Miként lesz a választáson győztes párt jelöltjéből kancellár?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Németország választott. Ezért a választási- és pártrendszer bemutatása után érdemes áttekinteni, meddig és milyen hatáskörökkel maradhat hivatalában a jelenlegi kabinet, és miként lesz Európa legnépesebb, gazdaságilag legerősebb országának új kormánya.

Előző, a német pártrendszert bemutató, a választás előtt megjelent írásomat prognózissal zártam. Három kérdésben jól tippeltem:

–           Ha a vártnál jóval gyengébben is szerepelt, de a konzervatív CDU/CSU-pártszövetség kapta a legtöbb szavazatot (33%).

–           Hatpárti lesz az új német törvényhozás (CDU/CSU, SPD – szociáldemokraták, FDP – liberálisok, Linke – Baloldal, Grüne – Zöld Párt, AfD – nemzeti konzervatívok)

–           Angela Merkel Németország kancellárja marad.

Egy ponton viszont tévedtem: A CDU/CSU-FDP-többség hiányában sem marad a nagykoalíció; a folytatást a szociáldemokraták határozottan kizárták. Úgy fest, CDU/CSU-FDP-Grüne-kormány fogja irányítani az országot (A német sajtó „Jamaika-koalícióról” beszél a pártok által használt színek és a karibi állam zászlójának összekapcsolásával: fekete, sárga, zöld).

Ügyvezető kormány

A német Alaptörvény (GG) értelmében a kancellár és a miniszterek megbízatása az új Bundestag megalakulásával automatikusan megszűnik (Art. 69 II). A törvényhozásnak pedig a választásokat követően 30 napon belül kell összeülnie (Art. 39 II). Németországban azonban hagyományosan hosszan alkudoznak egymással a pártok; a hivatalos koalíciós tárgyalásokat több hetes „puhatolózó egyeztetések” (Sondierungsgespräche) előzik meg. Ezért ritka, hogy a Bundestag alakuló ülésére már tető alatt lenne a koalíciós szerződés; ekkor még nem szokott sor kerülni az új kancellár megválasztására. (1949 óta megtartott 18 választást követően csak háromszor sikerül 30 nap alatt megállapodásra jutni. Legutóbb a konzervatívok és a szociáldemokraták rekordot állítottak fel, 87 napig tárgyaltak.)

A két világháború közötti instabil német demokrácia példájából okulva a bonni Alaptörvény alkotói meg akarták akadályozni, hogy politikai vezetés nélkül maradjon az ország. Ezért a régi kabinet az új megalakulásáig ügyvezetőként hivatalban marad (Art. 69 III). A jogszabály megfogalmazása szerint az államügyek továbbvitele a kancellárnak és minisztereinek nem csak joga, de kötelessége is. Így az SPD vezetőjének, Martin Schulznak a választás éjszakáján tett kijelentése, miszerint „ma véget ért a koalíció” sokkal inkább politikai, mint jogi relevanciával bír. A szociáldemokrata miniszterek esetleges lemondását Merkelnek el kellene fogadnia. Azonban, ha ezt megtenné, arra is lehetősége lenne, hogy – ügyvezető jelleggel – a maradó, konzervatív kormánytagokra bízza a korábbi szociáldemokrata tárcák irányítását. 

Az ügyvezető kormány hatásköreiről nem rendelkezik a GG. Ezért meglehetős nagy egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy jogilag bármit megtehet, amire egy állandó kabinetnek is lehetősége van (Art. 65). Az ügyvezető jelleg csak a politikai mozgástérre hat ki, egyfajta önmegtartóztatást követel.

Ország kormány nélkül

Európai demokráciákban sem ritka, hogy hosszú hónapokig nem jutnak egyetértésre a pártok, megválasztott kormány nélkül van egy ország (Hollandiában a márciusi választás óta nincs megállapodás; Belgiumnak a 2010-es választások után 541 napig nem volt megválasztott kormánya!).

Jogilag akár Németországban is előállhatna egy hasonló helyzet, mert a GG nem tartalmaz határidőt, ameddig az új Bundestagnak kancellárt kell választania. Hónapokig tartó patthelyzetre azonban még sosem volt példa. Ugyanakkor eddig még arra sem, hogy négy pártnak kellene birkóznia egymással a kormányprogramon és a pozíciókon. Ráadásul a potenciális partnerek az október közepi alsó-szászországi tartományi választásokig el sem akarják kezdeni a hivatalos tárgyalásokat. Ezért akár a GG érdekes megfogalmazásának is jelentősége lehet, amely szerint a Bundestag a kancellárt a szövetégi elnök javaslatára választja (Art. 63 I). Tehát az államfő koalíciós megállapodás hiányában is a plénum elé terjesztheti jelöltjét.

A kancellár megválasztása

Egyelőre egy valami tűnik biztosnak: Angela Merkel marad Németország kancellárja

A Bundestag a szövetségi elnök javaslatára az összes képviselő többségével választ kancellárt (Art. 63 I). Az így megválasztott jelöltet kancellárrá kell kineveznie (Art. 63 II). Sikertelenség esetén a Bundestag 14 napon belül az összes képviselő többségével kancellárt választhat (Art. 63 III). A jelölt bárki lehet, a szövetségi elnök a második körben már rendelkezik kizárólagos javaslattételi joggal. Amennyiben ekkor sem sikerül új kormányfőt választani, „haladéktalanul” új fordulót kell tartani. Ebben a megválasztáshoz már a jelenlévő képviselők többségnek támogatása is elegnedő (Art. 63 IV). Mégis jelentősége van, hogy a harmadik nekifutásra megválasztott kancellár minősített, vagy egyszerű többséget szerzett. Előbbi esetben az államfőnek ki kell neveznie, utóbbiban kinevezheti. (Art. 63 IV). Amennyiben „kisebbségi kancellár” (Mindeheitenkanzler) választása esetén a kinevezést megtagadja, 60 napon belül előrehozott választást kell tartani.

Előrehozott választások

A bonni Alaptörvény megalkotóinak a politikai stabilitás döntő szempont volt. Ezt mutatja, hogy a fent leírt esetet leszámítva nincs lehetőség új választások kiírására.

A GG nem ismeri a törvényhozás önfeloszlatáshoz való jogát. Ahogy a koalíciós tárgyalásokkal zátonyra futó kancellárjelölt sem javasolhatja új választások kiírását, és az államfő sem határozhat így politikai megfontolásból.

A törvényhozás feloszlatásának általános esetei sem állhatnak fenn választások után. Így az ügyvezető kancellár nem kérhet bizalmi szavazást (Art. 68) maga ellen, hisz éppen azért csak ügyvezető, mert még nem élvezi a parlamenti többség bizalmát. Normál körülmények között ennek sikertelensége esetén a szövetségi elnök a kormányfő javaslatára 24 napon belül feloszlathatja a Bundestagot. Ügyvezető kormány ellen konstruktív bizalmatlansági indítvány sem nyújtható be (Art. 67).

A kormány felállása

Eddigi szóhasználatomból már kitűnhetett, hogy a német törvényhozás kizárólag kormányfőt, nem pedig kormányt, illetve minisztereket választ. A tárcavezetők a kancellár javaslatára, a szövetségi elnök kinevezésével kerülnek hivatalukba. A kormány a kancellár iránymutatásával (Kanzlerprinzip) végzi munkáját. Tehát a kormányfő joga és felelőssége a politikai irányelvek meghatározása. Az egyes miniszterek ennek keretei között, a kancellár által kijelölt területeken felelnek a politikai vezetésért. Kormányfő és egy miniszter vitája esetén az előbbi szava dönt, míg tárcavezetők közötti nézeteltérésnél a kormány többségi döntéssel határoz (kollegialitás elve).

A koalíciós tárgyalások sarokpontjai

Ideológiailag a baloldali Zöld Párt, a jobboldali-liberális FDP és a konzervatív CSU távol állnak egymástól. Szavazóik között is kölcsönösen nagy az ellenszenv. A legrugalmasabb a Merkel 12 éves kormányzása alatt a politikai paletta közepére, vagy annál kicsit balrább került CDU.

[htmlbox eu_jog_alkalmazasa]

A koalíciós tárgyalások során a következő pontok ígérkeznek a legkényesebbnek:

–           Menekültpolitika: A CSU központi választási ígérete volt a menekültkvóta bevezetése. Tehát a befogadható személyek számának korlátozása osztrák mintára (Nyugati szomszédunk 37.500 fő/évben jelölte meg a felső határt.). Ezt a zöldek határozottan elutasítják, de a kancellár és a liberálisok se támogatja. Utóbbiak a háborús övezetekből érkezőket időben korlátlan tartózkodást biztosító menekültstátusz helyett csak „átmeneti humanitárius védelemben” részesítené a konfliktus lezárultáig. Ezt viszont a zöldek utasítják el.  

–           Bevándorlási politika: Az FDP elengedhetetlennek tartja egy bevándorlási törvény kidolgozását, amely a gazdasági igényekhez igazodva, a jól képzett személyek számára megkönnyítené a bevándorlást. 

–           EU: A CDU és a Zöld Párt síkra szál az euro-zóna reformja és az integráció elmélyítésé mellett. A CSU és a liberálisok mindkét kérdésben szkeptikusak.

–           Egészségügy: A CDU/CSU fenntartaná a jelenlegi biztosítási rendszert (biztosítási kötelezettség 60.000 € éves jövedelemig kötelezően választható magánbiztosítás formájában.). A Zöldek bevezetnék a kötelező állami egészségbiztosítást. A liberálisok jövedelemtől függetlenül megszüntetnék a biztosítási kötelezettséget.

–           Környezetvédelem: A zöldek 2030-tól megtiltanák a hagyományos meghajtású gépjárművek forgalmazását. A többi párt erről hallani sem akar. A környezetvédő párt úgyszintén megtiltanák a barnaszén bányászatát. Az FDP szerint ez az energiaforrás a német gazdaság versenyképességének fenntartása érdekében továbbra is szükséges. Általában elmondható, hogy környezetvédelem területén a zöldek a szigorú állami szabályozásban hisznek, míg a liberálisok a politikának csak ösztönző szerepet szánnak.

–           Adópolitika: A zöldek az alacsonyabb jövedelmet terhelő adókulcsokat csökkentenék. Ennek finanszírozására a magasabbakat emelnék és vagyonadót is bevezetnének. Az adócsökkentést a liberálisok is támogatják, de a kieső bevételeket kiadáscsökkentéssel ellensúlyoznák. Az adóemelést határozottan elutasítják, és a CSU-val egyetértésben az örökösödési adót is eltörölnék.

---