Közmédiát közpénzből! – Vagy mégse?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az állandó népszavazásokról és a nyugalmas életről híres Svájcban meglepően heves vitát kavart egy márciusi referendum. A téma első halásra nem tűnik túl fontosnak, mégis nagy figyelmet keltett Európa-szerte. A svájci polgárok a közszolgálati média finanszírozásáról hoztak döntést.

Szinte valamennyi európai országban működik közszolgálati rádió és televízió. Finanszírozásuk általában két pilléren nyugszik: közfinanszírozás és reklámbevétel. Utóbbi rendszerint a kiadások kis hányadát fedezi (a kivétel Luxemburg, ahol a közmédia piaci alapon működik.). A csekély bevétel miatt néhány országban lemondanak a finanszírozás piaci részéről, és így reklámmentessé válik a közmédia (pl.: Dánia, Svédország). A közfinanszírozás a legtöbb helyen a lakosság által közvetlenül fizetett „tévédíj” formájában történik. Akadnak országok Nyugat- (pl.: Belgium, Hollandia) és Kelet-Európában (pl.: Bulgária, Oroszország) is, ahol közvetlenül a költségvetésből történik a finanszírozás.

Svájcban, ahol a közmédia fenntartása közvetlenül a televízió, illetve rádió vételére alkalmas eszközzel rendelkező háztartásokat és cégeket terheli, európai összehasonlításban messze a legmagasabb a „tévédíj”; 380€ (120 ezer forint) évente. Összehasonlításul: Ausztriában 245€, Franciaországban 140€, Lengyelországban és Csehországban 60€, Németországban 210€, a közszolgálati média etalonjának tekintett BBC-ért pedig 170€ az éves díj.

Az alpesi ország lakói emocionális vita után a „tévédíjról” szavaztak néhány hete. Bár az első közvéleménykutatások az elutasítók többségét mutatták, végül 71 százalék nemmel, tehát a közfinanszírozás fenntartása mellett szavazott. A referendum kezdeményezőinek győzelme de jure nem jelentette volna a közszolgálati média megszüntetését. A „tévédíjat” eltörölték volna, és a közvetlen költségvetési finanszírozás is tilos lett volna. Tehát a köztévének és -rádiónak piaci alapon kellett volna fenntartania magát. Ez a szakértők többsége szerint nehezen elképzelhető. Ezért a nemek győzelme de facto a közmédia megszűnéséhez vezetett volna.

A svájci modell különlegessége, hogy a közszolgálati médiaszolgáltató (SRG) magántársaság, amelyet az állam közfeladat ellátásával, a közszolgálati svájci rádió és televízió (SRF) üzemeltetésével bízott meg. Az SRF 3 tévé- és 9 rádióadója többségében négy hivatalos nyelven sugároz (német, francia, olasz, rétoromán).

Lássuk, mely érvek merültek fel az indulatos vitában a „tévédíj”, illetve a közszolgálati média mellett és ellen.

Pazarlás?

Túl sok csatorna, szórakoztató műsor és sport. Utóbbiak finanszírozása nem közfeladat – hangzik az egyik legfajsúlyosabb kritika. A sok csatornának és a drága műsorelőállításnak a négy hivatalos nyelv az elsődleges oka – védekezik az SRF. Műsorgyártásnál sok a fix költség (pl.: technika, licensz, bérek), amelyek a helyi nyelvű, regionális adóknál is jelentkeznek. Ezeket nem lehet lefaragni. Éppen ezért például egy rétoromán tévéadó piaci alapú fenntartása lehetetlen. Ráadásul az adók kötelesek számos jogszabályi kötelezettségeket is teljesíteni, mint például a fogyatékkal élők hozzáférését biztosítani a közmédiához. Ez szintén nem rentábilis tevékenység – magyarázza tovább a magas költségeket az SRF.

Irreálisak elvárások?

Az SRF arra is felhívja a figyelmet, hogy a jogszabályi követelmények és a lakossági elvárások nincsenek arányban a ráfordítási hajlandósággal. Tévét és rádiót négy nyelven sugározni, kantonális szinten működő regionális stúdiók hálózatát fenntartani, sokszínű, nem csak a tömegízlést figyelembe vevő, de rétegigényeket is kielégítő műsorokat készíteni, naprakészen, pontosan, objektíven tájékoztatni komoly anyagi ráfordítást igényel.

A képen illusztrációként egy svájci népszavazási lap látható

Fizetni egy kéretlen szolgáltatásért?

A közmédiáért azoknak is fizetniük kell, akik egyáltalán nem nézik, nem hallgatják, vagy néha ugyan bekapcsolják, de ha választhatnának, költségtérítés ellenében nem vennék igénybe – hangzik egy másik, elterjedt érv a közfinanszírozás ellen. Az argument elfogadása messze menő következményekkel járna – óv az ellentábor. Ha követjük ezt a logikát, miért kellene olyanoknak is hozzájárulniuk a tömegközlekedés fenntartásához, akik sosem buszoznak, vonatoznak? Miért kellene azoknak az adójából iskolát fenntartani, akiknek nincs tanköteles korú gyermekük. Végső soron szinte valamennyi állami feladat finanszírozását, és általában a társadalmi szolidaritást is kétségbe lehetne vonni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a közszolgáltatások többségért az azokat igénybe vevők többet fizetnek más adózóknál. Tehát, például aki tömegközlekedik, jegyet vesz. A közmédia esetében azonban nem így van, mindenkinek ugyan annyival kell hozzájárulni a fenntartáshoz, legyen gazdag, vagy szegény, sok órát a tévé előtt töltő, vagy olyan, aki soha nem kapcsol az SRF csatornáira.

A közmédia kéretlenségéről kialakult képet árnyalja a BBC idevágó, 2015-ös kutatása: azokban a háztartásokban, ahol a közmédiát fölöslegesnek tartották, 9 napig nem voltak elérhetőek a BBC adói. A kísérlet végén a felmérésben részvevők kétharmada megváltoztatta véleményét, már a közmédia, illetve a közfinanszírozás fenntartása mellett volt. A többség a közszolgálati média létezését természetesnek veszi, ezért nincs tisztában az értékével – hangzik a kutatásból levont következtetés.

Egy svájci felmérés is alátámasztani látszik ezt a megállapítást. A német ajkú lakosság 86 százaléka naponta legalább egyszer meghallgatja a közszolgálati rádió híreit.

Alternatív finanszírozás?

A kezdeményezés támogatói szerint a közfinanszírozás megszüntetése nem jelentené automatikusan a közmédia végét. Felmerülnek alternatív finanszírozási módszerek, mint a reklám, a PayTV, vagy a kettő kombinációja. A nehézség, hogy az emberek megszokták, az információ ingyen jön az éterből. A klasszikus újságok ingyen hozzáférhető online kiadásai tovább erősítették az ingyenességbe vetett hitet. Így nem meglepő, hogy sehol a világon nem léteznek fizetős hírcsatornák. Pedig az információnak ára van. Színvonalas és sokrétű háttér-, valamint tényfeltáró műsorokat, riportokat, helyszíni beszámolókat kínáló híradókat, on- és offline sajtótermékeket előállítani drága dolog. A reklámalapú finanszírozás viszont szükségszerűen bulvárosodáshoz vezet (a reklámozónak a nézettség a legfontosabb), és az objektivitást is veszélyezteti (öncenzúra szabhat határt például egy autógyártó dízelbotrányáról való részletes beszámolónak, ha a márka rendszeresen hirdet az sajtótermékben). Ráadásul a magas fajlagos költséggel készülő regionális, helyi nyelvű műsorokat sugárzó adóknak különösen sok reklámbevételre lenne szükségük, amit a viszonylag alacsony nézettség, illetve hallgatottság okán aligha tudnának realizálni – hangzik a közfinanszírozást pártolók kijózanító véleménye az alternatív fenntartási modellekről.

A népszavazás kezdeményezői is elismerik, hogy a rétoromán adók piaci alapon nem működtethetők. Az SRF fenntartását azonban fölöslegesnek tartják. Elegendő lenne, ha az érintett kanton, Graubünden támogatna néhány privát médiaszolgáltatót, amelyik vállalja, hogy rétorománul is sugároz – hangzik az igen mellett kampányolók javaslata.

Állami függés?

Közfenntartás esetén politikai döntés, mennyi pénzből gazdálkodhat a közmédia. Sokan mégis kétségbe vonják, hogy ez szükségszerűen pártosságot, az objektivitás hiányát eredményezné, vagy hogy emiatt a közmédia nem tudná betölteni a negyedik hatalmi ág szerepét. Az európai példák azt mutatják, hogy a közvetlen költségvetési finanszírozásnál sokszor valóban kormánytévévé silányítja a köztelevíziót, ahogy ez Törökországban vagy Oroszországban történt. Viszont a közvetlen lakossági hozzájárulásból finanszírozott BBC, német, vagy osztrák közszolgálati adók színvonalas, objektív (kormány)kritikus műsorokat készítenek. Ez elsősorban azért lehetséges, mert nem aktuálpolitikai döntés eredményeként juttatott költségvetési támogatásból, hanem jogszabályban meghatározott mechanizmus alapján kivetett díjbevételből gazdálkodnak. És ami legalább ilyen fontos: szintén törvények garantálják, hogy nem politikai kinevezettek, hanem független testületek irányítása alatt állnak.

Így épül fel egy független közszolgálati médiaszolgáltató

A közszolgálati média függetlenséget garantáló szervezetre jó példa a világháború után, a BBC mintájára felépített német közszolgálati műsorszolgáltató, amely egyúttal a magánmédiák felett is törvényességi felügyeletet gyakorol. A finanszírozás – a politikai nyomásgyakorlást elkerülendő – nem a költségvetésből, hanem közvetlen lakossági hozzájárulásból történik. A közszolgálati média felépítése igazodik Németország föderatív berendezkedéséhez. A két országos tévé- és három rádióadó legfelsőbb irányító szervei az elnököt és az igazgatótanácsot választó, valamint a műsortartalom pluralitása felett őrködő médiatanácsok (Rundfunkrat). A gazdasági irányítás az igazgatótanácsok, míg az operatív ügyvitel az elnökök feladata. Az elnök és a két testület működésének törvényessége felett mind az öt adónál egy-egy felügyelőbizottság őrködik. A médiatanácsok közintézmények és a társadalom összetételét reprezentáló szervezetek, míg a felügyelőbizottságok a tartományi médiatanácsok küldötteiből állnak össze. Az országos irányító és felügyelő szerveknél fontosabbak a tartományi médiatanácsok. Ennek két oka van: (1) A közszolgálati adók nagy többsége tartományi, (2) A vezető országos közszolgálati tévéadó, az ARD a tartományi közszolgálati műsorszórók szövetségeként működik. Programját önállóan alakítja, viszont a műsorokat – az ARD megbízásából – a tartományi tévék munkatársai készítik. A tartományi médiatanácsok összetételét minden tartományban törvény szabályozza. Bajorországban például 50, politikailag, társadalmilag, világnézetileg meghatározó testület, illetve szervezet küldötteiből áll össze. Mások mellett a következő szervezetek delegálnak: a bajor parlament frakciói; a kormány; a kereskedelmi és iparkamara; a történelmi egyházak; a szakszervezetek, az újságírók, a sportegyletek, a felsőoktatási intézmények, az önkormányzatok, az agrárvállalkozók és az iparosok szövetsége.

Politika áll a háttérben?

Többen arra hívják fel a figyelmet, hogy a közmédia ellehetetlenítése nem ad hoc ötlet. Európa ismert nemzeti konzervatív, populistának tartott vezetői és pártjai (a francia Marine Le Pen, a holland Geert Wilders, az osztrák Heinz-Christian Strache, a német AfD) rendszeresen kétségbe vonják a közmédiumok függetlenségét. Úgy vélik, hogy csak a vezetés által politikailag korrektnek tartott, mainstream véleményeknek adnak teret, amelyek azonban köszönőviszonyban sincsenek a közhangulattal. Sőt, a hírműsorok manipulálni próbálják „az embereket”. Ezért vehemensen követelik nem csak a „tévédíj”, de en bloc a közmédiumok megszüntetését is. Elemzők szerint a végső, kimondatlan cél a teljes médiapiac deregulációja lehet.

Sok svájci újságíró nem a nemzeti konzervatívokat félti a közmédiától, hanem a független sajtót a keresztény konzervatívoktól. Háttérként tudni kell, hogy az írott svájci sajtót kisszámú nagy kiadók uralják, amelyek tulajdonosi köre egyértelműen nemzeti konzervatív érzelmű. Mivel az alpesi ország hírtévé- és -rádiópiacán az SRF az egyetlen országos szereplő, megszűnése tovább erősítené a kvázi monopolhelyzetben kerülő kiadókat.

Piactorzítás?

A közmédiának nem kell versenyeznie a hirdetőkért, ezért jelentős versenyelőnyben van a magánvállalkozásokkal szemben; torzítja a piacot. Tény, hogy Svájcban nincs országos kereskedelmi tévéadó, és kevés a privát rádió is. Erről azonban kevésbé a közmédia, mint az ország speciális kulturális, nyelvi helyzete tehet. A svájci privát műsorszolgáltatók elsősorban nem az SRF, hanem a szomszéd országok médiavállalkozásai lehetetlenítik el. A német RTL, a francia TF1, vagy az olasz RAI sokkal nagyobb piacokon működnek, magasabbak a bevételeik, viszont a fix költségeik nem sokkal haladják meg a svájci cégek műsorgyártása során felmerülő költségeket (pl.: licenszdíjak, technika, bér). Ráadásul a svájciak kedvelik a szomszédos országokból érkező kínálatot; a külföldi adók piaci részesedése tartósan 60 százalék felett van. Ez az úgynevezett „next door joint effects” a kezdettől fogva a svájci elektronikus média legnagyobb problémája.

A közmédia szószólói egy egészen más piaci zavarra hívják fel a figyelmet: Az internet megjelenése óta az információk és hírek piaca egyre inkább torzul. Az információk beszerzésekor a lakosság fokozottan oligopóliumokra van utalva (Google, Facebook, Twitter), akik semmilyen felelősséget nem vállalnak a tartalomért. Ezért a közmédiának fontos feladata van a XXI. században is: szerteágazó, tényszerűségükben ellenőrzött információkat kell szolgáltatnia.

Közmédia nélkül nincs demokrácia?

Egy demokrácia nem működhet a polgárok aktív részvétele nélkül. Márpedig ez széleskörű tájékozottságot feltételez a közügyekről; az információ közjó. Ergo sokszínű és kiegyensúlyozott sajtó nélkül nincs egészséges demokrácia. Ennek pedig szerves része az objektív hír-, közéleti és kulturális műsorokat kínáló közmédia – hangzik a kezdeményezés ellenzőinek talán legfontosabb érve.

Az iniciatíva támogatói viszont a demokrácia részének tekintik azt a döntést is, ki, milyen forrásból akar informálódni. A közmédia létezésének ténye nem jelenti, hogy azt kötelező lenne nézni, hallgatni – vág vissza az ellentábor.

Vannak, akik az alapjogi síkon folytatott vitát piacgazdasági mederbe terelik: a hír kvázi áru, ezért egy piacgazdaságban garantálni kellene, hogy mindenki szabadon dönthesse el, egyáltalán vásárol-e belőle, és ha igen, kitől, mennyit, mennyiért.

Közmédia nélkül nincs sokszínű média?

Nem csak a demokrácia, de a médiapiac (kulturális) sokszínűsége szenvedné meg a közszolgálati adók eltűnését. A kezdeményezés ellenzői ebben a vonatkozásban is felhívják a figyelmet, hogy a regionális, többnyelvű, igényes kulturális témákkal foglalkozó, szerteágazó közéleti háttérismereteket adó, tényfeltáró riportokat műsorára tűző elektronikus média aligha működhet piaci alapon. Különösen nem egy olyan országban, ahol 8,5 millió lakos négy nyelvi csoportba tartozik.

Nem elhanyagolható szempont, hogy az SRF aktív szerepet vállal a svájci filmgyártásban. Emellett megjelenési felületet biztosít svájci színészeknek, zenészeknek, íróknak, és a kultúra egyéb területein alkotóknak is. Ezeket a feladatokat – a közmédia megszűnésnek feltételezett haszonélvezői – a szomszédos országok tévé- és rádióadói biztosan nem látnák el.

Közmédia = nyugdíjas média?

Kétségtelen, hogy a sokszínű és kiegyensúlyozott sajtópiac a demokrácia előfeltétele, de idejétmúlt azt gondolni, hogy ez közszolgálati tévé és rádió nélkül nem létezhet – mondják a népszavazás kezdeményezői. Egyúttal a felmérésre utalnak, amely szerint a legnépszerűbb közszolgálati csatorna, az SRF1 nézőinek átlagéletkora 62 év. A közmédia tehát – életkorilag – csak a lakosság egy kis részéhez szól. Miért kellene mindenkinek hozzájárulnia a fenntartásához?

Rádió és televízió – a múlt relikviái?

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy megváltoztak a médiafogyasztási szokások. Az emberek több és más forrásokból tájékozódnak, mint 30 éve. Nem csak a közszolgálati, de általában a tévé elvesztette vezető szerepét. Így érthető, hogy egyre kisebb a hajlandóság ezért az elavult médiáért fizetni, amikor a többség az internetről ingyen tájékozódik.

[htmlbox eu_kozjog_es_pol]

A közmédiának történelmi dimenziója van?

Vannak, akik egyenesen történelmi jelentőséget tulajdonítanak a közmédiának: a Svájci Államszövetség 1848 óta támogatja valamilyen formában a sajtótermékeket. Már ekkor felismerték, hogy a kulturális, politikai közösséggé váláshoz és ennek fenntartásához – különösen egy négynyelvű országban – elengedhetetlen a stabil sajtópiac. Svájc kulturális identitása kerülne veszélybe, és a négy nyelvi csoport elidegenülésével fenyegetne, ha a szomszédos államok elektronikus médiumai válnának a legfontosabb hírforrássá. Ez a közügyekben való tájékozódást is nagyban megnehezítené, hisz a német, francia, olasz tévék célközönségét nem a helvétek jelentik, ezért csak ritkán foglalkoznak svájci témákkal.

A szegények profitálnának?

A kezdeményezés támogatói egy szociális aspektust is behoztak a vitában: Különösen az alacsony jövedelműeknek lenne érezhető anyagi megkönnyebbülés a „tévédíj” eltörlése. A megtakarításnak köszönhetően több lehetőségük lenne preferenciájuk szerint költeni a médiapiacon. Naiv azt feltételezni, hogy annak a svájcinak, aki megérez évi 380 € többletet a családi kasszában, újságelőfizetésre fogja költeni ezt a pénzt; legfeljebb sportcsatornára fog előfizetni – hangzik a meggyőző ellenvélemény.

A népszavazáson végül a közvetlen lakossági finanszírozás, illetve a közmédia fenntartásának hívei kerültek egyértelmű többségbe (71%). Ennek ellenére sok nemmel szavazó is osztja a véleményt, miszerint a három tévé- és kilenc rádióadót üzemeltető SRF-nek karcsúsodnia, a díjnak pedig csökkennie kell. Erre a közmédia a megszűnés rémétől megijedt vezetése újabban nyitottnak mutatkozik.

---