Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az alábbiakban az új nemzetközi magánjogi törvény és a nemzetközi magánjogi tárgyú európai uniós rendeletek viszonyát vesszük górcső alá. A törvény szemlélete alapvetően önállóságot vár el a jogalkalmazótól és a jogkereső közönségtől. Azt, hogy a törvény általános felhívására tekintettel minden esetben maga győződjön meg arról, van-e a magyar szabályozást megelőző uniós vagy nemzetközi norma, amit figyelembe kell vennie. Az európai és nemzetközi jogforrások útvesztőiben való eligazodáshoz ugyanakkor jelentős segítséget nyújt a törvény indokolása.
A nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (Nmj. törvény) nem csak a nemzetközi magánjogi szabályok újragondolását, modernizációját végezte el, hanem szükségszerűen kezelnie kellett azt a kérdést, hogy az egy olyan komplex szabályozási környezetbe ékelődik, ahol a rendelkezések jelentős része közvetlenül alkalmazandó európai uniós rendeleten keresztül vagy nemzetközi szerződésekbe foglalt normákban jelenik meg. Ez a kodifikáció során egyrészről azt jelentette, hogy az uniós rendeletek, illetve az egyes nemzetközi szerződések által lefedett területre vonatkozóan a törvényalkotó nem hozhatott szabályokat, másrészről pedig azt, hogy valamilyen módon érzékeltetnie kellett: a szabályozási hézagosság abban rejlik, hogy a hiányzó szabályok más, a magyar jogot megelőző jellegű jogforrásokban találhatóak.
Ez a helyzet és elvárás természetesen nem az új kodifikációhoz köthető és nem azzal keletkezett, hiszen a nemzetközi szerződések elsőbbsége a korábbi Kódex, az 1979.évi 13. tvr óta ismert jelenség volt a magyar nemzetközi magánjog területén, az uniós rendeleteknek a nemzeti rendelkezéseket kiszorító jellege pedig az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozásunk óta és azt követően valamennyi új, nemzetközi magánjogi tárgyú uniós rendelet megjelenésével érintette a Kódexet, elsősorban az által, hogy abból egyre több rendelkezést helyeztek hatályon kívül.
Ugyanakkor fontos látni, hogy 2004-ben a Kódexet illetően csak két joghatósági, illetve határozatok elismerésére vonatkozó uniós rendelet és két, a tágabb értelemben vett polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területére tartozó rendelet volt hatályban, a rendeletek száma a 2000-es évek második felétől növekedett folyamatosan. Ez azt is jelentette, hogy a Kódexnek az elmúlt csaknem másfél évtizedben ad hoc módon kellett reagálnia az újabb uniós rendeletek megjelenésére. Az új törvényi szabályozás egyik alapvető kihívása tehát az volt, hogy konzekvens és átgondolt módon jelenítse meg az uniós szabályozáshoz való viszonyt.
Az 1979. évi 13. tvr a jogszabály hatályát meghatározó rendelkezések között, annak 2.§-ában hatályossága idején mindvégig csupán a nemzetközi szerződések alkalmazási elsőbbségére utalt, az uniós rendeletekhez viszonyított szubszidiárius jelleg nem került későbbi módosítás során sem a rendelkezésbe. Ehhez képest a normaszöveg egyes rendeletek esetében felhívást tartalmazott, hogy a vonatkozó előírások csak olyan kérdésekben alkalmazandók, amelyekre a nevesített uniós rendeletek hatálya nem terjed ki, más esetekben pusztán kikerültek a jogszabályból azok az előírások, melyek rendeleti szinten kimerítően szabályozva lettek, illetve csak olyan mértékig maradtak bent, amilyen mértékben a nemzeti szabályozás fent maradhatott, de az uniós rendelethez való kapcsolódás nem jelent meg, ahogyan azoknál a kérdéseknél sem, melyek esetében szükségszerű volt a kettős (uniós viszonylaton kívüli relációkat rendező) szabályozás.
Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az uniós rendeletekhez való kapcsolódás feltüntetése alapvetően a jogalkalmazást elősegítő, jogbiztonsági célú felhívás, hiszen az uniós rendeletek elsőbbsége, közvetlen alkalmazása magának az uniós rendeletnek, mint szupranacionális jogforrásnak a lényegéből fakad és független attól, hogy erre indirekt formában a tagállami jogalkotó felhívja-e a figyelmet. Mindemellett az ilyen hivatkozások jelentősége egy többszintű, többrétegű szabályozás esetében a megfelelő jogi norma azonosítása szempontjából nem lényegtelen.
Az új törvényi szabályozás ennek jegyében egységes megközelítést vezet be az uniós rendeletekhez való viszony meghatározására. Ez a megközelítés a teljességre törekvés jegyében minimalista, vagyis a törvény hatályát meghatározó 2.§ – megőrizve a korábbi mintát – a nemzetközi szerződések mellett megjeleníti az Európai Unió általános hatályú, közvetlenül alkalmazandó jogi aktusait (vagyis a rendeleteket), mint amelyekhez képest a törvényi előírások csak abban az esetben alkalmazhatók, ha az érintett kérdés nem esik ezek hatálya alá, de nem jeleníti meg konkrétan az egyes rendeleteket sem a törvény elején, sem az egyes olyan tematikus rendelkezéseknél, melyek alkalmazását potenciálisan érinthetik az uniós rendeletek. Valamennyi olyan uniós rendelet felsorolása ugyanis, ami érintheti a törvény hatályát, szinte lehetetlen vállalkozás lett volna, mivel akadnak olyan rendeletek, melyek nem hagyományos nemzetközi magánjogi tárgyúak, de tartalmaznak uniós viszonylatban nemzetközi magánjogi szabályokat, elsősorban joghatósági előírásokat. Ezen túl, következetlen megoldás lett volna pusztán a közvetlenül alkalmazandó rendeletek tételes nevesítése úgy, hogy a vonatkozó számos nemzetközi szerződés a normaszövegben nem jelent volna meg, ezek számossága azonban már kezelhetetlenné tette volna a jogszabályt.
A törvény megközelítése tehát alapvetően önállóságot vár el a jogalkalmazótól és a jogkereső közönségtől. Azt, hogy a törvény általános felhívására tekintettel minden esetben maga győződjön meg arról, hogy van-e a magyar szabályozást megelőző uniós vagy nemzetközi norma, amit figyelembe kell vennie. Az európai és nemzetközi jogforrások útvesztőiben való eligazodáshoz ugyanakkor jelentős segítséget nyújt a törvény indokolása, amely minden egyes rendelkezés esetében igyekszik megjeleníteni a vonatkozó jogforrásokat annak egyértelmű jelzésével együtt, hogy milyen kontextusban, csak uniós tagállamok viszonylatában, a nemzetközi szerződésben részes államok vonatkozásában vagy univerzális jelleggel kell azt alkalmazni. Az uniós jogforrások esetében ugyanis az eligazodási nehézséget elsősorban nem a jogforrás azonosítása jelenti, hanem az, hogy az adott rendelet előírását milyen típusú határon átlépő magánjogi jogviszonyban lehet vagy kell alkalmazni egyáltalán. Erre a szempontra tekintettel érdemes egy rövid áttekintést adni a törvény alkalmazása során szóba jöhető rendeletek szabályozási megoldásairól, jellemzőiről és arról, hogy a nemzeti jogalkalmazás szintjén különböző kontextusokban hogyan viselkednek.
Az Európai Parlament épülete. A nemzetközi magánjog területén mára már alapvető igazodási ponttá váltak az uniós rendeletek, melyek azonban jellegüktől, tárgyuktól függően eltérően viselkednek tagállami szinten, és ezért más-más hatást gyakorolnak a nemzeti szabályozásra és a jogalkalmazásra. Az új nemzetközi magánjogi kódexet is kizárólag e tágabb összefüggésben lehet értelmezni
E tekintetben a nemzetközi magánjog területét érintő rendeleteket négy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak a kollíziós jogi normákat tartalmazó rendeletek, melyek csak az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó előírásokat tartalmaznak. Ide sorolódnak az úgynevezett Róma-rendeletek, melyek a kötelmi jog területére esnek, illetve a házasság felbontására irányadó jogot határozzák meg. Ezek az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I. rendelet), az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról (Róma II. rendelet), valamint a Tanács 1259/2010/EU rendelete a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jogterületén létrehozandó megerősített együttműködésről (Róma III. rendelet). A Róma-rendeletek egységes jogot hoznak létre, más néven univerzális hatállyal bírnak, vagyis előírásaikat akkor is alkalmazni kell, ha az utaló norma alapján nem uniós tagállam, hanem harmadik ország jogát kellene alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy az univerzális jelleg következtében a nemzeti szabályozásokból a rendeletek által szabályozott kérdések teljesen kikerülnek. Így például az Nmj. törvényben a szerződéses kötelmi viszonyokra, valamint a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra vonatkozó előírások csak azokban a kérdésekben érvényesülhetnek, melyeket kizártak a Róma I. és Róma II. rendeletek hatálya alól. Ez mindkettő esetében egy rendkívül szűk kört jelent. Fontos azonban, hogy az új szabályozás során a jogalkotó törekedett arra, hogy a tagállami hatáskörben maradt kérdések tekintetében a szabályozást a Róma-rendeletek előírásaival megegyező módon alakítsa, amivel egyrészről elkerülhető az indokolatlan szabályozási párhuzamosság, másrészről az alkalmazandó jog akkor is ugyanaz lesz, ha azt „véletlenül” a magyar jog és nem az egyébként irányadó uniós norma alapján határoznák meg.
A rendeletek második csoportjába a kizárólag joghatósági, illetve határozatok elismerésére, végrehajtására vonatkozó szabályokat tartalmazó rendeletek tartoznak, az úgynevezett Brüsszel-rendeletek. Ide két rendelet sorolandó: az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló az európai parlamenti és tanácsi rendelet (Brüsszel Ia. rendelet), valamint a Tanács 2201/2003/EK rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (Brüsszel IIa. rendelet). Ezek a rendeletek fő szabály szerint nem hoznak létre egységes jogot, vagyis csak akkor alkalmazandók, ha az alperes lakóhelye, székhelye, szokásos tartózkodási helye uniós tagállamban van, illetve az elismerendő, végrehajtandó határozatot tagállami bíróság hozta. Ebből következően a rendeletek által lefeddett kérdések igénylik a párhuzamos belső szabályozást a nem uniós kontextus vonatkozásában és ekként teljesen más hatást gyakorolnak a tagállami nemzetközi magánjogokra, amennyiben nem teljes körűen, csak uniós viszonylatban írják felül a szabályozást. Polgári és kereskedelmi ügyekben, házassági ügyekben és szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben tehát az Nmj. törvény szabályait akkor lehet alkalmazni, ha az adott kérdés ki van zárva a rendelet hatálya alól, joghatósági kérdésekben, ha nem áll fenn uniós joghatósági ok, elismerés és végrehajtás tekintetében pedig, amennyiben a határozatot nem uniós tagállam bírósága hozta.
A rendeletek harmadik csoportját azok az újabb generációs, „vegyes” rendeletek képezik, melyek tartalmaznak mind kollíziós, mind joghatósági, elismerési, végrehajtási szabályokat és ezt univerzális jelleggel teszik, vagyis egyik vonatkozásban sem engednek teret tagállami szabályoknak. Magyarország tekintetében két ilyen rendelet releváns: a Tanács 4/2009/EK rendelete a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről (Tartási rendelet), valamint az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EK rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (Öröklési rendelet). Az Öröklési rendelet esetében kizárólag a rendelet hatálya alól kivett egy kérdésben, a szóbeli rendelet érvényességére vonatkozóan, valamint a rendelet által nem szabályozott egy másik kérdésben, az uratlan hagyaték tekintetében találhatunk szabályt az Nmj. törvényben, a tartást illetően pedig egyáltalán nincsenek nemzeti szabályok. Ezekben a kérdésekben minden esetben a rendeletek lesznek irányadóak.
2016-ban két újabb „vegyes” rendelet lett elfogadva: a Tanács (EU) 2016/1103 rendelete a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (Házassági vagyonjogi rendelet), valamint a Tanács (EU) 2016/1104 rendelete a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi hatásaival kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (Bejegyzett élettársi vagyonjogi rendelet). Ezeket a rendeleteket ugyanakkor megerősített együttműködés keretében fogadták el, ami azt jelenti, hogy csak azoknak a tagállamoknak a vonatkozásában alkalmazandóak, melyek a megerősített együttműködésben részt vesznek. Magyarország nem vesz részt egyik rendeletben sem, így azok Magyarországon nem alkalmazandók, az általuk szabályozott kérdések tekintetében fennmaradt a nemzeti szabályozási hatáskör és az Nmj. törvény irányadó.
[htmlbox eu_jog_alkalmazasa]Végül, a negyedik csoportba sorolandók azok a rendeletek, melyek a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területén bizonyos szempontból az együttműködés tagállamok közötti egyes technikai aspektusait rendezik és melyek a rendeletek működtetéséhez szükséges végrehajtási szabályokat igényelnek. Ez az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről („iratkézbesítés”) és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről (Kézbesítési rendelet), valamint a Tanács 1206/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyítás-felvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről (Bizonyítás-felvételi rendelet). Ezekkel a rendeletekkel – a megfelelő végrehajtási szabályok meghozatala útján – az Nmj. törvény megteremti a megfelelő és szükséges kapcsolatot. E szabályok a rendeletekhez képest kiegészítő jellegűek, azok tényleges végrehajtását szolgálják.
Fontos megjegyezni, hogy esetenként a kollíziós rendeletekhez kapcsolódóan is szükségesek végrehajtási szabályok. Az Nmj. törvényben ezek az egyes rendeletek által biztosított jogválasztás időpontját határozzák meg.
A fenti, vázlatos bemutatásból is jól látszik, hogy a nemzetközi magánjog területén mára már alapvető igazodási ponttá váltak az uniós rendeletek, melyek azonban jellegüktől, tárgyuktól függően eltérően viselkednek tagállami szinten, és ezért más-más hatást gyakorolnak a nemzeti szabályozásra és a jogalkalmazásra. Az új nemzetközi magánjogi kódexet is csak és kizárólag ebben a tágabb összefüggésben lehet értelmezni.
