Többsebességes Európa alakulhat ki

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Május 9. az Európai Unió napja. Ebből az alkalomból Dr. Király Miklóssal az Unió jövőjéről, a Fehér Könyvben megfogalmazott öt forgatókönyvről, s ezáltal egy többsebességes Európáról, a Brexit várható hatásairól és az uniós külpolitikáról beszélgettünk.

A Római Szerződések 60. évfordulója alkalmából szervezett római csúcstalálkozó megnyitóján az olasz miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy Európa megtorpant, késve reagált a kihívásokra, és ez az európaiak eltávolodását eredményezte az Uniótól. Ön hogyan látja jelenleg az EU helyzetét?

Kétségtelen, hogy az Európai Unió jelenleg nincs könnyű helyzetben. Ez elkezdődött a pénzügyi és bank-válsággal, amely aztán gazdasági válságba, recesszióba torkollott. Megindult a korábbinál sokkal erőteljesebb migráció is, részben Európa – széles értelemben vett – határainál folyó háborúk, polgárháborúk miatt, részben a népességrobbanás és klímaváltozás miatt. Ez lehet, hogy egy történelmi léptékű folyamatnak a kezdete. A harmadik eleme a válságnak a Brexit. Az Egyesült Királyság, az egyik legjelentősebb tagállam, egyben az egyik legfontosabb szereplője az „európai koncertnek”, úgy döntött, hogy kilép az Unióból, aminek még messze ható következményei lesznek.

Ugyanakkor, ha visszatekintünk a hatvan éves történetre, akkor azt látjuk, hogy az európai integráció már sok válságon keresztülment. Az ’50-es évek első felében, amikor nem sikerült az Európai Védelmi Unió terve, a ’60-as évek végén, amikor Franciaország az „empty chair”, az üres szék politikáját folytatta, és lényegében nem vett részt az Európai Gazdasági Közösség munkájában, vagy a ’70-es években, az ismételt drámai olajár-emelkedés, olajválságok időszakában.

Aztán, hogy továbbhaladjak az időben, volt egy nagy terv az Európai Alkotmányról, Alkotmányos Szerződésről. Ezt több államban, például Franciaországban népszavazáson utasították el. Mégis, sok mindent sikerült néhány évvel később átmenteni a Lisszaboni Szerződésbe.

Ebből is látszik, hogy szinte mindig volt krízis, soha nem lehetett azt mondani, hogy az Európai Unió a tökéletesség olyan szintjét érte el, hogy nincsenek már megoldandó problémák. Ebből a nagyobb távlatból nézve azt gondolom, hogy az Európai Unió ugyan igen komoly kihívások előtt áll, reformra szorul, de reménykedem benne, hogy meg fogja oldani ezeket a problémákat is. Az idén március 25-én elfogadott Római Nyilatkozatban látható az eltökéltség a 27 tagállam állam illetve kormányfője részéről, hogy továbbhaladjanak, megtartsák, sőt erősítsék a jelenlegi integrációt és egy biztonságos, szociális Európát építsenek a jövőben is.

 

Ezt a folyamatot megkönnyítheti a britek távozása, akiket sokszor, mint az Unió fékjét jelöltek meg tekintve, hogy az integráció szorosabbá tételében nem voltak annyira együttműködőek?

Ebben van igazság, valóban alapvető kérdés, hogy ki mennyire szoros európai együttműködést képzel el. Az angolok egy olyan integrációban gondolkodtak, ahol már nem növekednek az Unió hatáskörei, és ha új uniós jogszabályt fogadnak el, akkor azt igen meg kell fontolni és indokolni.

Nekem személy szerint egyébként szimpatikus volt az angol pragmatizmus. Az angol szakértők, diplomaták mindig tökéletesen felkészültek voltak, és nagyon konkrét, gyakorlati kérdéseik voltak azzal kapcsolatban, hogy miért is lesz jobb akkor, hogyha elfogadunk egy új jogszabályt és mi lesz annak a következménye.

Jelenleg még nem tudjuk, hogy a Brexit a részleteket illetően milyen következményekkel fog járni. Az bizonyos, hogy az Európai Unió sérül, de évtizedes távlatban valószínűleg az Egyesült Királyság is veszíteni fog, hiszen feltehetően kikerül az európai belső piacból, amely fontos volt a szigetország számára. Ahogy egy angol barátom mondta: „Még a jövő kérdése, hogy Anglia Európa Szingapúrja lesz, vagy Európa páriája.” Nekünk, magyaroknak biztos, hogy veszteség, több szempontból is. Tulajdonképpen Közép-Európa és benne Magyarország a Brexit első elszenvedői között lesz. Hadd mondjak ehhez néhány szempontot. Nyilvánvaló, hogy a kilépéssel a brit költségvetési hozzájárulás meg fog szűnni, vagyis egy nagy nettó befizető távozik az Európai Unióból. Ily módon azok a forrástranszferek, amelyek különböző címeken érkeznek Magyarországra, meg fognak gyengülni, illetőleg kisebb lesz az a „torta”, amelyből ezt biztosítani tudják. A másik szempont éppen a felsőoktatást érinti. Egyetemi oktatóként, kutatóként nagyon fogom sajnálni, ha meglazul az együttműködés a brit egyetemekkel, amelyek Európában a legjobbak közé tartoznak. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának például kiváló kapcsolatai vannak Warwick Egyetemével, amely előkelően rangsorolt intézmény. A tudományos, oktatási együttműködés – hacsak nem lesz erre vonatkozó külön megállapodás ­–, valószínűleg csorbulni fog.

 

A Brexit kapcsán meg kell említenünk a skótokat, hiszen ők a kiválást követően is az Európai Unióhoz szeretnének tartozni.

Ez egy nyitott kérdés és természetesen nagyon sok minden nem a szakmai megfontolásokon fog múlni, hanem azon, hogy a közhangulat és a politikai erőviszonyok miképpen alakulnak. Néhány évvel ezelőtt még nem támogatta Skócia függetlenségét a szavazók többsége, de most kétségkívül új helyzet állt elő. Megjegyzem, nemcsak Skócia számára, hanem Észak-Írország számára is. Az észak-írországi békének ugyanis az egyik alapja éppen az volt, hogy az EU tagság révén a határ Észak-Írország és Írország között tulajdonképpen lényegtelenné vált és a személyek szabad mozgása teljes mértékben megvalósult. Hogy a jövőben ez miként alakul, annak sok politikai vonzata is van. A frissebb hírek közé tartozik, hogy Theresa May brit miniszterelnök kiírta az előrehozott választásokat az Egyesült Királyságban. A közvélemény-kutatások alapján ugyanis az látszik, hogy a Brexit utáni első napok, hetek bizonytalansága, vitái elültek, a Konzervatív Párt megerősödött, és minden esélye megvan arra, hogy nagyon jó eredményt érjen el. Ebben az is szerepet játszhat, hogy a Munkáspárt meglehetősen rendezetlen állapotban van, és kevéssé elfogadott vezető áll az élén. Annak a munkáspárti elnöknek kellene Theresa May ellensúlyának lennie, aki a ’70-es években – az első referendum idején –, maga is az Egyesült Királyság európai közösségbeli tagsága ellen szavazott.

Mindent egybevéve, az előrehozott választások most előrelátható sikere után nagyon erős Konzervatív Párt fog kormányozni, és kétséges, hogy ezzel hogyan tud majd esetleg Skócia, illetve a skóciai függetlenségi pártiak megbirkózni.

 

Írország kapcsán már szóba került a személyek szabad mozgása. Ön szerint a Brexit hogyan hat a négy szabadságelvre?

A tárgyalások lényegében még meg sem kezdődtek, de az előzetes nyilatkozatokból úgy tűnik, hogy nem lesz úgynevezett „soft Brexit”. Ez azt jelentené, hogy az Európai Unióból kilép az Egyesült Királyság, de a belső piacban mégis bennmarad, tehát az áruk, személyek, szolgáltatások, tőke szabad mozgása érvényesülni fog. Ennek egyébként vannak komoly támogatói és komoly gazdasági racionalitása is. Azonban a Brexit kampánynak kulcskérdése volt az ígéret a személyek szabad mozgásának ellenőrzésére. Érdekes módon a legtöbb ellenérzés nem a távoli kontinensekről érkező illegális bevándorlókkal szemben volt, hanem a jogszerűen, Közép-Európából érkező lengyel, román, magyar munkavállalókkal szemben, akik millió szám érkeztek, és sok betöltetlen állást elfoglaltak. Megjegyzem, ez azért is összetett kérdés, mert az elfoglalt állások egy részére az angolok nem is igen jelentkeztek.

Itt érdemes még megjegyezni, hogy feltehetően két szerződés lesz: egy a „válásról” és egy másik az Egyesült Királyság és az Unió további gazdasági kapcsolatairól. De még a menetrendben, az ütemezésben sincs egyetértés, az Unió a „válópert” szeretné mielőbb rendezni, a briteknek viszont sürgető a jövőbeni kapcsolatok mielőbbi formába öntése is.

Ha az angolok kitartanak amellett, hogy az Európai Unió polgárait nem illeti meg a szabad belépés az Egyesült Királyságba, akkor a négy szabadságelv biztosan sérülni fog. Az EU ugyanis nyilvánvalóan nem szeretné, hogy úgynevezett „cherry picking” valósuljon meg, tehát Anglia kiválassza a „legízletesebb gyümölcsöket”, megtartva a szolgáltatás és az áruk szabad mozgását, de az Unió tagországaiból érkező munkavállalók előtt bezárják a kaput. Ez szinte biztos, hogy nem fog megtörténni.

 

Amennyiben nem valósulhat meg a soft Brexit, mekkora a valószínűsége annak, hogy azok a vállalatok, melyeknek nagy felvevőpiaca az Európai Unió, eljönnek Nagy-Britanniából és a keleti régiókba települnek át?

Úgy gondolom ez majd évtizedes távlatban fog kialakulni. Legkönnyebben a bankok és általában a szolgáltatási szektor fog mozdulni, ha szükségét érzik. Esetükben nem kell hatalmas infrastrukturális beruházásokba fektetni, gépsorokat leszerelni, átszállítani. Nagyon leegyszerűsítve kell egy – akár bérelt – székház, alkalmazottakkal és számítógépekkel. Nem véletlen, hogy Párizs ajánlja magát a City bankjai számára, de új székhelyként mind a szolgáltatási, mind a banki szektorban szóba jöhet Németország vagy Hollandia is. Véleményem szerint ez az első áttelepülési hullám nem fogja elérni az Unió keleti tagállamait.

 

A már említett márciusi csúcstalálkozón az Európai Bizottság előterjesztette a Fehér Könyvet, mely öt lehetséges forgatókönyvet fogalmaz meg Európa jövőjére nézve. Önnek mi a véleménye ezekről a forgatókönyvekről? Melyiket, melyeket látja megvalósíthatónak?

Ezeknek a szcenárióknak a fölvetése jogos, valós forgatókönyvek, és fontosnak tartom, hogy valódi vita induljon ezen a területen. Tulajdonképpen ez az a módszer, ahogy az Európai Unió jövőjéről kell közösen gondolkodni.

Hogy melyik forgatókönyv a legvalószínűbb, arra az egyetemi dolgozószobából nehéz választ adni. Láthatóan van egy kemény mag az Európai Unióban, amely tovább akar lépni az integráció területén. A francia választásokon nem győzött Marine Le Pen és a Nemzeti Front, ezért azt mondhatjuk, hogy a szélsőségesen Európa-ellenes pártok sem Ausztriában, sem Hollandiában, sem Franciaországban nem törtek át. A németországi választáson pedig csak az a kérdés, hogy Angela Merkel vagy Martin Schulz fog nyerni, de mindketten elkötelezettek Európa, az európai integráció iránt.

Németország, Franciaország, a Benelux államok és Olaszország – ez utóbbi gazdasági helyzetétől függően –, azok az országok, melyek láthatóan előre akarnak haladni. Ugyanakkor nem valószínű, hogy minden tagállam támogatná a további előrelépést az integráció területén, például a szociális politika, az energiaunió vagy az esetleges adóharmonizáció ügyében. Ebből a két tételből következik, hogy az ötödik szcenárió, vagyis hogy együttesen tegyünk meg minél többet Európáért, vélhetően nem fog megvalósulni.

Abból a tényből viszont, hogy van egy nagy befolyással bíró mag, melynek tagjai tovább akarnak lépni, következik, hogy az a két forgatókönyv sem valószínű, mely szerint tegyünk kevesebbet, de hatékonyan, illetve maradjon meg az Unió csak a belső piac területén.

Tehát, már csak két út maradt előttünk. Az egyik, hogy a jelenlegi, a Bizottság által vállalt 2014-es programot visszük tovább vagy adjuk meg a lehetőséget arra, hogy a tagállamok egy része még szorosabbra fonja az együttműködést és többet tegyen. Én ezt a két lehetőséget tartom a legvalószínűbbnek. Ha több tagállam intenzívebb együttműködése alakul ki, ez már a többsebességes, sőt akár többszintű Európa irányába viszi a fejlődést, és a centrum-periféria modell „kodifikálásához” vezethet az Unión belül.

 

A Bizottság szerepe mintha változóban lenne. A Fehér Könyvekben általában „csak” javaslatokat tett, most viszont erélyesebben lépett fel. Nem csak forgatókönyveket ad, hanem időkeretet határoz meg és vitát generál.

A Bizottságot mindig az európai integráció motorjának tekintették. Korábban is voltak komoly javaslatai, gondoljunk csak az egységes belső piac megvalósításához vezető Fehér Könyvre vagy az euró megteremtésének a gondolatára és annak kidolgozására. Kezdeményező szerepe volt nemcsak egyedi jogszabályok tekintetében, hanem policy alkotó, policy formáló szerepben is. Ennél fogva nem találom rendkívülinek mostani fellépését.

Több tagállamban él az az elképzelés, hogy az Európai Unió Tanácsában kellene megszületnie a döntéseknek, ahol a kormányfők illetve államfők vannak. Az Európai Unió Tanácsa azonban nem tartozik az európai integráció eredeti intézményi felállásához. Nagy jelentőségű kérdésekben elvi állásfoglalást, iránymutatást ad, de figyelembe kell venni, hogy az Európai Unió nem egy hagyományos kormányközi szervezet. Ott van a Bizottság a maga „think tank” jellegével és ott az Európai Parlament is.

Lehet, hogy a Bizottság szerepe az elmúlt években egy kicsit haloványabb volt, és ezért érzékeljük most úgy, hogy markánsabban lépett fel, de ez nem idegen a Bizottság feladatkörétől és az alapító atyák által megfogalmazott „közösségi módszertől”.

[htmlbox ne_hasznald7]

Az Európai Unió jövőjéről beszélgetve mindenképpen szót kell ejtenünk az uniós külpolitikáról. Az USA szíriai beavatkozását követően elhidegülni látszik az orosz-amerikai kapcsolat. A jövő Európájának milyen szerepet kell vállalnia, milyen magatartást kell tanúsítania ebben az éleződő kétpólusú – Kínát is beleszámítva hárompólusú – világban?

Mielőtt erre válaszolnék, azt hadd hangsúlyozzam, hogy mindegy melyik szcenárió valósul meg, az igazi létkérdés a földrész számára, hogy az Európai Unió fennmaradjon és működőképes legyen. Ez kulcsfontosságú az európai béke szempontjából. Ma már erről keveset beszélnek, mert Nyugat-Európában hetven éve béke van, és a háborút mi is csak a tévéből ismerjük. Időről-időre azonban vissza kell arra gondolni, hogy mi minden pusztult el Európában, a két világháborúban. Az, hogy a háborús veszély megszűnt, az európai integráció érdeme, és ha ezt kivesszük a rendszerből, akkor nincs garancia arra, hogy néhány generáció múlva nem lesznek újra háborúk. Márai Sándort idézve mondhatjuk, nagy veszteség volna, ha Európa újra „harminc-egynéhány féltékeny és gyanakvó államra” esne szét.

Ráadásul az orosz fenyegetés egyre erősebb Európában, erre közvetve a Fehér Könyv is utal. Hadd idézzek egy klasszikust, Otto von Bismarckot, aki azt mondta, hogy: „Oroszország soha nem olyan erős, és soha nem olyan gyenge, mint gondoljuk.” Az elmúlt évtizedek során az állítás mindkét elemét megtapasztalhattuk. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején éreztük, hogy a Szovjetunió nem olyan erős, mint gondoltuk, ezért is volt lehetséges többek között a rendszerváltozás. Az elmúlt években azonban azt is láthatjuk, hogy Oroszország soha nem olyan gyenge, mint amilyennek gondoljuk. Példa erre az ukrajnai területfoglalás, a Krím annektálása, a demonstratív fenyegető akciók, nagyon erőteljes katonai beavatkozás Szíriában. Éppen ezért, bizonyos tekintetben az Európai Unió egyik alapvető célja újrateremtődött. A II. Világháború után sokan mondták, hogy a szovjet fenyegetéssel szemben meg kell erősíteni a földrész államait, és ezt az európai összefogással lehet elérni. Ez a helyzet – mutatis mutandis – újra előállt. Az egyik pillér volt a béke projekt, amely aktuális ma is, a másik egy közeli óriáshatalommal, a jelenlegi Oroszországgal szembeni függetlenség megőrzése, ez is adott. Harmadik célkitűzés volt a világgazdaságban, a világpolitikában Európa befolyásának a biztosítása. Itt utalhatunk a felemelkedő hatalmakra, Kínára. Tehát ez is egy abszolút érvényes cél az Európai Unió és tagállamai szempontjából.

 

A béke és a függetlenség jegyében mennyire kerülhet napirendre az egységes európai hadsereg felállítása?

Van egy létező, kifejezetten katonai célú védelmi szervezet, ez a NATO. Azt tartanám indokoltnak, hogy, ha szükséges, akkor a NATO elkötelezettségét, az általa biztosított védelemnek a szintjét emeljük. Úgy érzem a NATO képességei még nincsenek kihasználva, kimerítve ezen a területen. Ami az Uniót illeti, fontosabbnak tartanám a közös külpolitika megszilárdítását.

Az európai hadsereg kérdése ettől függetlenül fölvetődhet, de egy komoly, ütőképes „uniós” hadsereg felállításához nagyon hosszú idő kellene. Katonai, logisztikai és költségvetési értelemben is. Véleményem szerint ahhoz, hogy az Európai Uniónak legyen egy katonai lába, az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló szerződést is jelentősen módosítani kellene. Egy ilyen szerződés-módosítás, még ha sikeres is, hosszú éveket venne igénybe. Senki nem merne ma arra vállalkozni, hogy a nehezen elfogadott Lisszaboni Szerződés után, amelyet végül minden tagállam ratifikált, egy ilyen nehéz feladatba belevágjon.

A tagállamok között így is lehet szorosabb katonai együttműködés. Szükséges az is, hogy az Európai Unió államai komolyabban vegyék a védelmi kötelezettséget, mert elkényelmesedtünk 1990 után. Úgy éreztük, hogy a fenyegetés teljes mértékben megszűnt a közelünkben, de ez nem így van. Erről eszembe jut az ismert mondás: az az ország, amely nem akarja eltartani a saját hadseregét, előbb-utóbb arra kényszerül, hogy másnak a hadseregét tartsa el. Ezt jó volna elkerülni… Szóval érdemes és kell áldozatot hozni ezen a területen is.

 

Nemzetközi vonalon maradva: Hosszú évek óta napirenden van, hogy Törökország szeretne csatlakozni az Unióhoz. Az elnöki hatalom kiterjesztésével ugyanakkor megrendült a török demokráciába vetett bizalom és hit, különösen, hogy Erdoğan elnök újra napirendre tűzte a halálbüntetés visszaállítását Törökországban. Ez a változás hogyan hathat az Európai Unió és Törökország kapcsolatára?

Nyilvánvalóan kedvezőtlenül. Félő, hogy elveszítjük Törökországot úgyis, mint együttműködő partnert, és úgy is, mint az Európai Unió lehetséges tagját.

A halálbüntetés bevezetése nyilvánvalóan szembe megy az Emberi Jogok Európai Egyezményével. Az Európai Unió Alapjogi Chartájával szintén összeegyeztethetetlen. Ez az egy tényező is elegendő ahhoz, hogy lemondhassunk Törökország Európai Uniós tagságáról. Törökország ugyanakkor nagyon fontos pillére a NATO-nak. Nyilván, ha a kormányzati hatalom eltolódik egy olyan irányba, amely még a múlt század ’20-as éveiben kialakult Kemal Atatürk-i hagyománnyal is szakítani fog vagy attól eltérni látszik, akkor a NATO együttműködés is elnehezülhet. Arról nem is beszélve, hogy Törökországnak – mint láttuk az elmúlt egy évben –, nagyon fontos szerepe van a migrációs probléma kezelésében. A jelenlegi történések ezért rossz hírt jelentenek Európa, az európai államok és tulajdonképpen az Európai Unió és a NATO számára is.

---