A demokrácia nagykövete, Samuel Pisar Magyarországon

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A 84 éves amerikai nemzetközi magánjogi ügyvéd, a holokausztot túlélő Samuel Pisar narrációjával csendült fel 2013. október végén a Magyar Állami Operaházban Leonard Bernstein III., Kaddish-szimfóniája. Pisar Magyarországi látogatásának tiszteletére jelent meg önéletrajzi kötete Vér és remény címmel, melyben őszintén ír családja pusztulásáról, a koncentrációs táborokban töltött éveiről, majd eseményekben gazdag pályafutásáról.

A szerző azzal tisztelte meg a Corvina Kiadó gondozásában 2013 őszén megjelent könyv, a Vér és remény (Of Blood and Hope) magyar kiadását, hogy előszót írt hozzá, illetve magyar nyelvű közönségéhez. Részben a tisztelet jeléül, részben, mert annyi minden történt 1979, az első kiadás megjelenése óta mind a nagyvilágban, mind a szerző életében. S nem csupán az, hogy az eltelt évtizedekben vagy húsz országban látott napvilágot a kötet. Hanem többek között az is, hogy Samuel Pisar úgy értékelte: ügyvédként és politikai tanácsadóként életében már elég tanácsot adott kormányoknak, multinacionális cégeknek, bankoknak, nemzetközi szervezeteknek, hollywoodi filmsztároknak, ezért idejének nagy részét inkább alapítványok, emlékközpontok, társadalompolitikai intézetek, valamint az ENSZ egyik szervezete nemes céljainak szenteli. Politikai–társadalmi–kulturális nagykövete lesz a demokráciának, a toleranciának, az igazságosság eszményének. Már csak azért is, mert egyike azoknak a még élő szemtanúknak, akik túlélték a holokausztot. Kamasz fiúként ő is szemtanúja volt Auschwitzban a magyarországi zsidó és cigány emberek megalázásának, meggyilkolásának. A benne rejlő világpolgárt még ma is kísérti az a kopaszra nyírt fiú, aki életét a testvérgyilkos Európa poklában kezdte, és akinek ott kellett volna végeznie tizenöt éves korában, a legnagyobb pokolban. Könyvében hol az egyik, hol a másik éne szólal meg.

Samuel Pisar

Túlélőként kötelességének érzi terjeszteni nézeteit. Erre lehetősége van az UNESCO tiszteletbeli nagyköveteként is, melynek 2011-ben választották meg. E minőségében elsősorban az emberiség elleni bűntettek megismertetésével foglalkozik, felszólalt már az Egyesült Államok Kongresszusában, az Európai Parlamentben, a német Bundestagban, a francia Nemzetgyűlésben. Szavaira – legyen az szóban vagy írásban – a világon mindenütt odafigyelnek. A kulturális életben is, hiszen a zenét felhasználva is terjeszti gondolatait. Ő írta a szövegkönyvét Leonard Bernstein III. szimfóniájához, a Kaddish – Óda az élethez és a békéhez című zeneműhöz. Ennek bemutatója alkalmából járt 2013. október végén Budapesten (lásd keretes írásunkat!). Látogatásának tiszteletére jelent meg magyar nyelven életrajzi könyve, melynek honi megjelenését a magyar Külügyminisztérium is támogatta.

A kötet visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy Samuel Pisar 1929 márciusában született a lengyelországi Białystok városában, mely híres volt textílgyártásáról, és arról is, hogy „jól megfértek egymás mellett a szocialisták és a cionisták”. A lengyelek, az ukránok, a litvánok, a fehéroroszok, az oroszok, a zsidók többé-kevésbé békességben éltek a településen és környékén. Apja hozta létre a városban az első taxivállalatot, Renault és Chevrolet autókkal. A második világháború azonban gyökeres fordulatot hozott az ország, a város, a gyermek és szűk családja életében. A gettósítást követően mindennapossá vált az éhezés, a halálfélelem. Édesapját hamar kiragadták a családi kötelékből, s a közeli erdőben ontották ki életét. A család többi tagjára az elhurcolás várt. Ő Treblinkába került, és csak annak köszönhette életét, hogy édesanyja hosszú nadrágot adott rá: ne gyereknek, hanem férfinak nézzék, és munkára alkalmasnak találják. Így nem a halál várt rá, ahogy édesanyjára és lánytestvérére. Pisar őszintén, szemléletesen, torokszorítóan írja le azokat a szörnyű éveket, amelyeket a túlélés reményében, sok-sok szenvedés közepette, olykor nagy-nagy szerencsével élt át a treblinkai, majdaneki, auschwitzi és dachaui koncentrációs táborokban, emberhez méltatlan körülmények között, megannyi tragédiát látva, két újdonsült barát lelki támogatásával. 1944–45 tele viszont már egy Stuttgart környéki földalatti repülőgépgyárban érte, ahol ugyan őrült tempóban kellett dolgozni, az élelmezés azonban összehasonlítatlanul jobb volt, mint a táborokban. A fogság évei hamar felnőtté érlelték, miközben szervezete a végsőkig kimerült. Németül viszont alaposan megtanult. A háború végéhez közeledve, a felszabadító csapatok közelségének hírére a németek lerombolták saját gyárukat, és a munkásokat visszameneteltették egy táborba. Az egyre nagyobb fejetlenségben viszont a három barátnak sikerült megszökni, és a felszabadulás egy amerikai tank képében jelent meg számukra egy erdőszélen.

„A holokauszt előtt Henry Kissingernek szerencséje volt: ő a családjával még felszállhatott az utolsó hajóra akkor, amikor engem és a családomat beszippantott a pokol. Az ő apja jól döntött, az enyém rosszul.” „A gyülekezési, egyesülési jogomból nem maradt más, csak a reggeli és esti baljós Appell, ahol „jelent” kiálthattam.” „Igen, engem egy Dachau közeli erdőben szabadított fel az amerikai hadsereg. Látom a fehér csillagos tankot felbukkanni a tisztáson, látom önmagam rettegő sihederként, aki most gondolkodás nélkül ugrik ki rejtekhelyéről, és rohan a süvítő lövedékek közt a szabadság felé.” „Azt tűztem ki célul, hogy közvetlen tanúként nyers valóságában mutassam meg azt a túlélési ösztönt, amely lehetővé tette, hogy visszatérjek a pokolból és újra elfoglalhassam helyem az emberek között.” „Amit én átéltem, bizonyára túlságosan végletes ahhoz, hogy normális életet élő emberek okulhassanak belőle.” „Amikor a mai világot nézem, tekintetemet óhatatlanul befolyásolja az, amit személyesen tapasztaltam.” „Végül is a jogot választottam. Éppen azért, mert éltem olyan önkényuralmi rendszerekben, ahol a szabályok bárminemű megsértése azonnali kivégzéssel járt, mélységesen tiszteltem az emberi jogokat, az egyén elvárásait az állammal szemben, az alkotmányos igazságszolgáltatás által biztosított szabadságjogokat.” „Ha a politika és az erkölcs összeomlik, és a jó szándékú vezetők tehetetlennek bizonyulnak, képtelenek helyt állni, akkor jön el a demagógok, zsarnokok órája, és a bűnbaboké.”* *Az idézetek Samuel Pisar Vér és remény című kötetéből valók

Miután az ifjú Samuel tizenhat évesen újból szabad ember lett, megfogadta: ezután a jövő felé fordul, normálisan, tevékenyen, sikeresen fogja élni az életét a maga teljességében, hogy elfelejtse azt a pokoli négy évet, amit „a történelem legundorítóbb bugyrában” volt kénytelen eltölteni. Úgy érezte, az a tény, hogy életben maradt, kötelességeket ró rá, amely elől nem menekülhet.

A felszabadított Németországban, a nagy összevisszaság idején az amerikai csapatok védőszárnyai alatt biztonságban töltötte idejét barátaival, élvezte a szabadság napjait, hónapjait. Motorozott, kávéval, cigarettával csencselt Landsbergben, München közelében, jól megélt a feketepiac áldásaiból. Majd rátalált Párizsban élő nagynénje, és kalandos utat követően 1946 tele már az Eiffel-torony tövében találta. Fotólaboránsként kezdett dolgozni, angol nyelvtanfolyamra járt, és kezdte tanulni a jó modort. Aztán azon vette észre magát, hogy két ausztráliai nagybátyja invitálására már Londonban van, majd Southamptonban, ahonnan hidroplánnal sok város érintésével, több napi utazást követően érte el Melbourne-t. Tizenhét évesen. A kedves rokonoknak hála, tizenkilenc évesen befejezte a középiskolát, de közben ki kellett gyógyulnia a tuberkolózisból is. A gyógyulás hosszú ideje alatt a zárt szobában sokat olvasott: megismerkedett a világirodalom remekeivel, Thomas Manntól Dosztojevszkijig. Majd a jogi egyetemet választotta.

Barátjától és ügyfelétől, Elizabeth Taylortól veszi át a Wiesenthal Központ díját Los Angelesben

1953-ban, amikor végzett, egyik ismerősét – Sir Zelman Cowent, Ausztrália későbbi főkormányzóját – vendégprofesszornak nevezték ki a Harvard Egyetemre. Ő hívta a friss diplomást ösztöndíjasnak, nemzetközi jogot tanulni az Egyesült Államokban.. „Lelkileg és mentálisan arra formálódtam, hogy túléljem Auschwitzot, de ez arra nem jó, hogy megálljam a helyem a Harvardon, ide egészen más kell… ahhoz, hogy az állati reflexek világából eljussak a metszően éles és kifinomult intellektuális reflexió univerzumába … le kell rombolnom önmagamban életem első tizenhét évét.” Végül beilleszkedett a Harvardon is, ahol olyan diáktársakkal tanulhatott együtt, mint Henry Kissinger, vagy Szaúd-Arábia későbbi olajügyi minisztere, Törökország majdani miniszterelnöke, vagy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója. Doktori disszertációját a kapitalista és a kommunista országok közötti cserekapcsolatok jogi vetületeiről írta. A hidegháború érájában, másokkal szemben úgy vélte, hogy a szembenálló két tömb igenis képes az egymás mellett élésre.

26 évesen megnősült, egy hollywoodi producer lánya lett a felesége. Végezettségei, s remek tanulmánya kitárta a kapukat előtte: 1955-ben az ENSZ főtitkár kabinetjébe vették fel, majd visszatért Párizsba, immáron az UNESCO főigazgatójának kabinetjébe, ahol jogi főtanácsosként kezdett dolgozni. 1960 nyara már Kennedy elnökjelölt tanácsadói stábjában érte Washingtonban, hála disszertációja témájának. Az elnökjelölt, majd elnök fel is használta Pisar gondolatait, aki harmincévesen immáron a hatalom közvetlen közelében élt: dolgozott a kormány és a törvényhozás embereivel, tanácsadó volt a Külügyminisztériumnál és a Kongresszus gazdasági bizottságánál, bizalmas dokumentumokhoz volt hozzáférése, olykor titkos döntések meghozatalánál is részt vett. Ekkor már újdonsült amerikai állampolgárként.

A francia köztársasági elnöke, Nicolas Sarkozy a Becsületrend főtiszti fokozatával tüntette ki

Vallotta, hogy az Egyesült Államokat ki kell rángatni a hidegháborús politikából. Azért tudott hinni a két ellenséges tábor közötti gazdasági kapcsolatok jótékony hatásában, mert meggyőződése volt, hogy Moszkva agresszivitása inkább gyengeségérzetből, mintsem erőpozícióból fakad. Ezt be kellett láttatnia az ország vezetőivel, elsősorban az Egyesült Államok elnökével. Az akkori közhangulatba bizony nem illett bele a kommunista tömbbel való gazdasági kereskedés és a békülékeny hangnem. A nagypolitika azonban nem kedvezett a párbeszéd szorgalmazásának és kialakításának – csupán tíz évvel később. Pisarnak is váltania kellett. Újból Párizs felé vette az irányt, ahol, mint nemzetközi ügyvéd nyitott irodát: bankárok, cégvezetők, filmsztárok váltak ügyfeleivé, így Catherine Deneuve, Jane Fonda, Liz Taylor vagy Richard Burton. A kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat legfeljebb úgy tudta erősíteni, hogy tanácsadóként vett részt az Intercontinental szállodalánc terjeszkedésében Budapesten, Belgrádban és Prágában.

Kaddish: egy mestermű születése Leonard Bernstein 1963-ban alkotta meg Kaddish – Óda az élethez és a megbékéléshez című szimfóniáját az Izraeli Filharmonikus Zenekar számára, a legendás szopránénekes, Jennie Tourellel a főszerepben, Hannah Rovina színész narrációjával. A Kennedy elnök elleni merényletet követően kompozícióját a zeneszerző John F. Kennedy emlékének dedikálta. Elégedetlen volt azonban saját szövegével, ezért neves amerikai irodalmárokhoz fordult segítségért. Samuel Pisar személye akkor ötlött fel benne, amikor a Vér és remény című memoárkötetét olvasta, melyből részletesen is elolvashatta, milyen szörnyű megpróbáltatásokon és szenvedéseken ment keresztül a szerző a második világháború idején. Bernstein korábban már ismerte személyesen a nagy tekintélyű nemzetközi ügyvédet, mert Pisar zenekedvelő felesége, Judith megbecsült tanítványa és barátja volt. 1990-ben, nem sokkal halála előtt Bernstein a Pisar-házaspár párizsi otthonában vendégeskedett, amikor vendéglátóját váratlanul felkérte, írjon szimfóniájához új librettót, mert a huszonhét évvel korábban írt sajátját nem tartja elég jónak. Az ügyvéd megdöbbent, és először azt felelte, nem vállalja a megtisztelő feladatot, mert úgy érzi, költészeti tehetsége messze nem ér fel Bernstein zenei képességeivel, és nem tudná közönség előtt elmesélni családja elpusztítását. Végül, hosszas rábeszélésre, mégis elvállalta a nemes feladatot, hogy új narrációt írjon az általa mesterműnek tekintett alkotáshoz. A kaddish héber–arámi szó, jelentése: szent. A zsidó kaddish több mint kétezer éves rituális gyászimádság, az egyén ezzel erősíti meg újra kapcsolatát Istennel egy szeretett személy elvesztését követően. Bernstein művében Pisar, az új librettó írója személyes párbeszédet folytat Istennel. Két belső hang szólal meg a műben. Az egyik Sam, a világias amerikai ügyvéd, a másik Shmulik, (Samuel név jiddis becéző formája), a lágerlakó, aki gúnyosan figyeli öltönyös hasonmását, miként mozog a nagyvilágban. „Ha a Kaddish-szimfónia most új élettel, általánosabb jelentéssel és szélesebb mondanivalóval bír, mint korábban, az nemcsak az én szerény librettómnak, a drámai előadásmódnak vagy az autentikus hitvallásnak köszönhető, hanem a békétlenség és változás viharának is, amely ismét végigsöpör világunkon” – fogalmazott még korábban a szerző, aki sokszor járt már Magyarországon, sőt, felesége magyar gyökerekkel rendelkezik. Legutóbbi, október végi budapesti sajtótájékoztatóján pedig Samuel Pisar azt hangsúlyozta: a szimfónia olyan veszélyekre hívja fel a figyelmet, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus és az intolerancia, melyek akár újabb világégéshez is vezethetnek.

A hatvanas évek derekán döntött úgy, hogy további kutatásokat folytat és önálló kötetben jelenteti meg gondolatait a kelet-nyugati gazdasági, kulturális és emberi kapcsolatok kialakításának szükségességéről. Támaszkodott gyermekkora emlékeire, amikor szülőhelyét elfoglalták a szovjet csapatok, s néhány évig a sztálini birodalom állampolgáraként érzékelhette, hogyan is működik a Szovjetunió gépezete, melyek az erősségei és gyengeségei. Támaszkodhatott melbourne-i és harvardi tanulmányaira, kutatásaira, és ügyvédi praxisának tapasztalataira is. Szakmai tevékenysége során alkalma volt felfedezni az ipari, pénzügyi és kereskedelmi döntéshozók világát. Nagy figyelmet kapott kötete végül 1970-ben látott napvilágot, melyet értékelt az Egyesült Államok Kongresszusának több bizottsága, s méltatott elismerő szavakkal a Wall Street Journaltől a Le Monde-on át a Pravdáig számos meghatározó sajtóorgánum.

A hetvenes évek elején fordulatot vett magánélete: elvált két gyermeke anyjától, új házasságot kötött Judithtal, melyből egy közös gyermek született, és a feleség első házasságából is érkezett egy gyermek.

Pisar szakmai és személyes tapasztalatából azt szűrte le, hogy világszinten nem várható komoly előrelépés, ha nem sikerül a Kelet és Nyugat közötti alapvető szembenállást feloldani. Egyre többen figyeltek fel gondolataira és kezdtek hallgatni rá Washingtonban is, Moszkvában is. Hogy meggyőződése valóra váljon, bejárta a világot Rómától, Berlintől Tel-Avivon, Tokión át Kijevig, Moszkváig: különböző amerikai delegációk képviseletében tárgyalt a politikai, gazdasági, emberi kapcsolatok bővítéséről. A kötet utolsó negyede ezeket az erőfeszítéseket írja le anekdotákkal, a jelentősebb tárgyalások kulisszatitkaival.

Bill Clintonnal, feleségével Judithtal,  és Leah lányával

Samuel Pisar ügyvédként, politikusként, gondolkodóként fantasztikusan széles ismeretségre, kapcsolatrendszerre tett szert az évtizedek alatt. Megismerte többek között az amerikai, a szovjet, a német, a francia, az izraeli politikai, gazdasági döntéshozókat, megismertethette velük saját gondolatait, melyek közül a legfontosabb, hogy az újabb háborúra, a mindent elpusztító atomháborúra készülés, az egymás elutasítása helyett a két nagy tömb számára az egyetlen út csakis a békés egymás mellett élés lehet. Mára ez természetes – az egyik tömb szét is esett –, de a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években ez még nem volt egyértelmű, e nézet védelmében bizony sokat kellett érvelni.

Szó szerint drámaian gazdag életutat ismerhetünk meg a kötetből, melynek magyar kiadását a szerző elsősorban a fiataloknak ajánlotta budapesti látogatásán.

A fényképekért köszönet a Corvina Kiadónak

---