Olaszországban jogvita lett a strandolásból


Az olasz tengerpart elképzelhetetlenek strandfürdők nélkül. Az önkormányzatok évtizedekig átláthatatlanul adták ki az üzemeltetési jogokat, megsértve az uniós versenyjogot. A következőkben a szerző egy bizarr jogi és politikai vitát tár a Jogászvilág olvasói elé.

A stabilimento fogalom Olaszországban – lényegében egy olasz intézmény. Vállalkozók által kiépített fürdő-, napozó-infrastruktúra a tengerparton; öltözőkabinok, nyugágyak, napernyők, mosdók, ételt-italt kínáló bár és számos kényelmi szolgáltatás, akár masszázs és medence is. Ezeket az észak-adriai üdülőhelyekről, mint Bibione és Jesolo a magyar turisták is jól ismerhetik. A különböző cégek által üzemeltetett, ezért más színű napernyőket használó stabilimentok végeláthatatlan sora határozza meg a tengerpartot. Sokan fölöslegesnek tartják és bosszantja őket, hogy alig vannak szabad partszakaszok és csak borsos ágybérleti díj ellenében tudnak strandolni. Nem aprópénzről van szó: 15 és 30 euró között mozog két ágy és egy napernyő napi használati díja, de a felső határ a „napos ég”, tekintettel arra, hogy vannak luxus-stabilimentok is, medencével és all inclusive-fogyasztással a strandbárban. Az olaszok többsége viszont csak a stabilimento adta kényelemmel tudja elképzelni a tengerpartot.

Régi tradíció

A strandfürdőknek Európa-szerte hosszú időre visszanyúló hagyományuk van, még ha nem is mindenhol olyan népszerű és elterjedtek, mint Olaszországban. Az elsők a XVIII. század végén nyíltak a francia és az olasz Riviérán, tehát Nizza és San Remo körül, amikor a felsőbb társadalmi osztályok is strandolni kezdtek. Eleinte csak öltözőkabinokból álltak, elsősorban a hölgyeknek, mert akkoriban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy dáma fürdőruhában menjen keresztül a településen, vagy a nyilvánosság előtt öltözzön át. Egy olasz egyébként manapság se tenne ilyet. A XIX. században, amikor már közkedvelt tevékenység volt a strandolás, Európa ismert üdülőhelyei, mint Warnemünde, Ostende, Biarritz, Cannes, Nizza, Brighton, San Remo, Rimini, a velencei Lido és Abbazia elképzelhetetlenek lettek volna strandfürdő nélkül.

„Mintha megállt volna az idő 1963-ban”

Ami az átlagember számára pihenés, szórakozás, az a jogalkotónak egy a szabályozandó szolgáltatások sorában. A strandfürdőkre tehát minden országban jogszabályok vonatkoznak, és ahogy az olasz példa mutatja, politikai és jogi vita lehet a kérdésből, ami aztán nemzetközi visszhangot vált ki. Az utóbbi időben a német, osztrák és svájci szak- és bulvársajtóban is sok szó esik az olasz stabilimento-vitáról, valószínűleg, mert ezekből az országokból minden évben sok százezren süttetik a hasukat az olasz strandokon[1].

Olaszországban a 7500 kilométernyi partszakasz elidegeníthetetlen köztulajdon. A tulajdonos lehet az állam, a tartományok vagy az önkormányzatok. A fürdésre alkalmas 3950 kilométer nagy része az önkormányzatok tulajdona, amelyek tartós bérletbe adhatják partszakaszaikat. Szinte minden helyhatóság él a lehetőséggel; a fürdésre alkalmas partszakaszok 50 százalékán magánvállalkozók stabilimentokat üzemeltetnek. Az önkormányzatok évtizedek óta átláthatatlanul, szabályozatlanul, „uram-bátyám” alapon adják ki a koncessziókat, ami ráadásul sokszor jogszerű is, mert a helyhatóságok maguk szabályozhatják a használati jogok odaítélésének rendjét.

A tengerparti kép teljességéhez azt is hozzá kell tenni, hogy a köztulajdon okán a tengerpartnak főszabály szerint hozzáférhetőnek kell lennie a lakosság számára. A koncesszióba adott tengerpartnak az úgynevezett vízvonalig (battigia, ameddig kicsapnak a hullámok) szabadon bejárhatónak kell maradnia, ami általában 5 méter, de 3 és 20 méter között változik. Tehát a stabilimentoktól függetlenül végig szabad sétálni a tenger mentén, ehhez a területhez bárhol, a stabilimentokon keresztül is le szabad sétálni[2], sőt, a vízvonalig le lehet teríteni a törülközőt is, ahogy ezt teszik is az olaszok, tekintettel arra, hogy a stabilimento-üzemeltetők általában jóval több helyet hagynak. Sokszor persze azért, mert az önkormányzatok erre kötelezik őket[3].

A több tízezer stabilimento többségét emberemlékezet óta ugyan azok a családok üzemeltetik. „Mintha megállt volna az idő 1963-ban” – fogalmazott egy interjúban a közigazgatási jog területén vezető ügyvédi iroda szakjogásza, a témáról több tanulmány író Mariangela Di Giandomenico[4]. Ha az üzemeltetőkön múlna, nyilván minden így is maradna az idők végezetéig, hisz jövedelmező vállalkozásról van szó: a koncessziós díjak alacsonyak, a bevételek magasak. Van olyan önkormányzat, amelyik mindössze évi 2700 eurót kér a koncesszióért, és az átlag is csak 8200 euró. A standfürdők átlagos, adóbevallások szerinti jövedelme pedig évi 260 000 euró.

Érthető, hogy az üzemeltetők mindig rögtön hangos tiltakozásba kezdenek, ha a helyi vagy az országos politika változtatni akar a status quo-n. Előveszik a „patrióta kártyát”: a gasztronómia és a szálláskiadás, amiben szabad a verseny, egyre inkább a tőkeerős külföldi befektetők kezébe kerül, az olasz kis- és közepes vállalkozások kiszorulnak, ez fog történni a stabilimentokkal is – riogattak. A stabilimento-lobbi erejét mutatja, hogy évtizedekig – függetlenül az összetételétől – egyetlen kormány se feszegette túlzottan a kérdést. Mígnem 2008-ban jött az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) ítélete, ami azonban távolról sem tett pontot az ügy végére. Sőt, a problémák igazán csak akkor kezdődtek.

Aztán 2023-ban született egy újabb, egyértelmű luxemburgi ítélet, ezért sokan már a stabilimento-vita végéről beszéltek. De a következőkben bemutatott okokból és történésekből világos lesz, hogy a megoldás még most sem látszik igazán. Csak az biztos, hogy jön a liberalizáció, és hogy lesznek vesztesek, mindenekelőtt a koncessziójukat hitbizományként kezelő családok. Az viszont teljesen nyitott, mi vár a strandolókra. A verseny miatti árcsökkenés, vagy a magasabb koncessziós díjak és bonyolultabb eljárás miatti drágulás?

Európai vita, itáliai szappanopera

A stabilimentok 17 éve (!) állandó vitát okoznak Brüsszel és a mindenkori római kormány között, amihez Itáliában igazi olaszos szappanopera párosul egymásnak ellentmondó kormányhatározatokkal és bírósági döntésekkel.

Ami az európai jogi hátteret illeti, a stabilimentokra is vonatkozik a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123 irányelv – utóbbit a kidolgozó, az akkori belső piacért felelős biztos, Frederik Bolkestein után szokás Bolkestein-direktívaként is emlegetni. Ez tartalmazza a négy uniós alapszabadság egyike, a szolgáltatások szabad áramlásának részletszabályait.

Az irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében az engedélyhez kötött szolgáltatások esetében, „ha a kiadható engedélyek száma a rendelkezésre álló természeti erőforrások vagy a technikai lehetőségek szűkössége miatt korlátozott, a tagállamok a lehetséges kérelmezőkre olyan kiválasztási eljárást alkalmaznak, amely teljes mértékben biztosítja a pártatlanságot és az átláthatóságot, ideértve különösen az eljárás megindításával, lefolytatásával és befejezésével kapcsolatos megfelelő nyilvánosságot is”. Az olasz ügyben a (2) bekezdésnek központi jelentősége van, amely szerint „az engedélyt megfelelő, korlátozott időtartamra kell megadni, és az nem újulhat meg automatikusan, továbbá nem biztosíthat semmilyen további előnyt annak a szolgáltatónak, akinek engedélye éppen lejárt, vagy bármely, e szolgáltatóval bármilyen kapcsolatban álló személynek”.

A tagállamoknak 2009 végéig volt idejük az irányelvet a nemzeti jogukba átültetni. Olaszország már korábban eleget tett e kötelezettségének és a hajózásról szóló törvénykönyvben[5] újraszabályozta a tengerpart-koncessziókat: a törvényhozás minden önkormányzat számára kötelező eljárási alapszabályokat fogadott el a koncesszió odaítélésre, ám lehetővé tette a helyhatóságoknak azt, hogy azoknak, akik a jogszabály elfogadásakor már rendelkeztek koncesszióval, korlátlan ideig meghosszabbítsák azt.

Az utóbbi kitétel miatt az Európai Bizottság (EB) 2008-ban kötelezettségszegési eljárást indított Olaszország ellen[6]. Ennek hatására az olasz kormány elfogadta a 194/2009. számú törvényerejű rendeletét, amely hatályon kívül helyezte az időben korlátlan moratórium lehetőségéről szóló rendelkezését és csak 2012. december 31-éig adott lehetőséget az önkormányzatoknak a meglévő koncessziók meghosszabbítására. A határidőt 2010 elején 2015. december 31-ére halasztotta a kormány[7]. Tekintettel arra, miszerint az olasz hatóságok kötelezettséget vállaltak, hogy 2015 végén kifut a moratórium lehetősége, az EB 2012 februárjában lezárta a kötelezettségszegési eljárást. Ezután az olasz kormány finoman szólva nem elegáns lépest tett: 2012 végén újra, 2020 végéig tartó meghosszabbítást engedélyezett a településeknek, sőt 2018-ban 2033 végére módosította a lehetőséget[8]. Ezért az EB újraindította az eljárást, ami 2023 végén Olaszországot elmarasztaló ítélettel zárult[9].

Közvetlenül hatályos tilalom

Ítéletben a luxembourgi uniós bíróság kimondta, hogy az olasz szabályozás ellentétes az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (EUMSzSz) 49. és 56. cikkével, valamint a 2006/123 irányelv 12. szakaszával, így valamennyi állami szervnek el kell tekintenie az alkalmazásától.

Az indokolás szerint Olaszországban a part köztulajdon, tehát alkalmazandó rá a 2006/123 irányelv 12. cikke, amely szerint a verseny és a letelepedés szabadsága elvének tiszteletben tartása érdekében közbeszerzési eljárást kell lefolytatni a használatba adásáról. Ezért – az olasz állásponttal szemben – mellékes, hogy a versenyhez határokon átnyúló érdek fűződik-e. Az EUB az olasz fél ama érvét is elvetette, miszerint tekintettel a „szűkösen rendelkezésre álló” tengerpartszakaszra és így a kiosztható koncessziók korlátozottságára, indokolt, hogy a helyhatóságok az össze, helyi, speciális körülmény figyelembevételével egyedi döntések alapján, indokolt esetben közbeszerzés nélkül adják ki a használati engedélyeket. Luxembourg szerint a korlátozott rendelkezésre állás nem zárja ki az objektív döntést, és nem indokolja a közbeszerzési eljárás mellőzését; a speciális szempontokat közbeszerzésben is érvényesíteni lehet, hisz az önkormányzatok maguk írják ki a közbeszerzést, aminél a Bolkestein-direktíva 12. cikkének (1) bekezdése mérlegelési mozgásteret biztosít. A természeti erőforrások szűkösségére tekintettel az önkormányzatok az ország egész területére érvényestől eltérő értékelési szempontokat alkalmazhatnak, illetve olyan eseti megközelítést részesíthetnek előnyben, amely egy településen fennálló speciális helyzetet vesz figyelembe. Luxembourg azonban leszögezte, hogy az alkalmazott kritériumoknak objektívnek, hátrányos megkülönböztetéstől mentesnek, átláthatónak és arányosnak kell lenniük.

Az EUB azt is kimondta, bár az uniós jog nemzeti implementációt szükségessé tevő, a polgárokra közvetlenül nem hatályos irányelvben szabályozta a szolgáltatások szabad áramlásának részleteit, az átláthatóságra és a korábban kiadott engedélyek automatikus meghosszabbításának tilalmára vonatkozó rendelkezései olyannyira kardinálisak, hogy azok a nemzeti jogalkotó átültetésének hiányában is alkalmazandók. Erre tekintettel az EUB megtiltotta az olasz hatóság számára, hogy az európai jogot sértő nemzeti jogszabály alapján meghosszabbítsák a koncessziókat.

Bibione, tengerpart, Olaszország, strand, nyár, utazás (forrás: wikimedia.org/wikipedia)

A fürdésre alkalmas olaszországi partszakaszok 50 százalékán magánvállalkozók stabilimentokat üzemeltetnek, melyekre az önkormányzatok évtizedek óta átláthatatlanul, szabályozatlanul, „uram-bátyám” alapon adják ki a koncessziókat, immár hosszú évek óta megsértve az uniós versenyjogot (Képünkön a bibionei tengerpart egy részlete látható – Fotó: wikimedia.org/wikipedia)

Az olasz kormány össztűz alatt

Az ítélet hatására 2023 novemberében az olasz semmisítőszék (Corte di Cassazione) megsemmisítette az olasz minisztertanács (Consiglio dei Ministri) rendeletét, ami 2033-ig adott hosszabbítási lehetőséget a már kiadott koncessziókra vonatkozóan, és kimondta, hogy 2023. december 31-ével a meghosszabbításról szóló önkormányzati határozatok hatályukat vesztik. Ezzel körülbelül egy időben az EB levélben szólította fel az olasz kormányt a koncesszió-moratórium visszavonására, hivatkozva az EUB ítéletére és az Európai Unióról Szóló Szerződés 4. cikkének (3) bekezdésére, tehát az úgynevezett lojalitás-elvre, ami megköveteli az EUB ítéleteinek tagállami végrehajtását. Eszerint „az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában.”

Nincs belátás

Tekintettel az európai és az olasz ítéletre, meghökkentő volt Róma idén januári válasza Brüsszelnek: a kormány az olasz strandfürdőkre nézve nem tartja alkalmazandónak a szolgáltatások szabad áramlásáról szóló 2006/123-as irányelvet. A Meloni-kabinet érvelése szerint a partszakasznak csak 33 százaléka van koncesszióba adva, 67 százaléka szabad. Ergo, a tengerpart nem szűkösen áll rendelkezésre. Viszont az irányelv 12. cikkének (1) bekezdésében csak a szűkösen rendelkezésre álló természeti erőforrások esetében tiltja meg a használati engedélyek automatikus meghosszabbítását.

A számok megtévesztők – véli az olasz jogászok többsége. Közülük a közigazgatási jog területén vezető ügyvédi iroda szakjogásza, Mariangela Di Giandomenico tanulmányában mutatott rá ennek okára[10]. A kormány figyelembe veszi azt a 40 százaléknyi partszakaszt is, ahol a domborzati viszonyok miatt megközelíthetetlen a tenger. Hasonló véleményt tartalmaz a legnagyobb olasz természetvédelmi civil szervezet, a Lega Ambiente 2023-as tanulmánya is[11]. A „számzsonglőrködést” egyenesen bizarrá teszi, hogy egy más célú, de az Infrastrukturális Minisztérium által készített, és kormányhatározatba foglalt elemzés más, reális számokat tartalmaz[12]: az olasz partszakasznak csak az 50 százaléka alkalmas fürdésre és 40 százalék a homokos szakaszok hossza, ahol strandfürdőket lehet létesíteni; ennek átlagosan 65 százalékát, de néhány tartományban, mint Liguria, Emilia-Romagna és Campania mintegy 70 százalékát koncesszióba adták. A kormányhatározat ráadásul értelmezi a számokat és kifejezetten tartalmazza, hogy a partszakasz nagy része nem hasznosítható és az erózió következtében egyre csökken a turisztikailag kiaknázhatók aránya. Tehát a hasznosítható partszakasz szűkösen rendelkezésre álló természeti erőforrás.

A nemzeti-konzervatív kormányfő, Giorgia Meloni maga is többször állást foglalt a stabilimento-vitában. Ő a manipulált számokat nem említette. A stabilimentokról, mint olasz történelmi, kulturális örökségről beszélt, amiknek hazai kézben kell maradniuk. Aztán 2024 tavaszán sok más kérdéshez hasonlóan – ahogy egy kommentátor írta – a stabilimento-vitában is „europaizálta” az álláspontját[13].

A retorikai fordulat után nem volt meglepetés a jogszabály-módosítás. A kormány határozatot fogadott el, miszerint 2024 végével megszűnnek a korábbi koncessziók, 2025. január 1-jétől mindegyiket újra kell pályáztatni a közbeszerzés szabályai szerint. Ezzel hatályon kívül helyezte a kabinet korábbi, 2022-ben elfogadott, a koncesszióknak 2033-ig moratóriumot adó jogszabályt.

A java csak most jön

Az igazi jogi káosz igazán csak ezután vette kezdetét. Egész pontosan, amikor idén márciusban a liguriai Rapallo helyi bírósága egy stabilimento-ügyben a 2023 áprilisi EUB-ítéletre hivatkozva kimondta, hogy minden automatikus koncesszió-meghosszabbítás, amiről a rapalloi önkormányzat a luxembourgi ítélet után döntött, jogellenes és semmis – még ha ezeket a hatályos olasz jogszabályra is alapozta. A város helyi bírósága tehát szembe ment a legújabb, 2024 januári kormányrendelettel is, ami ugyan hatályon kívül helyezte a koncesszió-meghosszabbítás 2033-ig tartó lehetőségét, de 2024 végéig, tehát az idei szezonra megengedte azt. A rapalloi ítélet az EB-hez hasonlóan az EUSZ 4. cikkének (3) bekezdésére hivatkozik, miszerint a lojalitás-elvének értelmében az EUB ítéleteit a tagállamokban automatikusan végre kell hajtaniuk. A bírósági döntés arra is kitér, hogy a kormány álláspontjával ellentétben a strandként használható partszakaszok nyilvánvalóan szűkösen rendelkezésre álló természeti erőforrások, tehát alkalmazandó rájuk a Bolkestein-direktíva[14].

„Meg vagyunk döbbenve. Közvetlenül a szezon előtt jogi káosz állt elő. Egy bírósági ítélet ellentmond a hatályos jogszabálynak” – kommentálta a döntést Marco Maurelli, a stabilimento-üzemeltetők szövetsége, a Federbalneari elnöke[15].

A törvényhozás felsőházának, a szenátus kisebbik kormánypárthoz tartozó elnöke, Gian Marco Centinaio (Lega) kvázi az ítélet be nem tartására szólította fel a rapalloi helyhatóságot. „Van egy érvényes jogszabály, ami 2024 végéig meghosszabbítja a koncessziókat. Az önkormányzatoknak ezt kell alkalmazniuk”[16] – fogalmazott.

„Mialatt a kormány Brüsszellel tárgyal, hogy elérjen egy kompromisszumot, ami az olasz vállalkozók érdekeit a lehetséges legnagyobb mértékben figyelembe veszi, egy rapalloi bíróság az olasz parlament fölé helyezi magát és zsarolni próbálja a kormányt” – támadta élesen az igazságszolgáltatást a törvényhozás alsó háza, a Camera legnagyobb kormánypárthoz tartozó alelnöke, Fabio Rampelli (Fratelli d’Italia, FI)[17].

Az ellenzék viszont a demokrácia győzelmeként és az uniós joggal szembe menő kormányhatározatok időszakának végeként ünnepelte a döntést. Így egy baloldali képviselő, Angelo Bonelli (Partito Democratico, PD): „Végre egy olasz bíróság is kimondta, hogy a Meloni-kormány manipulálja, kicsavarja az olasz tengerpartra vonatkozó tanulmányokat. Sőt jogszabályokat alapoz a hazugságaira.” Az ellenzék sem akar viszont az olasz vállalkozók ellenségének látszani. „A kormány a nyilvánvalóan jogellenes rendeleteivel épp a stabilimento-üzemeltetőknek ártott leginkább, akik megbíztak a jogszabályokban és egy nyugodt szezonban reménykedtek, amikor, ha utoljára is, de minden megy tovább a megszokott rendben” – nyilatkozta egy másik PD-képviselő, Riccardo Magi[18].

A káosz fokozódik

Nem sokkal a rapalloi ítélet után a dél-olasz Bari bírósága homlok egyenest ellentétes döntést hozott. A város közeli tengerparti település, Monopoli helyhatóságának 21 közbeszerzési eljárása semmis, az érintett stabilimentok korábbi koncessziói 2033-ig érvényesek – áll az ítéletben. Az indokolás szerint az európai jog nem teszi elengedhetetlenné a közbeszerzési eljárást, elegendő a koncesszió meghosszabbításáról, vagy megszűnéséről szóló határozatot kifüggeszteni a szakhatóság hirdetőtábláján. Ez a dél-olasz bírák szerint összhangban áll a 2023-as luxembourgi ítélettel, amely a tagállamokra bízza, hogy milyen eljárási szabályokat hoznak, mindaddig, amíg azok megfelelnek a pártatlanság és átláthatóság követelményének.

„Nagy horderejű döntés minden strandfürdő-üzemeltetőnek. Egy olasz bíróság kimondta, hogy a koncessziók kiadásának nem feltétele versenytárgyalás kiírása” – nyilatkozta a stabilimentok 70 százalékát lefedő és a keresetet a 21 strandfürdő nevében benyújtó ágazati szakszervezet (igen, ilyen is van Olaszországban – ez a La Base Balneare con Donnedamare) bíróság előtt eljáró ügyvédje, Nicolò Maellaro az olasz hírügynökségnek[19]. A nagyhatalmú olasz munkáltatói kamara, a Confindustria és a stabilimento-üzemeltetők érdekképviselete, az Assobalneari Italia közös közleménye sürgős intézkedésre szólította fel a kormányt. Eszerint „az ítélettel összhangban álló jogszabályt kell hozni!”

Mariangela Di Giandomenico, a már idézett szakjogász megérti, hogy az önkormányzatok önhatalmúlag, sokszor contra legem döntéseket hoznak. Hatalmas nyomás nehezedik rájuk az üzemeltetők részéről, amelyeknek már kora tavasszal el kell kezdeniük visszaépíteni az ősszel nagyrészt lebontott parti infrastruktúrát. Legalább ekkora a nyomás a strandidő beköszöntével a tengerhez vágyó lakosok és turisták részéről, akik jó része a megszokott kényelemben akarja élvezni a napsütést[20].

Mediterrán kitekintés

Az olasz üggyel ellentétben nem váltott ki nemzetközi visszhangot, amikor 2023 tavaszán az EB Portugália és Spanyolország ellen is eljárást indított a strandfürdő-koncessziók versenyeztetés nélküli meghosszabbítása miatt.

A spanyol jog szerint a tengerpartok, strandok mind „szabadok”, de folytathatók rajtuk kereskedelmi tevékenységek, amit az önkormányzatok a vállalkozók bejelentése alapján határozatban tudomásul vesznek, ha megfelelnek a jogszabályi követelményeknek. Utóbbiak közé tartozik az építménylétesítés tilalma. A spanyol strandokon tehát főszabály szerint – az olaszokkal ellentétben – tilos öltözőkabinokat, bárokat felállítani, csak ágyakat lehet kitenni bérbeadás céljából.

További spanyol sajátosság és a szabad strandok képét nagyban árnyalja, hogy a tengerpartok, strandok évtizedekig magántulajdonban állathattak. Amikor a spanyol kormány néhány éve a „szabaddá tételükről” határozott, kisajátította a privát tenger menti területeket. A tulajdonosok kártalanítás helyett 65 évig tartó használati koncessziót kaphattak. A koncesszió birtokosai tartós építményeket is kihelyezhetnek, például öltözőfülkét, zuhanyzót vagy éttermet. Minthogy a spanyol üzemeltetők sem mindenki számára nyitott és átlátható eljárásban szerezték meg a használati jogot, az EB tavaly áprilisban Spanyolország ellen is eljárást indított.

Ugyancsak ezt tette Brüsszel Portugália esetében is, arra hivatkozva, hogy habár a koncessziók odaítélése közbeszerzés keretében történik és főszabály szerint a legmagasabb használati díj fizetését vállaló kapja a használati jogot, de a koncessziók lejárat után történő újbóli kiírásánál a jogszabály privilegizálja a korábbi üzemeltetőt, ami Brüsszel szerint versenytorzító diszkrimináció és így sérti a Bolkenstein-irányelvet. Az EB szerint súlyosítja a jogsértést, hogy a koncesszió akár 65 évre is odaítélhető[21].

Franciaország, Horvátország és Bulgária viszont bizonyítja, hogy az uniós joggal konform módon is lehet szabályozni a strandfürdőket. A francia közbeszerzési eljárásban a pályázók által benyújtott koncepciók környezeti fenntarthatósága a legfontosabb döntési szempont. A legfeljebb 12 évre odaítélhető használati jogért fizetendő díj pedig a strandfürdő jövedelmezőségétől, és így mindenekelőtt a helyétől függő. Horvátországban és Bulgáriában szintén a versenyjogi elveknek megfelelő eljárásban ítélik oda a használati jogot, legfeljebb 5 évre.

(Címlapkép: Bibione, Olaszország – forrás: wikimedia.org/wikipedia)

Lábjegyzetek:

[1] Néhány példa:

https://www.sueddeutsche.de/wirtschaft/italien-urlaub-strand-strandbaeder-freier-wettbewerb-eu-1.6057647

https://www.merkur.de/welt/meloni-urteil-lizenz-konzession-preise-chaos-albtraum-urlaub-italien-strand-eu-zr-93048886.html

https://www.vergabeblog.de/2023-05-05/italien-konzessionen-fuer-die-nutzung-der-italienischen-straende-duerfen-nicht-automatisch-verlaengert-werden/

https://www.derstandard.de/story/3000000196429/die-wundersame-verlaengerung-von-italiens-straenden

[2] 296/2006 tv 3. cikk e pont

[3] Részletes szabályok magyarázatokkal olaszul: http://www.studiolegalezuco.it/diritto-accesso-passaggio-spiaggia-bagnanti-normativa/

[4] https://dealflower.it/concessioni-balneari-chi-ha-ragione-tra-italia-e-ue/

[5] Codice della navigazione da 30.3.1942, n. 327.

[6] Az Európai Bizottság 2008/4908 sz. határozata

[7] 194/2009. sz. tvr. 1. cikk (18) bek. és hajózásról szóló törvénykönyv 37. cikk (2) bek.

[8] 145/2018. sz. törvény 1. cikk 682. és 683. (bek.)

[9] EUB-ítélet 20.04.2023 – C-348/22.

[10] https://dealflower.it/concessioni-balneari-chi-ha-ragione-tra-italia-e-ue/

[11] https://www.legambiente.it/wp-content/uploads/2023/07/Report-Spiagge-2023.pdf

[12] Consiglio di Stato adunanza plenaria n. 17 del 2021.

[13] https://www.linkiesta.it/2023/03/come-funzionano-concessioni-balneari-in-europa/

[14] Sentenza n. 03940/2024 VII Rapallo

https://i2.res.24o.it/pdf2010/S24/Documenti/2024/05/02/AllegatiPDF/CDS_3940_2024.pdf

[15] https://www.fanpage.it/politica/il-consiglio-di-stato-ha-deciso-che-le-concessioni-balneari-sono-gia-scadute-cosa-succede-ora/

[16] https://www.fanpage.it/politica/il-consiglio-di-stato-ha-deciso-che-le-concessioni-balneari-sono-gia-scadute-cosa-succede-ora/

[17] https://www.ilsole24ore.com/art/consiglio-stato-stop-deroghe-concessioni-spiagge-ok-gare-AFVPDHoD

[18] https://www.quotidiano.net/cronaca/stop-deroghe-concessioni-spiagge-ok-gare-qxqqeroe

[19] https://www.ansa.it/puglia/notizie/2024/05/07/balneari-tar-proroga-21-concessioni-a-monopoli-fino-al-2033_df15d447-8f52-4144-a204-ecf4ca36dc48.html

[20] https://dealflower.it/concessioni-balneari-chi-ha-ragione-tra-italia-e-ue/

[21] https://www.linkiesta.it/2023/03/come-funzionano-concessioni-balneari-in-europa/


Kapcsolódó cikkek

2024. június 24.

Mi köze a kékúszójú tonhalaknak a keresetek befogadhatóságához?

Cikkünkben az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés („EUMSz”) 263. cikkének (4) bekezdése alapján benyújtott közvetlen keresetek (megsemmisítési keresetek) egyes befogadhatósági feltételeit vizsgáljuk, elsődlegesen az Európai Unió Bírósága által kialakított esetjog alapján.