Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Milyen szempontok alapján végzi a jogalkalmazó a személyiségi jog sérülésének „beárazását”? Következtetéseim alapjául több mint harminc ítélet elemzése szolgált, amelyek között nem vagyoni kártérítés és az új Ptk. sérelemdíja egyaránt szerepelt.
Az alapvető kérdés e téma kapcsán az, hogy a bírói jogalkalmazás számára milyen mankók állnak rendelkezésre, amikor e kényes témában dönteni kell. Ugyanis a bíró egy olyan méltányos ítélet meghozatalának az elvárásával néz szembe, ahol emberi életeknek kell meghatározni a „piaci árát”. Persze a közgazdaságtan diszciplínájából vett terminus túlzóan hathat, de a bíró kihívásának nehézségét, már-már lehetetlenségét akarja érzékeltetni.
A bírói gyakorlat
A testi integritás sérelmének egyik leggyakoribb esete a közúti baleset szenvedése, amely során a károkozó magatartása rendszerint büntetőjogi normába ütközik. A polgári jogi bíróság így már mentesül annak a kérdésnek az eldöntése alól, hogy a károkozó felróhatóan járt-e el, hiszen a büntető bíróság már vagy marasztalta a károkozót, vagy felmentette a vádak alól. Ugyanígy a büntetőjogi felelősség meglétéből vagy hiányából tisztázódik az a körülmény is, hogy a károsult a baleset bekövetkezésében közrehatott-e.
A nem vagyoni sérelmekért járó kártérítés összegének meghatározását nehezíti az a körülmény, hogy egy-egy sérelem minden esetben egyedi hátrányokat produkál a sérelmet szenvedett fél oldalán. Az egyszerű történeti tényállások is jelentős eltéréseket mutathatnak, mint például első jogesetünkben, ahol a felperes és élettársa közúti balesetet szenvedett, amelyért felelősség őket nem terhelte. A baleset felperes által megjelölt következményei mozgásszervi panaszok, poszttraumás stressz, depresszív tünetek, valamint a foglakozási lehetőségeinek beszűkülése.
A bíróság elsődleges feladata az okozati összefüggések feltárásában állt, vagyis hogy a felsorolt problémák mennyire tudhatóak be a baleset következményeinek. A vizsgálat hiányosságokat talált az okozati összefüggések terén, ugyanis a mozgásszervi panaszok természetes eredetű megbetegedés következményeiként lettek megállapítva, ennek következtében állt be a foglalkozási lehetőségek beszűkülésének körülménye, így ezek már nem vonhatóak a baleset okozati körébe. A depresszív tüneteket a bíróság szétbontotta, így – ha nem is mind a baleset következménye – a baleset olyan járulékos körülményei, mint a károsult ellen folytatott büntetőeljárás, a balesetkor látottak okozta sokk, az élettárs súlyos sérülése, valamint a bűnössége tisztázásáig a család felelősségre vonása, az általános élettapasztalatok szerint egyértelműen okozhattak a már meglévő tüneteken túl további pszichés megpróbáltatásokat.
Értékelés nélkül maradtak a felperes személyes körülményei – karbantartó munkájának elvesztése, szórakozási lehetőségek beszűkülése –, hiszen ezek a már meglévő betegség következményei. Figyelembe vette viszont a bíróság a felperes élettársán keletkezett maradandó hegek tényét, amely következtében szexuális kapcsolatuk megromlott. Tekintve, hogy a nemi élet csorbulásával elszenvedett életminőség-csökkenés az alkotmányosan védett emberi méltóságot is sérti, hasonló jogeseteket is figyelembe véve a bíróság mindig számba veszi e körülményt az összeg meghatározásánál. Jelen esetben a fent tárgyalt szempontokat értékelve a bíróság 1 700 000 Ft-ot talált alkalmasnak a baleset következtében elveszített életörömök pótlására.
Összehasonlítva egy másik közlekedési balesettel – ahol a károsultat felróhatóság terhelte, ugyanis egy „előbbségadás kötelező” jelzőtábla figyelmen kívül hagyása miatt szenvedett balesetet –, több összegcsökkentő ténnyel is találkozhatunk. Bár a felperes felróhatóan járt el, a jelzőtábla nem szakszerű elhelyezése és gondozása miatt a felelőssége nem kizárólagos. Az alperes(ek) nem a baleset másik alanya, hanem a tábla elhelyezéséért és a körülötte lévő növényzet gondozásáért felelős szervek. A bíróság a felperes közrehatását 50%-ban állapította meg, és bár a személyiségi jogok oszthatatlansága miatt nem vagyoni károk esetén kármegosztásról nem beszélhetünk, az összegszerűség kérdésben meghatározó jelentősége van.
A baleset és a kialakult sérelmek (bordatörés, tüdőzúzódás, mellkas zúzódás, fejhorzsolás és zúzódás, valamint kétoldali légmell) közötti okozati összefüggés jelen esetben nem vitatható, azonban döntő jelentősége van a hátrányok tartósságának. Az orvosszakértő megállapította, hogy maradandó fogyatékosság nem jelentkezett a folyamatos javulás során, így ennek hiányában a bíróságnak magának a baleset miatti fájdalomnak, valamint a gyógyulás során keletkezett fájdalmaknak az életminőség-rontó hatását kellett értékelnie egyéb pszichikai károsodás nélkül. További személyes körülményként említhető a felperes munkanélkülisége, amely – bár az indokolásban a vagyoni károk értékelésénél szerepel – jelentőséggel bírhatott a nem vagyoni kár értékelése során is. E körülményeket figyelembe véve a megítélt összeg jelentősen elmarad az első jogesetben szereplőtől, mindössze 250 000 Ft.
A sérelmet szenvedett fél személyes körülményei tekintetében az egyik leglényegesebb, összegszerűséget befolyásoló szempont a károsult életkora. A következő jogesetben a kerékpárral közlekedő felperest az alperes személygépkocsival ütötte el. A második jogesetben látott balesethez hasonló eredményként jelentkező csonttörés – ez esetben combtörés, szárkapocscsont törés, illetve lábszárcsonttörés – nagyjából azonos sérelemként jelentkezik a károsult oldalán, így azonos értékelés alá esik, ezen felül az okozatossági kapcsolat is egyenes és kizárólagos. Felróhatóság tekintetben a felperes úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható, de ha eltekintünk az előzőleg látott 50%-os felróhatóságtól, a bíróság által megítélt 5 000 000 Ft jelentősen meghaladja mind az első, mind a második jogesetben megítélt összeget.
Ennek oka javarészt a felperes életkora, ugyanis a baleset elszenvedésekor tizenöt éves volt. Az életkor nem önmagában emeli meg a nem vagyoni kártérítés összegét, de egy fiatalkorú életében olyan következményeket is okozhat – és okozott is tárgyalt jogesetünkben – mint tanulmányai megváltoztatásának szükségessége, ezáltal életlehetőségeinek, életpályájának beszűkülése. Magától értetődön a fiatalkorban, legfőképpen kamaszkorban elszenvedett esztétikai elváltozások nagyobb mértékben befolyásolhatják a károsult önértékelését, valamint kihatással lehetnek baráti kapcsolataira is. Ezáltal az emberi méltósághoz való jog fokozottabb sérelem valósul meg, ami az életörömök pótlásaként több millió forinttal növelheti a megítélt nem vagyoni kár összegét.
A következőkben három olyan jogeset bemutatására kerül sor, amelyekben a nem vagyoni kár valamilyen egészségügyi, orvosi tevékenység körében keletkezett.
Az első tárgyalt jogesetben a felperes mindkét gyermekét teljes vértranszfúzió mellet szülte, majd több mint 20 évvel később C típusú hepatitis vírust diagnosztizáltak nála. A jogeset abból a szempontból rendhagyó, hogy az I. rendű felperesként megjelölt kórházat felelősség nem terhelte, viszont a hatályos Egészségügyi Törvény szerint az államot igen. Az okozati összefüggést tekintve, bár kétséget kizáró módon nem volt bizonyítható, hogy a vírust a vértranszfúzió okozta, ám e tekintetben elég volt annak valószínűsíthetősége is, hogy ez a C típusú hepatitis vírus egyik lehetséges forrása. A felperesnél jelentkező ízületi fájdalmak, a végtag dagadása, a has puffadása összefüggésbe hozható a májgyulladással. Az eset érdekessége, hogy az elbíráláskor a felperes nem állt vírusfertőzöttség alatt, de teljesen soha nem lesz gyógyultnak tekinthető. Ennek következtében a bíróság abban a pszichés hátrányban látta a nem vagyoni kár megítélésnek jogalapját, hogy a felperesnek életét abban a tudatban kell tovább élnie, hogy a májrák veszélyének kialakulása fokozottan fennáll. A lelki megpróbáltatások kompenzálását a bíróság 3 000 000 Ft-ban határozta meg.
Az eddig tárgyalt jogeseteket tekintve kimagasló összegű ítélet született a következő, összetett értékelést igénylő esetben, ahol a bíróság 8 000 000 Ft-ot ítélt meg a sérelmet szenvedett felperesnek. A várandós felperesnél a terhesség alatt komplikációk léptek fel, amely következtében a felperes gyermeke a császármetszéssel végrehajtott szülést követően elhunyt. A szakértői vizsgálat igazolta, hogy a tragikus következmények a terhességgondozás során tanúsított, nem megfelelő ellátásból erednek. A kórház (alperes) a várandós felperes panaszai ellenére elmulasztotta a magzat méhen belüli állapotának megfelelő vizsgálatát, amely során világossá válhatott volna, hogy a császármetszést korábban szükséges végrehajtani. A műtéttel a gyermek életben maradásának esélye jelentősen nőtt volna. A bíróság megállapította a kórház kizárólagos felelősségét.
Az összegszerűséget leginkább befolyásoló tényező a károsult személyes körülményei: az eset előtt élettársával aktív, társasági életet éltek, az elsőszülött gyermekük elvesztése után viszont zárkózottá váltak családi, baráti kapcsolataik terén, az elhúzódó gyászreakció és a poszttraumatikus stressz következtében maradandó pszichés károsodás helyzete állt be. Emellett mindkét méhének eltávolítása maradandó egészségkárosodást is eredményezett, amely hátrányos lelki jelenségeket is maga után vont, hiszen ezzel a felperes elvesztette a családban éléshez, családi elképzelései megvalósításhoz fűződő nem nevesített személyiségi jogát. Minden szempontot értékelve tehát az semmiképpen sem mondható el, hogy bíróság túl magas összeget ítélt volna meg.
Csupán összehasonlításképpen, egy olyan esetnél, ahol a felperesen balul sikerült mellplasztikai műtétet hajtottak végre teljes alperesi felróhatóság és az okozatosság megléte mellett, a bíróság 1 700 000 Ft-ot tartott elegendőnek kárpótlásként. A műtétet követő varratszedés befejezése után a seb szétnyílt, ezáltal sebváladékozás alakult ki, így a szövődmények következtében újabb műtétre került sor. Az összeg jogalapja a műtét okozta lelki trauma, önértékelési zavar, amely negatív kihatással volt a felperes és férje addig jól működő szexuális életére.
Polgári Jog: havonta megjelenő online folyóirat |
|---|
|
|
Kompenzálás vagy szankció: hol a határ?
A jogalkalmazás egyik alapvető kérdése, hogy a megítélt összegek elegendőek-e a sérelmek kárpótlására, egyáltalán meg lehet e állapítani, mi számít elegendőnek. Dogmatikailag azt kell megnézni, mi a funkciója a jogintézménynek: kompenzálás vagy szankcionálás. A nem vagyoni kártérítés nevéből adódóan a kártérítés egyik fajtája, a kártérítés intézményének pedig olyannyira a kompenzáció feladata, hogy a káronszerzés tilalma önmagában meggátolja azt, hogy bármilyen szankciós funkció kilátásba helyeződjön.
Az új Ptk. kodifikációs bizottsága azonban felismerte ezt a problémát, miszerint vannak olyan jogintézmények – mint a kármegosztás, vagy a már említett káronszerzés tilalma –, amelyek összeegyeztethetetlenek a kártérítés jellegével, így a felelősségtan teljes átalakítása után a nem vagyoni kártérítést felváltó sérelemdíj már a személyiségi jogsértés szankciójaként került elhelyezésre. További változtatás a sérelemdíjjal kapcsolatban, hogy nem kell a sérelemként megjelölt hátrányt bizonyítani, elég csak a jogsértés tényét. Ez alapvetően a szankciós jelleget erősíti, és a bíróságot feladat elé állítja abban a tekintetben, hogy a bagatell igényeket kiszűrje.
Vita alakult ki a jogtudósok körében, hogy vajon ez mennyire fogja befolyásolni a bírói gyakorlatot. Az eddigi tapasztalatok szerint számottevően nem, hiszen a tárgyalt testi integritás sérelmével kapcsolatos hátrányok esetében egyébként is a külvilágban látható sérelmekről van szó. Másrészt az összegszerűség kérdésének eldöntéséhez ugyanúgy szükség van a hátrányok minél szélesebb körben való és minél részletesebb bizonyítására. Ezen felül maga a bírói gyakorlat már korábban kialakította köztudomású tény intézményét, amelyek kapcsán egyes külvilágban meg nem jelenő sérelmek tekintetében a jogalkalmazás eltekintett a bizonyítás terhe alól. Éppen ezért a bemutatott jogesetek kiválasztásánál nem az bírt relevanciával, hogy nem vagyoni kártérítésként, vagy már sérelemdíjként lett megítélve az összeg, hiszen nem a két jogintézmény összehasonlítására törekedtem, hanem az összegszerűséget befolyásoló tényezőkre összpontosítottam.
Vajon helytálló-e a sérelemdíj szankciós jellegének erősítése? A 2009-es hatályba nem lépett Ptk. törvényi indokolása a sérelemdíjat magánjogi büntetésként jelöli, ez a megfogalmazás azonban két szempontból is problémás: egyrészt nem célszerű olyan tényeket büntetni, amelyeket a büntetőjog egyszer már értékelt, másrészt a polgári jog célja nem a szankcionálás, hanem a vagyoni viszonyok rendezése.
A problémát az új Ptk. akként oldja fel, hogy a sérelemdíjat a személyiségi jogsértés szubjektív szankciójaként helyezi el – azaz a felróhatóságot alapvető feltételként jelöli meg –, a deliktuális felelősség szabályaira való utalással pedig megtartja a jogintézmény elsődleges kompenzációs jellegét. A felróhatóság vizsgálásával a sérelemdíj elválik a büntetőjogi szankciótól, a Ptk. általi személyes körülmények vizsgálata pedig lehetővé teszi, hogy a szankció ne személytelenedjen el, és ne a jogsértőre koncentráljon, mint a büntetőjogi értékelés, hanem a sérelmet szenvedett félre.
A fentieket figyelembe véve konklúzióként levonható, hogy a sérelemdíj bevezetésével született egy olyan jogi megoldás, amely nem szakította el a sérelemdíjat a felelősségtani gyökereitől, ám mégis hatékonyabb eszközzel lép fel a személyiségi jogsértésekkel szemben.
Persze felmerül a kérdés, hogy hol húzódik a kompenzáció és a szankció határa egy olyan elégtétel adása során, ahol pontosan nem lehet megállapítani az elveszett életörömök okozta hátrányt. Vajon, ha egy elrontott mellplasztikai műtét során keletkezett esztétikai károsodás és önértékelési zavarok miatt a bíróság 1 700 000 Ft-ot ítél meg, elegendő-e a 8 000 000 Ft egy olyan esetben, ahol a szakszerűtlen orvosi ellátás miatt az anya elveszíti megszült gyermekét, és megfosztják további utódok nemzésének lehetőségétől is? Érdekességként megemlítendő, hogy dr. Rónai Péter, magyar származású, az Egyesül Államokban tevékenykedő ügyvéd az Origónak adott interjújában úgy nyilatkozott, „a magyar igazságszolgáltatás zsugori és fösvény, az ember egészségének, személyiségének, életének nincs meg az értéke…”, hiszen az USA-ban hasonló ügyekért a bíróság számszerűleg annyi dollárt ítél meg, mint a magyar bíróság forintban. Ugyanakkor véleményem szerint a jogintézmény akkor nem éri el célját, ha magyar viszonylatban irreleváns összegek megítélésére kerül sor, amelyek egy-egy jogsértőt egzisztenciálisan ellehetetlenítenek.
Bár a nem vagyoni kártérítés/sérelemdíj összegszerűsége alapvetően szubjektív, és eldöntése a bíró kompetenciájába tartozik, a gyakorlat az évek során kialakította, hogy a személyes körülmények, okozatossági kapcsolatok, felróhatósági fokok mennyiben befolyásolják az összeget, így hasonló esetek kapcsán 100-200 000 Ft-os eltérésnél nagyobb nem figyelhető meg. Mindezek tükrében nincs szükség objektívabb, jogszabályilag rendezett mércére, hiszen a bíróságok az általános élettapasztalatok és a józan ész által vezérelve el tudják látni szerepüket, miszerint a „társadalom mérnökei” legyenek.
E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által meghirdetett 2015. évi cikkíró-pályázaton 14. helyezést ért el.
