Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Makai Lajos a szolgáltató táblaelnökségről, a nyomozóhatóság „turpisságairól”, az indokolatlan előzetesekről és a jog alapvetéseiről.
Nemcsak szenvedélyes büntetőjogász, de ugyanolyan szenvedélyes vadász is, aki pécsi táblabírósági elnökként a kollégáinak is szívesen főzött már híres vaddisznópörköltjéből. Mint elnök, első az egyenlők között, vezetőként a bíróság szolgálatát tekinti fontosnak, nem a „főnökösködést”.
Az eredendően orvosnak készülő Makai Lajos határozott, kiforrott büntetőjogi látásmóddal rendelkező, ugyanakkor jó kedélyű, közvetlen ember, aki „ma is tiszta szívvel” tudja vállalni három évtizedes pályájának minden döntését. Utalva ezzel a különböző vezető tisztségek után 2012-ben beadott táblaelnöki pályázatának mottójára, mellyel a híres kierkegaard-i mondást idézte, miszerint az életet visszafelé érthetjük meg, de előrefelé kell élni.
A pécsi egyetemen is aktívan oktató, a hazai és a nemzetközi tudományos-szakmai közéletben is komoly tapasztalatra és persze tekintélyre szert tett Makai Lajos családja első jogásza, s egyelőre úgy tűnik, lánya és fia is a jogi pályát választja. A sikeres – 1983-ban Miniszteri Dicsérettel, 2008-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett – táblaelnök nem feltétlenül osztja az új Btk. szigorúságelvét, miközben – a strasbourgi ítélet után, kompromisszumos javaslatként – a büntetés-végrehajtási bíró kezébe adná a tényleges életfogytiglanra ítéltek benntartásának felülvizsgálatát. Sajnálja, hogy a hivatali visszaélés tekintetében a pótmagánvád alkalmazására megfogalmazott kezdeményezésüket nem fogadta be a Legfelsőbb Bíróság (Kúria). Külön öröm viszont a számára, hogy „ott vadászom, ahonnan a családom származik: Nemesvid környékén. Mivel sok idős ember még gyermekkoromból ismer, ma is ugyanolyan közvetlenek és kedvesek velem, mint sok évtizeddel ezelőtt. Ez pedig azt jelenti, hogy bárhová is vitt az utam, alapvetően azóta sem változtam”.
A közelmúlt történéseiben több, az ön szakterületét vagy illetékességét érintő ügy is „toplistás” volt a szaksajtóban, de általában is a médiában. Az egyik annak a gyulai bírónőnek az esete, aki ítéletében személyes véleményt fogalmazott meg a romákról, és többek között a cigánybűnözés kifejezést is használta. Ön a Magyar Bírói Egyesület elnökeként késő tavasszal etikai eljárást kezdeményezett az ügyben, mely végül elmarasztalással zárult. Lesz-e ennek bármilyen következménye a bírónőre nézve? Egyáltalán, ítélkező bíróként és táblabírósági elnökként hogyan látja: hol húzódik a bírói véleménynyilvánítás határa, az a szabadság, ami még megjelenhet egy ítélet indoklásának a kifejtésében?
Egyetértek Harangozó Attilával, a Szegedi Ítélőtábla elnökével, amikor azt mondja: az ítéleteket mindig közérthetően kell megfogalmazni. Ám a gyulai ügy másról szól: a probléma abból fakad, hogy a bírónő nem maradt meg ama keretek között, amelyeken belül döntenie kellett volna. Az alapügy egy társadalmi szervezet feloszlatása volt. Az ítélet részben egy társadalmi elemzés, ami önmagában még nem gond, de a bírónő a véleményével túllépte az ítélkezés kereteit, hiszen a verdiktbe beleépítette a saját véleményét. Ez pedig helytelen, hiszen a bírónak nem a véleménynyilvánítás a dolga, hanem a vonatkozó jogszabályok alkalmazása, érvényesítése. Nem mellékesen, amit a bírónő az indoklásában mondott, az más esetben rágalmazásnak minősülne és büntethető lenne. Az etikai elmarasztalásnak egyébként nincs következménye. Nálunk más az eljárási rend, mint az ügyvédi kamaránál, a mi esetünkben ugyanis az etikai nem jelent egyben fegyelmi eljárást is. Van, ami nem kifejezetten fegyelmi ügy, ám mégis negatív képet fest a hivatásrendről, így tehát valamiképpen foglalkoznunk kell vele. Ebből kiindulva az etikai kódexünk sem a személyt, hanem a magatartást marasztalja el. Akár azt is példaként hozhatnám, hogy az is sértené az etikai kódexünket, aki a Facebook-on illetlen képeket közölne magáról és a barátnőjéről. Ez sem bíróhoz méltó viselkedés.
A másik közelmúltbeli aktualitás a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló döntése a tényleges életfogytiglani börtönbüntetést illetően. Az életfogytiglan problémáját ön közelről is megtapasztalhatta, hiszen bő négy esztendőn át a Somogy Megyei Bíróságon – egészen 1996 végéig – ellátta a büntetés-végrehajtási bírói feladatokat is. Immár másfél évtizedes a szakmai-társadalmi vita a tényleges életfogytiglan indokoltságáról, avagy indokolatlanságáról. A pro és kontra érvek mentén ön hogyan ítéli meg a strasbourgi döntést? Különösen, hogy a Pécsi Bölcsésznek adott 2012-es interjújában erről még úgy vélekedett: „Én azt gondolom, hogy szükség van erre, mert vannak olyan személyek, akiktől a társadalmat nem lehet másképp megvédeni, mint hogy véglegesen izoláljuk őket”.
Fotó: Rózsa Zsuzsanna
Elöljáróban azt azért fontos leszögezni, hogy ez a probléma nem magyar sajátosság. Például Nagy-Britanniában is komoly politikai–társadalmi–szakmai vita folyik erről a kérdésről, különösen azóta, hogy az ottani tényleges életfogytiglan intézményét is elkaszálta tavaly a strasbourgi bíróság. A brit után most a magyar gyakorlatot is embertelen büntetésnek minősítette. Ugyanakkor muszáj pontosítani: az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletéből nem következik, hogy bárkit automatikusan ki kellene engedni a börtönből, de még csak az sem, hogy egy tényleges életfogytiglanra ítélt ember valaha is szabadlábra kerülhet. A bíróság ugyanis csak azt mondta ki: az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján az elítélteknek joguk van ahhoz, hogy előre meghatározott időszakonként, általuk is megismerhető szempontok szerint felülvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Strasbourg szerint e felülvizsgálati lehetőség hiánya az, amiért az embertelen és megalázó büntetés tilalmába ütközik a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés magyarországi – s teszem hozzá újra, angol – szabályozása. Ennek ellenére vagy ettől függetlenül is határozott álláspontom, hogy magára az intézményre szükség van. Akadnak ugyanis olyan elítéltek, akik nemcsak az elkövetett tettük súlya, társadalmi veszélyessége, hanem a személyiségük, a habitusuk miatt sem engedhetők vissza a társadalomba. Persze ennek az embertelen voltáról lehet vitatkozni; azt azonban szem előtt kell tartani, hogy a szakemberek, különösen a börtönpszichológusok szerint a rabok személyisége tíz börtönév után visszafordíthatatlanul torzul. Egy másik szempont, hogy azok az elítéltek, akiktől örökre és megmásíthatatlanul elveszik a szabadulás lehetőségét, nagyobb kockázati tényezőt jelentenek a környezetükre, ezáltal pedig a biztonsági fokozat erősítése még több pénzébe kerül a társadalomnak, akár hosszú évtizedekre is. De ha már az angol példát említettük, érdemes lenne a fogva tartást más, szélesebb aspektusból is megvizsgálni, s akár európai uniós szinten is megvitatni. Ilyen például a kiadatási eljárások s azok pénzügyi velejárójának kérdése: egy, az államok terheit enyhítő megoldás lehetne, hogy az elkövető a lakhelye vagy a születési helye szerinti országban töltse le a büntetését. Ilyen és ehhez hasonló témák a Magyar Bírói Egyesületben is felvetődnek időről időre. Két éve konkrét javaslatot is tettünk a Büntetőeljárási Törvény (Be.) módosítására, amit egyelőre még nem fogadott be a jogalkotó. A Be.-kodifikációs bizottság ugyan felállt, de a munka, sajnos, lassan halad.
A hazai igazságszolgáltatási rendszer másik komoly problémája az előzetes fogva tartások „gondolkodás nélküli” elrendelése. E gyakorlatot nemcsak az emberi jogi szervezetek illetik számos kritikával, de a büntetőügyvédek szerint is sokszor indokolatlanul alkalmazzák ezt a kényszerintézkedést a bíróságok. Azaz mérlegelés vagy kritika nélkül elfogadják a vádhatóságok ez irányú kezdeményezéseit. Önnek – úgy is, mint a büntetés-végrehajtási jogban is járatos bírónak – mi erről a személyes véleménye?
Nos, ez egy valós gond, amin lehetne és kellene is változtatni. A legnagyobb probléma, hogy a határozatok sajnos sablonosak és nincsenek egyéniesítve. Ezt egyébként a strasbourgi bíróság is többször kifogásolta az egyedi panaszokat elbíráló döntéseiben. De a negatív modell általánosan igaz, hiszen az előzetesek elrendelésénél sok esetben mintha csak a nevek kicserélése történne, az indoklás is többnyire azonos vagy nagyon hasonló, s nem mérlegel egyedi szempontokat. Amikor a Be. létrehozta a nyomozási bíró intézményét, s a kényszerintézkedésekről való döntést annak hatáskörébe utalta, már akkor is azt mondtam: ezeket a döntéseket nem szabadna kezdő bírókra bízni. Sok esetben mégis ez a helyzet. A nyomozóhatóságok így gyakran megvezetik a bíróságokat, például azzal, hogy nem minden iratot csatolnak, a rutintalan bíró pedig ezt nem kéri rajtuk számon. A Pécsi Ítélőtáblán is adódnak ilyen ügyek, ám ha kiderül a vádhatóság „turpissága”, vagy az ügyvédek szóvá teszik a nyomozó szervek „figyelmetlenségét”, bizonyos esetekben mi nem járulunk hozzá az előzetes fogva tartás elrendeléséhez. Több évtizede gyakorló büntetőbíróként bizton állíthatom: Magyarországon az indokoltnál jóval több az előzetesek száma. Emellett komoly hiba – s ebben a bíróságok önkritikája is benne van –, hogy sokszor még mindig a beismerő vallomás a legfőbb bizonyíték és nem a jó nyomozati eredmény. De a büntetőeljárásokkal kapcsolatban említhetnék más gondokat is: manapság a meglehetősen drága DNS-vizsgálat eredménye a bizonyítékok királya; csakhogy a tesztet sok esetben akkor is elvégzik, ha egyébként semmi szükség rá, hiszen több más és egyértelmű bizonyíték is rendelkezésre áll. Ilyenkor pedig ennek több millió forintos költségét az államra terheljük, mert az indokolatlan vizsgálat nem a vádlott hibája. Sokszor a bírói szak is zökkenőmentesebb lehetne, ha meg tudnánk szüntetni a felesleges köröket. Tudniillik azt, hogy amit a nyomozati szakban senki, így sem a védelem, sem a vád nem vitat, már ne kelljen a tárgyalás során megismételni. Ehhez tegyük hozzá azt, hogy a vádlottnak is érdeke a tárgyaláson való megjelenés, miközben ez sem minden esetben történik meg, így – a rendszer újabb költséges mozgatásával – elő kell vezettetni, ami idő és pénz.
A pályaívét olvasva, megalapozott okfejtéseit hallgatva ön szenvedélyes büntetőjogász. A konkrét szakmai kérdésektől kicsit eltávolodva, az ember azt gondolná, már kamaszként is erre a pályára készült. De hasonló kérdésben már más kollégái is tudtak meglepetést okozni.
Akkor hozzájuk csatlakozva hadd bővítsem ezt a sort: eredendően orvosnak készültem, s jóllehet a biológiát is nagyon szerettem, a középiskolában mégis fizika–matematika tagozatra jártam, s a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségiztem. Jó szívvel emlékszem vissza az iskolára, mely amúgy egy különleges intézmény, hiszen több mint kétszáz éve, 1806-ban indult meg ott a tanítás. A nagy múltú tanodánknak három névadója is volt, II. Esterházy Miklós herceg, aki az épülethez téglát, cserépzsindelyt, épületfát ajánlott fel, Kurbély György veszprémi püspök, az iskola támogatója és sárdi Somssich Pál, az iskola egykori diákja, jótevője, a képviselőház elnöke. Ő nemcsak kiváló országgyűlési szónok és publicista volt, hanem nevéhez fűződik a gimnázium újjáalakítása is. Az iskola 1948-ig viselte a nevét, mely akkortól változott Táncsics Mihályra. Igen ám, de e nosztalgia örömében csöppnyi üröm, hogy az osztályunk inkább az elméleti fizikusok és matematikusok pályájára készített fel minket. Ezért már korán, másodikos koromban módosítottam a jövőmet illetően, s tudatosan készültem a jogi egyetemre, noha a családban nem volt jogász. Az osztálytársakból mérnökök, fizikusok, tanáremberek lettek, reáltudományok művelői. A barátommal mindössze ketten lógtunk ki e sorból, igaz, kettőnk közül csak én lettem bíró, ő végül a diplomáciai pályát választotta. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára mentem, ahol 1981-ben végeztem. Az persze kérdés, ezzel a döntésemmel ki járt jobban: a jogásztársadalom, hogy bíró lettem, vagy az orvosoké, hogy nem az lettem? Akárhogy is, az biztos, mindkét szakma lényege az embereken való segítés. Az orvos gyógyít, a bíró pedig szolgáltat – jogot biztosan, ha igazságot nem is mindig. És hogy szenvedélyem lenne-e a büntetőjog, a büntetőbíráskodás? Akár így is megfogalmazható. Pedig az egyetemen még azon sem gondolkodtam, hogy ügyvéd vagy bíró leszek-e, nemhogy a szakosodáson. Persze akkoriban még egyáltalán nem volt jellemző a jogásztúlképzés, így lehetőségünk és időnk is több volt a választásra. Már akkoriban is az a mondás járta, aki szeretné megtanulni a szakmát, az a diploma után bíróságon helyezkedik el és ott is szakvizsgázik. Én is így tettem, s így ismerkedtem meg a hivatásunkkal és persze a büntetőággal. Az egyetem után azonnal, 1981. április 1-jétől a Marcali Járásbíróságon lettem fogalmazó, majd a szakvizsga után 1983. december 1-jétől ugyanott immár büntetőbíró. Szívesen emlékszem Papp Tiborra, arra a marcali büntetőbírára, aki egyben a mentorom is volt. Mellette tanultam meg a szakmát, a gyakorlati tudnivalókat. Olyanokat, mint ami például az ügyvédeknél az okiratszerkesztés. Talán furcsán hangozhat, de kezdő bíróként eleinte polgári ügyeket vittem, sőt, az első évben vegyesen tárgyaltam civil- és büntetőjogot. Igaz, ez kíméletlen feladat és lehetetlen is. Csak zárójelben tennék hozzá egy újabb angol példát: a szigetország bírái a mai napig így, azaz vegyesen tárgyalnak. Amikor a principálisom, Papp Tibor meghalt, az ő referatúráját vettem át. Így lettem büntetőbíró, a büntetőjogot pedig nemcsak gyakorlatban, hanem elméleti szinten is szeretem, így oktatom is: 1997-től a jogi szakvizsgabizottság cenzora vagyok, korábban a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Büntető-eljárásjogi Tanszékén adtam gyakorlati órákat és vizsgáztattam is. Emellett a jogi kar Igazságügyi Ügyintéző Főiskolai Szakán büntetés-végrehajtási jogot is oktattam, s tagja vagyok a büntetőjogi záróvizsga-bizottságnak. Ma inkább a jogi kar posztgraduális képzésében veszek részt oktatóként. Elméleti feladatokat emellett másutt is vállalok, így részt veszek az Ítélőtáblai Határozatok szerkesztőbizottságának munkájában, főszerkesztője voltam a Bűnügyi Szemle című szakfolyóiratnak, de szoktam publikálni a Magyar Jogban, a Rendészeti Szemlében és a Bírák Lapjában, többnyire büntető-eljárásjogi témákból, s több emlékkönyvben is jelentek meg már írásaim. Ehhez, bizonyára, tényleg szükséges a hivatásszeretet.
Intézményesen milyen a kapcsolat a táblabíróság és a pécsi egyetem között?
Pécsett az 1300-as évek óta folyik jogászképzés, ennek szellemében és tudatában a lehető legjobb az együttműködésünk. Az ítélőtáblán már korábban elindítottuk a Jogklinika nevű programot, ami azt jelenti, hogy a hallgatók már az egyetemi évek alatt megismerkedhetnek a bírósági munkával. Ennek keretében például a résztvevők a tanácsvezetőkkel közösen végigelemezhetnek egy-egy ügyet az elsőtől a másodfokig.
Ha már szóba került az oktatói munkája, tanárként és vezetőként hogyan látja a mai pályakezdők helyzetét?
A fiatalok az egyetemről kikerülve semmit nem tudnak a már említett alapfeladatainkról. Nekünk még szerencsénk volt, hiszen abban az időben számos tapasztalt bírósági tisztviselőtől lehetett ellesni ezeket a szakmai fogásokat. Nos, belőlük is sajnos egyre kevesebb van, miközben a bírói kar is egyre fiatalabb: az ítészek 90 százalékát a rendszerváltás után nevezték ki, a fiatalodási folyamat pedig még inkább felgyorsult a 2011-es kényszernyugdíjazással, ami önmagában is felkavarta a hivatásrendet. Ezzel párhuzamosan az is sokat nyom a latba, hogy a bíráskodás alsó korhatárát 30 évre emelték. Összegezve tehát: a jelenlegi bírói karnak értelemszerűen kevesebb a tapasztalata, mint a húsz évvel ezelőttiének. Következésképp, annak a pályakezdőnek, aki ma, egyetem után bekerül e hivatásrendbe, sokkal nehezebb elsajátítania a gyakorlati alapokat, hiszen nekik kevesebbek kevesebbet tudnak átadni. Hadd jegyezzek meg még valamit. Az sem éppen pozitív jelenség, hogy általában is csökken a hivatásunk iránti érdeklődés. Ennek pedig – véleményem szerint – az a legfőbb oka, hogy bírói bérrendezés legutóbb 2003-ban volt. Egy bírósági fogalmazó kezdő bére nettó kilencvenezer forint. Ezt nemcsak vezetőként, de apai tapasztalatból is tudom, hiszen a lányom a Kaposvári Bíróságon fogalmazó, látom, hogy ez a helyzet milyen gondokat okoz. Ugyan a szakmai szervezetek összefogásával elkészítettük a bírói életpályamodellt, a munkaanyag egyelőre arra vár, hogy a kormányzattal is megismertessük. Azt azonban le kell szögezni, hogy egy valódi, tartalommal teli életpályamodell nem képzelhető el bérrendezés nélkül. Eléggé elszomorító az az összehasonlító adat, mely szerint az Európai Unió, de az Európa tanácsbeli országok közül is az utolsók között van a magyar bírák fizetése. Ez a sereghajtó helyzet méltatlan az egyébként jó szakmai színvonalon dolgozó magyar bírákhoz.
Ha az európai bírói bértáblán ennyire hátul vagyunk, hol tartunk az elismertségben? Ön bizonyára tud nemzetközi összehasonlítást tenni, mivel van némi rálátása az európai igazságszolgáltatás helyzetére.
Bő másfél évtizede, 1997–1998-tól veszek részt Ausztriában, de leginkább Németországban konferenciákon és szemináriumokon. Ezeken szakmai előadásokat, tartok, többnyire a Német Bíróakadémia állandó előadójaként, ahová kétévente hívnak meg. Az előadássorozat címe: Bírókép Európában. A hallgatók német, az előadók pedig külföldi bírák, a nyugati országokból szinte mindenhonnan, a régiónkból azonban csak a lengyelek és a magyarok kapnak meghívást. Utóbbiakat pedig én képviselem 1997 óta. Nos, az ottani megbeszélések, tapasztalatcserék alapján bátran és akár büszkén is mondhatom, hogy a magyar bírák szakmai respektje, elismertsége kontinensszerte nagyon jó. Semmivel sem rosszabbak a nyugati vagy a régiós kollégáiknál. Csak egy példa: itthon sok kritika éri az eljárások elhúzódását, amit Strasbourg is többször kifogásolt már. Talán meglepő, de e tekintetben az olaszok és a németek még nálunk is rosszabbul állnak, úgyhogy annak ellenére sincs szégyellni valónk, hogy esetenként valóban indokolatlanul sokáig tart egy-egy per. Ezen persze lehet és kell is javítani igazgatásszervezéssel, de az összkép nem annyira drámai, mint ahogy az itthoni kritikusok láttatni szeretik.
