A módosító javaslattal kapcsolatban az elmúlt napokban egy népszerű hírportálon jelent meg nagyobb terjedelmű írás Lex reptér: törvény, ami az egész magyar gazdaságot veszélyezteti címmel. A cikket számos más híroldal is átvette. Az írás számunkra releváns állítása, hogy a jogszabály-módosításnak rendkívül negatív következményei lehetnek: a törvényjavaslat teljesen kiüresítené a felszámolási eljárások hazai intézményét, jelentősen rombolná az üzleti bizalmat, a tisztességes vállalkozásokat hátrányosan érintené, miközben előnyben részesítené a számlát nem fizetőket.
A magam részéről nem osztom a szerző aggodalmait. Ha elfogadjuk, hogy a követelésbehajtási célú felszámolási eljárás része a létező magyar joggyakorlatnak – és ez aligha vitatható –, és ezen a jogalkotónak nincs oka és szándéka változtatni, akkor a törvényjavaslat alapvetően jó irányba mutat. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a jogerős végzés utáni megszüntetés lehetősége némileg idegen a polgári eljárásjog rendszerétől, és ebből fakadóan bizonyos gyakorlati nehézségekkel is szembe kell nézni.
- A követelésbehajtási célú felszámolási eljárás értelme
A magyarországi joggyakorlatban az elmúlt évtizedekben meghonosodott a követelésbehajtási célú felszámolási eljárás. Ennek lényege, hogy a hitelezők követeléseik behajtása érdekében felszámolási eljárást kezdeményeznek a nekik tartozó társaságok ellen, amelyek – ha az eljárás sikeresnek mutatkozik – csak úgy tudják elkerülni a felszámolást, ha az eljárást indító hitelező felé fennálló tartozásukat kiegyenlítik vagy a hitelezővel egyezséget kötnek. A részletszabályok az elmúlt majdnem három évtizedben sokszor módosultak, de az alapelv lényegében változatlan maradt: ha az adós elmulasztja határidőben vitatni a hitelezővel szemben fennálló lejárt tartozását, úgy a bíróság megállapítja fizetésképtelenségét, és elrendeli felszámolását [Csődtv. 27. § (2) bekezdés a) pont]. A felszámolási eljárás lényegében a követelések érvényesítésének párhuzamos módjává nőtte ki magát, olcsó és viszonylag gyors alternatívát kínálva a „rendes” bírósági peres, illetve fizetési meghagyások eljárások helyett.
Kétségtelenül lehetne érvelni amellett, hogy a követelésbehajtási célú felszámolási eljárás ellentétes a felszámolás eredeti céljával, ami a hitelezők felé fennálló kötelezettségek meghatározott rend szerinti kollektív teljesítése és az adós jogutód nélküli megszüntetése. Ha ezt elfogadnánk, akkor az adós fizetésképtelenségének megállapítása és a felszámolás jogerős elrendelése után az eljárás megszüntetéséhez már nem volna elegendő az eljárást indító hitelező – esetlegesen a többi hitelező kárára történő – kielégítése, hanem az eljárás csak a hitelezők közössége érdekeinek figyelembevételével, azaz kényszeregyezség (Csődtv. 41–45. §) vagy totális teljesítés (Csődtv. 45/A. §) útján lenne megszüntethető. Valóban, ez a megoldás inkább összhangban állna a fizetésképtelenségi eljárás kollektív jellegével, továbbá a polgári eljárásjog jog rendszerébe is könnyebben beilleszthető volna.
Ugyanakkor a gyakorlatban igény mutatkozik a követelésbehajtási célú felszámolási eljárásra, és jelenleg nem ismert olyan jogalkotói szándék, amely ennek gátat kívánna szabni. Ha ezt realitásként elfogadjuk, akkor szükséges egy olyan jogi megoldás kimunkálása, amely lehetővé teszi a felszámolási eljárás jogerős végzést követő megszüntetését az adós teljesítése esetére. Könnyű ugyanis belátni, hogy ilyen lehetőség hiányában a követelésbehajtási célú felszámolási eljárás nem volna alkalmas célja betöltésére. Az adós, ha teljesít a felszámolás elrendelését követően, ezt azért teszi, hogy elkerülje a felszámolást. Ha a teljesítés ellenére is felszámolásra kerülne, úgy az adóst semmi nem ösztönözné a felszámolási eljárást megindító hitelező felé fennálló tartozásának megfizetésére.
Ennek megfelelően a Csődtv. ma is lehetővé teszi a már jogerősen elrendelt, de még közzé nem tett felszámolási eljárás megszüntetését és a jogerős elrendelő végzés hatályon kívül helyezését. Ennek feltétele, hogy a hitelező a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelmétől legkésőbb a felszámolás kezdő időpontjáig (közzététel) elálljon [Csődtv. 26. § (3a) bekezdés]. Erre általában akkor kerül sor, ha az adós a tartozását megfizette a hitelező részére vagy annak megfizetésére a hitelező számára elfogadható biztosítékot nyújtott.
Ugyanakkor látni kell, hogy a felszámolási eljárás jogerős végzés meghozatala utáni megszüntetésének a hitelező hozzájárulásához (elállásához) kötése az adós hátrányára egyensúlytalan helyzetet hoz létre. Előfordulhatnak olyan helyzetek ugyanis, amikor a hitelező – személyes okokból, vagy azért, mert az immár kényszerhelyzetben lévő adóstól további előnyöket kíván kicsikarni – nem elégszik meg a felszámolási eljárás alapjául szolgáló valamennyi követelése teljesítésével, hanem az elállást további feltételek teljesítéséhez köti vagy egyszerűen megtagadja. Ez nyilvánvalóan ellentétes az eljárás céljával: egy konkrét tartozás vonatkozásában meghozott felszámolási végzés nem adhat általános felhatalmazást a hitelezőnek az adóssal szembeni más jogviszonyból származó vagy más természetű (például személyes) követelései kikényszerítésére.
- A hitelezői jóváhagyás kérdése
Ennél jelentősebb probléma, hogy a felszámolási eljárás jogerős felszámolási végzés meghozatala utáni megszüntetésének hitelezői jóváhagyáshoz (elálláshoz) kötése alapvető funkcionális zavarokat okoz az eljárásban. Egy bírósági eljárás során a fe
lek a köztük fennálló jogvita eldöntését várják a bíróságtól. Amennyiben a – rendszerint kétfokú – eljárás végén a bíróság helyt ad az elé terjesztett kérelemnek, úgy kötelezi a másik felet a teljesítésre. Bár – szemben a polgári peres eljárással – a felszámolási eljárásban nem a felek közötti anyagi jogvita eldöntéséről, hanem a fizetésképtelenség formális feltételeinek (lejárt követelés, szabályos felszólítás, vitatás hiánya stb.) megállapításáról van szó, a követelésbehajtási célú felszámolási eljárás funkcionálisan azonos szerepet tölt be a követelés bírósági úton való érvényesítésének más módjaival. Azaz amennyiben a bíróság helyt ad a hitelező kérelmének, úgy az adós teljesíteni köteles, ellenkező esetben felszámolásra kerül. Ugyanakkor a polgári peres eljáráshoz képest az adós fenyegetettsége a felszámolási eljárásban aránytalanul nagyobb: a jogerős felszámolást elrendelő végzés utáni teljesítés – szemben a rendes polgári perben hozott ítéletet követő teljesítéssel – a jelenlegi szabályok szerint nem szünteti meg automatikusan az eljárást (azaz az adós felszámolási kitettségét), hanem a felszámolási eljárás megszüntetése a hitelező hozzájárulásától függ.
Az igazi problémát az okozza, hogy ez a körülmény – azaz hogy a felszámolás elkerülése nemcsak az adósi teljesítésen, hanem a hitelező „jóindulatán” is múlik – visszamenőleg leszűkíti az adós mozgásterét a felszámolási eljárásban. Hiába rendelkezik az adós meggyőző érvekkel és értékeli a saját „pernyertességének”, azaz a felszámolási kérelem elutasításának esélyét jónak, ha nem lehet biztos benne, hogy a számára kedvezőtlen határozat meghozatala esetén legalább teljesítéssel elkerülheti a felszámolást, akkor az adós számára (amely akár több milliárdos vagyonnal rendelkező társaság is lehet) vállalhatatlan kockázatot jelent a jogerős határozat bevárása. Ebben az esetben a kockázatminimalizálás arra ösztönözheti az adóst, aki ellen felszámolási eljárást indítottak, hogy a jogerős végzést megelőzően (azaz amikor a megszüntetés még nem függ a hitelező elállásától) teljesítse a hitelező – akár jogtalannak tartott – követelését, és azt később polgári perben követelje vissza [vö. Csődtv. 26. § (3) bekezdés].
Valójában tehát arról van szó, hogy a hitelezői hozzájárulás megkövetelése a felszámolási eljárás jogerős végzés utáni megszüntetéséhez torzítja az eljárást, és aránytalanul kedvező helyzetbe hozza a hitelezőt. Egyrészről arra ösztönzi az adóst, hogy általa vitatottnak tartott követeléseket is teljesítsen, ha nem tudja vállalni a felszámolás esetleges elrendeléséből fakadó (adott esetben távoli, de nem kizárható) kockázatokat. Másrészről olyan „zsarolási potenciált” biztosít a hitelezőnek, amellyel a felszámolási eljárásban nem érvényesített követeléseit vagy céljait is ki tudja kényszeríteni az adóstól. A fentiek szerint a magam részéről indokoltnak tartom, hogy a jogalkotó lehetővé tegye az adósi teljesítés esetére a felszámolási eljárás hitelezői hozzájárulás nélküli megszüntetését.
- A javaslattal kapcsolatos aggályok, de lege ferenda megjegyzések
A javasolt jogtechnikai megoldás ugyanakkor kétségtelenül felvet bizonyos aggályokat. A kisebb gond, hogy a javaslat az adós vagy végelszámoló által indított – tehát nem követelésbehajtási célú – felszámolási eljárásoknál is lehetővé tenné a hitelezői elállás nélküli megszüntetést az adós teljesítése esetére, ami nyilvánvalóan értelmezhetetlen: ezekben az esetekben nincs is hitelező, továbbá éppen mivel nem egy tartozás meg nem fizetése, hanem tényleges fizetésképtelenség miatt elrendelt felszámolásról van szó, a tartozás megfizetése sem jöhet szóba. Ennél jóval több problémát fog a gyakorlatban okozni az a kérdés, hogy a bíróság hogyan tud meggyőződni arról, hogy az adós valóban maradéktalanul megfizette-e tartozását az eljárást indító hitelező részére.
E körben érdemes volna elgondolkodni egy speciális (gyorsított) bírósági letéti rezsim létrehozásáról, ami lehetővé tenné az adós számára, hogy egy nem kooperatív és teljesítést elfogadni nem kívánó hitelező esetén rövid úton teljesítés hatályával letétbe helyezhesse tartozása összegét.
Az írás eredeti közlésére a MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet “jtiblog” nevű blog oldalán került sor, 2018. július 16-án.