A római katolikus házassági köteléki jog kialakulása és érvényesülése
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
„A házasságot a két fél konszenzusa hozza létre, de a jövőre vonatkozó szavakkal kifejezett házassági akaratot követő nemi kapcsolat a házasság meglétét igazolja” (III. Sándor pápa).
A Jézus Krisztus halála után, az első században kialakuló, Jézus Krisztus tanait követő vallási mozgalom még nem rendelkezett a saját maga által megformált házassági joggal. A „krisztusi emberek” vagy „Krisztus követői” ekkor még személyenként a saját joguk alapján házasodtak, köztük már ekkor voltak olyanok, akik a római házasság alapján. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a kereszténység első nagyobb fokú elterjedéséig, ami Szent Pál apostol térítő útjaihoz köthető, nem volt jelentős a magukat Krisztus követőinek vallók száma. Így nem is volt még igény egy egységes házassági jogrend létrehozására.
A nagyobb változás Kr. u. 212-ben következett be, amikor megtörtént a római polgárjognak a birodalom minden polgárára való kiterjesztése. Ennélfogva ezentúl minden, a Római Birodalomban élő személy a ius civile szerint házasodott. Ez a római házasság az antik kor végén a két fél konszenzusával, puszta akaratnyilatkozatával jött létre, mindenféle formaság nélkül. Bár a házasság utáni ünnepségek, szokások minden vallás tekintetében jellemzőek voltak, ezek nem voltak feltételei a létrejött kötelék érvényességének. Azt prezentálták a közösség felé, hogy a két fél összeházasodott, illetve arra szolgáltak, hogy a férj és a feleség megkapja a kellő áldást és főként gyermekáldást az istenektől vagy istentől. Tehát ez idáig a házasság a polgári jog (magánjog) halmazába tartozott.
Kr. u. 313-ban a milánói rendelet véget vetett a keresztényüldözéseknek azzal, hogy engedélyezte a keresztény vallás gyakorlását, azt a többi „bevett” vallás közé emelte. Azzal viszont, hogy Kr. u. 380-tól a Római Birodalom egészében államvallás lett a kereszténység, a házassági jog az egyház hatáskörébe került.
Ekkoriban az volt a házasságról kialakított felfogás, hogy az a természetjogból származik, de már itt is előfordult Isten áldása vagy megerősítése, amely felbonthatatlanságot és egységet kölcsönzött a létrejött köteléknek. Az áldáshoz és a formai eszközökhöz kapcsolódva meg kell említeni, hogy az ötödik században már egyre több volt az olyan házasságkötés, amely templomban zajlott le, eskütétellel. A már említett áldást a hatodik század elején Hormisdas pápa kötelezővé tette. Ennek az áldásnak az egyik formája volt a házasulandó pár „leterítése”, de ilyen volt Galliában a két fél közül a nő megáldása. Bár az áldás kötelező volt, mégsem volt feltétele az érvényes házasságnak, mert annak továbbra is az egyetlen és elégséges feltétele a két fél konszenzusa volt.
A Római Birodalom széthullásával, majd nyugati felének Kr. u. 476-os elbukásával, a népvándorlás áradatával az egész addigi, némileg átláthatóbb házassági jog felborult, összezavarodott. Ugyanis a Nyugat-római Birodalom romjain és a birodalmon kívüli Európában megalakuló germán államok jogát nagyrészt a törzsi szokásjogok határozták meg, s így volt ez a házassági jog területén is.
A korábbi római házasságtól és a korai kereszténység házasságfelfogásától nagyban elüt a germánok többnejűsége, amely ugyan az idő előrehaladtával egyre szűkebb társadalmi rétegnél volt tetten érhető, de ezen rétegnél, az előkelőknél egészen a Karoling korszakig érvényesült. Mindez csupán azért nagy jelentőségű, mert ekkorra már a törzsek nagy része felvette a kereszténységet.
Egyébként a germán törzsi szokásjogban összességében négy házasságkötési fajta érvényesült. Az első a Muntehe vagy Kaufehe, amely valójában nővételt jelentett, s az „adásvétellel” csak a nő felett hatalmat gyakorló személy változott meg, a vétel előtt ugyanis az apa rendelkezett a Munttal, a vételt követően már a férj.
A második forma a Raubehe, a nőrablás, amely a nő leendő férj általi megszöktetését jelentette, s ugyan a nő beleegyezett a szökésbe, de a családfője (rendszerint az apja) nem. Itt a rablást pénzbüntetéssel szankcionálták, de kellett a nő akaratának kifejezése is, és ha ez is megvolt, a nő már nem került vissza a szüleihez, hanem a házasság a kirótt összeg megfizetése után érvényesen létrejött. Így persze a nő nem örökölhetett a családja után, továbbá a férj még így sem szerzett hatalmat a felesége fölött, csupán akkor, ha azt kérte a nő apjától és meg is kapta.
Ha a hatalmat nem kapta meg, úgynevezett „szabad házasság” jött létre, a harmadik forma, melynél megint csak a két fél konszenzusa volt szükséges, s az általában meg is volt, hiszen a fent említettek alapján a férfi a szöktetéssel és annak tényével, lezajlásával, a nő szöktetésbe való beleegyezésével és a későbbi akaratnyilatkozattal is kinyilvánította házassági akaratát. Mindennek igazán jelentős és a korban kivételes jellemzője, hogy mivel a férj így nem szerzett hatalmat a nő felett, a nő a más házassági formákhoz képest sokkal jelentősebb helyzetben volt jogi értelemben. Itt persze megint előtérbe kerül a poligámia, mert ez a forma, főként a már említett előkelők körében többnejűséget eredményezett azzal, hogy ez már érvényes házasság mellett is kialakulhatott.
Negyedik formaként megemlíthető a Kebsehe, amely a dologi joghoz tartozó rendelkezési joggal függ össze, ugyanis itt arról van szó, hogy a férfi a szolga „állapotú” nőt az ágyasává tette, mivel a nőnemű szolga itt tulajdonjog tárgya. Mindezek arra engednek következtetni, hogy a felsorolt germán házassági formák közül nem mindegyik felelt meg a keresztény egyház elvárásainak, jelesül a többnejűséggel például szöges ellentétben állt a kereszténység monogám alapra helyezett házasságával.
A keresztény felfogáshoz a Muntehe állt a legközelebb, így az egyház általában ezt támogatta, s az idő előrehaladtával ez is terjedt el.
Míg a korábbiakban ugyan már körvonalazódtak az egyház elméletei a kötelék létrejöttéről, mégis, még mindig a két fél konszenzusa volt a meghatározó.
A XI. század egyházreformjaival jelentős változást hozott, mivel a már fennálló és az ekkor létrejövő keresztény államokban (Magyar Királyság, Lengyel Királyság stb.) is ezt követően a házassági jog szinte kizárólag az egyházjog alá tartozott, és ezt az állam sem vonta kétségbe. Az egyház alapja minderre a házasság szentség mivolta volt.
Több elmélet is keletkezett a korban a házasság létrejöttéről, szentség voltáról és emiatti felbonthatatlanságáról. Az olasz iskola szerint a házassághoz a két fél akaratnyilatkozatára van szükség, de ahhoz, hogy a házasság teljessé váljon és érvényes legyen, elengedhetetlen a házasság elhálása is. Ez abból a szempontból érdekes, hogy a korábbi ókeresztény és a római birodalmi felfogás szót sem ejtett az elhálás szükségességéről, s a római jog későbbi, tizenkettedik században megkezdődő recepciója mindezen nem változtatott.
Az elhálás problematikájával találkozhatunk VIII. Henrik Angliájában, amikor a király felesége, Aragóniai Katalin még a Rómától való elszakadást megelőzően azzal akarja bizonyítani a király testvérével való korábbi házasság érvénytelenségét, hogy azt nem hálták el. Majd felbukkan a Borgia VI. Sándor pápa lányának esete, amikor a lány és apja azzal szeretnék létre nem jötté nyilváníttatni a lány és férje házasságát, hogy Lucretia szerint a férj impotens volt, így a házasságot sosem hálták (hálhatták) el.
Ezzel szemben a Petrus Lombardus nevével fémjelzett párizsi iskola szerint a házasság létrejöttéhez elég a megegyező akaratnyilatkozat és nem szükséges az elhálás.
III. Sándor pápa a két elméletet összegyúrva decretálisaiban azt írja: „a házasságot a két fél konszenzusa hozza létre, de a jövőre vonatkozó szavakkal kifejezett házassági akaratot követő nemi kapcsolat a házasság meglétét igazolja”. A pápa a beleegyezés hangsúlyozása mellett a „szokásos formáról” is megemlékezett, amely „a pap vagy a közjegyző, valamint tanúk jelenléte, és a beleegyezés szóbeli kinyilvánítása” volt.
Az 1215. évi IV. lateráni zsinat aztán már konkrétan meghatározta a házasságkötést. Itt vált kötelezővé a kihirdetés és az egyházi áldás. A szertartást az előírások szerint a házasulandók közül az egyik fél plébánosa kell, hogy celebrálja, és persze itt is szükséges a két fél házasságra lépési akarata, olyannyira, hogy a zsinat határozataihoz nem társult jogi hatály. Így ezt követően a nem a fenti szabályoknak megfelelő házasságkötés ugyan tilos volt, de attól még a házasság érvényes. Meg kell említeni itt még a már korábban is a gyakorlatban érvényesülő és a zsinat által helybenhagyott vagy éppen módosított feltételeket, amelyek még szükségeltettek az érvényes házassághoz. Ezek közt szerepelt, hogy a felek legalább serdülőkorúak legyenek, ne legyen köztük szoros rokonság, sógorság vagy lelki rokonság (keresztszülő-keresztgyermek kapcsolat), ne legyen már korábban megkötött tisztasági fogadalmuk és a férfi ne legyen egyházi személy. Majd ezekhez jött még az impotencia mint akadály és a bűntett elkövetése.
Meg kell állapítani tehát, hogy a XIII. századra kialakult egy egységes házassági jog, mely nagyjából azonos volt az egyházi kánonokat, a teológiai elméleteket, a gyakorlatot illetően. Persze azért voltak eltérések, főleg a felbonthatatlanságot tekintve, ugyanis mivel egyre több bontó ok került be a szabályozásba, nyilvánvaló, hogy volt mód a házassági kötelék felbontására. Illetve a gyakorlatban nem kevésszer fordult elő, hogy a tehetősek, nemesek, királyok, hercegek, grófok a pápa külön engedélyét kérték a házasság felbontására, mert a pápának joga volt ehhez, s nem egyszer élt is vele ezen felkérések során. Más kérdés, de hozzá kell fűzni, hogy ezeket az engedélyeket általában súlyos vagyonokért, ingatlanokért, de főként pénzért cserébe adta ki őszentsége. Ez a jogrend egészen a reformáció koráig fennállt.
Luther Márton és Kálvin János színrelépésével azonban merőben megváltozott a helyzet. Nem volt szükség hosszabb időre, s a reformáció tanainak terjedésével egész Európa vallási képe teljesen átalakult, az addig egységesen római katolikus területek széttöredeztek (kivéve a görög-keleti vallásúakat). Volt, ahol nagyobb terület tért át az új vallások egyikére, volt, ahol csupán egy-egy város, de a reformáció szele Európa egyetlen zugát sem hagyta érintetlenül. Mivel az új vallások egy sor alapvető vallási alapkérdést, kánonjogi szabályt feszegettek, vagy egyszerűen teljesen elutasították a korábbi katolikus felfogást és teljesen új alapokra helyezkedtek, nyilvánvaló, hogy ez a házassági jogot is érintette. A zavar megoldását mindkét fél (a reformáltak és a katolikusok is) megegyezéssel próbálta volna kieszközölni, amire egy egyetemes zsinat lett volna alkalmas. A III. Pál pápa által összehívott zsinat azonban első ülése után feloszlott, s csak 1545 és 1563 közt dolgozott ténylegesen a problémák megoldásán. Végeredményben persze szó sem lehetett valamely megegyezésről, mert végül a zsinat csak szigorított a már meglévő kánonjogon, meghatározta az érvényes házasság formaságait és továbbra sem tágított a felbonthatatlanság elvétől.
|
Kluwer International
Külföldi jogi e-könyvek
Egy kattintásra Öntől!
|
 |
Itt előtérbe került a már korábban problémát jelentő titokban kötött „alattomos” (clandestin) házasságok köre, amelyek a korábbiakban vagy templomon kívül, a közösség tudta nélkül, vagy egyházi személy jelenlétével ugyan, de annak passzív tevékenységével jöttek létre, márpedig az egyház már megkívánta az áldást és az ünnepélyes szertartást, tehát a pap tevékeny, aktív közreműködését. Ennek problematikáját a zsinat az ilyenek jövőbeli tiltásával, illetve a házasságnak a pap által a mise közbeni, egymás után háromszor megtörténő nyilvános kihirdetésének kötelezővé tételével oldotta meg. Ezeken kívül szükséges volt még a felek kölcsönös beleegyezése a házasságba, s ezt a lelkésznek meg is kellett kérdeznie a felektől, aztán haladt tovább a szertartás, míg végül a felek áldásban részesültek. Mindez még nem volt elegendő, mert az érvényes házassághoz az is kellett, hogy ne álljon fenn bontó akadály, mert ellenkező esetben a már megkötött házasság olyan volt, mintha a kötelék létre sem jött volna.
Ahhoz, hogy a zsinat miatt a már megkötött katolikus-protestáns vegyes házasságok ne legyenek érvénytelenek, a zsinati határozatokat mindenütt kihirdették a nép nyelvén. Persze ezek gyakorlati alkalmazása csak ott volt kötelező, ahol ez a kihirdetés megvalósult és „ahol emberemlékezetet meghaladó jogszokás útján került bevezetésre”. Voltak olyan territóriumok szép számmal, ahol a két mód egyike sem valósult meg, például ahol a protestánsok „már saját megalakult egyházközségeikben saját hitelveik szerint házasodtak egymással”. Ezeket nevezzük „extratridentin” (Tridenten kívüli, tehát a tridenti szabályozáson kívül eső) területeknek, míg azokat, ahol a szabályok átmentek a gyakorlatba, „tridentin”-nek.
Ezt a területi széttöredezettséget végül csak az 1908-ban hatályosult „Ne temere” dekrétum oldotta meg. Ugyan ez már nem tartozik szervesen a katolikus házassági köteléki jog létrejöttéhez, de meg kell említeni, hogy a tridenti zsinatot követően a katolikus és protestáns vallások közt az igazi feszültségforrás a vegyes házasságok kérdése volt. Ezek esetében ugyanis az egyik félnek mindenképpen le kellett mondania a vallásáról, annak alapvetéseiről, hogy a házasság létrejöjjön. Bár a lemondó fél beleegyezett a másik fél vallása szerinti házasságkötésbe, s ezzel valójában azt mondhatjuk, hogy a beleegyezéssel itt nem történt jogsérelem, mégis világosan látható, hogy a főleg csak a felvilágosodás korában hangoztatott vallás-és lelkiismereti szabadság tulajdonképpen sérült. Ide kötődik még az általában a protestáns fél lemondása arról, hogy a születendő gyermekek majd az ő vallását vallják, ugyanis a katolikus egyház megkövetelte, hogy a gyermekek a katolikus fél vallását vigyék tovább. Mindezen tarthatatlan ellentmondások feloldására született meg Európa országaiban a XVIII-XIX. században a polgári házasságkötés és a házassági jognak az állam általi szabályozása.
A tanulmány szerzője: Dénes Zoltán
Források, felhasznált irodalom:
HERGER CSABÁNÉ: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig, Dialog Campus Kiadó, Pécs, 2006
E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született, és 49. helyezést ért el.
