Az örökösi jogállás megerősítése

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az alábbiakban a szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét elemzi, mely a W. B. által indított, Przemysława Bac közjegyző részvételével lefolytatott eljárásban[1] született.

I. Bevezetés

Az Európai Unión (EU) belüli öröklés megkönnyítése érdekében 2012. július 4-én olyan új egységes uniós szabályokat fogadtak el, amelyek megkönnyítik a polgárok számára a több országra kiterjedő öröklés jogi vonatkozásainak kezelését. Az új szabályok a 2015. augusztus 17-én vagy azt követően elhunyt személyek utáni öröklésre vonatkoznak.

A 650/2012/EU rendelet[2] – a Róma IV rendelet (rendelet) – biztosítja, hogy egy öröklési üggyel egyetlen hatóság foglalkozzon, koherens módon, egyetlen jogi szabályozás alapján. Főszabály szerint az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságai járhatnak el az ügyben, és ennek a tagállamnak a joga alkalmazandó. A polgárok azonban az állampolgárságuk szerinti állam jogát is választhatják az utánuk történő öröklésre alkalmazandó jogként. Az, hogy egyetlen hatóság egyetlen jogot alkalmaz az Unión belüli öröklésre, elkerülhetővé teszi az esetleg ellentmondásos bírósági határozatokat eredményező párhuzamos eljárásokat. Továbbá azt is biztosítja, hogy a valamely tagállamban hozott határozatokat külön eljárás nélkül az egész unióban elismerjék.

A rendelet bevezeti az európai öröklési bizonyítványt is. Ezt a dokumentumot az öröklési ügyben eljáró hatóság állítja ki az örökösök, hagyományosok, végrendeleti végrehajtók és ingatlankezelők számára jogállásuk bizonyítása, valamint jogaik és felhatalmazásaik más tagállamokban történő gyakorlása céljából. Az európai öröklési bizonyítványt kibocsátása után bármilyen további eljárás nélkül minden tagállamban elismerik.

Dánia, Írország és az Egyesült Királyság nem vett részt a rendelet elfogadásában. Következésképpen az e három tagállambeli hatóságok által kezelt Unión belüli öröklési eljárásokra továbbra is csak a saját nemzeti szabályaik vonatkoznak.

A rendelet hatálya alól örökösödési adóval kapcsolatos kérdéseket kizárja.

Az egyes tagállamokban azonban a végrendeletek nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályok jelentősen eltérnek. Néhány tagállamban a végrendelkező személynek (örökhagyó) nyilvántartásba kell vetetnie a végrendeletet. Más tagállamokban a nyilvántartásba vétel ajánlott, vagy csak bizonyos típusú végrendeleteket érint. Néhány tagállamban nem léteznek végrendeleti nyilvántartások.[3]

Az örökös számára a közjegyző öröklési bizonyítványt állít ki, amelyben a fellebbezési lehetőség kinyilvánítása mellett tanúsítja az örökösi minőséget. A hagyatéki tárgyakkal történő rendelkezés szempontjából az öröklési bizonyítványnak olyan fontos gyakorlati jelentősége van, hogy annak megszerzése érdekében még olyan esetben is sor kerül a hagyatéki eljárásra, amikor annak lefolytatása a törvény szerint egyébként nem volna kötelező.

Az öröklésre vonatkozó nemzeti szabályok azonban tagállamonként jelentős mértékben eltérnek egymástól (például arra vonatkozóan, hogy ki örököl, mi számít örökrésznek és kötelesrésznek, mi a hagyaték kezelésének módja, mekkora felelősség hárul az örökösökre a tartozások tekintetében stb.).

A W. B. által indított, az Európai Unió Bírósága (EUB) előtt folyamatban volt eljárásban a lengyel Gorzów Wielkopolski-i regionális bíróság, a Sąd Okręgowy w Gorzowie Wielkopolskim által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem az öröklési viszonyokról szóló, az öröklési viszonyokban alkalmazandó 650/2012/EU rendelet – Róma IV rendelet – egyes rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozott[4] E kérelmet a W. B. által a Słubicében (Lengyelország) letelepedett Przemysława Bac közjegyző ellen, az e közjegyző által kiadott öröklési bizonyítvány másolatának kiadása céljából indított eljárásban terjesztették elő, aki megtagadta a 650/2012 rendelet által előírt egyik – W. B. által az apja utáni öröklésére vonatkozó öröklési bizonyítvány másolatának elismertetése érdekében kért – olyan tanúsítvány kiadását, amely megerősíti, hogy e bizonyítvány öröklési ügyben hozott határozat vagy közokirat.

A nemzeti jog szerint az öröklési bizonyítvány tartalmazza az örökösök vagy hagyományosok jegyzékét, valamint hasznos pontosításokat is az öröklési jogaik terjedelmére vonatkozóan és e címen az öröklési rendelet alapdokumentumának minősül. W. B. a tanúsítvány iránti kérelmet azért terjesztette elő, hogy Németországban elismertesse örökösi minőségének bizonyítékát, amelynek a lengyel közjegyző által kiállított öröklési bizonyítvány minősül. A W. B. által indított ügy egyben az örökösök jogainak terjedelmére vonatkozó értelmezési nehézségeket is szemlélteti.

A jelen ügy alkalmat adott az EUB-nak arra, hogy hasznos pontosításokkal szolgáljon a 650/2012 rendelet szerinti „határozat” és „bíróság” fogalmainak határait illetően azzal, hogy állást foglal különösen abban a kérdésben, hogy egy olyan közjegyzőt, akit a nemzeti jog öröklési bizonyítvány kiállítására vonatkozó jogkörrel ruház fel, igazságszolgáltatási feladatokat lát-e el.

II. A tényállás[5]

A felperes W. B. apja ‑ lengyelországi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező, lengyel állampolgár volt ‑ 2016. augusztus 6-án elhunyt. W. B. volt az egyik fél a P. Bac Lengyelországban letelepedett közjegyző előtt indított, apja hagyatékára vonatkozó eljárásban, amely öröklési bizonyítvány kiadására irányult. Ezen okiratot e közjegyző 2016. október 21-én a lengyel jognak megfelelően kiállította.

Az elhunyt vállalkozó volt, aki a német‑lengyel határ közelében végzett gazdasági tevékenységet. W. B. meg akarta tudni, hogy az elhunyt helyezett-e el tőkét német bank(ok)ban, és ha igen, akkor meg akarta ismerni a hagyaték részét képező tőkeösszeget. W. B. e célból 2017. június 7-én az e közjegyző által kiállított öröklési bizonyítvány másolatának, valamint olyan tanúsítványnak a kiadását kérte, amely tanúsítja, hogy e bizonyítvány a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontja szerint öröklési ügyben hozott határozatnak minősül, amelyet az 1329/2014 végrehajtási rendelet 1. mellékletét képező formanyomtatványként állítottak ki. Másodlagosan, e kérelem elutasításának esetére az alapügy felperese az öröklési bizonyítvány másolatának, valamint olyan tanúsítványnak a kiadását kérte, amely tanúsítja, hogy e bizonyítvány a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontja szerint öröklési ügyben kiállított közokiratnak minősül, amelyet az 1329/2014 végrehajtási rendelet 2. mellékletét képező formanyomtatványként állítottak ki.

A 2017. június 7-ei jegyzőkönyvben a P. Boc közjegyzői irodájában működő közjegyzőhelyettes elutasította e kérelmeket. Megállapítása szerint, az öröklési bizonyítvány a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében vett „határozat”, és mivel a Lengyel Köztársaság nem értesítette a Bizottságot az e rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően, nem tudja kiállítani a bizonyítványt az 1329/2014 végrehajtási rendelet 1. mellékletében szereplő formanyomtatványként. W. B. másodlagos kérelmét illetően a közjegyzőhelyettes kifejtette, hogy az öröklési bizonyítvány „határozatnak” való minősítése kizárja annak „közokiratnak” való minősítését, így – noha a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontjában előírt feltételeknek megfelel – a megfelelő tanúsítványnak az 1329/2014 végrehajtási rendelet 2. mellékletében szereplő formanyomtatványként történő kiállítása nem lehetséges.

2017. június 7-én W. B. keresettel élt a kérdést előterjesztő bíróságnál, azt állítva, hogy egyfelől az öröklési bizonyítvány megfelel mindazon feltételeknek, hogy a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében vett „határozatnak” lehessen minősíteni, másfelől pedig az, hogy a Lengyel Köztársaság elmulasztotta a Bizottság e rendelet 3. cikke (2) bekezdésének utolsó albekezdése és 79. cikke szerinti értesítését arról, hogy a közjegyzők öröklési bizonyítványt állítanak ki, nem határozza meg előre az öröklési bizonyítvány jogi jellegét.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy vélte, hogy W. B. keresetének elbírálásához szükséges azt tudnia, hogy a 650/2012 rendelet végrehajtási rendeletének[6] 1. mellékletében említett tanúsítvány kiállítható-e olyan eljárási eszközökkel kapcsolatban is, amelyek nem végrehajthatók. A kérdést előterjesztő bíróság ezzel kapcsolatban úgy ítélte meg, hogy a 650/2012 rendelet 46. cikke (3) bekezdése b) pontjának és 39. cikke (2) bekezdésének együttes értelmezése amellett szól, hogy ez a tanúsítvány minden olyan határozatra vonatkozóan használható, amely nem végrehajtható.

E bíróság szerint pontosítani kell a „határozat” és a „bíróság” fogalmának a 650/2012 rendelet értelmében vett meghatározását. Megítélése szerint az öröklési bizonyítványokat kiállító lengyel közjegyzők az örökösök törvényesítése esetén a 650/2012 rendelet (20) preambulumbekezdése értelmében „bírósághoz hasonlóan igazságszolgáltatási feladatokat látnak el”. Arra is rámutat, hogy az öröklési bizonyítvány ugyanolyan joghatásokat vált ki, mint a bíróságok által kiállított, az örökség megszerzésére vonatkozó jogerős bírósági határozat, és így azt a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében vett „határozatnak” kell minősíteni. Az említett bíróságnak ugyanakkor kétségei vannak, hogy a „határozat” fogalma magában foglalja‑e azt is, hogy azt az érintett felek közötti vitás kérdések elbírálására hatáskörrel rendelkező hatóság állítsa ki.

A tagállamok által tett értesítésnek a 650/2012 rendelet 79. cikket sértő hiányát illetően a kérdést előterjesztő bíróság úgy vélte, hogy e rendelkezés tartalma nem teszi lehetővé az egyértelmű válaszadást arra a kérdésre, hogy ezen értesítés konstitutív vagy pusztán tájékoztató jellegű-e.

Végül a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy ha a lengyel közjegyző által kiállított öröklési bizonyítvány nem tekinthető „határozatnak” a 650/2012 rendelet értelmében, nem vitatott viszont, hogy teljesíti az e rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontja értelmében vett, „közokiratnak” minősítéshez megkövetelt feltételeket.

E körülmények között Gorzów Wielkopolski-i regionális bíróság, a Sąd Okręgowy w Gorzowie Wielkopolskim eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett a az EUB elé.

III. Az EUB jogértelmezése és ítélete

III. 1. Az EUB által együttesen és elsőként vizsgált, a kérdést előterjesztő bíróság a második és harmadik kérdésével, arra keresett a választ, hogy:

• először is, ha valamely tagállam nem tett a 650/2012 rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésében foglaltnak megfelelő értesítést az igazságszolgáltatási feladatok közjegyzők általi ellátására vonatkozóan, az meghatározó jelleggel bír-e közjegyzők „bíróságnak” való minősítése tekintetében, és nemleges válasz esetén e rendelet 3. cikke (2) bekezdésének első albekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy azon közjegyző, aki az alapügyben szereplőhöz hasonló öröklési bizonyítványt a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás alapján kiállítja, „bíróságnak” minősül e rendelkezés értelmében;
• másfelől pedig a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az ügyben szereplő, a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére a közjegyző által kiállított öröklési bizonyítvány „határozatnak” minősül e rendelkezés értelmében.

Az EUB a kérdést értelmezve felhívta a figyelmet, hogy ezen utóbbi jogszabályhely értelmében a „határozat” fogalma kiterjed az öröklési ügyben valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozatra, elnevezésére való tekintet nélkül, ideértve a költségeknek és kiadásoknak valamely bírósági tisztviselő általi meghatározására vonatkozó határozatot is.  Az e rendelkezés értelmében vett határozatot így az jellemzi, hogy az „bíróságtól” ered[7].

Ezért azon kérdés megválaszolásához, hogy az ügyben szereplőhöz hasonló, nemzeti öröklési bizonyítványt „határozatnak” kell-e minősíteni, előzetesen azt kell meghatározni, hogy az azt kiállító hatóságot „bíróságnak” kell-e tekinteni az említett rendelet 3. cikkének (2) bekezdése értelmében.

Ami a „bíróság” 650/2012 rendelet szerinti fogalmát[8] illeti, megállapítható, hogy az minden olyan igazságügyi hatóságot, valamint öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóságot és jogi szakembert jelöl, amely/aki igazságszolgáltatási feladatot lát el, vagy igazságügyi hatóság felhatalmazása alapján vagy igazságügyi hatóság ellenőrzése alatt jár el, feltéve, hogy ezek az egyéb hatóságok és jogi szakemberek szavatolják a pártatlanságot és a felek meghallgatáshoz való jogát, valamint feltéve, hogy a tevékenységük helye szerinti tagállam joga értelmében határozataik ellen igazságügyi hatóság előtt jogorvoslattal lehet élni, vagy azokat igazságügyi hatóság felülvizsgálhatja; és határozataik hasonló hatállyal és joghatással rendelkeznek, mint az igazságügyi hatóságok által ugyanilyen ügyben hozott határozatok.

A rendelet előírja továbbá[9], hogy a tagállamok többek között az igazságszolgáltatási feladatokat ellátó, nem igazságügyi hatóságokról értesítik a Bizottságot, illetve pontosítja, hogy a Bizottság a tagállamoktól kapott értesítések alapján összeállítja az e rendeletben említett egyéb hatóságok és jogi szakemberek jegyzékét[10].

Tény, hogy mivel a Lengyel Köztársaság nem nevezte meg azokat igazságszolgáltatási feladatokat ellátó, a bíróságokhoz hasonló, nem igazságügyi hatóságokként, a lengyel közjegyzők nem szerepelnek e jegyzéken. Így annak meghatározása előtt, hogy az a közjegyző, aki a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás alapján kiállítja az öröklési bizonyítványt, teljesíti-e a rendeletben foglalt feltételeket, először az értesítés hiányának következményeit kellett megállapítani. A rendelet 3. cikkének (2) bekezdése kifejezetten meghatározza azokat a feltételeket, amelyeket az említett hatóságoknak és jogi szakembereknek e célból teljesíteniük kell.

Az EUB Ítélkezési gyakorlata szerint rendelet meghatározza, hogy a „bíróság” e rendelet értelmében vett fogalmába nem csak az igazságügyi hatóságok tartoznak bele, hanem minden egyéb olyan, öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóság és jogi szakember is, amely/aki igazságszolgáltatási feladatot lát el és megfelel az ugyanezen rendelkezésben megállapított feltételeknek[11].

Ebből következik, hogy az öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező, igazságügyi hatóságokon kívüli egyéb hatóságoknak és jogi szakembereknek ahhoz, hogy a rendelet értelmében vett „bíróságoknak” lehessen őket minősíteni, teljesíteniük kell ez e rendelkezésben megállapított feltételeket.

Ezért a 650/2012 rendelet keretében az e rendelet 79. cikkében szereplő jegyzék összeállításához minden tagállamnak ellenőriznie kell, hogy az öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóságok teljesítik-e az említett rendelet 3. cikke (2) bekezdésének első albekezdésében szereplő feltételeket ahhoz, hogy „bíróságoknak” lehessen őket minősíteni, és értesíteni lehessen erről a Bizottságot ugyanezen rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének megfelelően.

Bár a Bizottság eme értesítése azt a vélelmet megalapozza, hogy a rendelet előírásai szerint bejelentett nemzeti hatóságok e rendelet szerinti „bíróságoknak” minősülnek, azon körülmény, hogy valamely nemzeti hatóság nem szerepel itt, önmagában nem elegendő azon következtetéshez, hogy e hatóság nem teljesíti az említett rendelet által előírt feltételeket[12].

A rendelet (21) preambulumbekezdéséből következően az, hogy egy adott tagállam közjegyzőire vonatkoznak-e az e rendeletben foglalt joghatósági szabályok, attól függ, hogy a „bíróság” e rendelet szerinti fogalom-meghatározásának hatálya alá tartoznak-e, vagy sem, és nem attól, hogy szerepelnek-e az ugyanezen rendelet szerinti értesítés alapján összeállított jegyzéken.

Az EUB megjegyzése szerint, a rendeletnek az Európai Unión belüli igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosítására irányuló célját súlyosan veszélyeztetné, ha minden tagállam dönthetne úgy, hogy a rendelet értelmében vett „bíróságnak” való minősítés meghatározása során figyelmen kívül hagyja a kifejezetten felsorolt feltételeket azáltal, hogy nem foglal a jegyzékbe olyan hatóságokat és jogi szakembereket, amelyek/akik a Bizottsághoz benyújtott értesítésben szereplőkhöz hasonló igazságszolgáltatási feladatokat látnak el, vagy éppen ellenkezőleg azáltal, hogy e hatóságokat vagy jogi szakembereket jegyzékbe foglalja.

Az EUB megállapítása szerint abból, hogy a Lengyel Köztársaság nem küldött a rendelet szerinti értesítést a lengyel közjegyzőkre vonatkozóan a Bizottságnak, nem lehet arra következtetni, hogy e közjegyzők nem minősíthetők „bíróságoknak”, amennyiben az e rendeletben foglalt feltételeket teljesítik. Így, pusztán jelzés értékű az, hogy a Lengyel Köztársaság nem tett értesítést a közjegyzők 650/2012 rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében foglalt igazságszolgáltatási feladatok ellátására vonatkozóan[13]. Következésképpen önállóan kell meghatározni, hogy a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére öröklési bizonyítványt kiállító közjegyző teljesíti‑e a rendelet értelmében vett „bíróságnak” való minősítéshez támasztott feltételeket.

A továbbiakban a kérdés kapcsán az EUB a „bíróság” fogalmával kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből az következik, hogy a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést az egész unióban általában önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve nemcsak azok kifejezéseit, hanem e rendelkezések összefüggéseit és a kérdéses szabályozás célját is[14].

A rendelet értelmében az öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező, nem igazságügyi hatóság vagy jogi szakember akkor tartozik a „bíróság” e rendelkezés értelmében vett fogalmába, amennyiben igazságszolgáltatási feladatot lát el, vagy igazságügyi hatóság felhatalmazása alapján vagy igazságügyi hatóság ellenőrzése alatt jár el, és megfelel az ugyanezen rendelkezésben felsorolt feltételeknek.

Bár, az igazságszolgáltatási feladatok és a közjegyzői feladatok eltérőek, a rendelet (20) preambulumbekezdéséből ugyanakkor kitűnik, hogy e rendelet alkalmazásában a „bíróság” fogalmát tágan kell értelmezni, hogy abba beletartozzanak azok a közjegyzők is, akik bizonyos öröklési ügyben igazságszolgáltatási feladatokat látnak el. Ugyanezen preambulumbekezdés ezzel szemben pontosítja, hogy a „bíróság” fogalmába nem tartoznak bele a tagállamoknak a nemzeti jog szerint öröklési ügyekben való eljárásra feljogosított nem igazságügyi hatóságai, például a közjegyzők a tagállamok többségében, ahol általában nem látnak el igazságszolgáltatási feladatokat.

Ezért a továbbiakban az EUB-nak azt kellett meghatároznia, hogy az öröklési bizonyítványt kiállító közjegyző a rendelettel összefüggésben igazságszolgáltatási feladatokat lát-e el annak 3. cikke (2) bekezdése értelmében.

E tekintetben az EUB korábbi ítéletében már úgy határozott, hogy az igazságszolgáltatási feladatok ellátása magában foglalja azt a jogot, hogy az érintett felek közötti esetleges vitás kérdésekben hivatalból határozatot hozzon[15]. Ahhoz, hogy valamely hatóságot az általa ellátott tevékenység sajátos jellege alapján úgy lehessen tekinteni, hogy igazságszolgáltatási feladatokat lát el, az esetleges jogviták elbírálásának jogkörével kell rendelkeznie[16]. Nem ez az eset áll fenn, amennyiben a szóban forgó jogi szakember hatásköre kizárólag a felek szándékától függ.

Az EUB megállapítása szerint, valamely hatóság igazságszolgáltatási feladatokat akkor láthat el, ha öröklési jogvitákban hatáskörrel rendelkezik. E kritérium az öröklési bizonyítvány kiállítására irányuló eljárás peres vagy nem-peres jellegétől függetlenül alkalmazandó[17].

Az eset kapcsán tényként lett megállapítva, hogy a lengyel polgári törvénykönyv 1027. cikke értelmében a közjegyző a nem vitatott örökösödési ügyekben az örökös harmadik személyekkel szembeni öröklési jogait öröklési bizonyítvánnyal tanúsítja.

Eme öröklési bizonyítványt a közjegyzői törvény értelmében[18] kizárólag az örökösök közös kérelmére állíthatja ki a közjegyző. A közjegyző hivatalból vizsgálja a ténybeli helyzetet, és e törvény 95e. cikkének 1. §-a értelmében csak akkor állítja ki az említett bizonyítványt, ha nem merül fel kétség a nemzeti bíróságok joghatóságát, a külföldi jog tartalmát, az örökös személyét és az örökrészek összegét illetően, és – abban az esetben, ha az örökhagyó dologi hagyományt rendel – azon személyt illetően, akinek javára az örökhagyó a dologi hagyományt rendelte, és a hagyomány tárgyát illetően. A közjegyző többek között köteles az öröklési bizonyítvány kiállítását megtagadni, ha a hagyatéki jegyzőkönyv elkészítésénél nem volt jelen valamennyi örökös.

A közjegyzői törvény további rendelkezései értelmében a közjegyzők olyan szabad foglalkozást űznek, amely fő tevékenységként több különböző szolgáltatás – díjtáblázat keretein belül kötött megállapodás szerinti – díjazás ellenében történő nyújtását követeli meg. E tevékenységek nem tekinthetők úgy, hogy mint ilyenek az igazságszolgáltatási feladatok ellátásának körébe tartoznak[19].

Mivel a 650/2012 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében felsorolt feltételek konjunktívak, nem kell meghatározni, hogy az e rendelkezésben előírt többi feltétel teljesül‑e, amennyiben az igazságszolgáltatási feladat ellátására vonatkozó feltétel nem teljesül a jelen ügyben.

Mivel az ügyben szereplőhöz hasonló öröklési bizonyítványt nem a rendelet értelmében vett bíróság állítja ki, e bizonyítvány nem minősül az e rendelet értelmében vett, öröklési ügyben hozott „határozatnak”.

Az EUB-nak az előterjesztő bíróság a második és a harmadik kérdésére adott válasza szerint:

–        a 650/2012 rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdését úgy kell értelmezni, hogy a közjegyzők „bíróságnak” való minősítése szempontjából nincs döntő jelentősége annak, hogy valamely tagállam nem tette meg az e rendelkezésben foglalt, az igazságszolgáltatási feladatok e közjegyzők általi ellátására vonatkozó értesítést;

–        a 650/2012 rendelet 3. cikke (2) bekezdésének első albekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a közjegyző, aki az alapügyben szereplőhöz hasonló okiratot a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére állítja ki, nem minősül „bíróságnak” e rendelkezés értelmében, következésképpen e rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontját úgy kell értelmezni, hogy az ilyen okirat nem minősül e rendelkezés értelmében „határozatnak”[20].

Az EUB az előterjesztett második és a harmadik kérdésre adott válaszára tekintettel az első és a negyedik kérdést nem tartotta szükségesnek megválaszolni.

III.2. Az előterjesztő bíróság ötödik kérdése arra irányult, hogy a rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy a lengyel öröklési bizonyítvány, amelyet a közjegyző a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére állít ki, e rendelkezés értelmében „közokiratnak” minősül, amelynek kiadásához csatolható az említett rendelet 59. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében említett, megfelelő formanyomtatvány[21].

A 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontja értelmében „közokirat” valamely tagállamban az alaki követelményeknek megfelelően közokiratként kiállított vagy bejegyzett, öröklési ügyben keletkezett okirat, amelynek hitelessége egyfelől a közokirat aláírására és tartalmára vonatkozik; másfelől valamely hatóság vagy az eredeti tagállam által erre feljogosított bármely más szerv által lett megállapítva.

A közokirat „hitelességének” olyan önálló fogalomnak kell lennie, amely olyan kérdésekre terjed ki, mint az okirat valódisága, az okirat alaki követelményei, az okiratot kiállító hatóság jogosítványai, valamint az okirat kiállítására vonatkozó eljárás. Emellett a hitelesség fogalmának az érintett hatóság által az okiratba foglalt tényállási elemekre is ki kell terjednie, így például arra, hogy az adott felek egy adott napon megjelentek a hatóságnál, és megtették az adott nyilatkozatokat.

A lengyel kormány álláspontja szerint, a közjegyzők a lengyel jog értelmében jogosultak az örökléssel kapcsolatos okiratok kiállítására, és az öröklési bizonyítvány közokiratként bejegyzett okirat. A közjegyzői törvénynek megfelelően továbbá e bizonyítvány az örökség megszerzésére vonatkozó jogerős határozattal azonos joghatályú[22].

Az EUB-nak az előterjesztő bíróság e kérdésére adott válasza szerint a 650/2012 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontját úgy kell értelmezni, hogy az ügyben szereplő öröklési bizonyítvány, amelyet a közjegyző a közjegyzői eljárásban részt vevő összes fél közös kérelmére állít ki, e rendelkezés értelmében „közokiratnak” minősül, amelynek kiadásához csatolható az e rendelet 59. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében említett, az 1329/2014 végrehajtási rendelet 2. mellékletében szereplő formanyomtatványnak megfelelő formanyomtatvány[23].

Lábjegyzetek:

[1] 2019. május 23-ai W. B., Notariusz Przemysława Bac részvételével lefolytatott eljárás C‑658/17. sz. ügy, ítélet, ECLI:EU:C:2019:444, (Ítélet)

[2] Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló, 2012. július 4-ei 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet, a Róma IV rendelet. (rendelet.)

^{[3]  https://e-justice.europa.eu/content_general_information-166-hu.do}

[4] 650/2012/EU 3. cikke (1) bekezdése g) és i) pontjának, 3. cikke (2) bekezdésének, 39. cikke (2) bekezdésének, 46. cikke (3) bekezdése b) pontjának és 79. cikkének, valamint a 650/2012 rendeletben említett formanyomtatványok meghatározásáról szóló, 2014. december 9-ei 1329/2014/EU bizottsági végrehajtási rendelet 1. és 2. melléklete

[5] Ítélet 22-30. pont

[6] A Bizottság1329/2014/EU végrehajtási rendelete (2014. december 9.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletben említett formanyomtatványok meghatározásáról

[7] Ítélet 32-33- pont

[8] 650/2012 rendelet 3. cikk (2) bekezdés első albekezdése értelmében

[9] 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében

[10] A rendelet 79. cikkében

[11] 2017. március 9-ei Zulfikarpašić-ítélet C‑484/15, EU:C:2017:199, 35. pont; 2017. március 9-ei Pula Parking-ítélet, C‑551/15, EU:C:2017:193, 48. pont

[12] 2018. május 30-ai Czerwiński ítélet, C‑517/16, EU:C:2018:350, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat

[13] Ítélet 48. pont

[14] 2018. június 21-ei Oberle-ítélet, C‑20/17, EU:C:2018:485, 33. pont

[15] 1994. június 2-ai Solo Kleinmotoren-ítélet, C‑414/92, EU:C:1994:221, 17. és 18. pont

[16] 2011. március 24-ei Bengtsson-ítélet, C‑344/09, EU:C:2011:174, 19. pont

[17]  2018. június 21-ei Oberle-ítélet, C‑20/17, EU:C:2018:485, 44. pont

[18] A lengyel közjegyzői törvény 95c. cikke 2. §-ának 1. pontja

[19] Ítélet 59. pont

[20] Ítélet 64. pont

[21] Az 1329/2014 végrehajtási rendelet 2. mellékletében szereplő formanyomtatványnak megfelelő

[22] A lengyel közjegyzői törvény 95j. cikkének megfelelően

[23] Ítélet 72. pont

---