Európai elfogatóparancs és a személyi szabadság

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A T/11232. számú törvényjavaslat jogharmonizációs célú törvénymódosításai között a személyi szabadsághoz való jog szempontjából lényeges rendelkezések a kiadatási és az átadási eljárásban is lehetőséget biztosítanak a hatályos rendszer kötelező szabadságelvonásával szemben helyettesítő intézmények alkalmazására. Jelen írás kizárólag az európai elfogatóparancs végrehajtási eljárásában vizsgálja a lehetséges új szabályozás jelentőségét.

A személyi szabadság biztosítása az európai elfogatóparancs végrehajtása során

A személyi szabadsághoz való jog biztosítása és a társadalom védelme örök konfliktusban áll a büntetőjogban. A terhelt személyi szabadságát a lehető legszélesebb körben biztosítani kell, azonban törvényi szinten meghatározott okok alapján és eljárásban sor kerülhet annak arányos korlátozására, végső esetben elvonására. A nemzetközi emberi jogi dokumentumok, az Emberi Jogok Európai Egyezménye, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, az Alapjogi Charta – a tagállami alkotmányokhoz hasonlóan – kiemelt védelemben részesíti a személyi szabadsághoz való jogot.

A tamperei programban határozták meg, hogy az Európai Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés alapja a kölcsönös elismerés. A kölcsönös elismerés elvének első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén az európai elfogatóparancs, amelynek célja a tagállamok közötti kiadatás eltörlése és annak az igazságügyi hatóságok közötti átadás rendszerével való felváltása volt.[1] Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

Az európai elfogatóparancs végrehajtása együtt jár a terhelt személyi szabadságának korlátozásával, a Kerethatározat azonban több garanciális szabályt is tartalmaz a fogva tartott személy jogainak védelme érdekében, többek között kifejezetten megengedi az európai elfogatóparancs alapján fogva tartott személy őrizetbe vétel utáni szabadlábra helyezését.[2]

A magyar jog az európai elfogatóparancs sikeres végrehajtása érdekében kötelezővé teszi az érintett személy őrizetbe vételét, majd azt követően a letartóztatást.[3] Az Eubetv. letartóztatással kapcsolatos rendelkezései egyértelműen a Fővárosi Törvényszék kötelességévé teszik a szabadságelvonás alkalmazását. Ezt konkretizálja a törvény azon rendelkezése, amely kizárja más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, valamint az óvadék alkalmazását.[4] Az Eubetv. e rendelkezésének indokolása szerint a jogalkotó azért akarta kötelezővé tenni a letartóztatást, mert az európai elfogatóparancs kibocsátására és az annak alapján lefolytatandó eljárásra általában súlyos bűncselekmények miatt kerül sor. Mivel az európai elfogatóparancs célja a keresett személy elfogása és átadása, ebből az is következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása szükségszerűen együtt jár a keresett személy felkutatásával és őrizetbe vételével, az európai elfogatóparancs azonban legfeljebb az őrizetbe vétel tekintetében tűnik automatikusnak és feltétel nélkülinek.[5]

A T/11232. számú törvényjavaslat[6] – a kiadatási eljáráshoz hasonlóan – az átadási eljárásban is lehetővé tenné az enyhébb kényszerintézkedések alkalmazását. A törvényjavaslat indokolása hivatkozik a Kerethatározat 12. cikke által biztosított lehetőségre, amely lehetővé teszi, hogy a végrehajtó állam belső jogának megfelelően a keresett személyt ideiglenesen szabadon lehessen bocsátani. Az Alaptörvény IV. cikke, az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint az Alapjogi Charta szerint a szabadságelvonás csak végső eszköz lehet az elérni kívánt cél biztosítására, és folyamatosan vizsgálni kell az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazásának lehetőségét. Egy az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazását kategorikusan kizáró szabályozás felveti tehát ez alapján a személyi szabadsághoz való jog aránytalan sérelmét. Mindezekre tekintettel a törvényjavaslat megteremti az ideiglenes átadási letartóztatás helyett enyhébb kényszerintézkedések (az ideiglenes átadási házi őrizet, valamint az ideiglenes átadási lakhelyelhagyási tilalom) alkalmazásának lehetőségét. Az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása esetén azonban az érintett mozgását nyomon követő technikai eszköz alkalmazása kötelező lenne.

Az Alkotmánybíróság az európai elfogatóparancs célja szerint folytatta le alkotmányossági vizsgálatát – kiemelve a szabadságelvonás alkotmányosságát –, ezzel szemben a törvényjavaslatban az európai elfogatóparancs végrehajtása iránti eljárás szakaszai szerint differenciál a jogalkotó

Fontos kiemelni, hogy a szabadságelvonás helyett alkalmazható enyhébb kényszerintézkedések csak az ideiglenes átadási letartóztatás helyett lehetnének alkalmazhatók. Ha az átadás feltételei fennállnak, a bíróság köteles elrendelni a terhelt átadási letartóztatását és átadását. Az átadási letartóztatás a terhelt átadásáig tart, az átadási letartóztatás helyett más kényszerintézkedés nem rendelhető el.

Mindenképpen meg kell említeni az Alkotmánybíróság 3025/2014. (II. 17.) AB-határozatát, amelyben elutasította az átadási és az ideiglenes átadási eljárás helyett alkalmazható kényszerintézkedések kizárásáról szóló szabály alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói indítványt. Az Alkotmánybíróság a kifogásolt rendelkezés Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancsok végrehajtásával összefüggésben vizsgálta.[7] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint „semmilyen alkotmányos cél nem indokolja azt, hogy a jogalkotó a jogerős szabadságelvonás végrehajtását önszántukból megkezdő terheltekkel szemben az európai elfogatóparancs alapján elfogott terheltek vonatkozásában biztosítsa a szabadságelvonással nem járó kényszerintézkedések alkalmazásának a lehetőségét.”[8] Az Alkotmánybíróság a szabadságelvonás alkotmányosságát azzal indokolta, hogy a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végett kiadott európai elfogatóparancs végrehajtása céljából – a megtagadási okok hiányában – kötelezően elrendelt szabadságelvonás több garanciális feltétel együttes megléte esetén alkalmazandó.[9] További garanciát jelent emellett, hogy az Eubetv. szabályai az átadási eljárás és a keresett személy átadása (így fogva tartása) vonatkozásában – a Kerethatározat céljainak megfelelően – rövid határidőket állapítanak meg. Az Alkotmánybíróság szerint eme rendelkezések garantálják azt, hogy „az alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát képező esetben a kiszabott szabadságvesztés büntetés, illetve alkalmazott szabadságelvonó intézkedés végrehajtásának biztosítása céljából az átadási eljárás során kötelezően alkalmazandó szabadságelvonás, megfelelő garanciákat biztosító, rövid határidőket megkövetelő eljárásban kerül alkalmazásra. A kibocsátó tagállam bíróságának ítéletében foglalt szabadságelvonással járó büntetőjogi szankció szükséges és arányos korlátozását jelenti a keresett személy személyi szabadsághoz való jogának. Az európai elfogatóparancs éppen e büntetőjogi szankció végrehajtását szolgálja, a Fővárosi Törvényszék pedig a keresett személy elfogása után felülvizsgálja az európai elfogatóparancsot, majd dönt a szabadságelvonás alkalmazásáról. Mindezekre figyelemmel megállapítható, hogy a Fővárosi Törvényszék által az ismertetett feltételekkel kötelezően alkalmazandó szabadságelvonás arányos korlátozását jelenti a személyi szabadsághoz való jognak.”[10]

Titkos adatgyűjtés a büntetőeljárásban
Kis László kötete a büntetőeljárás egy nagyon vékony, ám annál szerteágazóbb kérdésének, a titkos adatgyűjtésnek próbálja felfedni minden vonulatát.

További információ és megrendelés >>

Az Alkotmánybíróság az európai elfogatóparancs célja szerint differenciált és folytatta le alkotmányossági vizsgálatát. Ezzel szemben a törvényjavaslatban az európai elfogatóparancs végrehajtása iránti eljárás szakaszai szerint differenciál a jogalkotó. Az eljárás lefolytatása érdekében nem tartja feltétlenül szükségesnek az ideiglenes átadási letartóztatást, ezért lehetővé teszi annak helyettesítését. Az átadás elrendelésével azonban már indokoltnak látja a szabadságelvonás szükségességét. Nem ezen a fórumon kell eldönteni, hogy melyik megoldás a jobb, lehet hivatkozni az alkotmánybírósági határozathoz fűzött különvéleményre is, amely utal arra, hogy maga a Kerethatározat sem differenciál, azonban a lényeg, hogy a törvényjavaslat megoldása a jelenleg hatályos szabályozásnál – amelyet az Alkotmánybíróság ugyan részben, de alkotmányosnak talált – mindenképpen jobban szolgálja a személyi szabadság érvényesülését.

Lábjegyzetek:

[1]Az Európai Unió Tanácsa által elfogadott, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB. kerethatározat (kihirdetve: Hivatalos Lap L 190, 2002. júl. 18., 0001-0020. o., a továbbiakban: Kerethatározat) (6) és (10) preambulum-bekezdései. [2] A 11. cikk szerint az európai elfogatóparancs alapján elfogott személyt a végrehajtó igazságügyi hatóság tájékoztatja az európai elfogatóparancsról, annak tartalmáról, arról, hogy beleegyezhet az átadásba, valamint a védő és tolmács igénybevételéhez való jogáról. A 12. cikk lehetőséget ad arra, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság döntése alapján a végrehajtó állam jogával összhangban az érintett személyt ideiglenesen szabadon bocsássák. Ennek egyetlen korlátja van, a végrehajtó állam illetékes hatóságának mindent meg kell tennie a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében. [3] Az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Eubetv.) három eltérő letartóztatást különböztet meg, az átadási, az ideiglenes átadási és az ideiglenes végrehajtási letartóztatást. Mindhárom letartóztatás személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Eubetv. 10–13. § [4] Eubetv. 15. § (3) bekezdés. [5] M. Nyitrai Péter: A kiadatás intézményének újragondolása Európában – az európai elfogatóparancs eszméje és alkalmazásának főbb dilemmái. Magyar Jog, 2003/7., 404. o. [6]Az európai uniós a nemzetközi bűnügyi együttműködést szabályozó törvények, valamint egyes büntetőjogi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról. [7]„Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az európai elfogatóparancs kibocsátásának két nevesített célja között – a kibocsátó tagállamban a keresett személy ellen folyó büntetőeljárás stádiuma alapján – érdemi különbséget kell tenni. A szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancs esetében a keresett személlyel szemben a büntetőeljárás már jogerősen befejeződött, és a kibocsátó állam joga alapján megkísérelték a jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását, ami azért hiúsult meg, mert a keresett személy a foganatba vételt megelőzően elhagyta az érintett tagállamot. A büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott elfogatóparancs esetében a kibocsátó tagállamban még nem döntöttek a keresett személy büntetőjogi felelősségéről, és a keresett személy ezen eljárásban való részvételének biztosítását célozza az elfogatóparancs. Míg előbbi esetben a jogerős ítéletben kiszabott szabadságelvonás végleges hatályú, (a keresett személy elítélt), utóbbi esetben a keresett személy büntetőjogi felelősségével kapcsolatban az ártatlanság vélelméből következően függő jogi helyzet áll fenn, így az alkalmazott szabadságelvonás sem büntetőjogi szankció, hanem a büntetőeljárás lefolytatását elősegítő ideiglenes jellegű (kényszer)intézkedés. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az európai elfogatóparancs végrehajtásának – így az azzal összefüggésben Magyarország mint végrehajtó tagállam bírósága által alkalmazott szabadságelvonások – alkotmányos vizsgálatánál is eltérően kell kezelni a két esetet.”3025/2014. (II. 17.) AB-határozat [36]-[39] pontok. [8] 3025/2014. (II. 17.) AB-határozat [63] pont. [9] 3025/2014. (II. 17.) AB-határozat [70] pont. [10]3025/2014. (II. 17.) AB-határozat [70] pont.

---