Mennyire lesz egységes vagy differenciált az új polgári perrendtartás?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Wopera Zsuzsa egyetemi tanár és miniszteri biztos asszony a 2015. február 20. napján Szegeden rendezett országos konferencián elhangzott előadásában, illetve ennek az Ügyvédvilág című kiadványban megjelent összefoglalójában – idézve a CEPEJ (European Commission for the Efficiency of Justice) „Compendium of »best practices« on time management of judicial proceedings” című anyagát – egy új polgári perrendtartás megalkotása kapcsán kiemelte: „Az ügyek intézését differenciálni indokolt a pertárgyérték, a felek száma és a jogvita jellege szerint. Gyorsított eljárások létrehozására van szükség a kevésbé összetett ügyek lebonyolítására.”

Mindez a perek hatékony intézésének igényéből, azon belül is az ésszerű időn belüli befejezés alkotmányos és emberi jogából fakadó elvárásból eredeztethető. Már most szeretném hangsúlyozni, hogy számomra a hatékonyság nem azonosítható a gyorsasággal (bár ez utóbbi is része az előbbinek), és nem is érzem úgy, hogy ennek a követelménynek kellene minden mást alárendelni. Nem tagadható azonban, hogy már több mint egy évszázadra – ha nem messzebbre – visszamenő elvárás az ügyintézés gyorsítása. Erre a kihívásra mind a jogalkotónak, mind a jogalkalmazóknak fel kell készülniük, és a kihívásokra reagálniuk kell, lehetőleg időben és helyesen. Az út a megfelelő válaszokig persze nem mindig nyílegyenes. Amiért a perek gyors befejezése még a mai napig ­aktuális lehet, az – úgy vélem – részben betudható az alapjogi szinten való megfogalmazásának, másrészt annak, hogy maga az időszerűség más értelmet nyert tegnap, mint ma.

Természetesen az idődimenzió korlátok között tartása többféle eszközzel megcélozható, és meg is célzandó. Ezek egyike – amint azt már fent visszaidéztem a CEPEJ kompendium nyomán – az eljárási szabályok differenciálása. Ezt lényegében természetesnek is vehetjük annyiban, hogy a jelenleg is hatályos polgári perrendtartásunk (Pp.) maga is ezen megfontolásból kiindulva tartalmaz különböző rendelkezéseket különböző jellegű ügyekre. Itt rögtön utalnék ugyanakkor arra, hogy persze nem csupán az időszerűség, de az ésszerűség és a kényszerűség is azt követeli meg, hogy különböző típusú perekre – legalábbis bizonyos mértékig – ­legyenek sajátos, az adott ügytípus jellegéhez igazodó eljárási rendelkezések. A nem vagyonjogi, jellemzően családjogi perek intézése például nehézkesen menne, ha rájuk vonatkozóan nem lennének – az anyagi jogviszony jellemzőit visszatükröző, azt érvényre jutni engedő – különös eljárási szabályok. Vagyis olyan perutak, amelyek arra alkalmas és megfelelő formáját jelentik az anyagi jog által biztosított alanyi jogosultságok érvényesítésének. Ezt a kérdéskört járja körbe Kapa Mátyás és Varga István egy tanulmányában, ahol a szerzők rögzítik a per tárgya alapján érvényesülő differenciált szabályozás szükségességét [Kapa Mátyás – Varga István: Különleges Perek – különleges szabályozás. in: Egy új polgári perrendtartás alapjai. (szerk.: Németh János – Varga István), HVG-ORAC, Budapest, 2014 (a továbbiakban: Egy új polgári perrendtartás alapjai), 580. oldal]. Akkor tehát, amikor többféle eljárási menetben, perútban gondolkodunk, többféle szempontot kell szemünk előtt tartanunk.

Valahogy úgy képzelem elvi (vizuális) síkon az eltérő jellemzőkkel rendelkező perekhez, pertípusokhoz többé vagy kevésbé igazodó eljárási szabályokat, hogy azok fokozatait egy (ha nem is a végtelenbe tartó) számegyenesen lehet ábrázolni. Ennek kapcsán mindenképpen hangsúlyoznám, hogy csak olyan rendszerben gondolkozom, ahol a kereteket a jogalkotó jelöli ki előre lefektetett szabályokkal, és nem a jogalkalmazó „találja ki”. A számegyenes egyik végén helyezkednek el azok a megoldások, ahol a törvényhozó rengeteg különböző perutat bocsát rendelkezésre, a rendszer messzemenőkig differenciált annak érdekében, hogy egy konkrét ügy jellemzőihez igazítottan a legtöbb körülmény figyelembevételével lehessen megtalálni a legmegfelelőbb eljárási rendet. A másik végén található az a megoldás, ahol lényegében csupán egyetlen perút létezik, s mindenféle jogvitát ennek keretei között kell rendezni. A valóságban – mint az oly sokszor lenni szokott – valahol a középúton elhelyezkedő megoldásokkal találkozhatunk.

A számegyenes két végén található modellek egyúttal visszatükrözik azt a két, egymással szembemenő igényt is, amivel az eljárási szabályok differenciálása kapcsán szembesülünk. Míg az ügyek egyedi jellegéhez igazodó eljárások igénye a differenciálás felé vinne minket, addig ennek ellentéteként egyértelmű elvárásként körvonalazódik az egységességre törekvés is. Ráadásul, ha a hatékonyabb pervitel érdekében túlzottan differenciált rendszert alakít ki a törvény­hozó, az ellentétes módon hathat vissza a gyorsaságra és hatékonyságra, mivel a jogalkalmazás nem képes magáévá tenni és működtetni a szerteágazó, sokféle előírást tartalmazó szabályrengeteget. Így annak labirintusában vagy elvész, és ezzel együtt elvész az időszerűség is, vagy az egységesség felé lép el, formálisan vagy informálisan egy irányba terelgetve az egyébként eltérő eljárási szabályokat. A feladat tehát az, hogy ezt a kétféle igényt megfelelő egyensúlyba hozzuk, s megtaláljuk azt, mely területeken kell az egyiknek és hol a másiknak előtérbe kerülnie. Ez a mérlegelés még mindig viszonylag széles skálán mozoghat, és a jogalkotó érvényre juttathatja saját preferenciáit.

Azt, hogy vajon az eltérő perút, a különböző eljárási szabályok egységes vagy differenciált perrendet eredményeznek-e, úgy vélem, az eltérések száma és minősége határozza meg. A jogalkotó egyik vagy másik irányban elkötelezheti magát, s ennek mentén építheti fel a perrendtartás struktúráját, lehetőség szerint következetesen érvényre juttatva a választott irányt. Ha az egységesség irányába mozdul el, akkor a konkrét ügyek sajátosságaihoz oly módon igazítható a permenet, ha a jogalkotó egyúttal bizonyos pontokon a bírónak (esetleg a feleknek) választási lehetőséget kínál fel, rábízva az előtte lévő ügy jellegzetességihez illeszkedő eszköz alkalmazását.

Ha többféle permenetet is kialakít a jogalkotó, akkor – továbbra is elvi síkon mozogva – fontos kérdés, hogy ki helyezi az adott ügyet a jogalkotó által felkínált pályára, vagyis perútra. Erre a kérdésre alapvetően két válasz adható, bár ezek valamiféle kombinációja is elképzelhető. Egyrészt a jog­alkotó, másrészt a jogalkalmazó. Ennél a pontnál látni kell, hogy a választás alanya nagyban meg is határozza, melyek azok a szempontok, amelyek szerint a perútra ­állítás megtörténhet.

A jogalkotói allokációt úgy kell értenünk, hogy természetesen nem konkrét ügyekhez rendel a jogalkotó egy-egy perutat, hanem ügytípusokhoz. A bíró feladata így arra korlátozódik, hogy az előtte lévő jogvitáról eldöntse, beletartozik-e egyik vagy másik típusba. Az ügy jellegzetességeihez igazodó, megfelelő perút kiválasztását meghatározó mérlegelés tehát a törvényhozónál marad. Ezért csak azok a szempontok jöhetnek számításba, amelyek elvont szinten, általá­nosítva megragadhatóak, s ez alapján az eljárási rend és az ügytípus egymáshoz ren­delése révén elérhető a hatékony pervitel, legalábbis az ügyek legnagyobb részében. A jogalkotó például általában nem képes absztrakt szinten megragadni az ügyek bonyolultságát, mivel az alapvetően a konkrét egyedi ügyek ismeretében mérhető fel. A törvényhozás legfeljebb addig tud eljutni, hogy bizonyos típusú ügyek jellemzően bonyolultabbak, vagy épp kevésbé bonyolultak. A bonyolultságot ugyanis rendszerint több körülmény együttese hozza létre (pl. a felek száma, szükséges bizonyítás terjedelme, mélysége, felmerülő jogkérdések száma, nehézsége, kérelmek száma és kapcsolata, védekezés tartalma stb.), ezért is oly nehezen megragadható mindez a jogalkotó szintjén a maga komplexitásában. Egy-egy meghatározott tárgyú per azonban jól körbeírható a törvényhozó által is, így amikor egy adott típusú jogviszonyból származó jogvitákra vonatkozóan léteznek különleges eljárási szabályok, épp a jogviszonyból fakadó sajátosságokat eljárási szinten is leképezendő, akkor a jogalkotói allokáció nem okoz gondot. A jogalkotói perútra állítás összekapcsolódhat a hatásköri szabályokkal is, különösen, ha az adott perúthoz külön bíróság is tartozik (pl. munkaügyekben).

Ha a jogalkalmazó végzi az allokációt, akkor a bonyolultság már értékelhető a szempontok között. Ettől függetlenül azonban a jogalkotó meghatározhatja a perút kiválasztásának főbb szempontjait is, a végső mérlegelést azonban a bíróra bízza. Jelentősége van, hogy mikor történik meg az allokáció. Korai allokáció esetén még nem feltétlenül kristályosodik ki a jogvita minden részlete, perindításkor még rejtve maradó nehézségei, így nagyobb a veszélye a nem megfelelő perútválasztásnak. Kései allokáció esetén pedig már értelmetlen lehet, ha az eljárás fennmaradó szakaszában már nincsenek markáns eltérő szabályok. Jogalkalmazón  alapvetően a bíró értendő. Ugyanakkor a felek is szerepet kaphatnak a választásban: akár kényszerítő jelleggel úgy, hogy a felek közös választásához (mind pozitív, mind negatív értelemben) a bíró kötve van, akár úgy, hogy a bíró a feleket a kérdésben előzetesen meghallgatja, illetve a felek jogorvoslattal élhetnek a bíró perútválasztásával szemben. Ebben a rendszerben különösen élesen merülhet fel a reallokáció kérdése is, amikor az ügy mélyebb ismeretében egy másik perút látszik alkalmasabbnak az ügy hatékony elintézésére. Erre figyelemmel a jogalkotónak szabályoznia kell, hogy az áttérés milyen hatással van a korábbi eljárási cselekményekre, miként érvényesülnek a korábbi, illetve az új pertípushoz tartozó korláto­zások.

Az ügyek (inkább ügytípusok) perúthoz való jogalkotói hozzárendelésének előnye a viszonylag nagyobb átláthatóság és kiszámíthatóság, feltéve, hogy az allokáció szempontjait a törvényben sikerül szabatosan megfogalmazni, és emiatt kevés értelmezési kérdés merül fel e tekintetben. Mivel a törvényhozó azonban nem képes olyan körülményeket érzékelni, mint a jogvita bonyolultsága, összetettsége, ez a rendszer merevebb. Ezt pedig valamilyen módon oldani kell, méghozzá az egyes eljárási fázisoknál beépített rugalmas, a bírónak választást engedő szabályozással. A jogalkalmazói allokáció esetén – mivel valóban a konkrét ügy pályára állításáról van szó, vagyis a mérlegelés itt átcsúszik a konkrétumok világába – az eljárás menetében kisebb igény van a rugalmasabb permenet kialakítására.

Az utóbbi időkben elmozdulás észlelhető egy olyan aktív bírói szerepfelfogás (de legalábbis ennek igénye) felé, ahol a bírónak a hatékony (benne a gyors) permenet biztosítása érdekében kiemelt pozíció jut. Nemcsak hogy nem hagyja a per folyását a felekre, de nem is mechanikusan teszi azt, amit neki a törvény előír. Ehelyett menedzseli az eljárást. Vagyis – a törvényhozó által felkínáltan – választási lehetőségei vannak, és az ő feladata és egyben felelőssége is, hogy az ügy egyedi sajátosságaihoz igazodó megoldást kiválassza. Mindez sokszor a hagyományos, megszokott bírói attitűdtől eltérő bírói hozzáállást igényel.

A fenti megállapítások lényegében az ismert megoldások alapján levont következtetéseken alapulnak. Az európai országokban működő polgári perrendtartások szabályoznak – egyebek mellett – a per tárgyához igazodó különleges eljárási rendeket, eltérő perutakat a kisebb vagy nagyobb értékű, illetve jelentőségű ügyekre nézve. Az is ismert, hogy a jogalkotók – a hatásköri rendelkezéseknek ezáltal nagyobb szerepet szánva – a bemeneti szintekhez kapcsolnak eltérő eljárási rendeket, szabályokat. Az egységes perrend megvalósítását célozza például a német kódex, bár maga is lehetőséget teremt a helyi szintű bíróságok előtt az ál­talánostól eltérő, egyszerűbb megoldások választására. Ezzel szemben a francia modell – bemeneti szintekhez, s ezzel kapcsolatban a kötelező jogi képviselethez kötötten – már jobban kiemeli a kétféle eljárás közötti különbségeket: a magasabb szintű előtt induló, ügyvédkényszeres ügyekben az írásbeliségre, az alacsonyabb szintű bíróságok előtt induló perekben a szóbeliségre és a közvetlen kommunikációra helyezve a hangsúlyt.

A fentiekkel ellentétben az angol modell a bírói allokáció példája, ahol – az egyéb speciális eljárásokat most nem számítva – a jogalkotó három perutat (track) alakított ki, s a konkrét ügyeket a bíró állítja pályára, alapvetően a pertárgy értékét figyelembe véve, de az ügy sajátosságaira vonatkozó – a felektől egy kérdőív segítségével be­gyűjtött – releváns információkat is számba véve.

Ami a hazai helyzetet illeti, a differe­n­ciáltság megjelenik a per tárgyához igazított különleges pereknél (a Pp.-ben vagy azon kívül, például a cégtörvényben, szabadalmi törvényben stb.), de a vagyonjogi pereken belül is sok sajátos rendelkezést épített be a jogalkotó. Az általános szabályokhoz képest így vannak a kis értékű perek, a kiemelt jelentőségű perek, azon belül a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményére alapított perek. Van, hogy a spe­ciális szabályokat nem külön fejezetben vagy részben összegyűjtve lelhetjük fel, hanem elszórtan az egyes szabályoknál, mint pél­dául a váltóperekre vonatkozó rendelkezések [Pp. 38. §, 125. § (2) és (4) bek.; 217. § (4) bek., 234. § (1) bek.], vagy a kötelező jogi képviselettel lebonyolított perekben érvényesülő speciális rendelkezések [Pp. 136/A. § (1) bekezdés, 146/A. §, 147/A. §]. Az utóbbi időkben annak lehetünk a tanúi, hogy a jogalkotó egyre több speciális perutat alakít ki, illetve szórványos külön­leges szabályt épít be a Pp.-be, különleges eljárások további altípusait alakítja ki. Nem csoda, hogy erőteljes igény merült fel ezek számának csökkentésére, vagyis az egységesítésre.

A Kodifikációs Szerkesztőbizottság által elfogadott javaslat alapját képező, Egy új polgári perrendtartás alapjai című tanulmánykötetben megjelent írásában Varga István a következőképpen fogalmazta meg az új kódex irányvonalát: „A Koncepció alapállása, hogy a polgári igazságszolgál­tatásnak mind szervezeti, mind eljárás­rendbeli értelemben átláthatónak, a lehe­tőségek szerint egységesnek, azaz nem szükségtelenül differenciáltnak kell lennie. Szükségtelen az a szervezeti és/vagy eljárásrendbeli egységtől, illetőleg egyszerűbb megoldástól való el­térés, amelynek nincs eljárásjogi szakmai ­indoka és valamely alapjog érvényesülési igénye sem teszi önmagában indokolttá” [Varga István: Egység és sokféleség a perrendi kodifikációban – Egy új polgári perrendtartás szabályozási előkérdései. in: Egy új polgári perrendtartás alapjai, 21. oldal].

A szerkesztőbizottsági javaslat a perrend egységessége mellett tette le voksát, és kiemelte, hogy a peres felek személye, minősége, illetve a pertárgy értéke nem tekint­hető olyan ismérvnek, amely önmagában indokolttá tenné külön eljárásrendek kialakítását. Nem úgy a perben érvényesíteni kívánt igény alapjául szolgáló életviszony speciális jellege (mint a személyállapoti pereknél), a peres eljárást megelőző vagy kísérő más jogalkalmazó-jogérvényesítő mechanizmusok léte (pl. végrehajtási perek, iparjogvédelmi perek, közigazgatási perek), a közjogi elemek szerepe (közigazgatási perek) (Lásd: Kapa Mátyás – Varga István: Különleges perek – különleges szabályozás, 580–581. oldal). Az egységesítés leginkább a vagyonjogi (dologi jog, kötelmi jogi) tárgyú perek tekintetében elvárás tehát a szerkesztőbizottsági javaslat szerint, a per tárgya szerinti differenciálás pedig szükségszerű. Az egységes perrend szabályait a törvényszék előtti, professzionális résztvevőkkel ­folyó eljárásokra modellezték volna, és a járásbíróságok előtt folyó eljárásokban bizonyos eltérő szabályokat állapítottak volna meg (közelítve a német megoldáshoz).

Nagykommentár a cégtörvényhez
A szerzők gazdasági és cégügyekkel foglalkozó bírák, akik a joggyakorlat szemszögéből, a módosításokat objektíven, de kritikusan szemlélve segítik a jogalkalmazókat a gazdasági jog értelmezésében.  További információ és megrendelés >>

A kormány által elfogadott Koncepció – részben – más úton indult el: a perkoncentrációt biztosító, két bemeneti szint sajátosságaira tekintettel kialakított perrendi szabályozás felé lépett el. A jogkeresőkhöz közeli járásbírósági szintre javasolja utalni az alacsonyabb pertárgyértékű, az állampolgárokat jelentős számban érintő, így az állampolgárokhoz legközelebb eső bíróságon intézendő, nagy számban jelentkező pereket. A törvényszékek hatáskörét javasolja megállapítani ehhez képest a magasabb pertárgyértékű, speciális szakértelmet igénylő, jellemzően bonyolultabb, professzionalitást igénylő perekben (12. oldal). Emellett a per sajátos tárgyához igazított különleges perek megtartása és szabályainak felülvizsgálata mellett foglalt állást.

A Koncepció szerint tehát – bár nem eldöntötten egységes vagy differenciált perrend keretében – a vagyonjogi szabályokon belül is bizonyos szintig eltérő szabályok érvényesülnének a járásbíróság és a törvényszék előtt. Az egyik vagy másik perútra állítás pedig összekapcsolódna a hatáskörrel, így az allokációt a jogalkotó végezné el. Ez magában hordozza – már a fent kifejtetteket szem előtt tartva – a nagyobb fokú „tévedés” lehetőségét, vagyis amikor a konkrét ügy egyedi sajátosságaihoz a mellérendelt perút kevésbé passzol, ezért ellensúlyozásaként a Koncepció több helyen is a rugalmas megoldások kialakításának lehetőségére utal (különösen írásbeliség kontra szóbeliség).

Ki kell emelni, hogy a hangsúlyok eltolódása ellenére a Koncepció szerint a törvényszéki és a járásbírósági modellben egyaránt lesz osztott perszerkezet, vagyis a perfelvétel és az érdemleges szakasz cezúrával történő elválasztása. És mindkét szinten indult eljárásokban terhelné a bírót az anyagi pervezetés kötelezettsége. Az eltérések alapvetően a perfelvételi szakaszban lennének markánsak, és minimálisra csökken­nének a jogorvoslati szakaszban. Nem fo­galmazó­dott meg igény emellett arra ­vonatkozóan, hogy a járásbíróságok és a törvényszékek ügyterhét a jogalkotó átrendezze, vagyis továbbra is nagyobb számú per érkezésével kell számolni a járásbíróságok előtt, mint a törvényszékeknél. A bemeneti szintekhez kötött eltérő perutak és egyéb szempontok miatt ezért inkább (részleges) minőségi átrendeződés várható az új hatásköri rendelkezések kapcsán. Ugyanakkor a járásbíróságok ügyterhét várhatóan bizonyos mértékben csökkenteni fogja a kötelezően fizetési meghagyásos eljárás keretében érvénye­sítendő követelések értékhatárának felemelése.

A járásbírósági szintnél a kiindulópont az, hogy a fél személyesen jár el, s ezen nem változtat az sem, ha esetlegesen a félnek mégiscsak van jogi képviselője. A modellt tehát a nem professzionális felekre tervezi kialakítani a Koncepció úgy, hogy nem zárkózik el attól, hogy bizonyos tekintetben figyelembe vegye, a fél ténylegesen jogi képviselővel jár el (pl. anyagi pervezetés mélysége, bíró tájékoztatási kötelezettsége). Ebből következően feltételezi, hogy jogi kérdésekben kevésbé felkészült személyek vitáját kell a bírónak eldöntenie, és a velük való párbeszéd szóban hatékonyabban bonyolítható le, mint írásban. Ezért előnyben részesíti a szóbeliséget már a perfelvételi szakaszban is, melyhez ugyanakkor nélkülözhetetlen a felek (illetve képviselőik) jelenléte és aktív közreműködése.

Túlzónak tűnhet a szóbeliség hangsúlyos szerepe a járásbíróságok előtt, s egyesekben felmerülhet, hogy emiatt az eljárások inkább el fognak húzódni a jövőben, mint koncentráltak lesznek. Az eddig hatékony írásbeli tárgyalás-előkészítést csak lerontaná a perfelvételi tárgyalás és annak túlbonyolítása, esetleg elhalasztása. E félelmeket eloszlatandó, és az eljárás merevségét oldandó a Koncepció rögzíti azt is, hogy a járásbírósági szinten is dönthet a bíró az írásbeli előkészítés mellett. Emellett törekszik arra, hogy az az elhúzódás, ami most a tárgyalások többszöri elhalasztásából ered, ne tevődjön át a koncentrált érdemleges tárgyalás előtti perfelvételi szakaszra. Erre figyelemmel célul tűzi ki, hogy a perfelvételi tárgyalást egyetlen tárgyalási napon be lehessen fejezni, azt csak kivételesen lehessen elhalasztani, az újabb perfelvételi tárgyalást pedig írásbeli előkészítéssel lehessen eredményesebbé tenni. A perfelvételi tárgyalás lezárását követően pedig azonnal megtartható az érdemleges tárgyalás is, ha annak feltételei fennállnak (pl. a bizonyítás miatt nem kell későbbi időpontra kitűzni). A perfelvételi szakasz egy végzéssel zárul, ahol a bíróság a bizonyítási teher telepítéséről is rendelkezik.

A mostani megoldáshoz képest látni kell, hogy inkább átstrukturálást végezne a Koncepció. Az érdemi tárgyalás előkészítése már nem korlátozódna egy adminisztratív jellegű vizsgálódásra, a perfelvétel részét képezné ugyanis a szóváltás (kereseti kérelem előadása, védekezés előterjesztése), mely eddig is tárgyaláson, szóban történt meg. Ehhez képest egy jól menedzselt perfelvételi tárgyalást követően az érdemleges tárgyalás már célirányosan, koncentráltan megtartható, és az eljárás rövid időn belül befejezhető. Ehhez hozzájárulnak azok a korlátozások, kizáró rendelkezések, amelyek akadályát képezik a perfelvételt követően a kérelmek, ­indítványok szabad megváltoztatásának (preklúzió). Emiatt a jelenlegi rendszerhez képest a felekkel szemben támasztott elvárás már a járásbírósági szinten is magasabb lesz, melyet a bírói anyagi pervezetés ellensúlyozhat. Nem csökken emellett az elvárás a tekintetben, hogy a felperesnek határozott kereseti kérelmet tartalmazó keresetlevelet kell előterjesztenie, s ennek tartalmaznia kell a felperes tény- és jogállításait. A keresetlevélnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy az alapján a bíróság a perfelvételi tárgyalást kitűzhesse, ennek érdekében hiánypótlás is elrendelhető.

Ehhez képest a törvényszéki modellben a kötelező jogi képviseletből indul ki a Koncepció, s ezzel azt feltételezi, hogy jogi szaktudással rendelkező személyekkel folytatott párbeszéd útján bonyolítható le egy professzionális per. Emiatt a törvényszék előtt nagyobb szerepet kap az írásbeliség, és fokozottan érvényesül a felek eljárástámo­gatási kötelezettsége, valamint szélesebb körben kötelezően alkalmazandóak az elektronikus kommunikációs eszközök. Az írásbeliség uralja a perfelvételi szakaszt is, de nem kizárólagosan, mert a bíró elrendelheti perfelvételi tárgyalás tartását is. Ha ilyet tart – és nagy esély van arra, hogy gyakran tartani is fognak –, akkor az érdemi tárgyalás azt követően a törvényszék előtti eljárásban is nyomban megtartható, ha annak feltételei egyébként fennállnak. A bíró anyagi pervezetése nem tájékoztatásban, hanem inkább kérdezésben, nyilatkozattételre felhívásban ölt majd testet, mely alapvetően arra irányul, hogy a felek tény- és jogállításai közötti ellentmondások – a felek rendelkezési jogának tiszteletben tartása mellett – feloldhatóak legyenek. A perfelvételt lezáró végzésben a bíró összegzi a felek állításait és kérelmeit, a bizonyítási teherről csak akkor dönt, ha arra a felek kérik. A keresetlevéllel szembeni követelmény a professzionális perrendben növekedne: mind a tényállításokat, mind a jogállításokat precízen kell majd megjelölni, nem lesz elegendő, ha azokra a keresetlevél összességéből lehet csak következtetni. Hiánypótlást elrendelni a keresetlevél hiányossága esetén továbbra sem lehetne.

A törvényszéki eljárásban a jelenleginél tehát több feladat és fokozottabb felelősség hárul majd a felekre (jogi képviselőikre). ­Sajátossága, hogy a szóváltási rész átcsúszhat az írásbeli perfelvételi szakaszba, ami most szóban tárgyaláson folyik. A Koncepció emellett igyekszik szélesebb teret engedni annak a normatív szinten jelenleg csak részlegesen visszatükrözött elvárásnak, hogy a jogi képviselőknek magas színvonalú, pontos szakmai munkát kell nyújtaniuk a polgári perekben is.

Az elvi felvetésekből, de az ismertetett megoldásokból, így a Koncepció javaslataiból is leszűrhető az a következtetés, hogy az eltérő szabályok ellenére az eljárások a gyakorlatban akár erősen konvergálhatnak is. Értve ezen azt, hogy a bírónak adott választási lehetőség folytán nem kizárt, hogy a kétféle szinten közel azonos módon fognak folyni a perek. A szóbeliség és az írásbeliség számomra a kommunikáció kereteit jelöli ki. Ott, ahol eredmény (a jogvita alapvető pontjainak tisztázása) azonnali kérdések és válaszok útján gyorsan elérhető, mert további felkészülést és meggondolást nem igényel, a szóbeli tárgyalások célravezetőek. Abban az esetben viszont, ha akár a bírónak ahhoz, hogy adekvát kérdéseket tegyen fel, akár a feleknek, hogy felelősségük tudatában adják elő tény- és jogállításaikat, illetve egyéb indítványaikat, hosszabb felkészülésre, megfontolási időre van szükségük, az írásbeli előkészítés tűnik megfelelőbbnek. Járásbírósági szinten az a körülmény, hogy a félnek van jogi képviselője, s ehhez igazodik az anyagi pervezetés mélysége is, közelíthet majd a törvényszéki gyakorlathoz. Mindez a részletszabályokon is, különösképpen pedig a jogalkalmazók hozzáállásán is múlik.

A Koncepció sok kérdést hagyott még nyitva, ezek közt jó néhány olyat is, amelyek a polgári per fő kérdéseit, így a felek és a bíró viszonyát érintik (kérelemhez kötöttség kérdése, anyagi pervezetés mibenléte, perfelvételi szakaszt lezáró bírói döntés jellemzői és joghatásai stb.), s kihatással vannak az egyéb részletszabályokra is, illetve amelyek körül újra és újra felélednek heves viták. Megválaszolásra vár, hogy mely ügyek kerüljenek törvényszéki, illetve járásbírósági hatáskörbe, értékelve most már azt a szempontot is, hogy a törvényszékek előtt főszabály szerint kötelező jogi képviselet mellett, bizonyos szintig eltérő eljárásban folynak majd a perek, mint a járásbíróságokon. ­Ennek kapcsán állást kell foglalni az általános elsőfokú bíróságról, illetve arról, vajon a felek „átszerződhetnek-e” egyik perútról a másikra hatásköri megállapodással. El kell gondolkozni azon, vajon kötelező jogi képviselet esetén a jogi képviselők köre maradhat-e a mai szabályok szerint vagy azt szűkíteni kell. Be kell azonosítani, mit is takar pontosan a felek fokozott eljárástámogatási kötelezettsége a törvényszéki szinten, és milyen magasabb elvárások fogalmazhatók meg a keresetlevéllel, illetve a védekezéssel szemben.

A munka tekintélyes része tehát még hátravan, helyes irányba pedig akkor fejlődhet, ha aktív és valódi vita alakul ki az érintettek részvételével.

---