezethető vissza,[1] amikor az ítélkezés mind a tények, mind a jogi minősítés kapcsán független volt a vádló által előterjesztettek tekintetében. Egy ilyen eljárás nem vitás, hogy sérti a hatékony védelemhez való jogot [Dús (1891) 146.], ugyanis egy meglepetésszerű, merőben új eseményeket felölelő ítélettel szemben lehetetlen védekezni [Móra (1961) 386.].

Ugyanakkor a vádelv túlhajtása volna az, ha a bíróság egyrészt kötve lenne a minősítés kérdésében, másrészt, ha a ténykérdések minden részletében minuciózusan kötnék az ügyész által vád tárgyává tett tények. Az ítélkezés ebben az esetben egyrészt „igen-nem” eldöntendő kérdéssé silányulna [Heller (1939) 205.], ami a „bíróból közönséges automatát csinál” [Vargha (1926) 66.], másrészt a bevezetőben is említett ne bis in idem-elv érvényesülését is szűkre szabja, ugyanis minél formalisztikusabb egy eljárási szabályozás a tettazonosság kérdésében, az annál kevésbé zárja ki az új eljárások megindításának lehetőségét [Szili (1985) 86.], ebben az esetben ugyanis a vád konszumpciója, azaz kimerítése – a sok felmentés okán – jelentősen megnehezülne [Baumgarten (1889) 11.]. Ahol ugyanis a vád tárgyává tett cselekmény elbírálása nem nyújt teljes körű garanciát a vád kimerítésének kérdésében, ott meg kell engedni az újabb eljárás megindítását más címen, más bűncselekmény miatt [Baumgarten (1889) 17.]. Találóan jegyzi meg Baumgarten, hogy a „vádlott a vád módosításának kizárása által többet veszít a vámon, mint a mennyit nyert a réven” [Baumgarten (1889) 17.].

Egy további érdekkérdés az is, hogy milyen terjedelemben és milyen részletességgel kell a vád tárgyát megfogalmazni. Értelemszerűen minél általánosabb, illetve homályosabb a vád megfogalmazása, annál inkább eltérhet tőle a bíróság azzal, hogy konkretizálja azt. Minél kevésbé konkrét a vád megfogalmazása, annál tágabb a tettazonosság határa, amely a vádló, ezzel a vádlott felelősségre vonását jelentő társadalmi érdek érvényesítésének irányába hat. Ebben az esetben azonban a hatékony és egyáltalán reális védekezéshez fűződő jog sérül, mert egy olyan tényállás ellen, amely annyit tartalmaz, hogy „A megölte B-t”, eredményesen védekezni lehetetlen.

Ugyanakkor minél inkább részletezett a történeti tényállás leírása, annál nagyobb az esélye annak, hogy a bizonyítás eredményeként a vád tárgya módosításra szorul, másrészt annál kiismerhetőbb – a bizonyítékértékelés folytán – a „vád taktikája”. Ennek megfelelően helyesen írja Baumgarten, hogy a védelem érdekei mellett annak taktikáját is garantáló, de a vádhatóság érdekeit is megtartó vádiratot írni inkább művészet, mint tudomány [Baumgarten (1889) 65.], hiszen a vádirati tényállás leírása nem csupán jogi feladat, hanem az nagymértékben függ a „vádló írástudó, fogalmazási képességétől, látásmódjától, rendszerező képességétől”[2].

A vádirat tartalmára nézve [a szakirodalomból lásd: Bócz (2015) 11–17.] irányadó szabályok az eljárási törvények előrehaladtával konkretizálódnak. Míg az 1973-as Be. 146. § (2) bekezdés b) pontja szerint a vádiratnak tartalmaznia kell a vád tárgyává tett cselekmény „rövid” leírását, az 1998-as Be. 217. § (3) bekezdés b) pontja alapján pedig a vád tárgyává tett cselekmény leírását, addig a Be. 422. § (1) bekezdése ez utóbbit már annyival egészíti ki, hogy a vád tárgyává tett cselekmény „pontos” leírását kell tartalmaznia a vádiratnak[3]. A jelző elhagyása, majd pedig meghatározásnak a „pontos” minősítéssel történő kiegészítése beleillik abba a modellbe, amerre a tettazonosság és a vádelv szabályozása is tart[4]. Így tehát a vádirat törvényes eleme a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása. Az eljárás megszüntetésének van helye, ha a vádirat nem vagy hiányosan tartalmazza a törvényes elemeket, így a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírását, és emiatt a vád érdemi elbírálásra alkalmatlan (BH2019. 129.).

Erre nézve a 9/2018. (VI. 29.) LÜ-utasítás 57. § (3) bekezdése adja meg a konkrétumokat, miszerint „a vádirat második részében a vád tárgyává tett cselekményt kell − több cselekmény miatti vádemelés esetén egymástól elkülönítetten − röviden leírni, a bizonyítási eszközök megjelölésével. A tényállásból kétségtelenül ki kell tűnnie, hogy mely tények képezik a vád tárgyát. A vádirat tényállást leíró része tüntesse fel a bűncselekmény elkövetésének idejét és helyét, indítékát, az elkövetés eszközét, módját és annak következményeit. A tényállás tagolását meghatározhatja a vád tárgyává tett bűncselekmények súlya, összefüggése, illetve logikai vagy időbeli sorrendje.”

Az LÜ-utasítás által szabályozott vádiratszerkesztési útmutató ennek körében olyan, a vád tárgyának individualizálását szolgáló megoldást képvisel, amely a hatékony védekezés biztosításához kellően tömör és körülírt tényállás-megfogalmazást tűz ki célul. (Ellenkező vádiratszerkesztésre példa a BH2011. 34. számú eseti döntésben kifejtett vád.)

A tettazonosság kérdésköre az igazságszolgáltatás érdekeit is érinti, ugyanis minél szélesebb körben teszi lehetővé a szabályozás a vád kimerítését egy eljárásban, az annál előnyösebb az állam számára pergazdaságossági, perökonómiai szempontból [Móra (1958a) 229.], továbbá ugyanezt diktálják a percélszerűségi érdekek is [Tarnai (1890) 245.].

8. Az identicus értelmezési keretei a jogtudományban

A tett fogalma a büntetőeljárás egyik központi, működtető eleme [Velten (2016) 628.]. Ahogy Steffler is rámutat, a tett jelentéstartalma nem egy törvényben meghatározható fogalom, azzal szemben a részletes szabályozás igényét támasztani nem lehet, ugyanis a kazuisztikus megoldás csak gátja lenne az egységes jogalkalmazásnak [Steffler (1978) 981.]. Ezzel a törvényalkotó, amióta a tettazonosság tana a magyar jogrendszer része – helyesen[1] –, nem is próbálkozott.[2] Ehelyett a jogalkalmazás eseti döntések útján, in concreto, míg a jogirodalom képviselői in abstracto igyekeztek a tett fogalmát meghatározni.[3] Írásomban a XIX. századi és a XX. század első felét felölelő joggyakorlat vizsgálatával részletesebben nem foglalkozom, annak feldolgozását az alábbiakban bemutatott jogtudósok már elvégezték.

A tettazonosság kapcsán a lényegi elem meghatározása jelöli ki a bíróság mozgási szabadságát a vád tárgyának elbírálása során, megmondja, mi a tettazonosság „Achilles-sarka” [Vargha (1926) 68.], amit a bírónak megsértenie nem szabad.

A magyar jogtudományban többféle nézet is fellelhető, amelyek vonatkozásában osztályozási ismérvként jelölhető meg egyfelől a quantitatív csoportosítás, amelynek értelmében a jellegadó elsődleges körülmény(ek) száma a meghatározó. Így monisztikus (egyetlen lényegi ismérv), dualisztikus (kettő jellegadó ismérv), valamint pluralisztikus (több lényegi ismérv), avagy legutóbbi vonatkozásában Vargha elnevezésében „szinkretikus”[4] felfogásokról beszélhetünk, valódi jelentősége azonban csak előbbi kettőnek van.[5]

Másfelől pedig a qualitatív csoportosítás értelmében annak mentén tehető meg az osztályozás, hogy milyen minőségében szükséges fennállnia az azonosságfogalomnak. A fő kérdés így az, hogy az azonosság jogkérdésnek (quaestio iuris) vagy ténykérdésnek (quaestio facti) tekintendő-e.[6] Előbbi nézetet vallók leginkább normatív elemekkel kívánták a tett fogalmát kitölteni. A normatív álláspontok fokmérője kapcsán Vargha – a generálistól a speciális felé tartó – csoportosítása kiváló szemléltetőeszköz a kategorizálás rendszerezésénél. Ahogy kifejti, az emberi magatartás axiologikus szempontú értékelése során különböző értékelési nemek (genusok) léteznek, így büntetőjogi, erkölcsi stb. A büntetőjogi genus következő lépcsőfokát a speciesek, azaz a büntetőjogi értékfajok, a jogi tárgyak képezik. A speciesen belüli differenciálást a varietasok, azaz a bűnfajok változatai, az azonos jogi tárgyat sértő különös részi törvényi tényállások adják. A varietason belül is megkülönböztethető – törvényi szabályozástól függően – a minősített, illetve privilegizált eset, amelyet további individualizációs bűnösségi körülmények specifikálhatnak [Vargha (1926) 68.]. Ezen osztályozások tekintetében, különösen a species és a varietas közötti tartományban mozognak a később bemutatott normatív azonosságfogalmak. Közös jellemzőjük ezen álláspontoknak, hogy a tettazonosság kérdésére inkább anyagi jogi kérdésként tekintenek, mint alaki, azaz eljárásjogi kérdésre [Baumgarten (1889); Tarnai (1890); Mecsér (1937)].

Míg azok, akik a tettazonosság tanát ténykérdésnek tekintették, a „mindennapi életben kifejlődött emberi empirismust” [Kármán (1906) 133.] tükröző, faktuális jellegű, a fizikai történést megragadó álláspontot képviselnek. Így a tettnek, illetve a tettelemeknek a jogi vonatkozásoktól mentes tartalmát kell alapul venni, ennek megfelelően mutat rá Heller, hogy a passzív alany oldaláról például a „magzat” és a „gyermek”, az elkövetési magatartás tekintetében az „eltulajdonítás”, az „elvétel”, a „megszerzés” ugyanazon tettnek a jogi értékeléstől mentes kifejeződései, amit azonban az egyes törvényi tényállások más-más oldalról értékelnek [Heller (1939) 204–205.].

Annak függvényében, hogy melyik értelmezést fogadjuk el, különböző jelentéssel töltjük meg a doktrína tartalmát. Ugyanakkor az ismertetett tettfogalmak kapcsán meg kell jegyezni, hogy az esetek egy bizonyos hányadában valamennyi értelmezés – ugyan eltérő elvi alapokra helyezkedve – ugyanarra az eredményre vezetne, ám szép számban vannak olyan problematikus esetek, amikor teljesen más, egymással ellentétben álló megoldási javaslatot eredményezhetnek.

Mivel a német jogtudományban létező állásfoglalások összessége hatással bírt a magyar jogelméleti életre is, és lényegében ezek nyújtottak iránymutatást a magyar gondolkodásnak, egy helyen elemzem a magyar és a német jogtudomány vívmányait. A német jogirodalom bemutatása a teljesség igényével – jelen mű keretei között – lehetetlen feladat, így a közvetlen, illetve közvetett források alapján igyekszem vázolni azt, hogy az azonosság értelmezése során milyen főbb irányok alakultak ki.[7] Ennek során azonban a bemutatott elméletek alapján az azonosság kérdéskörének teljes körű – jogerőn túli – bemutatására sem vállalkozom, hiszen ahhoz a német egység-többség tani alapjainak és az azokhoz tartozó elméleteknek a bemutatása is szükséges volna, amely azonban önmagában egy külön értekezés tárgyául szolgálhatna, mindezekkel összefüggésben pedig az egység-többségtan érvényesülésének ismertetése az eljárásjog azonosságfogalmával kapcsolatban a különböző elméletek tükrében még egy további monográfia terjedelmét ölelné fel.

(Címlapképünk illusztráció.)

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

Lábjegyzetek:

[1] Nem szükséges azonban a feudális időszak inkvizitórius rendszeréhez visszamenni, elég csupán az 1870-es évekig visszatekinteni, amikor is Fayer világít rá, hogy abban az időszakban a „bíróság nem érezte magát kötve az ügyész indítványához semmi tekintetben” [Fayer (1899) 78–79.]

[2] Király Tibor és Erdei Árpád a Kúria Büntető Kollégium Joggyakorlat-elemző Csoportjának 2013-ban a vád törvényességét vizsgáló összefoglaló véleményéhez fűzött észrevétele, 2013. 48. Elérhető: https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_vad_torvenyessegenek_vizsgalata.pdf (utolsó letöltés: 2022. 01. 02.)

[3] Erre nézve az 1/2007. BK vélemény A) I. 2. b) pontja tartalmaz iránymutatást, így a vád tárgyává tett cselekmény körülírása akkor pontos, ha a vádló indítványában ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket: az elkövetési magatartást, a cselekmény megvalósításának helyét és idejét stb., BH2009. 140. II.

[4] Ez az irány már az 1998-as Be. alatt is érzékelhető volt, ugyanis az alapvető rendelkezések szintjén a törvényes vád minimális tartalmi kellékeként az 1998-as Be. 2. § (2) bekezdése is a „pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekmény” meghatározást alkalmazta. Ugyanakkor a gyakorlat ennél tágabban értelmezi a törvényes vád tartalmi kelléke határának megvonását: A BH2009. 267. számú döntés értelmében nem bűncselekmény hiányára alapozottan, hanem törvényes vád hiánya okából kell megszüntetni az eljárást, ha a vád az alaki vagy tartalmi követelményeknek nem felel meg. Utóbbiról akkor van szó, ha a cselekmény pontos körülírtsága hiányos, s ennek folytán anyagi jogi következtetés levonására alkalmatlan. E tekintetben így elegendő a „minimál stílus” [Mezőlaki (2014) 20.]

[5] Ugyanakkor erre példa az 1998-as Be. kommentárja által tett megállapítás, amely szerint: a tett büntetőjogi fogalmába beletartozik a történeti tényállásban körülírt magatartás, annak kísérő körülményei, ideértve az eredményt is. Továbbá az elkövető viszonyulásának büntetőjogi tartalma a cselekményéhez (szándékosság, gondatlanság, motívum, célzat) az elkövetés során tanúsított „aktivitás”, amely – más körülményekkel együtt – egyaránt kihathat a cselekmény stádiumára (előkészület, kísérlet, befejezett bűncselekmény) és az elkövetői minőségre (tettes, társtettes, közvetett tettes, felbujtó, bűnsegéd) (Bodony–Hack–Herke–Ignácz–Kadlót–Mohácsi)

[6] Lényegében ugyanez a két csoport jelenik meg Móra megfogalmazásában is, aki kifejti, hogy a XIX. század végén, valamint a XX. század elején a jogirodalom uralkodó része a tettazonosságot anyagi jogi jogintézménynek tekintette, azaz annak jelentéstartalmát lényegileg az anyagi büntetőjog egység-többségtanától tette függővé, míg azok, akik a tettazonosságra ténykérdésként tekintettek, sokkal inkább eljárásjogi szempontból megítélendő kérdésnek tartották [Móra (1958a) 228.]

[7] A német jogirodalom átfogóbb vizsgálatát a magyar jogtudományi munkák tekintetében Mecsér végezte még el. Írásában normatív (jogi), valamint az extranormatív (jogon kívüli) szempontok mentén négy csoportba osztotta a fogalommeghatározásokat tömörítő elméleteket. Az első csoportot a kizárólag normatív ismérvek útján meghatározott tettfogalmat, a második csoportot a kizárólag extranormatív ismérvekkel meghatározott tettfogalmat elismerő elméletek adják, a harmadikat a kombinatív elméletek, a negyediket pedig az alternatív tettfogalmat érvényesítő álláspontok [Mecsér (1937) 105–128.]. Mivel azonban jelen monográfia más osztályozási rendszert követ, így indokolt a reklasszifikáció.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 19.

Elindult az E-ING képzés a Magyar Ügyvédi Kamarában

Az ügyvédség szempontjából a 2024-es év talán legnagyobb kihívása az új ingatlan-nyilvántartási eljárás bevezetésére való felkészülés. Az E-ING képzés előkészítését a MÜK koordinálja azzal a céllal, hogy az új eljárásra vonatkozó elméleti és gyakorlati ismeretekkel segítse a kollégák felkészülését – derül ki a Magyar Ügyvédi Kamara Oktatási és Akkreditációs Bizottsága tájékoztatójából.

2024. április 19.

A közös tulajdonban álló jármű tulajdonosai csak közösen dönthetnek a jármű üzembentartójáról

A közös tulajdonban álló jármű tulajdonosai csakis közösen dönthetnek arról, hogy ki a jármű üzembentartója, személye ugyanis csak a tulajdonostársak egybehangzó nyilatkozata alapján állapítható meg. Ha az üzembentartó személye megállapítható, akkor e minőség megváltoztatásához, megszüntetéséhez úgyszintén a tulajdonostársak egyetértése szükséges – a Kúria eseti döntése.

2024. április 17.

Szolgáltató közigazgatás – 2. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.