Viva Verdi! – fehérek közt egy európai – 2. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„A rendszerváltás után negyed századdal úgy tűnik, inkább visszafelé megyünk az időben, semmint előre. Mivel egyszerre vagyok magyar patrióta és elkötelezett európai polgár, valódi citoyenként azt szeretném, hogy a hazám egyszer igazi, a szó nemes értelmében európai ország legyen” – fogalmazza meg a közéleti és az egyéni szabadságjogok iránti mély polgári elkötelezettségét dr. Szlávnits László Eötvös-díjas ügyvéd. Elsőgenerációs értelmiségiként sokáig koncertzongoristának készül, ám szorgalma kevesebb a tehetségénél, így önként és időben vált: a székesfehérvári zenei szakiskolai érettségi után az ELTE jogi karán köt ki. (Az interjú második, befejező része.)

A Szalay Művészeti Szalonon keresztül ma is kötődik a köztestülethez. De jól értem, hogy 2010 után már nem vállalt kamarai szerepet?

Nos, valóban nem, aminek nem volt különösebb oka, egyszerűen nem indultam újra. De, ha az élet úgy hozza és érzek magamban erre erőt, nem zárom ki, hogy – ha erre a kollégáim méltónak tartanak és megválasztanak –, valamilyen kamarai testületben megint szerepet vállaljak.
Az irodája falán egy másik amerikai elismerés is látható. Netán ennek is van köze a dallasi kurzushoz?

Közvetlenül talán nincs, de nélküle nem is kaphattam volna meg. Nos, ez egy nagyon izgalmas történet, lényegében ez indította el az ügyvédi pályámat. Egy este, 1991-ben, amikor már csak egyedül voltam bent az irodában, bekopogott egy számomra ismeretlen, amerikai, s érdeklődött, én vagyok-e a Szlávnits? Nem maradt sokáig, elég sejtelmesen, részleteket nem említve, a felől érdeklődött: mit tennék, milyen stratégiát képviselnék, ha egy amerikai nagyvállalatot kellene egy magyarországi polgári perben képviselni. Különös volt, mivel semmi konkrétumot nem mondott; csak átadott egy rövid tényleírást és azt kérte, hogy ha érdekel ez a munka, holnap reggelre adjam le a javaslataimat a nevére egy borítékban az Intercontinental szállóba. Elolvastam az anyagot, amit adott és 1-2 oldalban leírtam, mit tennék, ha véletlenül éppen engem kérnének föl az ügy képviseletére. Reggel elvittem, átadtam, ő pedig elutazott. Jó ideig semmi nem történt, majd pár telefon után jött a felkérés, s hamarosan Amerikába utaztam az ügy részleteit megbeszélendő. A lényeg, hogy akkor, a harmincas éveim elején pályafutásom nagy kihívása várt rám: a világ egyik legnagyobb repülőgép-hajtómű gyártóját, a Pratt&Whittney-t kellett ugyanis képviselnem a – sajnos már megszűnt – Malévval szemben. Ez a ’90-es évek elejének, a privatizációs időszak kezdetének emblematikus, óriási tétet jelentő gazdasági pere volt. A történet röviden: a két fél megállapodott abban, hogy a Malév Tupoljev gépeinek felújításához a Pratt&Whittney szállítja az új hajtóműveket. Ám az akkori zűrzavaros időszakban megtörténhetett, hogy az elfogadott ajánlat ellenére a Malév akkori vezetősége – ki tudja, milyen okoktól vezérelve – később mégis úgy döntött, hogy a nagy versenytárs, a GE hajtóműveit szerelteti be a repülőibe. A Pratt&Whittney mindvégig törekedett a peren kívüli megállapodásra, s persze az eredeti szerződés érvényesítésére. Ám minden igyekezete ellenére végül per lett a dologból, amelyben én képviseltem az amerikai hajtóműgyárat. Hogy miért rám esett a választásuk, pontosan nem tudom, de nagy valószínűséggel a jó dallasi kapcsolataim révén kerülhettem képbe, de egészen biztosan voltak más szempontok is. Nem volt egyszerű a feladat, hiszen a felek megállapodása alapján a Fővárosi Bíróságnak nem a Polgári törvénykönyv, hanem – mivel a felek a szerződésükben ezt kötötték ki – Connecticut Állam anyagi joga szerint kellett tárgyalnia az ügyet. Ez tehát alapos felkészülést és odafigyelést igényelt az évekig tartó eljárás során. A jogvita lényege az volt, hogy az amerikaiak szerint létrejött a kontraktus, a magyarok szerint viszont nem, csupán egy előzetes megállapodás született, ami nem kötelezte őket semmire. Nos, a bíróság nem így látta, első fokon győztünk. Csakhogy a Malév fellebbezett, ezért a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott az ügy. Meglátásom szerint nagyban megnehezítette az LB elfogulatlan döntését, hogy akkoriban folyt a Malév privatizációja. Ha jogerősen is nyertek volna az amerikaiak, úgy az olasz kérő, az Alitalia feltételezhetően elállt volna a Malév kisebbségi részvénycsomagjának a megvételétől, mivel a jogerősen pernyertes Pratt&Whittney hatalmas kártérítésre tarthatott volna igényt.  A száraz tény ez: az LB jogerősen úgy döntött, hogy a perben vitatott szerződés a Pratt&Whittney és a Malév között mégsem jött létre. Mindennek ellenére a Pratt&Whittney vezérigazgatója személyes levélben köszönte meg a több éves, kitartó munkámat. Ez látható itt, az irodám falán. Utólag már ők is látták, hogy a pálya akkoriban igencsak lejtett, ez ellen pedig a legfelkészültebb jogi csapat sem tudott volna eredményesen védekezni. De mára mindez már csak feltételezés. Mindenesetre nekem máig ez az egyik legszebb szakmai emlékem, egyben a karrierem megalapozója. Hízelgett a hiúságomnak, hogy a Malév – álláspontját alátámasztandó – a polgári jog legkiválóbb, legismertebb professzorait kérte fel szakvélemények írására. Én pedig már akkor is magányos farkasként, egyedül küzdöttem. Valószínűleg ennek is köszönhetően 1993-ban az egyik legnevesebb amerikai ügyvédi iroda, a Jones Day Reavis&Pogue-hoz csatlakozhattam, egyedüli magyar ügyvédként. Nagyon sokat tanultam ez idő alatt mind az amerikai, mind az európai jogászkollégáktól. Komoly szerepünk volt a magyar energetikai szektor privatizációjában, az egyik legnagyobb és legszebb ilyen megbízásunk a Mátrai Erőmű magánosításával függött össze. Amikor a Jones Day bezárta budapesti filiáléját, 1996-ban megnyitottam a saját irodámat ott, ahol ma is dolgozom. Nem bántam meg, hiszen számos komoly ügyfelem volt, angol, francia, belga, német és olasz kis- és középvállalkozásokat képviseltem. Akkoriban fellendülőben volt a nemzetközi cégek hazai megtelepedése, s ez biztos megélhetést adott. Ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően nemzetközi fórumokon is képviselni tudom ügyfeleimet Strasbourgban, vagy az ICC választottbírósága előtt Zürichben, illetve Londonban.

Továbbra is, mind a mai napig egyedül dolgozik. Van ennek különösebb oka?

Nincs, úgy látszik, amolyan magányos farkas vagyok, ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretnék magam mellé egy kollégát, hiszen sokat segítene. Csakhogy a jelenlegi gazdasági helyzet erre nem ad lehetőséget. Az elmúlt években sok vállalati ügyfelem tönkrement vagy kivonult az országból. Ez nemcsak anyagilag viselt meg, hanem emberileg is, mivel hosszú-hosszú évek alatt kiépült korrekt kapcsolatok tűntek el az életemből. Változtattam. Mindig is fontosak voltak számomra az emberi jogok, ezek erőteljesebb képviseletére pedig most megnyílt a lehetőségem. Számos alapjogi ügyet viszek Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Képviselek például egy olyan tulajdonosi csoportot, amely cégének 12 és fél évig tartott a felszámolása, s a tagok ennek minden negatív következményét elszenvedték. De van egy 13 évig húzódó ingatlanadásvétel-bejegyzési ügyem, s egy másik, amelyik egy szerb állampolgárságú cigány férfiról szól, aki muzulmán vallású, s már tíz éve él Németországban, ahol tisztességes tagja a társadalomnak. Nos, neki a magyar hatóságokkal gyűlt meg a baja, amikor Magyarországon keresztül szeretett volna szabadságra hazautazni Szerbiába. Látszatindokok alapján idegenrendészeti őrizetbe vették a határon, majd néhány nap után minden magyarázat, s egyetlen bocsánatkérő szó nélkül egyszerűen átlökték a szerb-magyar határon. Tették ezt csak azért, mert jól látszottak rajta a rasszjegyek, holott minden papírja tökéletesen rendben volt, és semmi egyéb gyanú nem merült fel vele szemben. De, mivel az útlevelét elvették, nem tudott visszatérni Németországba, ahol a bejelentett munkáját persze rögtön elveszítette. Az ilyen ügyeket akár pro bono, ingyen is készséggel felkarolom, ez egy tisztességes ügyvédnek kötelessége is. Vallom, hogy az ilyen szerepvállalás, a szolidaritás, az elesettek, az önhibájukon kívül védelemre szorulók képviselete is hozzátartozik az alapvető polgári értékekhez.
Ha valaki, ön biztosan tudja a Verdi, mint mozaikszó jelentését… Vajon van-e üzenete a mának is?

Az 1850-60-as években a „Viva V.E.R.D.I!” a szabadság szimbolikus „kiáltványa” lett Itáliában. Addigra ugyanis az ottani tartományokban sorra elbuktak a ’48-as forradalmak köztársaságpárti kísérletei. S bár a republika eszménye látszólag feledésbe merült, ám az olaszok egyre inkább egy, a Viktor Emánuel vezetése alatt egyesített királyságban bíztak. És minthogy Verdi – Garibaldival, Mazzonival és Cavourral egy sorban – az olasz nép szemében azonos volt Itália szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.!, mint a szabadság fő jelszava. Viva Vittorio Emanuele Re d’Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Ezzel ki lehetett kerülni az osztrák hatóságok támadását, hiszen a tömeg nem politizált, „csak” a mestert éltette, azzal szemben nem léphettek föl. Hadd utaljak vissza azokra a szörnyű tapasztalásokra, melyeket a dél-szláv háborúval kapcsolatban idéztem fel. Magyarország hivatalos neve mellől mostanra eltűnt a köztársaság, ami egy egyszerű állampolgárnak is fájó lehet. De ügyvédnek és állampolgárnak még szomorúbb, hogy ezzel párhuzamosan olyan, gyakran silány minőségű jogszabályokat zúdítanak ránk, ami elsöpörte a jogbiztonságot. Szomorú ezt látni és megélni 23 évvel a rendszerváltás után. Amikor a Jones Day 1996-ban a legjobb európai irodáiba csábított, én itthon maradtam. Ha most lennék 25-30 éves, egy pillanatig sem gondolkodnék, ösz-szepakolnánk, s elmennénk.

Szinte úgy tűnhet: ahogy éli, az élete maga a hobbija. De a jogon és a művészeteken kívül van-e még, ami leköti az idejét?

A nyáron a legfontosabb időtöltésem az volt, hogy kifestettem az egész házunkat. Mondtam is a feleségemnek, hogy a kezem olyan, mint egy farönk, így zongorázni egyelőre nem sűrűn fogok. De mindenki nagy megelégedésére bevégeztem a munkát, és szinte már sajnálom is, hogy vége, mert sok örömöt találtam benne. De ha nem festek, akkor sem unatkozom. Van két kutyánk, három cicánk, négy papagájunk és száz aranyhalunk. Nagyon szeretem az állatokat, sok feladatot adnak ugyan, de rengeteg örömöt is kapunk tőlük. Humanista jogászként mondom, aki állatot ver, vagy kínoz, az emberrel is így tenne, csak nincs hozzá bátorsága. Az állatokban is ott rejlik a természet nagyszerűsége: a macska, mint élőlény például egy tökéletes, gyönyörűséges kreatúra. Ami pedig a szakmai közéletet illeti, 2001 óta óraadó tanár vagyok az ELTE jogi karán, ahol európai társasági jogot tanítok. Emellett, immár 10 éve szakvizsgáztatom a jövő jogászgenerációját. És még valami: a rendszerváltás után négy évig, 1998-tól 2002-ig a helyi képviselőséget is elvállaltam a falunkban, mert úgy éreztem, talán tudok valamit előremozdítani a közösségünkön. De aztán feladtam, mert rájöttem, hogy tévedtem. Javíthatatlan „muszáj-optimistaként” rendíthetetlenül bízom abban, hogy Magyarország egyszer európai jogállam lesz, s – a szerény képességeim szabta határok között – ezért meg is teszek mindent.

Az interjú az Ügyvédvilág 2013 novemberi számában jelenik meg.

---