Egy válás margójára, avagy az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma


Sajátos joghatósági kérdésben született döntés az unió luxembourgi bíróságán: a vitatott helyzet egy olasz és egy német állampolgárságú, Dublinban megesküdött házaspár válóperének lefolytatásával kapcsolatban alakult ki.

A szerző az alábbiakban az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) ítéletét ismerteti, mely két magánszemély, az olasz állampolgárságú O. E. és felesége, a német állampolgárságú V. Y. válóperével összefüggésben született[1]. Az előzetes döntéshozatali eljárást az osztrák legfelsőbb bíróság (Oberster Gerichtshof) kezdeményezte Luxembourgnál az említett két személy házasságfelbontására irányuló, osztrák bíróságokhoz benyújtott kérelemmel kapcsolatos jogvita keretében. Az osztrák kérelem a 2201/2003/EK rendelet[2] értelmezésére irányult.

A „Brüsszel IIa rendeletként” ismert 2201/2003/EK rendelet egységes jogi eszköz, amelynek célja, hogy segítse a nemzetközi párokat a válásukkal és a gyermekeik felügyeleti jogával kapcsolatos, több országot érintő jogviták rendezésében.

A rendelet meghatározza:

  • a házassági ügyekre és a szülői felelősségre kiterjedő, több országot érintő viták rendezésében joghatósággal rendelkező bíróság megállapítására vonatkozó szabályokat;
  • a valamely európai uniós (EU-) tagállam által kibocsátott határozatoknak más uniós országban történő elismerését és végrehajtását megkönnyítő szabályokat;
  • a gyermekek egyik tagállamból egy másikba történő jogellenes elvitelére vonatkozó ügyek rendezésére szolgáló eljárást.

A 2201/2003 rendelet (8) preambulumbekezdése kimondja, hogy „[a] házasság felbontására, a különválásra, illetve a házasság érvénytelenítésére vonatkozó határozatok tekintetében ezt a rendeletet csak a házassági kötelékek felbontására kell alkalmazni, és a rendelet nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint például a házasság felbontásának jogalapja, a házasság vagyonjogi következményei vagy egyéb járulékos vonatkozások.”

A családjog anyagi jogi szabályainak kérdései az egyes tagállamok hatáskörébe tartoznak. A rendelet hatálya a több országot érintő, alábbiakkal kapcsolatos polgári jogi ügyekre terjed ki:

  • házasság felbontása;
  • különválás;
  • a házasság érvénytelenítése;
  • a szülői felelősség bármely vonatkozása, a felügyeleti és a láthatási jog.

Egyik fő célkitűzése a gyermekek ama jogának biztosítása, hogy kapcsolatot tarthasson mindkét szülőjével, még akkor is, ha azok külön vagy eltérő tagállamban élnek.

A rendelet házassági ügyekben a joghatóság tekintetében általánosan alkalmazandó szabályt nem tartalmaz. Annak megállapítására, hogy egy adott ügyben mely tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, a rendelet a házastársak nemzetisége vagy szokásos tartózkodási helye alapján a joghatóságot megalapozó hét alternatívát határoz meg, továbbá rögzíti a gyermekek jogellenes elvitelével vagy visszatartásával kapcsolatos ügyek rendezésére vonatkozó szabályokat is.

Annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitelt megelőzően szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, mindaddig megtartják joghatóságukat, amíg egy másik tagállam nem válik a gyermek fő tartózkodási helyévé.

A rendelet értelmében valamennyi tagállam köteles automatikusan elismerni a másik tagállamban a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozóan hozott határozatokat. Utóbbiak elismerése megtagadható, például a következő esetekben:

  • az elismerés nyilvánvalóan ellentétes a közrenddel;
  • az alperesnek nem kézbesítették az eljárást megindító iratot megfelelő időben ahhoz, hogy gondoskodhasson a védelméről (abban az esetben, ha a határozathozatalra az alperes távollétében került sor);
  • az elismerés összeegyeztethetetlen egy, a felekre vonatkozó másik határozattal.

A rendelet főszabályként felváltja a fennálló, két vagy több tagállam között, azonos ügyekkel kapcsolatban kötött egyezményeket. A tagállamok közötti kapcsolatokban e rendelet elsőbbséget élvez az alábbi többoldalú egyezményekkel szemben:[3]

– a szülői felelősségről és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekről szóló, 1996. október 19-én kelt Hágai Egyezményhez való viszonyt illetően ez a rendelet teljes körűen alkalmazandó, ha a gyermek valamely uniós ország területén rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel.

A Brüsszel IIa rendeletet az (EU) 2019/1111 rendelettel (Brüsszel IIa átdolgozott rendelet) felülvizsgálták, amely 2005. március 1. óta hatályos és 2022. augusztus 1-jétől alkalmazandó. A 2201/2003/EK tanácsi rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontja hatodik franciabekezdésének érvényességére, valamint e rendelkezés esetleges érvénytelenségének lehetséges következményeire vonatkozik.

II. A tényállás[4]

Az olasz állampolgárságú O. E. és a német állampolgárságú V. Y. 2011. november 9-én házasságot kötött Dublinban. O. E. 2018 májusában elhagyta a pár írországi közös szokásos tartózkodási helyét, és 2019 augusztusától Ausztriában élt. 2020. február 28-án, azaz több mint hat hónapos ausztriai tartózkodás után O. E. kérelmet nyújtott be a Ausztriában, a döblingi kerületi bírósághoz (Bezirksgericht Döbling) a V. Y.-nal kötött házassága felbontása végett.

O. E. azt állította, hogy az eljáró bíróság államától eltérő tagország állampolgára, aki a válás iránti kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően csak hat hónapig tartózkodott az utóbbi állam területén. Így az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének tiszteletben tartása alapján hivatkozhat arra, hogy a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdése alapján az említett utóbbi állam bíróságainak joghatósága alá tartozik. Ez pedig egyenértékű a rendelkezés ötödik franciabekezdése alkalmazásának mellőzésével, amely e kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egyéves tartózkodási időt ír elő.

E rendelet „Általános joghatóság” című 3. cikke kimondja: „(1) A házasság felbontásával, különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos ügyekben annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, a) amelynek területén a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, ha a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább hat hónapig ott tartózkodott, és vagy az érintett tagállam állampolgára, vagy az Egyesült Királyság és Írország esetében ott van a »domicile«-ja (lakóhelye)”. A rendelet e joghelyének ötödik franciabekezdése szerint „a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, ha a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egy évig ott tartózkodott”.

A döblingi kerületi bíróság a 2020. április 20-ai határozatával elutasította O. E. kérelmét, mivel úgy ítélte meg, hogy annak elbírálására nem rendelkezik joghatósággal. Indoka szerint ugyanis a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdésében foglalt, az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés célja annak elkerülése, hogy a kérelmező csalárd módon érhesse el egy adott tagállam bíróságai joghatóságának elismerését.

A fellebbezés során, a polgári ügyekben eljáró bécsi regionális bíróság (Landesgericht für Zivilrechtssachen Wien) a 2020. június 29-ei végzésével a döblingi kerületi bíróság határozatát helybenhagyta. E döntéssel szemben O. E. felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a végül az EUB-hoz forduló osztrák legfelsőbb bírósághoz. Utóbbi megjegyzése szerint a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdésében az érintett személy tényleges tartózkodásának időtartama alapján tett megkülönböztetés kizárólag az állampolgárság kritériumán alapul.

E bíróság – emlékeztetve arra, hogy vannak olyan személyek, akik valamely tagállamban születtek és nőttek fel, de nem rendelkeznek annak állampolgárságával – megállapította, hogy ez a kritérium nem tesz kellően lényeges különbséget az érintett személy beilleszkedése és az érintett tagállammal fennálló kapcsolatának szoros jellege között. Emiatt kétségeit fogalmazta meg a 2201/2003 rendeletből eredő, az eltérő bánásmódnak az EUMSZ 18. cikkében foglalt, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével való összeegyeztethetőségét illetően. Továbbá abban az esetben, ha ez az eltérő bánásmód ellentétes lenne a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével, ebből – hasonló esetben – milyen jogi következtetéseket kell levonnia.

E körülmények között az osztrák legfelsőbb bíróság az eljárását felfüggesztette, és kérdéseivel a luxembourgi taláros testülethez fordult.

III. A ügy értékelése

Az osztrák legfelsőbb bíróság arra keresett választ: az EUMSZ 18. cikkében foglalt, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével ellentétes-e, hogy a kérelmező szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságainak a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdésén alapuló joghatóságát a kérelmező a kérelem benyújtását közvetlenül megelőző tartózkodásának minimális időtartamától teszik függővé. Attól az időtartamtól, mely az e rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik franciabekezdésében meghatározottnál hat hónappal rövidebb amiatt, hogy az érintett személy e tagállam állampolgára.

Az EUMSZ 267. cikke b) pontjának megállapítása szerint az EUB hatáskörrel rendelkezik arra, hogy előzetes döntéshozatal keretében döntsön az uniós intézmények által hozott aktusok érvényességéről és értelmezéséről, mégpedig kivétel nélkül[5]. Az Európai Unió olyan jogi közösség, amelyben az intézmények minden aktusa felülvizsgálat alá esik a tekintetben, hogy az különösen a szerződésekkel, az általános jogelvekkel, valamint az alapvető jogokkal összeegyeztethető-e[6].

Az EUMSZ 18. cikke értelmében: „A Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés. Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében az ilyen megkülönböztetés tilalmára vonatkozó szabályokat fogadhat el.”

Luxembourg állandó ítélkezési gyakorlata szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma vagy az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartása megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, hacsak ez a különbségtétel objektív módon nem igazolható[7]. Ez a tilalom és elv az egyenlőség általános elvének konkrét kifejeződése, az uniós jog alapelveinek részét képezi, és megköveteli, hogy az összehasonlítható vagy az eltérő helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, kivéve azt az esetet, ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható[8]. Az eltérő helyzetek hasonló jellegét az azokat jellemző tényezők összességére tekintettel kell értékelni. E tényezőket – többek között – a szóban forgó különbségtételt létrehozó uniós aktus tárgyának és céljának fényében kell meghatározni és értékelni. Ezen túlmenően tekintetbe kell venni ama szabályozási terület elveit és céljait, amelyhez a szóban forgó aktus tartozik[9].

Az EUB az egyenlő bánásmód elve betartásának bírósági felülvizsgálatával kapcsolatban megállapította: az uniós jogalkotó a ráruházott hatáskörök gyakorlása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amikor politikai, gazdasági és társadalmi döntéseket igénylő területen jár el, és amikor összetett értékelést és mérlegelést kell végeznie. Így csupán az e területen meghozott intézkedésnek a hatáskörrel rendelkező intézmények által elérendő céllal kapcsolatos intézkedése jogszerűségének megállapítására csak annak nyilvánvalóan alkalmatlan jellege lehet kihatással[10].

Az uniós jogalkotónak a választását még ilyen jogkör birtokában is objektív és a szóban forgó szabályozás által követett célnak megfelelő megfontolásokra kell alapoznia[11].

Az EUB ezek tükrében – a rendelet céljára tekintettel – megvizsgálta, hogy O. E., mint kérelmező – aki az állampolgárságától eltérő tagállam területén rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, és aki e tagállam bíróságán indít válás iránti eljárást –, olyan helyzetben van-e, amely nem hasonlítható össze az állampolgárságától eltérő tagország állampolgárságával rendelkező kérelmező helyzetével. Így pedig nem ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével, ha az ilyen kérelmezőtől a keresete benyújtásához az ugyanazon tagállam területén való tartózkodásra hosszabb időtartamot követelnek meg.

E rendelet a szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség megteremtését tűzte ki célul[12], ahol a személyek szabad mozgása biztosított. Ennek érdekében a II. és a III. fejezetben többek között a házasság felbontásával kapcsolatos határozatok tekintetében fennálló joghatóságra, illetve az azok elismerésére és végrehajtására irányadó szabályokat állapított meg, amely szabályok a jogbiztonságot célozzák[13].

E kontextusban a 2201/2003 rendelet II. fejezetében található 3. cikke meghatározza a házasság felbontása, a különválás és a házasság érvénytelenítése tekintetében irányadó joghatóságra vonatkozó általános kritériumokat. Ezek az objektív, alternatív és kizárólagos jellegű kritériumok megfelelnek annak a követelménynek, hogy a szabályozást a házasság felbontásával kapcsolatos viták sajátos igényeihez kell igazítani[14] .

Miként Luxembourg egy korábbi ítéletében megállapította, „a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontja több joghatósági okot is meghatároz, amelyek között nem állít fel rangsort. A hivatkozott 3. cikke (1) bekezdésének összes objektív feltétele vagylagos.” Bár a rendelet e cikke e pontjának (1) bekezdése a) pontjának első, második, harmadik és negyedik franciabekezdése kifejezetten a házastárs és az ellenérdekű fél szokásos tartózkodási helyére hivatkozik. E cikk (1) bekezdése a) pontjának ötödik franciabekezdése, valamint e cikk (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdése lehetővé teszi a forum actoris joghatósági szabályának alkalmazását[15]

E rendelkezések bizonyos feltételek mellett elismerik a házasság felbontásával kapcsolatos jogvitákra vonatkozóan ama tagállam bíróságának joghatóságát, amelynek területén a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik.

Így a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik franciabekezdése ilyen joghatóságot ír elő, ha a kérelmező a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egy évig ott tartózkodott, míg ugyanezen rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdése a kérelmező tartózkodási idejét a kérelem benyújtását közvetlenül megelőző hat hónapra csökkenti abban az esetben, ha a kérelmező az érintett tagország állampolgára[16]. A rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdése szerint a házasság érvénytelenítése iránt keresetet indító, a házastársaktól eltérő személy nem hivatkozhat az e rendelkezésekben foglalt joghatósági okokra.

E joghatósági szabályoknak az a céljuk, hogy a házastársak érdekeit védjék. Ez az értelmezés a rendelet által elérendő célnak is megfelel, mivel a rendelet rugalmas kollíziós szabályokat állapított meg annak érdekében, hogy tekintettel legyen a személyek mobilitására, és hogy védelemben részesítse a közös szokásos tartózkodási hely szerinti országot elhagyó házastárs jogait is. Mindemellett azonban biztosítsa azt is, hogy valós kapcsolat legyen az érintett és a joghatóságot gyakorló tagállam között. Így, ha a házasság érvénytelenítése iránt harmadik személy által indított kereset a 2201/2003 rendelet hatálya alá tartozik, akkor ezt a harmadik személyt is kötik a házastársak javára meghatározott joghatósági szabályok. Ez az értelmezés nem fosztja meg e harmadik személyt a bírósághoz fordulás lehetőségétől, mivel a rendelet 3. cikkében szereplő egyéb joghatósági okokra is hivatkozhatna.

Az EUB tehát úgy tekintette, hogy a 2201/2003 rendelet által létrehozott, a házassági kötelékek felbontásával kapcsolatos joghatóság felosztásának rendszere nem zárja ki a többes joghatóságot. Éppen ellenkezőleg, e jogszabály kifejezetten rendelkezik arról az esetről, amikor több bíróság rendelkezik joghatósággal, anélkül, hogy azok között bármiféle rangsor állna fenn.

Mindezekből kitűnik, a válóperes ügyekben egy harmadik fél szabadon eldöntheti, hogy az említett rendelet 1. cikke (3) bekezdésének a) pontjában felsoroltak közül mely bírósághoz akarja benyújtani a keresetét.

Márpedig e rendelkezés harmadik, ötödik és hatodik franciabekezdése általánosan utal az alperes vagy a felperes szokásos tartózkodási helyére, így az EUB egy korábbi ítéletében megállapította, hogy „miközben a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt kritériumok a házastársak szokásos tartózkodási helyének különböző eseteit tárgyalják, az ugyanezen bekezdés b) pontjában meghatározottak szerint annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek mindkét házastárs az állampolgára, illetve az Egyesült Királyság és Írország esetében mindkét házastárs ott rendelkezik »domicile-lal« (lakóhellyel).”[17]

Luxembourg szerint e szakaszokból egyértelműen kitűnik, hogy a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt valamennyi joghatósági ok a házastársak egyikének vagy mindkettejüknek a szokásos tartózkodási helyén alapul. Meg kell állapítani, hogy e szakasz ötödik francia bekezdése nem korlátozódik a kérelmező szokásos tartózkodási helye szerinti bíróság joghatóságának megállapítására, és hogy a kérelmezőnek a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egy évig kell ezen a helyen tartózkodnia.

Ugyanez vonatkozik a hatodik franciabekezdésre, amely szerint a felperesnek a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább hat hónapig kell ott tartózkodnia, vagy az adott tagállam állampolgárának kell lennie.

Az EUB ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a 2201/2003 rendelet 3. cikkében meghatározott joghatósági szabályok – beleértve e cikk (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdésében foglaltakat is – egyrészt arra irányulnak, hogy egyensúlyt biztosítsanak a személyek Európai Unión belüli mobilitása – különösen azáltal, hogy védik a házastárs jogait, aki a házassági válság következtében elhagyta a közös tartózkodási hely szerinti tagállamot –, másrészt a jogbiztonság, különösen a másik házastárs jogbiztonsága között azáltal, hogy garantálják a kérelmező és ama tagország közötti valós kapcsolat meglétét, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az érintett válásra vonatkozó határozat meghozatalára[18].

Márpedig az annak biztosítására irányuló cél szempontjából, hogy valós kapcsolat álljon fenn ama tagállammal, amelynek bíróságai e joghatósággal rendelkeznek, az e tagország állampolgárságával rendelkező kérelmező – aki a házassági válság miatt elhagyja a házaspár közös szokásos tartózkodási helyét, és úgy dönt, hogy visszatér a származási országába – főszabály szerint nincs összehasonlítható helyzetben az olyan kérelmezővel, aki nem rendelkezik az említett tagország állampolgárságával, és házassági válsága miatt elköltözik onnan[19].

E házastárs állampolgársága nem elegendő annak megállapításához, hogy teljesülnek-e a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdésében foglalt feltételek, mégis meghatározható, hogy a házastársat milyen kapcsolat fűzi az érintett tagállamhoz. Már csak azért is, mert ez a személy e tagország állampolgára, és ahhoz szükségszerűen intézményi és jogi, valamint általában kulturális, nyelvi, társadalmi, családi vagy vagyoni kötelékek fűzik. Az ilyen összekötő kapocs tehát már hozzájárulhat a kérelmező és ama tagállam közötti valós kapcsolat meghatározásához, amelynek bíróságai e joghatóságot gyakorolják[20].

Ezt az értékelést alátámasztó – a házassági ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló „Brüsszel II” egyezményre vonatkozó – megfontolások szerint ugyanis az állampolgárság kritériuma, amely immár a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdésében szerepel, garantálja, hogy a szóban forgó tagállammal már fennáll a kapcsolat[21].

Azonban nem ez a helyzet az olyan házastárs esetében, akik házassági válságot követően úgy dönt, hogy olyan tagállamba költözik, amelynek nem állampolgára.

A házastársnak ugyanis házassága előtt a legtöbb esetben soha nem volt az adott tagország állampolgáraihoz hasonló kapcsolata ezzel a tagállammal. A kérelmező és ama tagország közötti kapcsolat intenzitása, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az érintett házasság felbontására, észszerűen meghatározható más tényezők segítségével is. Ilyen például jelen esetben az a követelmény, hogy a kérelmezőnek a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően meglehetősen hosszan, legalább egy évig e tagállam területén kell tartózkodnia.

Egyebekben a joghatósággal rendelkező bíróságok tagállamának területén közvetlenül a kérelem benyújtása előtti tényleges tartózkodás minimális időtartamával kapcsolatos eltérés attól függően, hogy a kérelmező e tagország állampolgára-e vagy sem, olyan objektív tényezőn alapul, amely szükségszerűen ismert a kérelmező házastársa előtt, nevezetesen házastársának állampolgárságán.

E tekintetben attól kezdve, hogy a házastárs a házasság válsága miatt az új szokásos tartózkodási hely létesítése céljából elhagyja a pár szokásos tartózkodási helyét, és visszatér az állampolgársága szerinti tagországba, a másik házastárs számíthat arra, hogy a válás iránti kérelmet adott esetben e tagállam bíróságaihoz nyújtják be.

Mivel e másik házastárs jogbiztonságának tiszteletben tartását illetően – legalábbis részben – az az intézményi és jogi kapcsolat garantálja, amelyet a házastársának állampolgársága jelent ama tagállam tekintetében, amelynek bíróságai az érintett házasság felbontására joghatósággal rendelkeznek, az uniós jogalkotó nyilvánvalóan nem járt el helytelenül, amikor figyelembe vette ezt a kapcsolatot a kérelmezőtől megkövetelt, az állampolgársága szerinti tagország területén eltöltött tényleges tartózkodási idő meghatározásakor. Ez a kapcsolat különbözteti meg ugyanis az utóbbi kérelmező helyzetét az olyanétól, aki nem állampolgára az érintett tagországnak.

Az uniós jogalkotó által a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdésében rögzített megkülönböztetés azon a vélelmen alapul, hogy az állampolgár főszabály szerint szorosabb kapcsolatban áll a származási országával, mint az a személy, aki eme országnak nem állampolgára.

Tekintettel azonban arra a célkitűzésre, hogy valós kapcsolat álljon fenn a kérelmező és ama tagállam között, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az érintett házasság felbontására, a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdésében meghatározott, a kérelmező állampolgárságán alapuló kritérium objektív jellege nem vitatható az uniós jogalkotó e kritérium elfogadására vonatkozó mérlegelési mozgásterének megkérdőjelezése nélkül.

Továbbá az EUB az érintett személy állampolgárságán alapuló kritérium tekintetében azt is elfogadta, hogy – még ha egy általános és elvont szabályozás bevezetése marginális helyzetekben esetenként hátrányokkal jár is – az uniós jogalkotónak nem lehet felróni a kategorizálás alkalmazását, mivel az az általa követett célra tekintettel – természeténél fogva – nem jelent hátrányos megkülönböztetést[22].

Jelen esetben ez azt jelenti: az uniós jogalkotó a forum actoris joghatósági szabály alkalmazása során részben a kérelmező állampolgárságának kritériumára támaszkodott annak érdekében, hogy megkönnyítse a valós kapcsolat meghatározását azzal a tagállammal, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az érintett házasság felbontásának elbírálására. Tette ezt azáltal, hogy a házasság felbontása iránti kereset elfogadhatóságát az adott tagország állampolgárságával rendelkező kérelmező esetében rövidebb előzetes tartózkodási idő teljesítéséhez köti, mint amit az adott tagország állampolgárságával nem rendelkező kérelmezőtől megkövetel.

Ebből a szempontból, ha az adott tagország állampolgára a kérelmező, aki – korábban házasságot kötött és ezután elhagyta a házastársával közös szokásos tartózkodási helyét – úgy dönt, hogy visszatér hazájába, elvileg nincs olyan helyzetben, mint az a kérelmező, aki nem rendelkezik az adott tagország állampolgárságával, és szintén házastársával közös tartózkodási helyének elhagyása következtében költözik oda. E tagország állampolgára szükségszerűen az állampolgársága szerinti tagországgal tart fenn intézményi és jogi, valamint általában kulturális, nyelvi, társadalmi, családi vagy örökségi kapcsolatot. Ez hozzájárulhat az adott állammal való tényleges és valódi kapcsolat fennállásának megállapításához.

Ebből következik, hogy tekintettel arra a célkitűzésre, miszerint a kérelmező és ama tagállam között, amelynek bíróságai hatáskörrel rendelkeznek az érintett válás elbírálására, valós kapcsolat legyen, az uniós jogalkotó által tett különbségtételnek megfelelően a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik és hatodik franciabekezdése szerinti a kérelmező állampolgárságára vonatkozó kritérium alapján történő megkülönböztetés nem minősül az EUMSZ 18. cikke által tiltott, az állampolgárságon alapuló eltérő bánásmódnak.

IV. Az EUB ítélete

A fenti megfontolások összességére tekintettel – Luxembourg válasza szerint – az EUMSZ 18. cikkében foglalt, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, ha a kérelmező szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságainak – a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2003. november 27-ei 2201/2003/EK tanácsi rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatodik franciabekezdésén alapuló – joghatóságát a kérelmező kérelme benyújtását közvetlenül megelőző tartózkodásának minimális időtartamától teszik függővé, amely időtartam az e rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának ötödik franciabekezdésében meghatározottnál hat hónappal rövidebb amiatt, hogy az érintett személy e tagállam állampolgára.

Lábjegyzetek:

[1] A 2022. február 10-ei O. E. és V. Y., C‑522/20. sz. ítélet ECLI:EU:C:2022:87 (Ítélet)

[2] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről. Az 2201/2003/EK rendelet későbbi módosításait belefoglalták az alapszövegbe

[3] Az 1961-es Hágai Egyezmény (a kiskorúak védelme tekintetében alkalmazandó jog); az 1967-es Luxembourgi Egyezmény (a házasság érvényességére vonatkozó határozatok elismerése); az 1970-es Hágai Egyezmény (a házasság felbontásának elismerése); az 1980-as Európai Egyezmény (gyermekek feletti felügyeleti jog); az 1980-as Hágai Egyezmény (a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásai)

[4] Ítélet 8-17. pont

[5] A 2017. június 13-ai Florescu és társai-ítélet, C-258/14, ECLI:EU:C:2017:448, 30. pont

[6] A 2013. október 3-ai Inuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Európai Parlament és Tanács-ítélet, C-583/11 P, ECLIEU:C:2013:625, 91. pont;  a 2013. december 19-ei Telefónica kontra Bizottság-ítélet, C-274/12 P, CLI:EU:C:2013:852, 56. pont

[7] 2020. december 17‑i Centraal Israëlitisch Consistorie van België és társai ítélet, C‑336/19, EU:C:2020:1031, 85. pont; 2021. március 25‑i Alvarez y Bejarano és társai kontra Bizottság ítélet, C‑517/19 P és C‑518/19 P, EU:C:2021:240, 52. és 64. pont

[8] Az 1977. október 19‑ei Ruckdeschel és társai-ítélet, 117/76 és 16/77, EU:C:1977:160, 7. pont; a 2008. december 16‑ai Arcelor Atlantique et Lorraine és társai-ítélet, C‑127/07, EU:C:2008:728, 23. pont

[9]  A 2019. június 6‑ai P. M. és társai-ítélet, C‑264/18, EU:C:2019:472, 29. pont; a 2019. december 19‑ei HK kontra Bizottság-ítélet, C‑460/18 P, EU:C:2019:1119, 67. pont

[10]  P. M. és társai-ítélet, 26. pont

[11] P. M. és társai-ítélet, 27. pont

[12] A 2201/2003 rendelet (1) preambulumbekezdése

[13] A 2021. november 25‑i I. B.- [Házastárs szokásos tartózkodási helye – Házasság felbontása] ítélet, C‑289/20, EU:C:2021:955, 31. pont

[14]  I. B.-ítélet, 32. pont

[15]  I. B.-ítélet, 31. pont

[16] A 2016. október 13‑ai Mikołajczyk-ítélet, C‑294/15, EU:C:2016:772, 42. pont

[17]  A 2009. július 16‑ai Hadadi‑ítélet C‑168/08, EU:C:2009:474, 50. pont

[18] Mikołajczyk-ítélet, 33., 49. és 50. pont.; I. B.-ítélet, 35., 44. és 56. pont

[19] Ítélet 30. pont

[20] Ítélet 31. pont

[21] Ítélet 32. pont

[22] Az 1980. október 16‑ai Hochstrass kontra Bíróság-ítélet, 147/79, EU:C:1980:238, 14. pont; a 2010. április 15‑ei Gualtieri kontra Bizottság-ítélet, C‑485/08 P, EU:C:2010:188, 81. pont


Kapcsolódó cikkek

2024. február 14.

Háttérzene sugárzása a repülőgépen

Az unió bírósága egy romániai szerzői jogi jogvitára tett pontot, melynek középpontjában a repülőgépeken és vonatokon háttérzeneként sugárzott zeneművek „jogállása”, és az attól függő díj megfizetése állt..

2024. február 13.

Új génkezelési technikák – Zöldátállás az EU-ban

A hagyományos növényekkel egyenértékű NGT-növények esetében leegyszerűsítené, más génszerkesztettek esetében viszont fenntartaná a jelenlegi szigorú engedélyeztetési eljárást az Európai Parlament.