Tőkey Balázs: A nem tulajdonostól való szerzés

A nem tulajdonostól való szerzésnek két olyan esete is van, amely mint harmadik személy érdekeit sértő szerződés vizsgálható. Az első a kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzés szabálya, a másik pedig a tulajdonjog-fenntartás ellenére történő értékesítés. Az előbbi, dologi jogi jogintézményre az adásvétellel és a tulajdonjog-fenntartással való szoros összefüggéseire tekintettel térünk ki a következő pontban.

A Szerződések hatásai harmadik személyekre című kötet a Wolters Kluwer Hungary Kft. kiadásában jelenik meg. A megjelenésre váró műből tesszük közzé az alábbi részletet.

A szerződések hatásai harmadik személyekre

1. A kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzés

Az átruházás mint származékos tulajdonszerzési mód meghatározó eleme az, hogy az új tulajdonos a korábbi tulajdonos helyébe lép, ebben a vonatkozásban jogutódnak minősül, és a jogszerzésére a nemo plus iuris elvét kell alkalmazni. Ez elsősorban azt jelenti, az új tulajdonos nem szerezhet több jogosultságot annál, mint amivel a korábbi tulajdonos is rendelkezett, és azok a dologi jellegű terhek is átszállnak az átruházással, amelyek a korábbi tulajdonos tulajdonjoga kapcsán fennálltak.

A forgalombiztonság érdekében azonban a Ptk. – a korábbi szabályozáshoz hasonlóan – egy fontos kivételt tesz azon, a Ptk. 5:39. § (1) bekezdésében megfogalmazott elv alól, miszerint tulajdonjogot átruházással csak tulajdonostól lehet szerezni. Ez a kivétel pedig a kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzés lehetősége [Ptk. 5:39. § (2) bekezdés], mely alapján a jóhiszemű személy akkor is megszerzi a dolog tulajdonjogát, ha az átruházó nem volt tulajdonos. Ez a rendelkezés szükségszerűen azzal a következménnyel jár, hogy az ezen rendelkezés hatálya alá tartozó ügyletek sértik harmadik személyek – a korábbi tulajdonos és egyéb jogosultak, például haszonélvező, zálogjogosult – érdekeit, hiszen a jogosultságaik jellemzően megszűnnek az új tulajdonos tulajdonszerzésével.

A Ptk. a korábbi szabályozást kiegészíti azzal, hogy meghatározza a kereskedelmi forgalomban szerzés fogalmát a Ptk. 5:39. § (3) bekezdésében: adásvétel jogcímén történő értékesítés jogszerűen folytatott, üzletszerű gazdasági tevékenység körében. Álláspontunk szerint azonban a jogalkotó túlságosan szűkre szabta a kereskedelmi forgalom kereteit, mert kifejezetten csak az adásvétel jogcímén való tulajdonszerzésre utal, ugyanakkor egy kereskedő nem feltétlenül csak adásvétel keretében ruház át tulajdonjogot – lásd például a Ptk. által elkülönített jogcímként kezelt forgalmazási szerződést, de szóba jöhet még a pénzügyi lízing is –, és semmilyen okát nem látjuk annak, hogy ezeket az utóbbi eseteket miért kellene másként kezelni, mint az adásvételt, hiszen a forgalombiztonsági szempontok semmiben sem különböznek.

Egyébként az nem igényel további magyarázatot különösebben, hogy milyen megfontolások vezettek a kereskedelmi forgalomban szerzés kivételéhez. E szabály nélkül ugyanis jelentős bizonytalansággal kellene szembenézniük elsősorban a vevőknek, hiszen számolniuk kellene azzal, hogy a valódi tulajdonosok a későbbiekben felléphetnének velük szemben, és visszakövetelhetnék az őket megillető dolgokat. Ráadásul a kereskedelmi forgalom során az egyes áruk keveredhetnek, így sokszor nem is lehetne azonosítania, hogy melyik is az a dolog, amely az igényét érvényesítő tulajdonost valójában megilleti.

A kereskedelmi forgalom szabályozása mögött meghúzódó érvekkel szemben kevésbé világosak annak pontos jogkövetkezményei. A közvetlen jogkövetkezmények még meglehetősen egyértelműek. Az átruházás következtében a dolgot megszerző fél tulajdonos lesz, és eredeti szerzésmódról lévén szó, ami azt jelenti, hogy a tulajdonszerzése független az előző tulajdonos tulajdonjogától, azok a terhek sem szállnak át, amelyek az előző tulajdonos tulajdonjogán fennálltak. A Ptk.5:39. § (4) bekezdése tesz azonban egy kivételt, miszerint azok a dolgot terhelő jogosultságok, melyek fennállása tekintetében a tulajdonjogot megszerző fél nem volt jóhiszemű – azaz tudott róluk vagy tudnia kellett volna róluk –, nem szűnnek meg. Álláspontunk szerint ez egy felesleges szabály. Egyrészt újra megtöri a dogmatikát, mert egy eredeti tulajdonszerzés kapcsán lehetőséget biztosít arra, hogy a korábbi tulajdonjoghoz kötődő terhek átszálljanak az új tulajdonjogra. Másrészt, ha valaki nem volt jóhiszemű a dologhoz kapcsolódó terhek vonatkozásában, akkor nehéz elképzelni azt a helyzetet, hogy egyébként nem tudta és nem is kellett volna tudnia azt, hogy a kereskedő nem tulajdonos. Tehát ebben az esetben eleve nem is szerezhetné meg a tulajdonjogot a jóhiszeműség hiányára tekintettel.

A jogkövetkezmények kapcsán ahhoz sem fűződik kétség, hogy azok a személyek, akiknek az érdekét sérti a kereskedelmi forgalomban való szerzés – így a korábbi tulajdonos, valamint az ő tulajdonjogához kapcsolódó terhek jogosultjai –, a korábbi jogosultságaik visszaszerzése végett nem léphetnek fel az új tulajdonossal szemben, ezen felül semmilyen egyéb kompenzációs igényt – például kártérítés, jogalap nélküli gazdagodás – sem érvényesíthetnek vele szemben, mert az új tulajdonos hivatkozhat arra, hogy a Ptk. vonatkozó rendelkezése alapján a tulajdonszerzése jogszerű és eredeti szerzésmódon alapuló volt. Ugyanis amennyiben lehetőségük lenne a korábbi jogosultaknak valamilyen formájú igényérvényesítésre az új tulajdonossal szemben, akkor semmi értelme nem lenne a kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzés kivételes szabályának sem, mert a tulajdonosnak továbbra is számolnia kellene azzal, hogy a korábbi jogosultak vele szemben felléphetnek.

Nem teljesen egyértelmű ellenben, hogy a kereskedővel szemben felléphet-e a volt tulajdonos – és az esetlegesen kapcsolódó terhek további jogosultjai – amiatt, hogy a kereskedelmi forgalomban végbement ügylet következtében elvesztették a jogosultságukat. Igencsak kétséges ugyanis, hogy követelhető-e ezért a jogvesztésért kártérítés vagy kártalanítás. Más esetekben, amikor a tulajdonosnak tűrnie kell a tulajdonjogának a megsértését – lásd például a szükséghelyzetet, túlépítést, ráépítést –, a Ptk. pontosan meghatározza azt is, hogy milyen feltételek mellett és formában kérhető ezért kompenzáció, kártérítés vagy kártalanítás. Így jelen esetben az általános szabályok az irányadóak. Ezek szerint a kereskedő általi értékesítés jogellenes károkozásnak minősül, mert a Ptk. 6:520. §-ában meghatározott, jogellenességet kizáró körülmény egyike sem áll fenn. Ezek közül külön kiemeljük, hogy a Ptk. 6:520. § d) pontjában meghatározott kivétel azért nem alkalmazható a kereskedelmi forgalomban szerzés esetére, mert ugyan a kárt jogszabály által megengedett magatartással okozták, de a jogszabály nem ír elő kártalanítási kötelezettséget, annak ellenére, hogy az ügylet sérti más személyek – a tulajdonos és a további jogosultak – jogilag védett érdekét. Ugyanakkor a Ptk. 6:519. §-a alapján a kereskedő mentesülhet a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható. Ha a kereskedő kimentése sikeres – ennek feltétele általában az, hogy nem ismerte fel és nem is kellett volna felismernie azt, hogy nem a tulajdonostól szerezte meg a később kereskedelmi forgalomban továbbértékesített dolgot –, akkor a tulajdonos legfeljebb a jogalap nélküli gazdagodás szabályai alapján követelheti a kereskedőtől annak a haszonnak a kiadását, amelyet a kereskedő a dolog kereskedelmi forgalomban való továbbértékesítése során szerzett.

A fentiekre tekintettel álláspontunk szerint megfontolandó lenne – a szükséghelyzethez hasonlóan –a kereskedő terhére kártalanítási kötelezettség előírása a jogosultak védelme érdekében. Ugyanis az esetek többségében azzal lehet számolni, hogy a kereskedő úgyis ki tudja menteni magát a kártérítési felelősség alól. Ez viszont azzal jár, hogy a tulajdonjog megszűnése miatt a jogosultak semmilyen kompenzációt nem kapnak, ami igencsak gyengíti a tulajdonjog intézményét. Ráadásul azért is tűnne igazságosabbnak az, ha ezt a kockázatot a jogalkotó a tulajdonos helyett a kereskedőre helyezné, mert ő ilyen ügyletek megkötésével foglalkozik hivatásszerűen, ezért sokkal jobban fel tudja mérni a jelzett kockázatokat, és azokat a nagy volumenre való tekintettel jelentősen hatékonyabb formában tudná fedezni, például úgy, hogy arra biztosítást köt.

2. Vevő általi értékesítés az eladó tulajdonjog-fenntartása mellett

Az átruházásra vonatkozó általános szabályokból [Ptk. 5:39. § (1) bekezdés] az következne, ha a vevő úgy értékesíti (tovább) a dolgot, hogy azon az eladó a tulajdonjogát fenntartotta, az eladó hivatkozhat a saját tulajdonjogára a vevő vevőjével szemben is, hiszen tulajdonjogot átruházással csak a tulajdonostól lehet szerezni, az eredeti vevő viszont az eladó tulajdonjog-fenntartására tekintettel nem szerezte meg azt. Ennek elsősorban akkor van jelentősége, ha az adott vagyontárgyra vonatkozóan nincs közhiteles nyilvántartás, mert a közhiteles nyilvántartásból bárki számára egyértelműen kiderül, hogy ki minősül egy adott vagyontárgy tulajdonosának, és hogy éltek-e tulajdonjog-fenntartással, ami egyébként megakadályozza azt, hogy a vevő a vagyontárgyat továbbértékesítse.

Ezzel szemben, ha az adott vagyontárgy vonatkozásában nincs közhiteles nyilvántartás, akkor a vevő nem tud bizonyosan meggyőződni arról, hogy az eladó valóban tulajdonos-e, és hogy van-e valamilyen akadálya az ő – mármint a vevő – tulajdonszerzésének. Ilyen akadály például, hogy az eladó még nem szerzett tulajdont a korábbi eladó tulajdonjog-fenntartása miatt. Ha a jogalkotó ezeket az eseteket egységesen szabályozná akként, hogy ilyenkor nincs kivétel a Ptk. 5:39. § (1) bekezdésének a főszabálya alól, és a vevő vevője nem szerezhetne tulajdont a korábbi eladó tulajdonjog-fenntartása miatt, akkor az egy komoly kockázati tényező lenne a gazdasági forgalomban, hiszen a vonatkozó körülmények alapján (például birtokállapot) az érintett vevőknek általában nincs okuk kételkedni abban, hogy az adott vagyontárgyat a valódi tulajdonos értékesíti a számukra. Viszont ha kivételesen megengedi a jogalkotó a vevő vevőjének, hogy tulajdont szerezzen annak ellenére, hogy a vagyontárgyat nem a valódi tulajdonos értékesíti a számára, akkor ez a szerződés sérti az eredeti eladó, azaz a valódi tulajdonos érdekeit, hiszen az ő tulajdonjoga megszűnik. Továbbá ha a vevő vevője lehetőséget kap arra, hogy nem tulajdonostól is tulajdont szerezzen, akkor eredeti szerzésmóddal állunk szemben, ami a többi olyan személy helyzetére is kihat, akiknek az eredeti tulajdonjog alapján állt fenn valamilyen jogosultságuk az adott vagyontárgyon (ezt részletesebben lásd a kereskedelmi forgalomvaló való tulajdonszerzésnél).

A jogalkotónak tehát az ismertetett érdekviszonyokra tekintettel kellett meghatároznia, hogy milyen hatása legyen annak, ha a vevő az eladó tulajdonjog-fenntartása ellenére továbbértékesíti az adott vagyontárgyat. Amennyiben tehát az eredeti vevő annak ellenére értékesíti az adott vagyontárgyat, hogy az eredeti eladó és közte létrejött adásvételi szerződés érvényes tulajdonjog-fenntartási kikötést tartalmaz, akkor az eredeti vevőnek a vagyontárgy továbbértékesítésére vonatkozó rendelkezése az eredeti adásvételi szerződés megszegésének minősül, így az eredeti eladó felléphet az eredeti vevővel szemben a szerződés megszegése miatt. Számunkra azonban elsősorban az az érdekes kérdés, hogy a vagyontárgy eredeti vevő általi értékesítésére irányuló az eredeti eladó mint harmadik személy érdekeit sértő szerződés kapcsán az eredeti eladó érvényesíthet-e olyan igényt, amely az új vevő tulajdonszerzésére is kihat.

Az 1959-es Ptk. vonatkozó rendelkezése [1959-es Ptk. 368. § (2) bekezdése] általánosan tilalmazta a vevő számára, hogy az eladó tulajdonjog-fenntartása esetén az érintett vagyontárgyat elidegenítse vagy megterhelje, ugyanakkor e tilalom nem hatott ki a jóhiszeműen és ellenérték fejében történt jogszerzésekre. Ez a szabályozás lényegében megfelelt annak, ami az öröklési szerződés által lekötött vagyontárgy elidegenítésére vagy megterhelésére vonatkozott. A kockázatok ilyen formában történő megosztása mögött értelemszerűen ugyanazok a megfontolások álltak, amelyekre az öröklési szerződés kapcsán is utaltunk.

A Ptk. azonban változtatott ezen a szabályozáson, és a tulajdonjog-fenntartásra vonatkozó előírásokat a szerint választotta ketté, hogy az adott adásvétel tárgya ingatlannak vagy ingó dolognak minősül-e [Ptk. 6:216. § (3) és (4) bekezdés]. Ez a megoldás azonban nem igazán érthető a számunkra, hiszen ahogyan arra már más jogintézményeknél (lásd például az elővásárlási jogot) is utaltunk, a tulajdonjog-fenntartás megítélése kapcsán nem annak van jelentősége a véleményünk szerint, hogy az adott jogintézmény alkalmazására ingatlan vagy ingó esetén kerül sor, hanem annak, hogy van-e olyan közhiteles nyilvántartás, amelyből az érintett dolog tulajdonosának a személyét bárki megismerheti. Márpedig nemcsak ingatlanok esetén van ilyen közhiteles nyilvántartás, hanem például az úszólétesítmények lajstromozása is hasonló elvek alapján működik: a Vkt. 11. § (1) bekezdése alapján a nyilvántartásba vételre kötelezett úszólétesítmény tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak a lajstromba történő bejegyzése is szükséges, valamint az úszólétesítmények lajstromozásáról szóló 198/2000. (XI. 29.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése alapján a tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényét az egész eladott úszólétesítményre vagy közös tulajdonban álló úszólétesítménynek a tulajdonostársat megillető eszmei hányadára lehet feljegyezni.

A fenti megfontolásokkal szemben azonban a Ptk. részben eltérő szabályozást ad a tulajdonjog-fenntartás vonatkozásában arra az esetre, ha ingatlanról vagy közhiteles nyilvántartásban lajstromozott ingó dologról van szó. (A szabályozás annyiban közös ugyan, hogy mindkét esetben az eladó kötelessége a vonatkozó nyilvántartásba feljegyeztetni a tulajdonjog-fenntartást.) Abban a tekintetben azonban már itt sem következetes a Ptk. megfogalmazása, hogy az ingatlanok kapcsán – helyesen – a feljegyzés, az ingók vonatkozásában viszont a bejegyzés kifejezést használja. Megjegyezzük, hogy az úszólétesítmények lajstromozásáról szóló 198/2000. (XI. 29.) Korm. rendelet 31. §-ában is keverednek a feljegyzés és a bejegyzés kifejezések.

A Ptk. az ingatlanok vonatkozásában nem tartalmaz további rendelkezéseket. Az ingatlan-nyilvántartás szabályaiból következően viszont, ha a vevő az ingatlan továbbértékesítésére adásvételi szerződést kötne, az új vevő nem hivatkozhatna tulajdonszerzésére az eredeti eladóval szemben, hiszen az átruházással való tulajdonszerzés feltétele az, hogy az előző vevőt az ingatlan tulajdonosaként az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezzék. Erre viszont nyilvánvalóan nem kerül sor, mert tulajdonosként továbbra is az eladó van bejegyezve, az ő bejegyzési engedélye nélkül pedig új tulajdonos nem jegyezhető be átruházáson alapuló tulajdonszerzés esetén.

Kérdéses azonban az, hogy ingatlanok esetén mennyiben értelmezhető a tulajdonjog-fenntartás, ha azt nem jegyzik be az ingatlan-nyilvántartásba, azaz a felek közötti adásvétel alapján a vevő tulajdonjogát bejegyzik, annak ellenére, hogy a felek megállapodtak az eladó tulajdonjogának a fenntartásában. Álláspontunk szerint ilyenkor egy olyan helyzet áll elő, hogy a felek tulajdonjog-fenntartásra vonatkozó megállapodása – a Ptk. különös rendelkezése hiányában – jogszabályba való ütközés miatt semmis, hiszen a dologi jogi szabályok alapján a nyilvántartásba való bejegyzéssel a vevő tulajdonossá válik, és ettől mint kógens rendelkezéstől a felek csak a jogszabály adta keretek között térhetnek el. A Ptk. és az Inytv. vonatkozó szabályozása alapján a tulajdonjog-fenntartáshoz csak akkor fűződik joghatás, ha azt az ingatlan-nyilvántartásba is feljegyezték. Ha ez elmarad, akkor a felek megállapodásához nem fűződik még kötelmi hatályú joghatás sem. (Szemben például a jelzálogjoggal, amely a vonatkozó nyilvántartásba való bejegyzés hiányában kötelmi hatállyal jön létre, lásd a Ptk. 5:91. §-át.) Ez, mármint a kötelmi joghatás hiánya azt jelenti, hogy az eladó senkivel szemben sem hivatkozhat az ingatlan-nyilvántartásba be nem jegyzett tulajdonjog-fenntartásra, független attól, hogy a vevő további vevője (illetve a további tulajdonszerző) jó- vagy rosszhiszemű volt-e, illetve hogy ingyenes vagy visszterhes volt az ingatlan vevő általi elidegenítése vagy megterhelése.

Az előzőekben kifejtettekhez hasonló szabályoknak kellene érvényesülniük abban az esetben is, ha lajstromozott ingó esetén nem jegyzik fel a közhiteles nyilvántartásba a tulajdonjog-fenntartást. Ennek ellenére a Ptk. az ilyen esetekre azonos szabályozást ad, mint az olyan ingókra, amelyek vonatkozásában nincs közhiteles nyilvántartás (nem lajstromozott ingók). E következetlenség megszüntetése mindenféleképpen indokolt lenne.

Szintén nem teljesen következetes a szabályozás a nem lajstromozott ingók vonatkozásában sem. A Ptk. ugyan ezeknél is előírja azt, hogy a tulajdonjog-fenntartás tényét az eladó köteles a hitelbiztosítéki nyilvántartásba feljegyezni, emellett azonban csak arról rendelkezik, hogy milyen következményei vannak a nyilvántartásba vétel elmaradásának: egyrészt a jóhiszeműen és ellenérték fejében szerző megszerzi az átruházással az ingó dolog tulajdonjogát a vevőtől, másrészt a vevő rendelkezési joga hiányában is létrejön a vevő által az ingó dolgon harmadik személy javára alapított zálogjog. Tehát a jogszabály nem rögzíti, hogy milyen hatása van a tulajdonjog-fenntartás hitelbiztosítéki nyilvántartásba való feljegyzésének. Ez utóbbi, azaz a feljegyzés joghatása ráadásul egyértelműen a hitelbiztosítéki nyilvántartásról szóló 2013. évi CCXXI. törvényből (a továbbiakban: Hbnytv.) sem derül ki. Annyi bizonyos, hogy ez a nyilvántartás nem közhiteles nyilvántartás, amiből az következik, hogy akkor sem válik rosszhiszeművé valaki, ha nem tekint bele a nyilvántartásba. Ez alól egyedüli kivételt a gépjárművek jelentenek [Hbnytv. 27. § (5) bekezdés], mert azokról van külön hitelbiztosítéki nyilvántartás, és más ingókkal szemben egyedi azonosítóval is rendelkeznek.

Álláspontunk szerint a hitelbiztosítéki nyilvántartásba való feljegyzésnek kétféle joghatása lehet. Az egyik joghatás ugyanaz, mint amit a Ptk. a zálogjog hitelbiztosítéki nyilvántartásba való bejegyzéséhez fűz. Ez pedig a Ptk. 5:143. § (1) bekezdése alapján az, hogy csak a kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen és ellenérték fejében szerző szerezheti meg a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzett zálogjogtól mentesen az adott vagyontárgyat.  Ez azt jelenti, ha valaki jóhiszeműen és ellenérték fejében, de nem kereskedelmi forgalomban vesz meg egy vagyontárgyat, akkor vele szemben hivatkozni lehet a hitelbiztosítéki nyilvántartásba feljegyzett tulajdonjog-fenntartásra, és a vevő általi továbbértékesítés ellenére az eredeti eladó marad a vagyontárgy tulajdonosa. Az egyébként nem kétséges, ha valaki kereskedelmi forgalomban, jóhiszeműen és ellenérték fejében szerzi meg egy vagyontárgy tulajdonjogát, akkor vele szemben nem lehet a tulajdonjog fenntartására hivatkozni még akkor sem, ha azt a hitelbiztosítéki nyilvántartásba feljegyezték, hiszen ő ekkor eredeti módon, a korábbi tulajdonjogtól függetlenül szerez tulajdont a már ismertetett Ptk. 5:39. § (2) bekezdés alapján.

A tulajdonjog-fenntartás hitelbiztosítéki nyilvántartásba való feljegyzéséhez kapcsolódó jogkövetkezmények másik lehetséges értelmezése szerint a feljegyzésnek – a gépjárműveket kivéve – csak a felek jogviszonyában lehet bármilyen hatása – például egy jogvita során bizonyító ereje –, azonban az nem hat ki további személyek jogszerzésére. Hiszen a feljegyzéshez csak akkor fűződhetne olyan jogkövetkezmény, amely alapján az eladó a saját tulajdonjogára a vevő jóhiszemű és ellenérték fejében szerző (további) vevőjével szemben is hivatkozhatna, ha a hitelbiztosítéki nyilvántartás közhiteles nyilvántartás lenne, így a vevők hitelesen meggyőződhetnének arról, hogy az adott vagyontárgy valóban a vevő tulajdonában áll, és nem egy korábbi eladó a tulajdonos a tulajdonjoga fenntartása miatt. De a hitelbiztosítéki nyilvántartáshoz nem fűződik közhitelesség, a legtöbb ingó vagyontárgy ugyanis nem azonosítható egyértelműen (gondoljunk például a ruhadarabokra). Ugyanakkor az eladó helyzete nem válhat kedvezőtlenebbé ahhoz képest, amikor a tulajdonjog-fenntartást nem jegyzik fel a hitelbiztosítéki nyilvántartásba. Márpedig a Ptk. 6:216. § (4) bekezdése alapján az eladó a rosszhiszemű vagy ingyenes szerző további vevővel – azaz a vevő vevőjével – szemben a tulajdonjog-fenntartás alapján akkor is hivatkozhat a saját tulajdonjogára, ha azt a hitelbiztosítéki nyilvántartásba nem jegyezték fel. Ebből kifolyólag ez a kifogás a hitelbiztosítéki nyilvántartásba való feljegyzés esetén is megilleti az eladót. E második értelmezés összességében azt jelenti, hogy akár feljegyzik a tulajdonjog-fenntartást a hitelbiztosítéki nyilvántartásba, akár nem, az eladó a rosszhiszeműen vagy ingyenesen szerzővel szemben hivatkozhat a saját tulajdonjogára a tulajdonjog-fenntartás alapján. Egyébként ez a harmadik személyt – azaz az eredeti eladót – védő jogkövetkezmény egyben azt is jelenti, hogy az eredeti vevő és az új vevő közötti szerződés nem lesz sem érvénytelen, sem hatálytalan az eredeti eladóval szemben, hanem az eredeti eladó és az eredeti vevő közötti tulajdonjog-fenntartás lesz hatályos az új vevővel – és mindenki mással – szemben is, azaz az eredeti eladó tulajdonvédelmi igényeket érvényesíthet az új vevővel szemben – ez különösen akkor indokolt, amikor az új vevő már birtokba lépett. Az eredeti vevő pedig szerződésszegést követ el az új vevővel szemben, hiszen a saját tulajdonjoga hiányában nem tudja átruházni a tulajdonjogot az új vevőre. Ezzel ellentétben pedig abban az esetben, amikor egy ingó dolog tekintetében az eredeti eladó az új vevő jóhiszemű és ellenérték fejében való szerzésére tekintettel nem hivatkozhat a tulajdonjog-fenntartásra, azt jelenti, hogy az eredeti eladó és eredeti vevő közötti tulajdonjog-fenntartás csak kötelmi hatályú, tehát úgy kell tekinteni, hogy az eredeti vevő a tulajdonjog-fenntartás ellenére tulajdonjogot szerzett, és ezt a tulajdonjogot ruházza át az eredeti vevő az új vevőre, ami miatt az eredeti eladó legfeljebb az eredeti vevővel szemben léphet fel a köztük létrejött megállapodás megszegése okán. Ilyenkor a tulajdonjog-fenntartás lényegében nem más, mint az eredeti eladó javára szóló, kötelmi hatályú elidegenítési és rendelkezési tilalom.

Álláspontunk szerint mindkét értelmezés mellett hozhatók fel megfontolandó érvek. Az első mellett az szól, hogy nem lenne észszerű, hogy a hitelbiztosítéki nyilvántartásban való be-, illetve feljegyzéshez eltérő jogkövetkezmények fűződjenek a zálogjog és a tulajdonjog-fenntartás tekintetében. A másik értelmezés mellett pedig az szól, ha valaki jóhiszeműen és ellenérték fejében szerez meg valamit, akkor az ő tulajdonszerzését milyen alapon rontja le egy olyan nyilvántartásban található feljegyzés, amelybe nem is kellene betekintenie, illetve ha betekintene, akkor sem biztos, hogy be tudná azonosítani az érintett vagyontárgyakat, hiszen a nyilvántartás nem a reál-, hanem a perszonálfólium elvét követi, így a vagyontárgyakat a be-, illetve feljegyzések esetén körülírással is meg lehet határozni. Éppen ezért álláspontunk szerint az lenne a megfelelő megoldás, ha a hitelbiztosítéki nyilvántartás tartalmára a jóhiszemű és visszterhesen szerzőkkel szemben – függetlenül attól, hogy a szerzés kereskedelmi forgalomban történt-e – ne lehessen hivatkozni sem zálogjog, sem tulajdonjog-fenntartás vonatkozásában.

A Ptk. szabályozásában a másik következetlenség az, hogy a nem lajstromozott ingók esetén a dolog megterhelése – zálogjog alapítása – kapcsán az elidegenítéssel ellentétben nem utal a jóhiszeműségre, illetve a visszterhességre [Ptk. 6:216. § (4) bekezdés b) pont]. Ez azt jelenti, hogy a vagyontárgy megterhelése kapcsán eltérően alakulnak a jogkövetkezmények, mint a vagyontárgy elidegenítésével kapcsolatban, feltéve, hogy a tulajdonjog-fenntartást nem jegyzik fel a hitelbiztosítéki nyilvántartásba. Az utóbbi esetben ugyanis, ahogyan azt már bemutattuk, a feljegyzéstől függetlenül is hivatkozhat az eladó a saját tulajdonjogára a rosszhiszeműen vagy ingyenesen szerzővel szemben. Megterhelés esetén viszont a feljegyzés elmaradása azzal jár, hogy rosszhiszemű vagy ingyenes jogszerzés esetén is tűrnie kell az eladónak, hogy a tulajdonában álló vagyontárgyat zálogjoggal megterhelték. Ez a különbségtétel azonban az álláspontunk szerint nem szándékos, mert a Ptk. más hasonló esetekben – lásd a pénzügyi lízingre vonatkozó szabályozást a Ptk. 6:410. § (2) bekezdésében – sem tesz különbséget a jogkövetkezmények között a vagyontárgy elidegenítése, illetve megterhelése esetén.

A fentieket összegezve a Ptk. szabályozásának a módosítása több tekintetben is indokolt lenne az alábbiak szerint:

– meg kellene szüntetni, hogy eltérő szabályozás vonatkozzon az ingatlanokra és a lajstromozott ingókra, azzal, hogy utóbbiakra is a Ptk.-nak az ingatlanokra vonatkozó rendelkezéseit kelljen alkalmazni;

– egyértelműsíteni kellene, hogy a hitelbiztosítéki nyilvántartásba való feljegyzésnek és a feljegyzés esetleges elmaradásának mi a joghatása, azaz az eladó mennyiben hivatkozhat a tulajdonjog-fenntartásra másokkal szemben: új megoldás lehetne, hogy csak hitelbiztosítéki feljegyzés esetén hivatkozhat az eladó a saját tulajdonjogára a rosszhiszeműen vagy ingyenes szerzőkkel szemben, ha a feljegyzés elmaradna, akkor pedig még velük szemben sem hivatkozhat a tulajdonjog-fenntartásra – hasonlóan ahhoz, mint amikor közhiteles nyilvántartás esetén marad el a tulajdonjog-fenntartás feljegyzése. Így a feljegyzés nem veszítené el a jelentőségét, viszont nem is fűződnének hozzá a forgalombiztonságot aránytalanul korlátozó joghatások;

– végül meg kellene szüntetni az elidegenítésre és a megterhelésre vonatkozó szabályozás közötti különbséget, úgy, hogy a megterhelésre is azokat a rendelkezéseket kelljen alkalmazni, mint az elidegenítésre.

Mindezeken túl felhívjuk a figyelmet, hogy azokban az esetekben, amikor az eladó nem hivatkozhat a tulajdonjog-fenntartásra a vevő további vevőjével szemben, azt jelenti, hogy a felek – azaz az eredeti eladó és a vevő – közötti megállapodás további személyekre nem hat ki. Így a vevő a dologi szabályoknak megfelelően az eredeti eladóval kötött adásvételi szerződése – ez a jogcím – és a birtokátruházás alapján megszerezte az adott vagyontárgy tulajdonjogát, és ezt a tulajdonjogot ruházta tovább a saját vevőjére. Ilyenkor nem eredeti, hanem származékos szerzésmódról van szó. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha az eredeti vevő kereskedelmi forgalomban értékesíti tovább a vagyontárgyat, mert ebben az esetben is származékos lesz az új vevő tulajdonszerzése (az eredeti vevő tulajdonjogára tekintettel), és ezért nincs szükség a kereskedelmi forgalomban lévő tulajdonszerzés szabályának [Ptk. 5:39. § (2) bekezdés] az alkalmazására, mely utóbbi tulajdonszerzés egyébként eredeti szerzésmódot jelent.

Végül megjegyezzük, hogy a nem lajstromozott ingók vonatkozásában a gyakorlatban nehézséget okozhat az új vevő jóhiszeműségének a vizsgálata. Abban az esetben ugyanis, ha az új vevő tud is a tulajdonjog-fenntartással történő értékesítésről (az eredeti eladó által tett kikötésről), azt nem feltétlenül tudja, hogy ugyanazokat a vagyontárgyakat kívánja megvenni, mint amelyekre a fenntartás vonatkozik, mivel azok beazonosítását – ahogyan arra már utaltunk – az egyedi azonosítási rendszer hiánya gyakran igencsak megnehezíti.

Kapcsolódó cikkek:


Kötelező maszkviselés, szankciók, változó nyitva tartások, rövidebb házi karantén – Közlönyben a friss járványügyi védelmi intézkedések
2020. szeptember 18.

Kötelező maszkviselés, szankciók, változó nyitva tartások, rövidebb házi karantén – Közlönyben a friss járványügyi védelmi intézkedések

Szeptember 21-étől kötelező lesz a maszkviselés, a maszkot nem vagy nem helyesen hordók szigorú szankciókra számíthatnak. 23.00 és 06.00 óra között nem lesznek zenés, táncos rendezvények és a vendéglátó üzletek is bezárnak (az új szabályozok érintik az esküvőket is). 14-ről 10 napra csökken a házi karantén időtartama, valamint rendelkeztek az ingyenes influenza oltásról és a Covid teszt hatósági áráról.

A társasági határozat bírósági felülvizsgálata
2020. szeptember 18.

A társasági határozat bírósági felülvizsgálata

A társasági határozat felülvizsgálatára irányuló per vagyonjogi per. Nincs helye a felülvizsgálat engedélyezésének a joggyakorlat egységének vagy továbbfejlesztésének biztosítására hivatkozva, ha a fél nem jelöli meg azokat a határozatokat, amelyek miatt a joggyakorlatot széttartónak tekinti, illetve a felvetett jogkérdés különleges súlyára, illetve társadalmi jelentőségére hivatkozva, ha a felvetett jogkérdés nem mutat túl az egyedi ügy keretein. – a Kúria eseti döntése.