A viták kereszttüzében: szükség van-e a bíróság anyagi pervezetésére?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Anyagi pervezetés – idegennek ható, a hatályos szabályozásban ismeretlen fogalom, sokakban eleve gyanakvást szül, míg mások kulcsfontosságúnak tartják a bevezetését egy új polgári perrendtartásban. Kitaníthatja-e a bíró a felperest arról, hogy milyen igény érvényesítése lenne célszerűbb az ismert tények alapján? Átminősítheti-e a bíró a felek szerződését? Meglepetésszerűen előhúzhat-e olyan jogszabályt a bíró a jogvita eldöntéséhez, melyet egyik fél sem említett, egyetlen beadványában sem? E kérdések mindegyike hozzákapcsolható az anyagi pervezetéshez, ezért nem véletlen, hogy e téma sokakat foglalkoztat, és parázs vitákat szül. E cikk nem próbálhatja meg e vitákat nyugvópontra hozni, inkább csak az anyagi pervezetésről való gondolkodás kereteit vázolja fel, illetve igyekszik megvilágítani a problémát néhány konkrét példán keresztül.

Talán nincs még egy olyan területe az új polgári perrendtartás előkészítését övező műhelymunkának, mely annyira különböző, szögesen ellentétes szakmai álláspontokat hozott volna felszínre, és e nézőpontok képviselői között olyan élénk szakmai vitákat váltott volna ki, mint az anyagi pervezetés kérdése. A vitában megjelenített álláspontok, elvek, célok és érdekek felvázolása helyett érdemes azzal kezdeni: mit is értünk a bíróság anyagi pervezetése alatt?

A bíróság pervezetésén elsősorban a bíróság eljárási cselekményeit értjük, az eljárás menetének kézben tartását, irányítását, adminisztrálását. Az e körbe tartozó bírói pervezető cselekményekhez képest tág értelemben az anyagi pervezetés fogalmába tartozik minden olyan, a per eldöntését megelőző bírói megnyilvánulás, mely a jogvita tárgyára, érdemére vonatkozik, és nem eljárási cselekményekre. Az olvasóban már nyilván itt felötlik a kérdés: szükség van-e egyáltalán ilyen bírói megnyilvánulásokra, hiszen a bíró az ügy érdeméről az ítéletével dönt, ez a fő feladata, az ítélethozatal előtt azonban nem oszthatja meg a felekkel a véleményét az ügyről, ugyanis az prejudikáció lenne, az ő szerepe csak a felek eljárási cselekményeinek irányítása, mederben tartása, ösztökéléssel vagy tiltással, ráadásul az ügy érdeméről való korai megnyilatkozás a felek rendelkezési jogának gyakorlását is torzíthatná. Ezek a megállapítások mind igazak, csak egyetérteni lehet velük, azonban mégsem kérdőjelezik meg az anyagi pervezetés létjogosultságát. E sommás vélemény alátámasztásához vegyük tüzetesebben szemügyre az említett érveket.

A bizonyítási eljárás menetének meghatározása

A polgári perek időtartamának zömét a bizonyítási eljárás teszi ki. Ezért, amikor arról beszélünk, hogy a bíró az eljárás menetét, irányát meghatározza, akkor főképpen arra gondolunk, hogy a bíró – a felek bizonyítási indítványai alapján – eldönti, hogy mit és hogyan bizonyíthatnak a felek a per során. Itt rögtön szembesülünk azzal, hogy e döntéshez a bírónak „fel kell ütnie a Ptk.-t”, mert az anyagi jog figyelembevétele nélkül, pusztán eljárásjogi alapon nem tud dönteni a bizonyítás kérdésében. Ennek oka az, hogy az anyagi jogszabály tartalma határozza meg azokat a tényeket, melyek kiváltják az adott norma alkalmazhatóságát, másképpen fogalmazva a norma tényállásának (hipotézisének) megvalósulása szükséges a jogkövetkezmény érvényesíthetőségéhez (pl. késedelmi kamat akkor jár, ha a kötelezett késedelembe esett). Ha tehát a felperes bármely anyagi jogszabályban meghatározott jogkövetkezményt érvényesít keresetében, ennek sikeréhez az szükséges, hogy bizonyítsa azokat a tényeket, melyeket az adott jogszabály a jogkövetkezmény előfeltételeként előír. Következésképpen az anyagi szabály tartalma jelöli ki azt, hogy a sikeres jogérvényesítéshez a felperesnek milyen tényeket kell először is előadnia, azután, ha alperes azokat vitatja, bizonyítania. A bizonyítási eljárásról így a bíró mindig annak alapján dönt, hogy mit gondol az alkalmazandó anyagi jog tartalmáról, más szóval értelmezéséről. Ez akkor is így van, ha a bíró az anyagi jog értelmezéséről vallott álláspontját nem hozza kifejezetten a felek tudomására, csak egyszerűen befogad egy releváns, vagy elutasít egy irreleváns bizonyítási indítványt, ugyanis a relevanciát az anyagi jog fényében értékeli.

A hatályos polgári perrendtartásban ezt a problémakört kezeli érintőlegesen a 3. § (3) bekezdése, mely előírja a bíróság számára, hogy a jogvita eldöntése érdekében tájékoztassa a feleket a bizonyításra szoruló tényekről. E megfogalmazás helyett azonban – e cikk szerzőjének álláspontja szerint – egy új polgári perrendtartásban jobb megoldás lenne „nevén nevezni” ezt a bírói tevékenységet, világossá téve, hogy a bíró valójában az anyagi jog tartalmáról vallott álláspontjáról ad tájékoztatást a feleknek eme anyagi (jogi) pervezető cselekményei révén.

Milyen esetekben beszéljen a bíró az anyagi jogról?

Valószínű, hogy ez nem mindig szükséges. Ha a fél által kifejtett jogértelmezés, illetve ilyen explicit jogértelmezés hiányában a fél által előadott tényekből közvetetten következő jogértelmezés megegyezik a bíró saját jogértelmezésével, a bírói tájékoztatás fölösleges, anyagi pervezetésre nincs szükség. Előfordul azonban, hogy a fél nem adott elő minden olyan tényt, mely a bíró szerint releváns az ügy megítélésében, és a bíró nem tudja egyértelműen megállapítani, hogy ennek oka a fél feledékenysége, szakmai hibája, vagy a magatartása szándékos, mert máshogy értelmezi az anyagi jogot, és ezért más tényeket tart relevánsnak. Ilyen esetekben indokolt, hogy a bíró tisztázza a valódi motívumot, melynek során nem kerülhető el, hogy elmondja, mit gondol ő az anyagi jogról.

Az anyagi pervezetés elmaradásának hátrányai

Erről azért érdemes szót ejteni, mert csak akkor lehet hatásosan érvelni az anyagi pervezetés kötelezővé tétele mellett, ha az anyagi pervezetés elmaradásának súlyosan hátrányos következményei lennének.

Nézzük meg tehát, mi történik akkor, ha a bíró nem folytat anyagi pervezetést. A következményeket két esettípusra nézve célszerű számba venni. Az első eset az, amikor a felperes egyáltalán nem adja elő azokat a tényeket, melyek bizonyítását a bíró szükségesnek tekinti az érvényesített jogkövetkezmény megítélhetőségéhez. Ilyenkor a felperesnek értelemszerűen nincs bizonyítási indítványa sem az adott tény vonatkozásában. A bíróság ebben az esetben a keresetet nyilvánvalóan csak elutasítani tudja, bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül. Valaki erre mondhatná azt, hogy e mulasztás következményeinek kockázata a felet terheli, ha jogi képviselője van, akkor annak ismernie kellett volna a jogot, ha mégis hibázott, azt nem a bírónak kell korrigálnia. Ez elvi alapon védhető álláspont, de gyakorlati alkalmazása elhatárolási nehézségekbe ütközik. A legfogasabb kérdés az, hogy mikor tekinthető úgy, hogy egyértelmű és nyilvánvaló, hogy az alkalmazandó jog alapján mely tények relevánsak. A jog tartalma többnyire csak a bírói jogalkalmazásban kristályosodik ki, és a magyar jogrendben a korábbi bírói döntések kötőereje nem ismeretes. Másfelől vannak valóban új, el nem bírált jogkérdések, ahol a fél felelőssége nem vethető fel. Ezért összességében egyszerűbbnek látszik a bonyolult elhatárolásokat igénylő, felelősségi alapú megközelítés helyett egy egyszerű bírói tájékoztatás, figyelemfelhívás előírása. Ezzel nem csak az érintett fél jár jól, hanem az igazságszolgáltatás (közérdek) is, mert ha a fél az ítéletből tudja meg, hogy miként is kellett volna eljárnia, akkor fellebbezéssel / perújítással / új perrel fogja érvényesíteni az igényét, ami az ellenfelének sem áll érdekében. Az anyagi pervezetés tehát a perkoncentrációt szolgálja.

A másik típus az, amikor a fél olyan tény bizonyítására tesz indítványt, melyet a bíróság irrelevánsnak tart. Ha a bíró ezt a döntését nem indokolja meg világosan (azaz anyagi jogi alapon), akkor a fél bizonytalanságban van. Ráadásul az irreleváns bizonyítási indítvány gyakran együtt jár a releváns bizonyítási indítvány hiányával, melyet az előzőekben tárgyaltunk.

A jogértelmezés megvitatása

Ha a bíró a saját jogértelmezésének hangot ad, a felek erre valószínűleg válaszolni kívánnak, előadva saját álláspontjukat a kérdéses jogszabály értelmezéséről. Ez mindenképpen hasznosnak tekinthető, mert a bírói döntés így több szempontot tud figyelembe venni, mely szempontokat ráadásul ellenérdekű felek artikulálják, így feltételezhető, hogy komplexebb összképet tud a bíró értékelni. A felek álláspontjának ismerete fokozottan érdekes lehet a magánjogi, magánfelek viszonyait rendező szabályok értelmezése körében, és különösen a szerződési jog diszpozitív normái viszonylatában, melyek a felek megegyezését helyettesítő, azaz „ténypótló” jellegűek.

Érdemes megjegyezni, hogy az új polgári perrendtartás valószínűleg az osztott perszerkezetet alkalmazza majd, ami azzal jár, hogy a jogértelmezés megvitatása a perfelvételi, első szakaszban lesz majd időszerű, amikor a (sikeresen bizonyított) tényállás még nem lesz ismeretes. Ez kétség kívül hasznos abból a szempontból, hogy nem húzódnak majd el a perek azért, mert összekeveredik a bizonyítás és az újabb, illetve továbbfejlesztett jogi álláspontok előadása (jelenleg előfordul, hogy ugyanazon jogkérdések eltérő értelmezése tükrében folyik párhuzamos bizonyítás). Ugyanakkor érdekes sajátossága lenne az anyagi pervezetés előírását osztott perszerkezettel kombináló szabályozásnak az, hogy a bíró a jogot szükségképpen a jogvita tényeitől elszakítva lenne köteles értelmezni, előre, ami a jogalkalmazói tevékenységen belül erősítené azt az elemet, ami a konkrét jogvita eldöntésén túlmutat.

Az anyagi pervezetés és a jogalaphoz (jogcímhez) kötöttség

Az anyagi pervezetést ésszerű korlátok közé szorítja, ha a bíró annak a jogszabályhelynek az értelmezéséből indulhat ki a releváns tények keresésekor, amelyet a fél keresete, illetve ellenkérelme jogalapjaként megjelölt. Ez a jogalap-kijelölés tűzi ki azt a koordinátarendszert, mely a bírót eligazítja a releváns tények meghatározása során. Ha nincs a félnek jogalap-megjelölési kötelezettsége, az anyagi pervezetés is parttalanná válik, mivel a bíró az előadott tények alapján tudja rekonstruálni a feltételezhető jogalapot, s ha nincs tökéletes egyezés, az erre a hipotetikus jogalapra vonatkozó értelmezése alapján kéri a feleket a tényelőadások kiegészítésére, módosítására. Ha elképzelhetőnek tartjuk, hogy a felek hibázhatnak is, sőt még a bírói jogértelmezés is eltérhet a felekétől, végeredményben egy olyan sok ismeretlenes feladvánnyal szembesülünk, aminek megoldása igencsak bonyolult és hosszú lehet.

 

A jogalap alatt legszűkebb értelemben azt a jogszabályi rendelkezést érthetjük, mely az alperesként megjelölt személyt arra a magatartásra (cselekményre, tűrésre) kötelezi, melyet felperes bírósági úton kíván érvényesíteni. Ettől megkülönböztethetők azok a jogszabályi rendelkezések, melyek a jogalap keletkezésének előfeltételeit határozzák meg (ezek jogalapi előfeltételeknek nevezhetők). Ebben az értelmezésben pl. csak a kért szerződésszegési jogkövetkezményt előíró norma minősül jogalapnak, de a szerződések kötőerejét, teljesítésüket kötelezővé tevő norma nem. Az így értelmezett jogalap, mint végpont beazonosítása „kimetszi” a jogrendszerből mindazokat a jogalapi előfeltételeket, melyek a jogalapi szabállyal együtt kijelölik a perben releváns tényeket.

Anyagi pervezetés és rendelkezési jog

A jogalap megjelölése természetesen nem csak az anyagi pervezetés megvalósíthatóságát szolgálja, elsőrendű funkciója a rendelkezési jog manifesztálása, vagyis azoknak a határoknak a kijelölése, melyek között a fél bírói (közhatalmi) beavatkozást kér magánjogi jogviszonyaiba. Jogalapi kötöttség hiányában az anyagi pervezetés nem csak kaotikus lenne, de a rendelkezési jog tiszteletben tartását is nehezítené. A rendelkezési jognak felelősségi aspektusa is van: a fél szabadon dönti el, hogy milyen igényt akar a maga számára megítéltetni (vagy elutasíttatni). Ha a rendelkezési jog gyakorlása (az érvényesített jog kijelölése) csak tények előadásával lehetséges lenne, az nem szolgálná jobban a rendelkezési jog tiszteletben tartását, nem védene fokozottabban a jogismeret hiányának negatív következményeitől, de a jogvita definiálását nehezítené, ami mindig magában hordja – egyes vélekedések szerint – a rendelkezési jog határainak feszegetéseként értelmezhető bírói intervenció szükségességét.

Gyakori ellenvetés, hogy az anyagi pervezetés azért kerülendő, mert a bíró nem oktathatja ki a felet arra, hogy milyen egyéb igényeket érvényesíthetne az előadott tények alapján, ugyanis a bíró nem a fél ügyvédje, tanácsadója, a fél döntési felelősségét, kockázatát sem veheti át, és az ilyen tevékenysége a pártosság vádjára is alapot adhatna. Az anyagi pervezetés azonban, mint fentebb bemutattuk, alapvetően nem ezt a célt szolgálja, hanem a per koncentrált eldöntését. Mindazonáltal a következőkben látni fogjuk, hogy több olyan jogalkalmazási helyzet is van, amikor a bíró egyfajta visszafelé következtetést végez, az előadott tények irányából halad a jog felé, a tények alapján választja ki az alkalmazandó jogot. Ez egy tágabb halmaz, melynek csak egyik eleme az az esetkör, amikor a bíró magának a keresetnek vagy védekezésnek a jogalapja tekintetében tudna az érintett félnek újabb hivatkozási lehetőséget „figyelmébe ajánlani”. E halmazon belül a megfelelő elhatárolások megtalálása nem egyszerű feladat.

A „fordított” anyagi pervezetés

Az eddigiek során az anyagi pervezetést mindig egy olyan helyzetre modelleztük, melyben a bírói feladat a fél által érvényesített jogalaphoz tartozó tények kijelölése, ideértve a jogalapi előfeltételek vonatkozásában releváns tényeket is.

Van azonban egy fordított helyzet is, amikor a bíró a felek által előadott tények alapján észleli egy olyan jogszabályhely alkalmazhatóságát, mely jogszabályhelyre a felek nem hivatkoztak. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy csak látszólag tartozik ide az az eset, ha a bíró olyan jogszabályhelyet kíván alkalmazni, mely jogalapi előfeltételnek minősül. Ilyenkor a fél közvetetten valójában felhívta az adott jogszabályhelyet a jogalap megjelölésével – pl. a fél szerződés teljesítését kérte, de nem hivatkozott arra a jogszabályhelyre, melyre a szerződés létrejöttét alapította –, vagyis nem érheti meglepetésszerűen a felet, ha a bíró a szerződéskötés szabályait is alkalmazza.

Van azonban olyan eset is, amikor a felek tényleg nem számoltak annak az új jogszabályhelynek az alkalmazhatóságával, melyet a bíróság alkalmazni kíván. Ilyen esetekben a megjelölt jogalaphoz és jogalapi előfeltételekhez képest az új jogszabályhely alkalmazhatósága egy többlet-tényállási elemhez köthető, vagy egy teljesen független jogszabályhely alkalmazhatósága vetődik fel a tények mérlegelése tükrében. Többlet-tényállási elemet tartalmazó eset például, amikor a felperes szerződés teljesítését követeli, s a szerződéskötés tekintetében előadja, hogy általános szerződési feltételek alkalmazásával kötöttek szerződést. A bíróban az az álláspont alakul ki, hogy az egyik vitatott kikötés atipikus lehet, ezért alkalmazandónak tartja a Ptk. 6:78. § (3) bekezdését, mely az atipikus feltétel esetében külön tájékoztatást és kifejezett elfogadást kíván. Felperes viszont nem adta elő erre irányuló tényállításait és ennek bizonyítékait. Vagy egy másik példa erre a típusra: a Ptk. 6:159. § (3) bekezdése szerint jelentéktelen hiba miatt elállásnak nincs helye. Figyelembe veheti-e a bíró ezt a szabályt, ha az előadott tények értékelése alapján álláspontja szerint a hiba jelentéktelen, de alperes ezzel nem védekezett? Az eredetileg érvényesítettől különböző jogalaptól teljesen független jogszabályhely alkalmazása felmerülésének tipikus példája az, amikor a bíró az előadott és bizonyított tények fényében a szerződést „át kívánja minősíteni” a fél által megjelölt szerződéstípushoz képest.

E helyzetek kapcsán felmerül az az általános kérdés, hogy a bíró alkalmazhat-e olyan jogszabályhelyet, melyre egyik fél sem hivatkozott kérelme alátámasztásául? A példáknál maradva: a bíró felvetheti-e kikötés atipikusságát, a hiba jelentéktelenségét, vagy egy másik szerződéstípus szabályainak az alkalmazását, ha ezekre az érdekelt fél nem hivatkozott?

A rendelkezési jogból kiindulva nemleges válasz adódik. Az ismert tényeket mégsem egyszerű negligálni. Ezt a feszültséget esetleg úgy lehet feloldani, ha egyfajta fikcióval úgy tekintjük, hogy a felek perbeli nyilatkozataikkal (illetve azok hiányával) az adott szerződés tartalmát alakították, melyet a bíró nem írhat felül. Ha tehát egyik fél sem állította, hogy a kikötés atipikus lenne, akkor úgy kell tekinteni, hogy ez a kikötés az ő viszonyukban nem atipikus, erről megegyeztek. Ez a megközelítés persze csak a szerződési szabályok körében látszik alkalmazhatónak, ott is csak azokban az esetekben, ahol a szabály diszpozitív.

Általában véve kijelenthetjük, hogy ezek a helyzetek leginkább azért problematikusak a bírák számára, mert látják, érzékelik azt a normát, amely alapján a törvénynek legteljesebb mértékben megfelelő döntést hozhatnának, de hiányzik ehhez valamelyik fél nyilatkozata. Ezt a problémát vagy áthidalják pl. fikciós megoldásokkal (a fent említett módon, vagy éppen ellenkezőleg, pl. beleértelmezik a fél nyilatkozatába az adott hivatkozást), vagy feladják a jogvita végleges eldöntését, és ideiglenes, részleges döntést hoznak abban az értelemben, hogy szigorúan a felek nyilatkozatára támaszkodva döntenek (pl. nem minősítik át a szerződést, viszont a rossz szerződéstípusra hivatkozás miatt elutasítják a keresetet, de a felperes újabb perben próbálkozhat a helyes szerződéstípussal).

Közbeszerzési szemle
Közbeszerzési aktualitások és jogalkalmazás, tanulmányok, szakcikkek ajánlatkérők, ajánlattevők, hivatalos közbeszerzési tanácsadók, továbbképzés-szervezők, ellenőrző szervek számára Megrendelés >>

Ennek a helyzetnek a kezelése e cikk szerzőjének álláspontja szerint csak egy összetett, anyagi és eljárásjogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő szabályozással lehetséges. (Így pl. anyagi jogi kérdés az, hogy melyek azok a normák, melyeket a felek nyilatkozatától függetlenül figyelembe kell venni a bírónak, viszont eljárásjogi kérdés az, hogy az ilyen anyagi jogi normákhoz kapcsolódhat-e hivatalbóli bizonyítás is, illetve az is külön eljárási probléma, hogy a felek tényleges perbeli nyilatkozataiba bele lehet-e érteni hallgatólagosan más tartalmú nyilatkozatokat is. E megoldások körbejárása azonban messze túlmutat jelen írás keretein.)

Bármelyik módszert is választja azonban a törvényalkotó, egy biztosan leszögezhető: ha a felek által nem hivatkozott, de relevánsnak vélt normát a bíró alkalmazni akarja, akkor annak előfeltételéül elő kell írni azt, hogy erről a feleket előzetesen tájékoztassa. Így kerülhető csak el a meglepetés-ítélet, ami senkinek sem jó, mert további jogorvoslatokat indukálva növeli a pertartamot. Ha a felek anyagi pervezetés keretében megfelelő tájékoztatást kapnak a perbe beemelni kívánt új normáról, akkor egyrészt kifejthetik álláspontjukat ennek értelmezéséről, másrészt olyan releváns további tényeket adhatnak elő, melyek vagy a norma alkalmazása körében bírnak jelentőséggel, vagy éppen az adott norma alkalmazásának kizárására lehetnek alkalmasak.

A prejudikáció kérdése

Érdekes tény, hogy az anyagi pervezetéssel kapcsolatosan gyakorta történik hivatkozás a prejudikáció tilalmára, melyet azonban sem a törvényben, sem a jogirodalomban ebben a formában nem találunk. Valószínűleg két irányból vezethetjük le ezt a tilalmat: egyrészt a bírónak az ügy érdemével kapcsolatos, törvény által megengedett egyetlen „nyilatkozata” az ítélet, másrészt bármely korábbi megnyilvánulás a bíró elfogulatlanságát kérdőjelezhetné meg, már csak abból az ismert és kísérletileg bizonyított pszichológiai törvényszerűségből kifolyólag is, melyet megerősítési előítéletnek (confirmation bias) neveznek, lényege pedig az, hogy köznapi ítéleteinkben, konklúzióinkban hajlamosak vagyunk az előzmények követésére, válaszaink többségükben a kérdésfeltétel módja által sugalltakat erősítik meg, az elhangzott állításokat inkább igaznak fogadjuk el, mintsem kételkedünk bennük. Ebből következően az egyszer megformált, kimondott vélemény alakítani képes a későbbi véleményalkotást, azt mintegy torzítja. Ezért a pártatlanságot valóságosan is sérteni képes az előzetes véleményközlés.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az anyagi pervezetés prejudikációt hordozna magában. Szigorúan szét kell választani ugyanis a bíró „üggyel kapcsolatos álláspontjának” következő elemeit. Ha a bíró az álláspontját az alkalmazandó jog tekintetében közli a felekkel, az nem előlegezi meg a felek közötti vita eldöntését (ennyiben ugyanis a törvény maga is prejudikáció lenne). Ugyanakkor a felek által előadott tényeket nem minősítheti, a bizonyítékokat nem értékelheti, mert ez már a jogvita érdemi eldöntésének megelőlegezését jelenthetné. A bíró nem minősítheti, hogy a fél által előadott tényt alkalmasnak tartja-e arra, hogy annak alapján a törvényi tényállási elem megvalósulását megállapítsa. Ha pl. a fél azt állítja, hogy a kárenyhítési kötelezettségének eleget tett, és előadja az e tekintetben relevánsnak vélt cselekményeit, a bíró nem közölheti, hogy ezek alapján a kötelezettség teljesítését megállapíthatónak tartja-e, de azt közölni kell, ha normaértelmezése szerint csak bizonyos típusú cselekményekkel teljesíthető e kötelezettség. Lehetnek esetek, amikor az elhatárolás nem egyszerű, pl. ha egy felmondás körül forog a vita, és nem magától értetődő, hogy a jogszabály milyen formában követeli meg a felmondás közlését. Ilyenkor a fél tényelőadása alapján a bíró gondolhatja azt, hogy a fél szerint nincs semmilyen formai követelmény, de vélekedhet úgy is, hogy a fél szerint is van formai követelmény, de alkalmatlan eszközzel (tényállítással) próbál ennek megfelelni. Az előbbi esetben a bírónak indokolt tájékoztatást adni arról, hogy a jogértelmezése szerint van formai követelmény, melyre tekintettel ennek megfelelő tényállítást vár el, míg az utóbbi esetben csak ítéletében minősíthet.  Ezek az elhatárolási nehézségek megelőzhetők, ha a fél a körültekintő pervitel jegyében először kifejti a saját jogértelmezését, és ennek fényében teszi meg tényállításait. Ha nem így jár el, a bíró köteles tisztázni a helyzetet, ha azt érzékeli, hogy fennáll az a lehetőség, hogy a jogértelmezésük nem esik egybe.

Az anyagi pervezetés nem megfelelő teljesítésének jogkövetkezménye

Az anyagi pervezetési szabályok túlteljesítéssel (túltájékoztatással) való megsértése esetére nehéz jogkövetkezményt találni, de nem is feltétlenül érdemes, mert érdemi sérelmet nem okoz az, ha felperesnek nem kell új pert indítania.

Az alultájékoztatást viszont érdemes lehet „szankcionálni”, azzal, hogy meg kell adni a feleknek a lehetőséget arra, hogy a tájékoztatás fényében tegyenek új nyilatkozatokat (akár megismételt eljárásban, akár másodfokon). Természetesen csak akkor, ha az ítéletre kihathatott a tájékoztatás hiánya miatt meghiúsult nyilatkozattételi lehetőség.

A bírói kar körében vélhetően ellenérzéseket szülne, ha az anyagi pervezetés körében elkövetett hiba az ítélet hatályon kívül helyezését vonná maga után eljárási jogszabálysértés miatt. Ez azért sérelmes, mert az nem eljárási hiba, ha a felsőbb bíróságnak eltér a jogi álláspontja a norma értelmezéséről, és ezért tekinti az alsóbb bíróság tájékoztatásának tartalmát hibásnak. Ez az érzékenység méltányolható, ezért indokolt lehet egy külön határozat fajtát bevezetni az ilyen esetekre, mely tükrözi, hogy az eljárási kötelezettségét megfelelően teljesítette az alsóbb bíróság, de az anyagi jogi tájékoztatás tartalma tekintetében a felsőbb bíróság álláspontja eltér.

---