Humanitárius vízum: friss döntés, újdonság nélkül

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A hatályos szabályokat megerősítve az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a harmadik országbeli állampolgár által a céltagállam harmadik ország területén található képviseletén humanitárius okokból benyújtott korlátozott területi érvényességű vízum iránti kérelem nem a Közösségi Vízumkódex alkalmazási körébe, hanem – az európai uniós jog jelen állapotában – egyedül a nemzeti jog hatálya alá tartozik.

A tényállás szerint az alapügy felperesei (egy házaspár, valamint három kiskorú gyermekük) szír állampolgárok és Aleppóban, Szíriában élnek. 2016. október 12‑én Belgium bejrúti (Libanon) nagykövetségén korlátozott területi érvényességű vízumok iránti kérelmeket nyújtottak be, majd másnap visszatértek Szíriába. A felperesek szerint a vízumokat abból a célból kérték, hogy el tudják hagyni az ostrom alatt álló Aleppó városát, annak érdekében, hogy aztán Belgiumban menedékjog iránti kérelmet tudjanak benyújtani. A felperesek egyike többek között azt nyilatkozta, hogy egy terrorista csoport túszul ejtette, bántalmazta és kínzásnak vetette alá, majd végül váltságdíj ellenében elengedte. A felperesek a Szíria egészében általában, és különösen az Aleppóban uralkodó kétes közbiztonsági helyzetre, valamint arra a körülményre hivatkoztak, hogy mivel ortodox keresztény vallásúak, vallásos meggyőződésük miatt üldözés veszélyének lehetnek kitéve. Hozzátették, hogy a szomszédos országokban nem tudták magukat menekültként nyilvántartásba vetetni, tekintettel többek között a Libanon és Szíria közötti határzárra.

 

Az idegenrendészeti hatóság eljárása

2016. október 18‑i határozataival a belga idegenrendészeti hivatal elutasította a kérelmeket, mivel meglátása szerint a felperesek 90 napot meghaladó időtartamot szeretnének Belgiumban tartózkodni, és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény kínzás elleni 3. cikke nem teszi az egyezményben részes államok kötelezettségévé a „válsághelyzetben lévő személyek” területeikre való beengedését. Valamint kiemelte, hogy a belga diplomáciai kirendeltségek nem képezik részét azon hatóságoknak, amelyek előtt a külföldiek menedékjog iránti kérelmet nyújthatnak be. Eljárási kötelezettsége csak 90 napot meg nem haladó időtartam esetén keletkezne.

 

A felperesek kérelme

A felperesek érvelése szerint az Alapjogi Charta 18. cikke pozitív kötelezettséget teremt a tagállamok számára a menedékjog biztosítására, és hogy a nemzetközi védelem megadása az egyetlen eszköz arra, hogy elkerülhető legyen a kínzás tilalma megsértésének kockázata. Mivel a belga hatóságok maguk is úgy vélték, hogy az alapügy felpereseinek helyzete kivételes humanitárius helyzetnek minősül, ezért a felperesek arra hivatkoztak, hogy figyelemmel a Belga Királyságot terhelő nemzetközi kötelezettségekre, humanitárius okokból ki kellett volna részükre adni a kért vízumokat. A vonatkozó Közösségi Vízumkódex [810/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet] szerint kivételes esetben korlátozott területi érvényességű vízum adható. Ilyennek minősül, amikor az érintett tagállam humanitárius okokból, nemzeti érdekből vagy nemzetközi kötelezettségei következtében szükségesnek ítéli ezt [25. cikk (1) bekezdés a) pont].

A belga állam álláspontja szerint, sem az emberi jogi egyezmény kínzás tilalmáról szóló 3. cikke alapján, sem a menekültek helyzetére vonatkozó Genfi Egyezmény alapján nem köteles a területére harmadik országbeli állampolgárokat beengedni, mivel a szabályok szerint az őt e tekintetben terhelő egyetlen kötelezettség a visszaküldés tilalmából álló kötelezettség.

A bíróság szerint a felperesek csak akkor hivatkozhatnának az emberi jogi egyezmény 3. cikkére, ha belga „joghatóság” alá tartoznának. Kérdésként merül fel álláspontja szerint, hogy a vízumpolitika érvényesítése e joghatóság gyakorlásának tekinthető‑e. Kérdés továbbá az is, hogy a beutazási jog levezethető‑e, a megelőző intézkedések meghozatalára vonatkozó kötelezettség és a visszaküldés tilalmának elve folyományaként, az emberi jogi egyezmény 3. cikkéből, illetve a Genfi Egyezményből. A vízumkódex 25. cikkével kapcsolatban kiemelte, hogy vízum kiadására akkor kerül sor, amikor azt a tagállam nemzetközi kötelezettségei következtében szükségesnek „ítéli”. Ezzel kapcsolatban kérdésesnek ítélte a tagállamokat megillető mérlegelési mozgástér terjedelmét, és úgy vélte, hogy a nemzetközi kötelezettségek és a Chartából eredő kötelezettségek kötelező jellegére tekintettel minden mérlegelési mozgástér kizárható. Ezek alapján a bíróság úgy döntött, felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez.

 

Az előzetes döntéshozatalra bocsátott kérdések

A vízumkódex 25. cikke (1) bekezdésének a) pontjában hivatkozott „nemzetközi kötelezettségek” valamennyi, az Alapjogi Charta által garantált jogra vonatkoznak‑e, és kiterjednek‑e azon kötelezettségekre is, amelyek a tagállamokat az emberi jogi egyezményre, valamint a Genfi Egyezményre figyelemmel terhelik?

Úgy kell-e a vízumkódexet értelmezni, hogy az ügy körülményei tekintetében fennálló mérlegelési mozgásterét nem sértve az a tagállam, amelyhez korlátozott területi érvényességű vízum iránti kérelmet terjesztettek elő, köteles kiadni a kért vízumot, amennyiben bebizonyosodott, hogy fennáll a Charta, vagy más, a tagállamot kötő nemzetközi kötelezettség megsértésének veszélye?

[multibox]

A Bíróság megállapításai

A Bíróság hangsúlyozta, hogy a vízumkódex célja meghatározni a tagállamok területén való átutazásra vagy bármely 180 napos időszakban 90 napot meg nem haladó, tervezett tartózkodásra jogosító vízumok kiadására vonatkozó eljárásokat és feltételeket. A kódex alkalmazásában vízum „valamely tagállam által kiadott engedélyt” „a tagállamok területén való átutazás vagy a tagállamok területére történő első beutazás napjától számított bármely 180 napos időszakban 90 napot meg nem haladó, tervezett tartózkodásra”, illetve „a tagállamok nemzetközi repülőtéri tranzitterületén történő áthaladásra” vonatkozóan. Az ügyből viszont az derült ki, hogy bár a felperesek Belgium libanoni nagykövetségén humanitárius okokból, a vízumkódex 25. cikke alapján nyújtottak be vízumkérelmüket, ugyanakkor mindezt azzal a szándékkal, hogy Belgiumba való megérkezésüket követően e tagállamban kérjenek menedéket, majd ezt követően 90 napot meghaladó időtartamra érvényes tartózkodási engedélyt. A Bíróság kiemelte, hogy a vízumkódex szerint az ilyen kérelmek, még ha azokat formálisan e kódex 25. cikke alapján nyújtották is be, nem tartoznak a kódex hatálya alá.

Mivel az uniós jogalkotó mindeddig nem fogadott el semmilyen jogi a harmadik országbeli állampolgárok számára huzamos tartózkodásra jogosító vízumok vagy tartózkodási engedélyek tagállamok által humanitárius okokból történő kiadásának feltételeit illetően, az alapügy tárgyát képező kérelmek egyedül a nemzeti jog hatálya alá tartoznak.

Az alapügy tárgyát képező helyzetben olyan kérelemről van szó, amelynek célja eltér a rövid tartamú vízumok céljától, téves ezért azt rövid tartamú vízum iránti kérelmeknek minősíteni. Az ezzel ellentétes következtetés azt eredményezné, hogy lehetővé tenné a harmadik országbeli állampolgárok számára vízumkérelmek benyújtását a választásuk szerinti tagállamban a nemzetközi védelemben való részesülés céljából, miközben a vízumkódexet a vízumoknak a tagállamok területén bármely 180 napos időtartamon belül 90 napot meg nem haladó tartózkodás céljából történő kiadása érdekében alkották meg. Jelentené az ezzel ellentétes következtetés azt is, hogy a tagállamok kötelesek lennének a vízumkódex alapján lehetővé tenni a harmadik országbeli állampolgárok számára nemzetközi védelem iránti kérelem előterjesztését a tagállamok harmadik országok területén található képviseletein. Márpedig, miközben a vízumkódexnek nem célja, hogy harmonizálja a tagállamok nemzetközi védelemre vonatkozó szabályozásait, szükséges látni a Bíróság szerint, hogy az Európai Unió működéséről szóló Szerződés alapján elfogadott uniós jogi aktusok, amelyek a nemzetközi védelem iránti kérelmekre alkalmazandó eljárásokra irányadók, nem írnak elő ilyen kötelezettséget, sőt, kizárják a hatályuk alól a tagállami képviseleteken előterjesztett kérelmeket.

Mindezek alapján a Bíróság szerint a vízumkódexet úgy kell értelmezni, hogy a harmadik országbeli állampolgár által a céltagállam harmadik ország területén található képviseletén az e kódex 25. cikke alapján humanitárius okokból azzal a szándékkal benyújtott korlátozott területi érvényességű vízum iránti kérelem, hogy az e tagállamba való érkezést követően ott nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesszen elő, majd ezt követően az említett tagállamban 180 napos időtartamon belül 90 napot meghaladóan tartózkodjon, nem a kódex alkalmazási körébe, hanem – az uniós jog jelen állapotában – egyedül a nemzeti jog hatálya alá tartozik.

 

Tekintettel a döntést övező kiemelt médiaérdeklődésre, szükséges hangsúlyozni, hogy a Bíróság csak a jelenlegi gyakorlatot erősítette meg döntésében, miszerint az uniós jog jelen állapotában egy tagállam nem köteles az unión kívül lévő diplomáciai képviseletén megadni a menekültstátuszt, ugyanakkor nemzeti joga alapján megteheti. A döntés nem tartalmaz a menekültstátusz megállapítására vonatkozó anyagi jogi szabályokkal kapcsolatos rendelkezést.

 

Az ismertetett döntés az Európai Unió Bíróságának C‑638/16. PPU. sz. ügyben 2017. március 7-én hozott ítélete.

---