Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szerző az alábbi írásában az Európai Unió Bíróságának a J. H. kontra K. G.-ügyben született ítéletét elemzi, mely az egymást követő munkaerő-kölcsönzési szerződések tárgyában született.
Bevezetés
A J. H. kontra K. G.-ügyben az olaszországi bresciai bíróság, a Tribunale ordinario di Brescia által az Európai Unió Bíróságához (EUB) előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelme a 2008/104 irányelv értelmezésére irányult. Eme irányelv az EUMSZ 153. cikk) (1) és (2) bekezdésén alapul, amely az intézményeket azzal a hatáskörrel ruházta fel, hogy „irányelvek útján fokozatosan alkalmazandó minimumkövetelményeket fogadhatnak el”, különösen a „munkafeltételek” tekintetében. A munkaerő-kölcsönzésről szóló 2008/104 irányelvet két, az atipikus munkavégzésre vonatkozó olyan irányelv kiegészítése céljából fogadták el, amelyek a részmunkaidővel és a határozott ideig tartó munkaviszonnyal foglalkoznak Ezen a területen az Európai Unió (EU) fellépésének átfogó célját rugalmas munkavégzési formák kidolgozása és emellett az azokra vonatkozó szociális jog nagyobb fokú harmonizációja képezte. Az ezen fellépés mögött meghúzódó szabályozási modell célja, hogy egyensúlyt teremtsen a munkaerőpiaci rugalmasság és biztonság között, és az a „rugalmas biztonság” elnevezést viseli.
Az EUB-nak jelen ügyben azt kellett tisztáznia, hogy az „ezen irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzések” valósultak-e meg abban az esetben, ha valamely munkaerő-kölcsönző az általa alkalmazott munkavállalót nyolc egymást követő ideiglenes munkaerő-kölcsönzési szerződés és tizenhét szerződés-meghosszabbítás révén ugyanannak a kölcsönvevő vállalkozásnak kölcsönöz ki.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2008/104/EK irányelv 5. cikke (5) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik, mely szerint:
„A nemzeti joggal és/vagy gyakorlattal összhangban a tagállamok megfelelő intézkedéseket hoznak az e cikk alkalmazását érintő visszaélések, és – különösen – az eme irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzések megakadályozása céljából. A tagállamok minden ilyen intézkedésről tájékoztatják a Bizottságot.”
A jelen ügy első ízben nyújtott alkalmat az EUB-nak ennek az irányelvi rendelkezésnek az értelmezésére.
A tényállás
J. H.-t, egy munkaerő-kölcsönző vállalkozás munkavállalóját 2014. március 3. és 2016. november 30. között egymást követő nyolc, munkaerő-kölcsönzésre irányuló szerződéssel és azok tizenhét különböző meghosszabbításaival kölcsönzött munkavállalóként, gépész és esztergályos munkakörben foglalkoztatták a kölcsönvevő K. G. vállalkozásánál.
2017 februárjában J. H. keresettel fordult a kérdést előterjesztő bresciai bírósághoz, a Tribunale ordinario di Bresciához, kérve, hogy:
a) állapítsa meg, hogy jogellenesek és/vagy semmisek azok a munkaerő-kölcsönzési szerződések, amelyek teljesítése céljából K. G.-nál munkát végzett;
b) állapítsa meg, hogy 2014. március 3. óta határozatlan idejű munkaviszony áll fenn közte és a KG között;
c) kötelezze K. G.-t arra, hogy helyezze vissza őt munkakörébe, és térítse meg a kárát, továbbá fizesse meg részére a kapcsolódó társadalombiztosítási járulékokat és adókat.
Megítélése szerint a munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó, alkalmazandó nemzeti rendelkezések, amelyek semmilyen korlátozást nem írnak elő az ugyanazon kölcsönvevő számára rendelkezésre bocsátott munkavállalók egymást követő kikölcsönzései tekintetében, ellentétesek a 2008/104-es irányelvvel. Véleménye szerint egyrészt az irányelv (15) preambulumbekezdéséből az következik, hogy a munkaviszonyoknak általános jelleggel a határozatlan idejű szerződés formáját kell ölteniük, másrészt az irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata arra kötelezi a tagállamokat, tegyék meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy megakadályozzák az irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzéseket. Továbbá, hogy az egymást követő munkaerő-kölcsönzési szerződések, amelyekkel őt a K. G. rendelkezésére bocsátották, jogellenesek egyrészt az olasz polgári törvénykönyv, a Codice Civile jogsértő szerződésről szóló 1344. cikke alapján, mivel azok nemzeti és uniós jogi szabályokat sértenek, másrészt e törvénykönyvnek a semmiségi kereset érvényesíthetőségéról szóló 1421. cikke alapján, mivel a szerződéseket a munkavállalóknak a 276/2003. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet 28. cikke értelmében vett, csalárd munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó tilalom megsértése miatt semmisnek kell nyilvánítani.
A kérdést előterjesztő bíróság kérelmében foglaltak szerint a tényállás megvalósulása idején hatályos olasz jogi szabályozás törölte azt a rendelkezést, amely szerint, „a határozott időre történő munkaerő-kölcsönzésre technikai, termelési, szervezeti vagy a munkavállalók helyettesítésével összefüggő okokból kerülhet sor, még ha eme okok a kölcsönvevő rendes tevékenységére vonatkoznak is”, valamint azt a rendelkezést, amely szerint az írásbeli szerződésben ezeket az okokat meg kell jelölni.
A hatályos szabályozás:
i. nem írja elő, hogy a szerződésekben meg kell jelölni a munkaerő-kölcsönzés igénybevételének technikai, termelési, szervezeti vagy a munkavállalók helyettesítésével összefüggő okait;
ii. nem írja elő, hogy ezen okoknak átmenetinek kell lenniük, illetve
iii. nem korlátozza az ugyanazon munkavállalók ugyanazon kölcsönvevő vállalkozásnál történő egymást követő kikölcsönzéseit.
A kérdést előterjesztő bíróság azt is előadta, hogy a nemzeti kollektív szerződés a CCNL nem alkalmazandó, mivel az kizárólag a kölcsönzött munkavállalók és a munkaerő-kölcsönzők közötti jogviszonyt szabályozza, a kölcsönzött munkavállalók és a kölcsönvevő vállalkozások közötti jogviszonyra nem vonatkozik. Rámutatott arra is, hogy e szabályoknak a tényállás idején hatályos változata nem rendelkezik arról, hogy a szerződésben meg kell jelölni a munkaerő-kölcsönzés igénybevételének okait, és azt sem tiltja, hogy megszakítás nélkül újabb szerződést írjanak alá közvetlenül a korábbi szerződés hatodik meghosszabbításának lejáratát követően.
A CCNL 47. cikke szerint, a szerződés meghosszabbításokra kizárólag a CCNL az irányadó. A határozott időre szóló szerződések a 276/03. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet 22. cikkének 2. bekezdése alapján legfeljebb hat alkalommal hosszabbíthatók meg. Az egyes szerződések időtartama meghosszabbításokkal együtt nem haladhatja meg a harminchat hónapot.
E bíróságnak továbbá kétségei merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy a nemzeti szabályozás összeegyeztethető-e a 2008/104 irányelvvel, különösen pedig ezen irányelven belül a (15) preambulumbekezdéssel összefüggésben értelmezett 5. cikk (5) bekezdésével, mivel e nemzeti szabályozás nem rendelkezik a munkaerő-kölcsönzés igénybevétele okainak bírósági felülvizsgálatáról, és nem korlátozza az ugyanazon kölcsönzött munkaerőnek ugyanazon kölcsönvevő vállalkozásnál történő egymást követő kikölcsönzéseit.
E körben először is megállapította, hogy a 276/2003. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendeletnek az előtte folyamatban lévő jogvitára való alkalmazása főszabály szerint a J. H. által előterjesztett kereset elutasítását kellene, hogy eredményezze. E rendelet a 34/2014. sz. rendelet által bevezetett módosítás eredményeképpen a korábbiakkal ellentétben már nem írja elő sem azt, hogy a határozott időre történő munkaerő-kölcsönzésre csak technikai jellegű, vagy termelési, szervezési vagy helyettesítési szükségletekkel összefüggő okokból kerülhet sor, még ha ezen okok a kölcsönvevő rendes tevékenységére vonatkoznak is, sem azt, hogy az írásbeli szerződésben meg kell jelölni ezen okokat, továbbá nem korlátozza a munkavállalók ugyanazon kölcsönvevő vállalkozáshoz való egymást követő kikölcsönzéseinek a számát.
A kérdést előterjesztő bíróság közlése szerint, a kollektív szerződés rendszere nem alkalmazható a J. H. és a K. G. közötti munkaviszonyra, mivel olyan szabályozásról van szó, amely kizárólag a munkavállalók és a munkaerő-kölcsönző ügynökségek közötti viszonyokra alkalmazandó. E kollektív szerződés mindenesetre szintén nem írja elő, hogy a szerződésnek pontosan meg kell határoznia a munkaerő-kölcsönzés igénybevételének okait, és nem tiltja meg, hogy az előző szerződés hatodik meghosszabbításának megszűnését követően folytatólagos jelleggel új szerződést kössenek.
Álláspontja szerint ez a nemzeti szabályozás ellentétes a 2008/104 irányelvvel, mivel ez nem teszi lehetővé a munkaerő-kölcsönzés igénybevételére vonatkozó oknak a bírósági felülvizsgálatát, és nem határoz meg korlátokat az ugyanazon munkavállaló ugyanazon kölcsönvevő vállalkozás részére való egymást követő kikölcsönzéseire vonatkozóan.
E körülmények között a bresciai bíróság eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztett az EUB elé.
Az EUB értékelése és ítélete
A kérdést előterjesztő bíróság kérdésével arra várt választ, a 2008/104 irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondatát úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem korlátozza az ugyanazon kölcsönzött munkavállalót érintő, ugyanazon kölcsönvevő vállalkozás részére történő, egymást követő kikölcsönzések számát, és a munkaerő-kölcsönzés igénybevételének a jogszerűségét nem köti ahhoz a feltételhez, hogy meg kell jelölni azokat a technikai jellegű, vagy termelési, szervezési vagy helyettesítési szükségletekkel összefüggő indokokat, amelyek ezen igénybe vételt igazolják. Másként fogalmazva, az EUB-nak a tágabb kontextust megvizsgálva abban a kérdésben kellett határoznia, hogy megkerülik-e az irányelvet.
Az ügyben feltétlenül érintett olasz kormány a bíróság kérdése kapcsán előadta, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem, álláspontja szerint, elfogadhatatlan. Elsősorban, azzal érvelt, hogy bár a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott nemzeti szabályozás kizárólag a határozott időre szóló munkaszerződésekre vonatkozik, a kérdést előterjesztő bíróság nem jelölte meg a J. H. és a munkaerő-kölcsönző közötti munkaszerződés határozott vagy határozatlan időre szóló jellegét.
Másodszor, az e bíróság előtt folyamatban lévő ügy magánszemélyek közötti jogvita, és a 2008/104 irányelv nem rendelkezik horizontális közvetlen hatállyal. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adott válasz tehát nem befolyásolná a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő jogvita kimenetelét: J. H. számára az egyetlen pozitív eredmény az lehet, hogy az olasz államtól kártérítésben részesül abban az esetben, ha megállapítást nyer, hogy az olasz állam hiányosan vagy helytelenül ültette át a 2008/104-es irányelvet.
Az olasz kormány álláspontja kapcsán az EUB megállapította, hogy a jelen eset nem felel meg azon esetek egyikének sem, amelyekben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolását megtagadhatja. Ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hatásköre van arra, hogy az előzetes döntéshozatal keretében az uniós jogi aktusok rendelkezéseinek értelmezéséről döntsön, függetlenül attól, hogy azoknak van-e közvetlen hatályuk az alapjogvita felei között, vagy sem. Megállapítása szerint az olasz kormány elfogadhatatlansággal kapcsolatos érvei nem relevánsak, következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet elfogadhatónak ítélete.
A bresciai bíróság kérdése kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy a 2008/104-es irányelvet az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló 1997. december 15-ei 97/81/EK tanács irányelv és az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló 1999. június 28-ai 1999/70/EK tanácsi irányelv által létrehozott szabályozási keret kiegészítése céljából fogadták el a korábbi EK 137. cikk (1) és (2) bekezdése alapján, amely rendelkezések feljogosítják az intézményeket arra, hogy irányelvek útján fokozatosan alkalmazandó minimumkövetelményeket fogadjanak el, többek között a munkafeltételekre vonatkozóan.
Az irányelv (10) és (12) preambulumbekezdéséből következik, hogy mivel a kölcsönzött munkavállalók jogi helyzete, jogállása és munkafeltételei tekintetében az Európai Unión belül jelentős különbségek állnak fenn, az irányelv célja az e munkavállalókat védő olyan keret létrehozása, amely hátrányos megkülönböztetéstől mentes, átlátható és arányos, és egyúttal tiszteletben tartja a munkaerőpiacok, valamint a munkaügyi kapcsolatok különbözőségét is. Így 2. cikke szerint az irányelv célja a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása és a munkaerő kölcsönzés keretében történő munkavégzés minőségének javítása, az egyenlő bánásmód alapelvének az említett munkavállalókra való alkalmazása és a munkaerő-kölcsönzők munkáltatóként való elismerése révén, figyelembe véve, hogy meg kell teremteni az ilyen típusú munkavégzés igénybevételét szabályozó megfelelő kereteket a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás érdekében.
A 2008/104-es irányelv egyensúlyt teremt a „rugalmas biztonság” vállalkozások által elérni kívánt célkitűzése és a munkavállalók védelmének megfelelő „biztonság” célkitűzése között. A (11) preambulumbekezdés ennek megfelelően úgy szól, hogy az irányelv nem csupán a vállalkozások rugalmasság iránti igényének kielégítésére szolgál, hanem a munkavállalók azon igényének kielégítésére is, hogy munkájukat és magánéletüket összeegyeztethessék, ezáltal pedig az ilyen jellegű munkavégzés hozzájárul a munkahelyteremtéshez, valamint a munkaerőpiaci részvételhez és integrációhoz. Ennek érdekében a kölcsönzött munkavállalókat védő olyan keretet hoz létre, amely megkülönböztetéstől mentes, átlátható és arányos, és egyúttal tiszteletben tartja a munkaerőpiacok, valamint a munkaügyi kapcsolatok különbözőségét is. A 2. cikk akként rendelkezik, hogy az irányelv célja a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása és a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés minőségének javítása, az egyenlő bánásmód alapelvének e munkavállalókra való alkalmazása és a munkaerő-kölcsönzők munkáltatóként való elismerése révén, figyelembe véve, hogy meg kell teremteni az ilyen munkavégzés igénybevételét szabályozó megfelelő kereteket a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás érdekében.
Az irányelv e célból csak minimumkövetelmények bevezetését írja elő, melyek célja:
– egyrészt a kölcsönzött munkavállalókkal szembeni egyenlő bánásmódra vonatkozó, egyenlő bánásmód elve tiszteletben tartásának a biztosítása,
– másrészt a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzésre vonatkozóan a tagállamok által előírt tilalmak és korlátozások felülvizsgálata annak érdekében, hogy csak azok maradjanak hatályban, amelyeket közérdeken alapuló, és a munkavállalók védelmére vonatkozó indokok igazolnak, amint azt az irányelv, a korlátozások és tilalmak felülvizsgálatáról szóló 4. cikke előírja.
E minimumkövetelmények között szerepel, irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata, amely azt írja elő, hogy a tagállamok a nemzeti joggal vagy gyakorlattal összhangban megfelelő intézkedéseket hoznak az e cikk alkalmazását érintő visszaélések, és – különösen – az ezen irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzések megakadályozása céljából.
E rendelkezés tehát nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy korlátozzák az ugyanazon munkavállalót érintő, ugyanazon kölcsönvevő vállalkozás részére történő, egymást követő kikölcsönzések számát, vagy az ilyen formájú, határozott időtartamú munkavégzés igénybevételét valamely technikai jellegű, vagy termelési, szervezési vagy helyettesítési szükségletekkel összefüggő indok megjelöléséhez kössék. Ezen felül e rendelkezés nem határoz meg semmilyen konkrét, a tagállamok által ezzel összefüggésben meghozandó intézkedést, ahogy egyébiránt az irányelv többi rendelkezése sem.
Ezt a megállapítást megerősíti a 2008/104-es irányelv 4. cikkének (1) bekezdése, amely úgy rendelkezik, hogy amennyiben a tagállamok jogszabályaikban tilalmakat vagy korlátozásokat írtak elő a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételére vonatkozóan, azokat közérdekű indokoknak kell igazolniuk, különös tekintettel a kölcsönzött munkavállalók védelmére, a munkahelyi biztonság és egészségvédelem követelményeire, és annak szükségességére, hogy a munkaerőpiac megfelelően működjön, a visszaélések pedig megelőzhetők legyenek.
Az irányelv 5. cikkének (1) bekezdése értelmében a kölcsönzött munkavállalók számára a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára legalább olyan szintű alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeket kell biztosítani, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
Az EUB ítélkezési gyakorlatából az következően e rendelkezést úgy kell értelmezni, mint amely meghatározza a tagállamoknak a kölcsönzött munkavállalók igénybevételére vonatkozó korlátozásokkal vagy tilalmakkal kapcsolatos szabályozási tevékenységét érintő kereteket, és nem úgy, mint amely meghatározott szabályozás elfogadását írja elő e téren, akár a visszaélések megelőzése céljából
J. H. az írásbeli észrevételeiben foglalt azon megállapításával kapcsolatban – miszerint a Sciotto-ítélet „úgy, ahogy van, átültethető” a jelen ügyre – az EUB J. H. álláspontjával ellentétben rögzítette, hogy az az okfejtés, amely a Sciotto-ügyben hozott ítéletéből következik, a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló, és az 1999/70 irányelv mellékletét képező keretmegállapodás 5. szakaszának értelmezésére vonatkozott.
A hivatkozott ügy megállapításai szerint: Martina Sciotto balett-táncosként állt a Fondazione Teatro dell’Opera di Roma alkalmazásában több, határozott időre szóló szerződés alapján, amelyeket a 2007-től 2011-ig tartó időszakra tervezett különböző művészeti előadások keretében újítottak meg. A munkaszerződéseiből nem tűnt ki olyan, munkaszervezéssel vagy produkcióval összefüggő különleges technikai igény, amely igazolta volna határozatlan időre szóló szerződés helyett határozott időre szóló szerződések alkalmazását. Martina Sciotto ezért kérte a bíróságtól, hogy állapítsa meg az említett szerződésekben kikötött határozott idő jogellenességét, munkaviszonyát minősítse át határozatlan idejű szerződéssé, és rendelje el az őt ért kár megtérítését.
Az EUB megítélése szerint a Sciotto-ügyben tett megállapításai nem ültethető át a jelen ügyre. Míg ugyanis a fenti keretmegállapodás 5. szakasza konkrét kötelezettségeket ír elő a határozott időre szóló, egymást követő munkaszerződések alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása érdekében, az irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata esetében ez nem áll fenn. E bekezdés első mondatából nem lehet arra következtetni, hogy e rendelkezés arra kötelezi a tagállamokat, hogy a nemzeti szabályozásaikban írják elő az előterjesztett kérdésben említett konkrét intézkedéseket vagy azok egy részét.
A kérdést előterjesztő bíróság arra kereste a választ, hogy az uniós joggal való ezen összeegyeztethetetlenséget kell-e levezetni egyrészt az említett irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből, amely a munkavállalónak a kölcsönvevő vállalkozásnál való alkalmazása tekintetében ideiglenes jelleget feltételez, és másrészt ugyanezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdéséből, amelynek b)–e) pontja a „munkaerő-kölcsönző”, a „kölcsönzött munkavállaló”, a „kölcsönvevő vállalkozás” és a „kikölcsönzés” fogalmát oly módon határozza meg, amely arra utal, hogy az ilyen típusú munkaviszony lényegében ideiglenes jellegű .
E körben az EUB felvetette azt a kérdést, hogy a 2008/104 irányelv elfogadásával az uniós jogalkotó által követett célkitűzés, amely 5. cikke (5) bekezdésének első mondatából kitűnik, nem irányul e annak kötelezővé tételére, hogy a tagállamok megőrizzék a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés ideiglenes jellegét, megtiltva a kikölcsönzések korlátlan megújításait, amelyek valójában az érintett kölcsönvevő vállalkozás állandó munkaerővel kapcsolatos szükségleteit fedezik, és ezáltal az irányelv rendelkezéseit megkerülik. Megismételte, hogy az irányelv a vállalkozások által követett rugalmassági célnak a munkavállalók védelmének megfelelő biztonsági céllal való összeegyeztetésére törekszik.
E tekintetben először is megállapította, hogy a 2008/104 irányelv (11) preambulumbekezdése szerint az irányelv nemcsak a vállalkozások rugalmasság iránti igényét kívánja kielégíteni, hanem a munkavállalók azon igényét is, hogy munkájukat és magánéletüket összeegyeztethessék, ezáltal hozzájárulva a munkahelyteremtéshez, valamint a munkaerő piaci részvételhez és integrációhoz. Az irányelv tehát a vállalkozások által követett rugalmassági célnak a munkavállalók védelmének megfelelő biztonsági céllal való összeegyeztetésére törekszik.
E kettős cél így megfelel az uniós jogalkotó azon szándékának, hogy a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés feltételeit a „rendes” munkaviszonyokhoz közelítse, mivel a jogalkotó kifejezetten leszögezte, hogy a határozatlan idejű munkaszerződés a munkaviszony általános formája.
Az irányelv további célja tehát az is, hogy ösztönözze a kölcsönzött munkavállalóknak a kölcsönvevő vállalkozásnál történő állandó foglalkoztatáshoz való hozzáférését, amely célkitűzés konkrétan az irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdésében is tükröződik. Az egyenlő bánásmódnak az irányelv 5. cikkének (1) bekezdésében előírt elve ugyanezen célkitűzésbe illeszkedik, mivel a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeknek – a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára – legalább olyan szintűnek kell lenniük, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
Másodszor az „alapvető munka- és foglalkoztatási feltételek” fogalmát, amely meghatározza a kölcsönzött munkavállalók tekintetében alkalmazandó egyenlő bánásmód elvének hatályát, az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontja határozza meg, és az a munkaidő hosszára, a túlórára, a szünetekre, a pihenőidőre, az éjszakai munkára, a szabadságra, a munkaszüneti napokra, valamint a fizetésre vonatkozik.
A „munkafeltételek” kifejezést az EUMSZ 156. cikk meghatározásában kell értelmezni, az irányelv által követett, a kölcsönzött munkavállaló jogainak védelmére irányuló cél fényében a pontosítás e hiánya a „munkafeltételek” fogalmának tág értelmezése mellett szól.
Harmadszor, ugyanebben az értelemben az irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata két különböző kötelezettséget ír elő a tagállamok számára:
Az EUB ennek kapcsán tett megállapítása szerint az irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondatában az említett két kötelezettség kapcsolatánál használt „és különösen” fordulat nem értelmezhető úgy, hogy a második kötelezettség automatikusan és teljes mértékben alá lenne rendelve az elsőnek, és így e rendelkezés kizárólag az egyenlő bánásmódra vonatkozó, az irányelv 5. cikkének (1)–(4) bekezdésében meghatározott hatályú elvtől való engedélyezett eltérések visszaélésszerű alkalmazására vonatkozna. A tagállamokra rótt két kötelezettség, két különféle hatállyal rendelkezik.
Ebből következik, hogy az irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata által a tagállamok számára előírt azon kötelezettséget, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket az ezen irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzések megakadályozása céljából, annak rendszerére és céljára tekintettel úgy kell értelmezni, hogy az az irányelv valamennyi rendelkezésére vonatkozik.
Negyedszer, az irányelvnek az is célja, hogy a tagállamok biztosítsák, a munkaerő-kölcsönzés keretében, ugyanazon kölcsönvevő vállalkozásnál történő munkavégzés a kölcsönzött munkavállaló számára ne váljon állandó helyzetté.
E tekintetben az EUB emlékeztetett arra, hogy az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b)–e) pontja határozza meg a „munkaerő-kölcsönző”, a „kölcsönzött munkavállaló”, a „kölcsönvevő vállalkozás” és a „kikölcsönzés” fogalmát, valamint e meghatározásokból kitűnik, hogy a kölcsönvevő vállalkozással fennálló munkaviszony a jellegénél fogva ideiglenes, vagyis az irányelv az ideiglenes, átmeneti vagy korlátozott időre szóló munkaviszonyokra, nem pedig az állandó munkaviszonyokra vonatkozik.
A (15) preambulumbekezdésében, valamint a 6. cikkének (1) és (2) bekezdésében pontosítja, hogy a „határozatlan idejű munkaszerződés”, azaz, a tartós munkaviszony a munkaviszony általános formája, és a kölcsönzött munkavállalókat a kölcsönvevő vállalkozásnál megüresedő állásokról tájékoztatni kell annak érdekében, hogy az e vállalkozásnál dolgozó többi munkavállalóval azonos esélyekkel találhassanak állandó állást.
Végezetül megállapította, hogy a 2008/104-es irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondata egyértelmű, pontos és feltétel nélküli módon arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzák meg a szükséges intézkedéseket az olyan visszaélések megakadályozása érdekében, amelyeket az irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő munkaerő-kikölcsönzésekkel valósítanak meg. Következésképpen e rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam semmilyen intézkedést nem tesz a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés ideiglenes jellegének megőrzése érdekében.
A főtanácsnok megállapításai szerint: „Ugyanakkor a 2008/104 irányelv rendelkezéseinek lényegét kerülik meg, és az ilyen jellegű munkaviszony visszaélésszerű alkalmazásának minősülnek az ugyanazon munkavállaló ugyanazon kölcsönvevő vállalkozásnál történő egymást követő olyan kikölcsönzései, amelyek együttesen meghaladják az észszerűen „ideiglenesnek” tekinthető időtartamot, és amelyek nem kapcsolódnak a kölcsönzött munkavállaló és a munkaerő-kölcsönző közötti határozatlan időre szóló munkaszerződéshez. A nemzeti bíróság feladata, hogy értékelje e körülményeket. Az egymást követő kikölcsönzések visszaélésszerű alkalmazása esetén a kérdést előterjesztő bíróságnak a jóhiszemű együttműködés kötelezettsége és az uniós jognak megfelelő értelmezés elve alapján mindent meg kell tennie – amire a nemzeti jog szabályainak egészére tekintettel hatáskörrel rendelkezik – a 2008/104-es irányelv teljes körű érvényesülésének a szóban forgó visszaélés szankcionálása és az uniós jogsértés következményei megszüntetése révén történő biztosítása érdekében” .
Az EUB állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a tagállamoknak a valamely irányelvből eredő, az abban előírt eredmény elérésére vonatkozó kötelezettsége, valamint az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése és az EUMSZ 288. cikk értelmében fennálló azon feladatuk, hogy megtegyenek valamennyi megfelelő általános és különös intézkedést e kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében, a tagállamok minden hatóságára vonatkozik, beleértve hatáskörük keretén belül az igazságszolgáltatás szerveit is.
A nemzeti jognak az uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó elvnek azonban korlátai vannak. Ilyenek például az általános jogelvek, amelyek korlátozzák a nemzeti bíróság azon kötelezettségét, hogy a belső jog releváns szabályainak értelmezésekor és alkalmazásakor figyelembe kell vennie az uniós jog tartalmát, továbbá e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog „contra legem” értelmezésének alapjául.
A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak az előzőekben foglaltakra tekintettel kell megvizsgálnia a jelen ügy tárgyát képező munkaviszony jogi minősítését – mind magára az irányelvre, mind pedig az azt az olasz jogrendbe átültető nemzeti jogra tekintettel – annak ellenőrzése érdekében, hogy olyan határozatlan idejű munkaviszonyról van e szó, amelyet mesterséges módon egymást követő munkaerő-kölcsönzési szerződések formájában tartanak fenn az irányelv céljainak, és konkrétan a munkaerő kölcsönzés keretében történő munkavégzés ideiglenes jellegének a megkerülése céljából.
Ezen értékeléshez az EUB javasolta figyelembe venni a következőket:
E megfontolások összességéből következik, hogy az EUB ítéleti rendelkezése szerint, a 2008/104-es irányelv 5. cikke (5) bekezdésének első mondatát úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem korlátozza az ugyanazon kölcsönzött munkavállalót érintő, ugyanazon kölcsönvevő vállalkozás részére történő, egymást követő kikölcsönzések számát, és a munkaerő-kölcsönzés igénybe vételének a jogszerűségét nem köti ahhoz a feltételhez, hogy meg kell jelölni azokat a technikai jellegű, vagy termelési, szervezési vagy helyettesítési szükségletekkel összefüggő indokokat, amelyek ezen igénybe vételt igazolják. E rendelkezést továbbá úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam semmilyen intézkedést nem tesz a munkaerő kölcsönzés keretében történő munkavégzés ideiglenes jellegének megőrzése érdekében, valamint azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely semmilyen intézkedést nem ír elő annak megakadályozása érdekében, hogy ugyanazon munkavállalót ugyanazon kölcsönvevő vállalkozás részére egymást követően a teljes 2008/104 irányelv rendelkezéseinek megkerülése céljából kikölcsönözzék.
