Vagyonelkobzás büntetőeljárásban – Uniós kontra nemzeti jog


Az unió luxembourgi bíróságához egy olyan büntetőeljárás részeként fordultak, amelynek során két magánszemély – mint az eljárásban érintett harmadik felek – a nyomozási szakaszban lefoglalt vagyonuk visszaszolgáltatását kérték a bolgár szakosított bíróságtól.

A szerző az alábbiakban az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) ítéletét ismerteti, mely az R. R., valamint a J. G. által indított eljárásban[1] született, és azt vette górcső alá, milyen uniós jogi megítélés alá esik a harmadik fél vagyonának befagyasztása és elkobzása egy büntetőeljárás során.

Elöljáróban érdemes tudni, hogy a tulajdonjog kapcsán az Európai Unió Alapjogi Chartájának (Charta) 17. cikke az (1) bekezdésben rögzíti:

„Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni”.

I. Bevezetés

Az ismertetendő, R. R. és J. G. által indított ügyben a bolgár szakosított büntetőbíróság (Spetsializiran nakazatelen sad) által fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a luxembourgi taláros testülethez. A kérdés a bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztásáról és elkobzásáról szóló, 2014/42/EU irányelv[2] egyes rendelkezéseinek a Charta fenti rendelkezése alapján történő értelmezésére vonatkozott. E kérelmet egy olyan büntetőeljárás keretében terjesztették az EUB elé, amelynek során R. R. és J. G. – mint eme eljárásban érintett harmadik felek – a nyomozási szakaszában lefoglalt vagyonuk visszaszolgáltatását kérték a bolgár szakosított bíróságtól.

Az említett irányelv minimumszabályokat állapít meg a vagyon esetleges későbbi elkobzása miatti befagyasztása, valamint a büntetőügyekben elrendelt vagyonelkobzás tekintetében, ám nem érinti azokat az eljárásokat, amelyeket a tagállamok az érintett vagyon elkobzásának céljából alkalmazhatnak. Célja, hogy megkönnyítse a nemzeti hatóságok számára a bűncselekményből származó jövedelemnek és a bűncselekmény elkövetési eszközeinek az EU-n belüli elkobzását és visszaszerzését.

Az érintett bűncselekmények az irányelv 3. cikkében felsorolt különféle uniós jogi eszközök hatálya alá eső bűncselekmények.

A bűncselekményből származó jövedelem és az elkövetési eszközök, vagy azok értékének – a büntetőítélet utáni – elkobzása mellett a 4. cikk lehetővé teszi a bűncselekményből származó jövedelemnek és az elkövetési eszközöknek az érintett személy szökése vagy betegsége esetén történő elkobzását. Ez arra az estre vonatkozik, amikor a gyanúsított vagy a vádlott hosszabb ideig nem tud részt venni a büntetőeljárásban, így pedig az eljárás rendes feltételek mellett nem folytatható, a büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet meghozatalára pedig nincs lehetőség.

Az 5. cikk egyértelműbb szabályokat határoz meg az elkobzás kiterjesztett hatályáról, ily módon egyszerűbbé teszi azt abban az esetben, ha a bíró úgy véli, hogy az elítélt személy más bűncselekmény során szerezte meg a szóban forgó vagyont. A 6. cikk lehetővé teszi az elkobzást abban az esetben, ha a gyanúsított a vagyont harmadik félre ruházza, vagy a vagyont közvetlenül harmadik fél szerzi meg, akinek feltehetőleg tudomása van arról, hogy az bűncselekményből származik. A 10. cikk értelmében az uniós országoknak megfelelően kell kezelniük a befagyasztott vagyont – például vagyonkezelő hivatalok létrehozásával – annak érdekében, hogy a tényleges elkobzást megelőzően ne veszítse el gazdasági értékét.

Az irányelv 2014. május 19-én lépett hatályba, az uniós országoknak 2016. október 4-éig kellett átültetniük nemzeti jogukba.

Az előzetes döntéshozatali kérelem előzménye tehát az a büntetőeljárás, melyben R. R. és J. G. az eljárás harmadik feleiként a nyomozati szakaszában lefoglalt vagyonuk visszaszolgáltatását kérték az ügyben végül Luxembourghoz forduló bíróságtól. A kérelem tárgyát és jogalapját a 2014/42/EU irányelv 2. cikkének 3. pontjával összefüggésben értelmezett 4. cikke (1) bekezdésének és 8. cikkének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája 17. cikkének értelmezése képezte.

A 2014/42 irányelv 2. cikkének 5. pontjával összefüggésben értelmezett 7. cikke lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a nemzeti jogukban az esetleges későbbi elkobzás céljából vagyon befagyasztására vonatkozó megfelelő intézkedéseket írjanak elő. A bizonyos dolgoknak a házkutatás utáni lefoglalására vonatkozó nemzeti rendelkezés ilyen befagyasztásnak minősül, mivel a lefoglalt dolgok – többek között az érdemi ítélettel elrendelt elkobzás céljából – a büntetőeljárás lefolytatásával megbízott hatóságok ellenőrzése alatt maradnak.

A 2014/42 irányelv Fogalommeghatározások című 2. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában: […]

3.»elkövetési eszközök«: bármilyen vagyontárgy, amelyet bűncselekmény vagy bűncselekmények elkövetéséhez bármely módon, részben vagy egészben használtak vagy használni szándékoztak”;

Az irányelv Elkobzás című 4. cikkének (1) bekezdése szerint

„A tagállamok meghozzák az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy – a bűncselekmény elkövetése miatti bűnösséget megállapító jogerős ítélettől függően, amelynek meghozatalára a terhelt távollétében lefolytatott eljárás keretében is sor kerülhet –, lehetővé tegyék az elkövetési eszközök és a bűncselekményből származó jövedelem, vagy az ilyen elkövetési eszközök vagy jövedelem értékének megfelelő vagyon egészben vagy részben történő elkobzását.”

Az irányelv 8. cikke szerint:

„Ezen irányelv 5. cikkének (1) bekezdése értelmében „[a] tagállamok elfogadják az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy lehetővé tegyék az olyan bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személy tulajdonában lévő vagyon egészben vagy részben történő elkobzását, amely közvetve vagy közvetlenül valószínűleg gazdasági hasznot eredményez, amennyiben az ügy körülményei, köztük a konkrét tények és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján – így például annak alapján, hogy a vagyon értéke nem áll arányban az elítélt személy jogszerű jövedelmével – a bíróság úgy véli, hogy a szóban forgó vagyon bűncselekményből származik”.

II. A tényállás

2019. január 15-én a W. E. által vezetett gépjármű ellenőrzése során, amelyben R. R. az élettársa és e jármű tulajdonosa is tartózkodott, kábítószer jelenlétét állapították meg. W. E.-vel és R. R.-rel szemben vizsgálat indult, de mivel a vizsgálat végén azt állapították meg, hogy R. R.-t nem tájékoztatták a kábítószerek jelenlétéről, az ügyész megszüntette a vele szemben folytatott büntetőeljárást. Mindazonáltal a gépjármű mint tárgyi bizonyíték lefoglalását – melynek vizsgálata során bizonyítást nyert, hogy azt folyamatosan W. E. rendelkezésére bocsátották – a büntetőeljárásról szóló törvény 111. cikkének megfelelően a W. E. elleni eljárás keretében fenntartották.

Kábítószer-kereskedelem miatt egy bűnszervezet elleni büntetőeljárás keretében 2019. augusztus 7-én J. G. lakóhelyén házkutatást tartottak, amelynek során két mobiltelefont és bizonyos pénzösszeget foglaltak le. J. G. ellen azonban nem indítottak eljárást, mivel az ügyész úgy vélte, hogy nem vett részt a bűncselekményben. A két mobiltelefon és a pénzösszeg – mint tárgyi bizonyítékok – lefoglalását a bűnszervezet tagjai ellen indított eljárás keretében a büntetőeljárásról szóló törvény 111. cikkének megfelelően fenntartották.

Ezután R. R. és J. G. a bolgár szakosított büntetőbírósághoz fordult vagyonuk visszaszolgáltatása érdekében. E bíróság szerint bár a nemzeti szabályozás – jóllehet lehetőséget biztosít a harmadik félnek arra, hogy a büntetőeljárás nyomozati szakaszában kérje a lefoglalt vagyontárgy visszaszolgáltatását –, ám azt ugyanezen eljárás bírósági szakaszában nem teszi lehetővé, mivel több évig is tarthat.9 Megállapítása szerint a büntető törvénykönyv 53. cikke nem teszi lehetővé a jóhiszemű harmadik fél vagyonának elkobzását az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben, így az alapügyben lefoglalt vagyont a bírósági szakasz végén vissza kell szolgáltatni a tulajdonosának[3].

A bíróság arra kereste a választ, hogy e szabályozás összeegyeztethető-e a Charta 17. cikkével összefüggésben értelmezett, az EU 2014/42-es irányelvével. E körülmények között az eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdésekkel kereste meg az EUB-t.

III. Értékelés

III.1 Első kérdésével arra várt választ, hogy a 2014/42-es irányelv 8. cikkének (1) bekezdésével ellentétes-e az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében, ha valamely vagyont bűncselekmény feltételezhető elkövetési eszközeként vagy abból származó jövedelemként lefoglaltak, e vagyon jóhiszemű harmadik fél tulajdonosa a büntetőeljárás bírósági szakaszában egyáltalán nem jogosult arra, hogy az említett vagyon visszaszolgáltatása iránti kérelemmel forduljon az illetékes bírósághoz.

Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a szervezett bűnözéssel és a kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos, a jelen ügyhöz hasonló bűncselekmények a 2014/42-es irányelv tárgyi hatálya alá tartoznak. Ugyanis az irányelv 3. cikkének g) és h) pontja értelmében a 2004/757-es kerethatározat és a 2008/841-es kerethatározat hatálya alá tartozó bűncselekményekre alkalmazandó, amelyek a kábítószer-kereskedelem területén elkövetett bűncselekményekre, illetve a szervezett bűnözés elleni küzdelemre vonatkoznak.

Az említett irányelv Jogi biztosítékok című 8. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák az abban előírt intézkedések által érintett személyeknek a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot. E rendelkezés így az irányelv hatálya alá tartozó területen megerősíti a Charta 47. cikkében említett alapvető jogokat, kimondva többek között, hogy mindenkinek, akinek az unió által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslatra, különösen pedig arra, hogy ügyét tisztességesen tárgyalják[4].

A 2014/42-es irányelvben előírt intézkedések többek között a vagyon befagyasztására vonatkoznak, amelyet az irányelv 2. cikkének 5. pontja úgy határoz meg, mint „a vagyon átruházásának, megsemmisítésének, átalakításának, az azzal való rendelkezésnek vagy a vagyon mozgásának ideiglenes megtiltása, illetve a vagyon feletti felügyelet vagy ellenőrzés ideiglenes átvétele.”

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a jelen ügybeni vagyon a büntetőeljárásban részt vevő hatóságok felügyelete alatt maradt. Ennél fogva, amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, meg kell állapítani, hogy a lefoglalás az e rendelkezés értelmében vett „befagyasztásnak” minősül. Másodsorban ama helyzeteket illetően, amelyekben a 2014/42-es irányelv lehetővé teszi a vagyonbefagyasztást, a 7. cikke előírja: a tagállamok meghozzák az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy az esetleges későbbi elkobzás céljából vagyon befagyasztása legyen elrendelhető.

Ebben az összefüggésben meg kell vizsgálni, hogy az ügyben érintett vagyont a 7. cikk értelmében vett esetleges későbbi elkobzásuk érdekében fagyasztották-e be. E tekintetben az ügyben érintett vagyon befagyasztásának időpontjában e vagyon későbbi elkobzására sor kerülhetett.

R. R.-t illetően ugyanis az előzetes döntéshozatali határozatból kitűnik, hogy vele szemben eredetileg kábítószer-kereskedelem miatt indult eljárás, és az ügyész csak később zárta ki az e bűncselekmény elkövetésében való részvételét. Így az érintettet jóhiszemű harmadik félnek minősítették, ami a bolgár bíróság szerint a nemzeti szabályozás értelmében megakadályozta vagyonának elkobzását.

J. G.-t illetően a határozatból kitűnik, hogy az ügyben érintett bűncselekményben való részvételét csak a lefoglalt két mobiltelefon vizsgálata után zárták ki, így e mobiltelefonokat, valamint a pénzösszeget az esetleges későbbi elkobzásuk érdekében fagyasztották be.

Ennél fogva, mivel R. R. és J. G. vagyona a befagyasztás időpontjában a bolgár jog szerint későbbi elkobzás tárgyát képezhette, e két személy helyzete a 2014/42-es irányelv 7. cikkének hatálya alá tartozik. Következésképp az irányelv 8. cikkének (1) bekezdése értelmében az az irányelv alapján előírt intézkedés érinti őket.

Továbbá, ami azt a körülményt illeti, miszerint a befagyasztott vagyon tulajdonosa a büntetőeljárás bírósági szakaszában egyáltalán nem jogosult arra, hogy az említett vagyon visszaszolgáltatása iránti kérelemmel forduljon az illetékes bírósághoz, emlékeztetni kell arra, hogy a 2014/42-es irányelv 8. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák az érintett személyeknek – jogaik védelme érdekében – a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot.

E tekintetben e rendelkezés szövegének általános jellege miatt azok a személyek, akik számára a tagállamoknak garantálniuk kell a hatékony jogorvoslati lehetőségeket és a tisztességes eljárást, nemcsak a bűncselekmény elkövetésében bűnösnek kimondott személyek, hanem ama harmadik személyek is, akiknek a vagyonát a befagyasztást elrendelő határozat érinti.[5]

Ez az értelmezés következik a 2014/42-es irányelv (33) preambulumbekezdéséből is, amely lényegében kimondja, hogy az irányelv lényegesen érinti a személyek jogait, nem csupán a gyanúsítottakét vagy vádlottakét, hanem a büntetőeljárás alá nem vont harmadik felekét is, miközben arra hivatkoznak, hogy ők az érintett vagyontárgyak tulajdonosai. Ezért e preambulumbekezdés szerint különleges biztosítékokat és jogorvoslatokat kell előírni annak érdekében, hogy az irányelv végrehajtása során biztosítani lehessen e személyek alapvető jogainak védelmét[6].

Ezen kívül a 2014/42-es irányelv 8. cikkét a (31) preambulumbekezdésére tekintettel kell értelmezni, amelynek értelmében mivel a befagyasztást elrendelő határozatok korlátozzák a tulajdonhoz való jogot, az ilyen ideiglenes intézkedések csak annyi ideig tarthatók fenn, amennyi a vagyon esetleges későbbi elkobzása lehetőségének rendelkezésre állásához szükséges. Ebből pedig az következik, hogy ez az érintett bíróság felülvizsgálatát teheti szükségessé, biztosítandó, hogy a befagyasztást elrendelő határozat célja továbbra is indokolt.

Az ilyen megközelítés azt feltételezi, hogy a befagyasztott vagyon jóhiszemű harmadik fél tulajdonosa a bírósági eljárás során is kérheti annak az illetékes bíróság általi vizsgálatát, hogy e vagyon befagyasztásának feltételei továbbra is teljesülnek-e. Következésképp az olyan nemzeti szabályozás, amely nem ír elő ilyen lehetőséget, ellentétes a 2014/42-es irányelv 8. cikkének (1) bekezdésével.

III.2. Második kérdésével a bolgár bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/42-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely kizárja a jóhiszemű harmadik fél tulajdonában álló és valamely bűncselekmény elkövetési eszközeként használt vagyon elkobzását, ideértve azt is, ha e harmadik fél e vagyont a vádlott állandó rendelkezésére bocsátotta.

Elöljáróban meg kell állapítani, hogy az EUB e kérdés elfogadhatatlanságára hivatkozik azon az alapon, hogy az semmilyen kapcsolatban nem áll a jogvita tényállásával vagy tárgyával, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapeljárásban semmiképp nem lehet elkobzást végrehajtani. Ellentétes lenne ugyanis a nemzeti szabályozással az ügyben érintett eszköz elkobzása, így az ügyészség már nem akarná ezt az eszközt később elkobozni, és már nem is fontolná meg annak lehetőségét.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy kizárólag az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja-e az előzetes döntéshozatalt, és ha igen, az EUB-nak feltett kérdései relevánsak-e. Következésképp, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, az EUB – főszabály szerint – köteles határozatot hozni[7].

Luxembourg állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a nemzeti bíróság által feltett, a saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát az EUB nem vizsgálhatja – vélelmezni kell az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem EUB általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve, ha az érintett probléma hipotetikus jellegű, vagy az EUB nem rendelkezik ama ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon[8].

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a nemzeti szabályozás az ügyben szereplőhöz hasonló helyzetben nem teszi lehetővé jóhiszemű harmadik felek vagyonának elkobzását. Márpedig a bolgár bíróság pontosan azt akarta megtudni, hogy a 2014/42-es irányelv alapján ilyen elkobzás szükséges-e ebben a helyzetben. Következésképp nem egyértelmű, hogy a második kérdés semmilyen összefüggésben nincs a jogvita tényállásával vagy tárgyával, így e kérdés elfogadható.

Luxembourg a továbbiakban emlékeztetett arra, hogy a 2014/42-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja többek között az irányelv 2. cikkének 3. pontja értelmében vett „elkövetési eszközök” elkobzását, a bűncselekmény elkövetése miatti bűnösséget megállapító jogerős ítélettől függően. Mindazonáltal, bár e rendelkezés kifejezetten az elkövetési eszközökre és a bűncselekmény elkövetése miatti bűnösséget megállapító jogerős ítéletre vonatkozik, annak szövege nem pontosítja, hogy az elkobzás tárgyát képező elkövetési eszköznek szükségképpen az elítélt személy tulajdonában kell-e állnia.

Valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez – az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint – nemcsak e rendelkezés kifejezéseit, hanem különösen a szövegkörnyezetét is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi[9]. A jelen ügyben azt a szövegkörnyezetet illetően, amelybe a 2014/42-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdése illeszkedik, meg kell állapítani, hogy az irányelv „kiterjesztett hatályú elkobzásra” vonatkozó 5. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy az csak a „bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személy tulajdonában álló vagyon […] elkobzásá[ra]” vonatkozhat, így a harmadik felek vagyona nem tartozik e cikk hatálya alá. Az irányelv 6. cikke kifejezetten a „harmadik féltől történő elkobzás[ra]” vonatkozik. E cikk kizárólag a „jövedelemre” vonatkozik, nem pedig az „elkövetési eszközökre”, így semmiképpen nem szolgálhat alapul valamely elkövetési eszköz elkobzásához.

A 2014/42-es irányelv (15) preambulumbekezdése – amelynek fényében az irányelv 4. cikkét értelmezni kell – a gyanúsítottak és a vádlottak vagyonelkobzási eljárásról való értesítését írja elő, anélkül, hogy harmadik feleket említene.

E különböző rendelkezésekből következik, hogy mivel a harmadik felek tulajdonában álló vagyon elkobzása csak a 2014/42-es irányelv 6. cikkében említett helyzetekben van előirányozva, az irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében előírt vagyon elkobzása csak a gyanúsítottak és a vádlottak vagyonára vonatkozhat.

A bolgár bíróság által hivatkozott körülmény, miszerint a vagyont a vádlott állandó jelleggel használta, nem teszi lehetővé e vagyon elkobzását, ha az jóhiszemű harmadik fél tulajdonában áll a 2014/42-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdése alapján.

Mindenesetre (és ha a nemzeti szabályozás nem teszi lehetővé a jóhiszemű harmadik felek vagyonának elkobzását) az EUB állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy egy irányelv önmagában nem keletkeztethet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket, következésképp nemzeti bíróság előtt arra nem is lehet magánszemélyekkel szemben hivatkozni[10].

IV. Az Európai Bíróság ítélete

Az EUB határozata az alábbiakat mondta ki.

1) A bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztásáról és elkobzásáról szóló 2014. április 3-ai 2014/42/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 8. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni: azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében, ha valamely vagyont bűncselekmény feltételezhető elkövetési eszközeként vagy abból származó jövedelemként lefoglaltak, e vagyon jóhiszemű harmadik fél tulajdonosa a büntetőeljárás bírósági szakaszában egyáltalán nem jogosult arra, hogy az említett vagyon visszaszolgáltatása iránti kérelemmel forduljon az illetékes bírósághoz.

2) A 2014/42-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni: azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely kizárja a jóhiszemű harmadik fél tulajdonában álló és valamely bűncselekmény elkövetési eszközeként használt vagyon elkobzását, ideértve azt is, ha e harmadik fél e vagyont a vádlott állandó rendelkezésére bocsátotta.

Lábjegyzetek:

[1] A 2022. május 12-ei R. R. és J. G. által indított, C‑505/20. sz. ügy, Ítélet ECLI:EU:C:2022:376 (Ítélet)

[2] 2014/42/EU irányelv a bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az EU-n belüli befagyasztásáról és elkobzásáról

[3] A bolgár  büntetőeljárási törvénykönyv (Nakazatelno‑protsesualen kodeks) „A tárgyi bizonyítékok megőrzése” című 111. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A tárgyi bizonyítékokat a büntetőeljárás befejezéséig meg kell őrizni.

(2)      A tárgyi bizonyítékok céljából lefoglalt tárgyak a büntetőeljárás befejezése előtt az ügyész engedélyével csak akkor szolgáltathatók vissza azon jogosultaknak, akiktől azokat elkobozták, ha ez nem akadályozza az objektív igazság feltárását, és ha azok nem képezik közigazgatási szabálysértés tárgyát.

(3)      Az ügyész a visszaszolgáltatás iránti kérelmekről három napon belül határoz. Az ügyész (2) bekezdés szerinti elutasító határozata ellen a jogosult az illetékes elsőfokú bírósághoz fellebbezhet. E bíróság a fellebbezésről a beérkezésétől számított három napon belül zárt ülésen dönt, és határozata jogerős.

(4)      A tárgyi bizonyítékként lefoglalt, a jogosultaktól elvett és vissza nem szolgáltatható romlandó tárgyakat az ügyész engedélyével az érintett intézményeknek és jogi személyeknek át kell adni a kijelölésüknek megfelelő felhasználás céljából, vagy értékesíteni kell, amely esetben az értékesítésből származó bevételt a nemzeti költségvetés javára kereskedelmi banknál kell letétbe helyezni.

(5)      A kábítószerek, kábítószer‑prekurzorok és pszichotróp növények, valamint a jövedéki adóköteles termékek a büntetőeljárás befejezése előtt a törvényben meghatározott feltételekkel és eljárásokkal összhangban megsemmisíthetők. Ebben az esetben kizárólag a lefoglalt reprezentatív mintákat kell megőrizni az eljárás végéig.

[4] A 2021. október 21‑ei Okrazhna prokuratura–Varna-ítélet, C‑845/19 és C‑863/19, EU:C:2021:864, 75. pont

[5] Okrazhna prokuratura-ítélet, 76. pont

[6] Okrazhna prokuratura-ítélet, 77. pont

[7] A 2018. november 13‑ai Levola Hengelo-ítélet, C‑310/17, EU:C:2018:899, 27. pont

[8] Levola Hengelo-ítélet, 28. pont

[9] A 2021. március 24‑ei MCP-ítélet, C‑603/20 PPU, EU:C:2021:231, 37. pont

[10] A 2019. június 24‑ei Popławski-ítélet, C‑573/17, EU:C:2019:530, 65. pont


Kapcsolódó cikkek

2024. július 9.

Olaszországban jogvita lett a strandolásból

Az olasz tengerpart elképzelhetetlenek strandfürdők nélkül. Az önkormányzatok évtizedekig átláthatatlanul adták ki az üzemeltetési jogokat, megsértve az uniós versenyjogot. A következőkben a szerző egy bizarr jogi és politikai vitát tár a Jogászvilág olvasói elé.

2024. június 24.

Mi köze a kékúszójú tonhalaknak a keresetek befogadhatóságához?

Cikkünkben az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés („EUMSz”) 263. cikkének (4) bekezdése alapján benyújtott közvetlen keresetek (megsemmisítési keresetek) egyes befogadhatósági feltételeit vizsgáljuk, elsődlegesen az Európai Unió Bírósága által kialakított esetjog alapján.