Mondd, te kit választanál? – A német pártrendszer áttekintése – II. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szeptemberben új Bundestagról, azaz szövetségi törvényhozásról döntenek a németek. Korábbi cikkünkben a német választási rendszert mutattuk be, amely ’89/’90 fordulóján a magyar szabályok kialakításánál mintául szolgált. A következőkben pedig a német pártrendszert vesszük górcső alá.

A német közjogi, illetve politikai rendszerben kitüntetett szerepet játszanak a politikai pártok. Az német Alaptörvény (GG), a magyarral szinte szó szerint megegyező megfogalmazása szerint „a pártok közreműködnek a népakarat kialakításában” (Art. 21 GG).

A pártrendszer az NSZK 1949-es alapítása óta meglehetősen stabil. A közéletben meghatározó szerepet játszó hét párt közül négy (CDU, CSU – konzervatívok, SPD – szociáldemokraták, FDP – liberálisok) már az első Bundestagban is jelen volt. A további három közül kettő (Grüne – Zöld Párt, Linke – Baloldal) pedig évtizedes múlttal rendelkezik. Három (CDU, CSU, SPD) a hét közül – a Németországban közkedvelt, de kissé idejétmúlt megfogalmazás szerint – néppárt; jelentős tagsággal rendelkezik és minden társadalmi rétegből vannak szavazói. A képet árnyalja, hogy az előbbi kitétel egyre kevésbé igaz, a pártok taglétszáma csökken. Utóbbi pedig mára a korábban csak egy jól körülhatárolható társadalmi csoport által támogatott pártok (pl.: Zöld Párt) esetében is megállja a helyét. Éppen ezért a nagyobb pártok szavazati aránya választásról-választásra csökken, a kisebbeké pedig nő.

CDU/CSU

A konzervatív oldal sokáig egyetlen, mindmáig meghatározó pártja a CDU/CSU pártszövetség. Két pártról van szó: A CDU (Kereszténydemokrata Unió) Bajorországon kívül egész Németországban jelen van, míg a CSU (Keresztényszociális Unió) kizárólag Bajorországban indul a választásokon. A két párt közös frakciót alkot a Bundestagban, a szövetségi törvényhozás képviselőházában.

A CDU néppárt, tehát minden társadalmi csoportban jelentős támogatottsággal rendelkezik. A párt különösen erős vidéken, illetve a katolikus múltú területeken (Dél-Nyugat-Németország). A CSU a bajor kormány szinonimája is lehetne; 1966 óta egyetlen ciklust leszámítva abszolút többséggel irányítja a dél-kelet-németországi tartományt (2008 és 2013 között az FDP-vel koalícióban.).

A CSU hagyományosabb jobbra áll a CDU-tól; gyakran tölti be a kormány belső, konzervatív ellenzékének szerepét is. Érdekesség, hogy a párt programja a bajor társadalmi többségének világnézeténél is konzervatívabb. Magas támogatottságát kevésbé ideológiájának, inkább annak köszönheti, hogy sikeresen képviseli a bajor érdekeket Berlinben.

[htmlbox eu_jog_alkalmazasa]

Mindkét pártnak nehézséget okoz a városi szavazók megszólítása: Alig akad nagyváros, ahol a CDU adná a városvezetőt; a CSU-nak pedig hiába van abszolút többsége tartományi szinten, a két legnagyobb bajor város, München és Nürnberg polgárai hagyományosan szociáldemokrata főpolgármestert választanak.

A pártszövetség tevékenysége összeforr Németország háború utáni történetével; 68 éve alatt 48 éven keresztül tartozott a német kancellár a CDU soraiba (Adenauer, Erhard, Kiesinger, Kohl, Merkel). Adenauer az legújabb kori német történelemben egyedüliként abszolút többséggel, Erhard és Kiesinger az SPD-vel nagykoalícióban, Kohl pedig az FDP-vel közösen kormányzott. Merkel nagykoalícióval kezdte, második ciklusában az FDP-vel folytatta, majd 2013-tól ismét az SPD-vel kormányoz.

A pártok népszerűségi listáját immár másfél évtizede a CDU/CSU vezeti. Nagy meglepetés lenne, ha nem Merkel pártja nyerné a szeptemberi választásokat. A kancellár asszony ugyanis kiválóan tudja sajátjává tenni a társadalmi többséget élvező álláspontokat, még akkor is, ha azok nehezen egyeztethető össze saját, illetve pártja ideológiájával (Néhány példa: sorkatonaság eltörlése, az atomenergia feladása, azonos neműek házassága). Pártját az utóbbi években a politikai paletta közepére tolta, részben „szociáldemokratizálta”, ami miatt van ugyan morgás a CDU-n és különösen a CSU-n belül, de mivel Merkel népszerűsége – a menekültválság néhány hónapjától eltekintve – töretlen, hatalma egy pillanatig sem forog veszélyben. A kancellár asszony pártjánál nagyobb népszerűségét az is mutatja, hogy a 16 német tartományból a CDU csak 6-ban adja a miniszterelnököt.

Annak ellenére, hogy hosszú évek óta Merkel vezeti a politikusok népszerűségi listáját, a CDU/CSU pártszövetség nem számíthat abszolút többségre (Támogatottságuk 40 százalék körül mozog.), különösen, mert a német választási rendszer vegyes jellege ellenére olyan erősen érvényre juttatja az arányosság elvét (lásd előző cikkünket), hogy az abszolút többséghez 50 százalék körüli szavazatarányra lenne szükség – ezt Adenauer óta még senkinek sem sikerült elérnie. Így a szeptemberi választás igazi kérdése, kivel fog koalícióra lépni Merkel. Az alternatívákról a szóba jöhető pártok kapcsán.

SPD

A Németország Szociáldemokrata Pártja 1890-es alapításával (jogfolytonos elődjét 1863-ban alapították) Németország legelső, és egyben a világ egyik leghosszabb múltra visszatekintő politikai pártja. A ’49 utáni Németországban nagyobb volt az SPD társadalomformáló szerepe, mint politikai sikereinek száma. Csak három kancellárt (Brandt, Schmidt, Schröder) adott az országnak, de közülük Brandt (1969-1974) társadalmilag, míg Schröder (1998-2005) a versenyképesség és a szociálpolitika területén alakította át maradandóan az országot.

AZ SPD támogatottsága sok éve a CDU/CSU pártszövetségé mögött marad (jelenleg 25 százalék körül mozog.). Ennek három, nehezen orvosolható oka van:

–           Az elmúlt harminc évben két párt is alakult és vált a német politikai rendszer szerves részévé, amelynek szavazói korábban az SPD-t választották: A Zöld Párt (Grüne) és a Baloldal (Linke). A szociáldemokratáknak csak velük koalícióban lenne esélyük parlamenti többséget szerezni. Az együttműködés nehézségeiről a két párt kapcsán fogok írni.

–           Az SPD hagyományos szavazóbázisát a munkások és a „kisemberek” alkották. Az előbbi, mint társadalmi csoport egy modern gazdaságban gyakorlatilag már nem létezik. Az utóbbiak a globalizáció vesztesének érzik magukat, és ezért elvesztették szimpátiájukat a társadalmi kisebbségeket támogató, a globalizáció elfogadó, a versenyképesség érdekében a szociális juttatásokat megnyirbáló, Blair és Schröder nevével fémjelzett „új szociáldemokrácia” iránt. A párt szavazóinak többsége ma már értelmiségi. Az SPD jóval támogatottabb a nagyvárosokban, mint vidéken, illetve az ország északi, protestáns hagyományú részein, mint a déli, katolikus tartományokban. Magyar összehasonításban érdekes, hogy a fiatalok az átlagnál nagyobb arányban szavaznak a szociáldemokratákra.

–           Hiába állít az SPD népszerű kancellárjelölteket (az idei választáson Martin Schulzot, az Európai Parlament korábbi elnökét), Merkellel nehéz felvenni a versenyt. Politikájával pártját középre, illetve attól balra kormányzó kancellár asszony előszeretettel valósítja meg a szociáldemokraták népszerű programpontjait, így ők téma nélkül maradnak. Azt, hogy Merkelnek nagy szerepe van a párt sikertelenségben, mutatja, hogy a szociáldemokraták a politika alacsonyabb szintjén eredményesebbek: 7 tartományban a miniszterelnököt, a 30 legnagyobb városból 23-ban pedig a főpolgármestert adják. De jelenleg, szövetségi szinten, az SPD egyetlen hatalmi opciója a junior partner szerepe egy nagykoalícióban.

Bár a menekültválság kissé megtépázta Merkel népszerűségét, a szövetségi parlamenti választások után újra ő lehet a befutó kancellár

Grüne

Az erősen baloldali ideológiájú Zöld Párt a ’80-as évek atomenergia és hidegháborús fegyverkezés elleni mozgalmában gyökerezik. A két cél érdekében németek milliói mentek az utcára, akik 1983-ban a Bundestagba segítették a pártot, amely azóta 5 és 10 százalék közötti eredménnyel stabilan tagja a törvényhozásnak.

A Zöld Párt az SPD hagyományos koalíciós partnere. Schröder alatt két cikluson át irányították Németországot; jelenleg 10 tartományban kormányoznak együtt.

A párt a ’80-as évek eleje óta ideológiailag sokat mérséklődött, politikusai pragmatikussá váltak. Ezt mutatja legnagyobb sikerük is: immár a második ciklusban van Németország leggazdagabb és iparilag legfejlettebb (Mercedes, Porsche, Bosch, Stihl, Würth, SAP) tartományának, Baden-Württembergnek zöld miniszterelnöke (Winfried Kretschmann).

A tipikus zöldszavazó az átlagosnál fiatalabb, iskolázottabb, magasabb jövedelemmel rendelkezik és tipikusan nagyvárosban él.

Bármennyire is kedveli Merkel a stabil többséget biztosító és gördülékenyen működő nagykoalíciót, az a német demokrácia-felfogás szerint csak szükségmegoldás. Nem egészséges, ha kétharmados többség összpontosul a kormánypártok kezében – vélekednek alkotmányjogászok, politikusok és a lakosság többsége is. Így az elmúlt években a zöldek váltak a legvalószínűbb jövőbeli koalíciós partnerré. Ez 10-15 éve még nem csak az ideológiai távolság okán lett volna elképzelhetetlen, hanem azért is, mert a zöldek és a konzervatívok politikusai és szavazói kifejezett antipátiával viszonyultak egymáshoz. A koalíció esélyét jelenleg leginkább a Zöld Párt tartósan 10 százalék alatti, a kormánytöbbséghez túl alacsony támogatottsága csökkenti.

FDP

A liberális Szabad Demokrata Párt szintén hosszú múltra tekint vissza. Már az első, 1949-ben megválasztott Bundestagban is képviseltették magukat, és ők adták Németország első Szövetségi Elnökét (Bundespräsident – Theodor Heuss). Az FDP történetében két sorsfordító év volt:

–           1982-ben politikai oldalt váltottak; konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatták Helmut Schmidtet (SPD) és hatalomra segítették Helmut Kohlt (CDU). A szociáldemokratákkal együtt kormányozva az emberi jogi, a konzervatívokkal viszont sokkal inkább a gazdasági liberalizmus állt politikájuk középpontjában.

–           2013-ban a párt első ízben nem ugrotta meg az 5 százalékos parlamenti küszöböt. A Merkel vezette első nagykoalíció alatt (2005-2009) a pártot a karizmatikus és ingen népszerű Guido Westerwelle vezette, aki sikeresen vette fel pártja és maga számára az ellenzék vezető erejének szerepét, ami 2009-ben a párt történetének legjobb választási eredményéhez vezetett (15 százalék). A következő négy évben CDU/CSU–FDP-kormány irányította az országot. Négy évvel később a párt története legrosszabb választási eredményét könyvelhette le (4,8 százalék). Ennek alapvetően két oka volt: (1) Westerwelle megkapta a külügyminiszteri tárcát (a legfontosabb minisztériumnak számít; a kisebbik koalíciós párt vezetője hagyományosan alkancellár és külügyminiszter.), és mert a diplomácia vezetését nem tartotta összeegyeztethetőnek a mindennapi pártpolitikai küzdelmekkel, kivonult a belpolitikából. (2) A szavazók jó része úgy érezte, a liberálisok nem teljesítik azt, amit ellenzékből megígértek. Sokkal inkább néhány, a pártot támogató nagyvállalat és gazdasági érdekcsoport kívánságának megfelelően cselekszenek.

A már eltemetett párt az elmúlt hónapok, új, fiatal, karizmatikus vezetőjének, Christian Lindnernek köszönhetően 8 százalékra tornászta fel magát, és minden bizonnyal vissza fog kerülni a Bundestagba. Így egyre valószínűbb, hogy a választás után ismét CDU/CSU–FDP-kormány fogja irányítani az országot. Hisz a párt ideológiailag jóval közelebb áll a konzervatívokhoz, mint a zöldek.

Linke

A Baloldal, hosszabb nevén A Demokratikus Szocializmus Pártja két politikai szerveződés egyesüléséből jött létre a ’90-es évek derekán: (1) Az NDK állampártjának utódpártjából, és (2) a Schröder Németország versenyképességét nagyban növelő, de a szociális juttatásokat megnyirbáló politikája miatt az SPD-ben csalódott szakszervezeti vezetők és aktivisták által létrehozott pártból.

A Baloldalt ideológiáját és támogatottságát tekintve se egységes párt. Ez magyarázza, miért zárta ki az SPD éveken át a koalíciókötést a párttal. Ma már 3 (keleti) tartományban közösen kormányoznak, és elvben szövetségi szinten sem vetik el az együttműködést, de az SPD politikusai igen szkeptikusak egy ilyen koalíció működőképességét illetően. Nyugaton elefántcsonttoronyban élő, erősen baloldali, részben kommunista ideológiák dogmatikus követői irányítják a pártot. Az SPD politikusai szerint velük nem lehet vállalható gazdaság-, szociál- és külpolitikát folytatni. Keleten, ahol a Baloldal néhány tartományban a legerősebb, máshol a CDU után a második párt, sokkal pragmatikusabbak a vezetői. Ők viszont részben még mindig pártállami múlttal rendelkeznek, ezért az SPD számára morálisan nehezen vállalhatók.

AfD

A német politikai paletta legfiatalabb pártjának neve Merkel egy mára klasszikussá vált mondatára utal: „Görögország megmentésének az államcsődtől és az euróövezet stabilizálásának nincs alternatívája.” A kijelentésen felháborodva liberális értelmiségiek, többségében közgazdászok Alternatíva Németországnak néven pártot alapítottak, amelybe néhány nap alatt tízezren léptek be, és amely egy évvel később, 2014-ben az Európai Parlamentbe is bejutott. Ekkor sokan a német parlamentből kiesett FDP alternatívájaként tekintetek az AfD-re.

2015 nyarán elérte Németországot a menekültválság. Az AfD meglovagolta a témát, majd a sikeren felbuzdulva nemzeti-konzervatív, gyakran szélsőjobboldali eszmékkel is kacérkodó tagok átvették a párt vezetését (Az alapító és első pártelnök, Bernd Lucke már a pártnak sem tagja.). Amíg a menekültválság tartott, az AfD támogatottsága folyamatosan emelkedett. Jelentős sikereket ért el tartományi választásokon; 10-15 százalékos, sőt Mecklenburg-Elő-Pomerániában a szavazók 20 százalékának támogatásával összesen 13 tartományi parlamentbe jutott be. Így a modern Németország történetében először komolyan vehető jobboldali kihívója akadt a CDU/CSU-pártszövetségnek. A menekültek számának apadásával a párt támogatottsága is visszaesett; jelenleg országos szinten 8 százalék körül mérik, így bizonyosan tagja lesz az új Bundestagnak. Kormányzati szerepre azonban nem számíthat sem szövetségi, sem tartományi szinten, mert minden párt kategorikusan kizárta az együttműködést az AfD-vel.

A párt szavazói két rétegből tevődnek össze: (1) Az SPD-ben és idő közben már a Baloldalban is csalódott, magukat a globalizáció veszteseinek érző „kispolgárokból”, és (2) a gazdasági liberalizmust támogató, anyagilag jobban szituált, korábban az FDP-t választó vállalkozókból.

Kilátások

A választói akarat sokszor kiszámíthatatlan, ezért kockázatos jóslásokba bocsátkozni. Ezzel együtt nagy meglepetés lenne, ha az új Bundestagot nem a fent bemutatott hét párt alkotná. Szintén sejthető, hogy – amennyiben, összejön a többség –, egy CDU/CSU–FDP-koalíció fogja irányítani az országot Angela Merkel vezetésével. Arra, hogy egy konzervatív-zöld együttműködés többséget tudna szerezni, a felmérések szerint kicsi az esély. Jobboldali-liberális többség hiányában kérdés, hogy a baloldali pártok (SPD, Zöldek, Baloldal) belevágnak-e egy előre láthatóan sok vitával terhelt hármas koalícióba, ami egyebeként számtanilag már ebben a ciklusban is lehetséges lett volna, vagy a szociáldemokraták a biztos mellett döntenek, és marad – szintén Merkel vezetésével – a nagykoalíció.

---