A három csapás


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Btk. legutóbbi módosítása (2010. évi LVI. törvény) kapcsán szervezett kerekasztal-beszélgetést június 18-án a Magyar Kriminológiai Társaság. A résztvevők között szerepelt dr. Gáva Krisztián helyettes-államtitkár, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból, dr. Futó Barnabás ügyvéd, dr. Tóth Mihály, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának, Büntetőjogi Tanszékét vezető egyetemi tanár, és dr. Borbíró Andrea, az OKRI kutatója. A tudományos ülés levezető elnöke pedig dr. Finszter Géza, az MTA doktora, a Magyar Kriminológiai Társaság elnök-helyettese volt.

Dr. Borbíró Andrea
Kriminológus, az OKRI kutatója és az ELTE ÁJK oktatója. 2002-ben szerzett diplomát az ELTE ÁJK-n, majd 2005-ig ugyanitt, a kar doktori iskolájának doktorandusza volt. 2003-ban Marie Curie ösztöndíjat szerzett Nagy-Britanniába. 2004-től az IRM és az Országos Bűnmegelőzési Tanács külső szakértőjeként tevékenykedett.

Az ÜgyvédVilág olvasóinak többsége tisztában van azzal, hogy a változtatások mögött az a jogpolitikai törekvés áll, miszerint a jövőben a törvény hatékonyan és szigorúan kíván fellépni a legveszélyesebb bűnismétlőkkel szemben. Ezért a jogszabály új elkövetői kategóriaként szabályozza az erőszakos többszörös visszaesőket, és velük szemben – a büntetéskiszabás folyamán – a törvény legnagyobb szigorát alkalmazza.

A módosító rendelkezések kimondják, hogy az ismétlődően, legalább három alkalommal súlyos, korábban már kétszer végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, személy elleni erőszakos bűncselekményt elkövetők (őket nevezi a törvény erőszakos többszörös visszaesőknek) esetén nincs helye a különös méltánylást érdemlő eset figyelembevételének, és az enyhítő szakasz – 87. § (2) bek. – alkalmazásának. Kizárja továbbá ezen elkövetői csoporttal szemben annak a lehetőségét is, hogy a három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény miatt a szabadságvesztés helyett egy vagy több más büntetést szabjanak ki.

Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladja vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.

A médiában és a köztudatban az új Btk. szabályozása mögött álló kriminálpolitikai eszme a „három csapás” nevet kapta, értve ezalatt inkább azt, hogy a súlyos bűncselekményt elkövetőnek három dobása van.

Beszélgetőpartnerünket, a kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevőjét, Borbíró Andreát most arról kérdezzük, hogy honnan ered ez a „három csapás” címke.

Borbíró Andrea: Az Egyesült Államokból importáltuk az ún. „three strikes” intézményét. Ilyen törvényt először Washington állam fogadott el 1992-ben, azonban igazán ismertté az 1994-es kaliforniai modell vált. Ennek az az oka, hogy a kaliforniai szabályozás a legszigorúbb, és ez az egyetlen állam, amely kiterjedten alkalmazza is az intézményt. A kifejezés a baseballból származik, és a három hibalehetőségre utal. Ezért nem szerencsés a magyar „három csapás” fordítás, hiszen nem adja vissza a szabályozás lényegét. A three strikes törvények erős ítélkezési kötöttséget fogalmaznak meg, így illeszkedtek az 1980-as évek eleje óta zajló amerikai ítélkezési reformba, amelynek célja a bírói diszkrecionális jogkör erőteljes beszűkítése volt. A szabályozás másik jellegzetessége, hogy sokkal inkább az elkövető visszaesésben kifejeződő veszélyességére mint a tett súlyára reagál, hiszen többszöri – tipikusan háromszori – elkövetés után az adott cselekmény büntetési tételének többszörösével sújtja az elkövetőt.

A három csapás eszméje nemcsak a médiában terjedt el, hanem beépült az aktuális kriminálpolitikai törekvésekbe is.

Igen, és a kriminálpolitikai diskurzus amerikanizálódása kedvezőtlen folyamatokat indíthat el. Az Egyesült Államok nagy ország, és természetesen igen nagy kriminálpolitikai változatosság jellemzi. Összességében azonban a bűnözés elleni küzdelmet az erősen érzelemmotivált háborús retorika alakítja. Ennek következményei jól ismertek. Az USA kriminálpolitikájának központjává napjainkra a börtön vált, azaz az egyre szigorodó szabadságvesztés-büntetésektől várja a bűnözési probléma megoldását. Az európai hagyományok ennél jóval differenciáltabb kriminálpolitikai megközelítést követnek, amely elég szkeptikus a büntetések szigorának hatékonyságával kapcsolatban. A magam részéről a három csapás körül kialakult hazai közbeszédet éppen azért tartom kedvezőtlennek, mert a kriminalitási probléma erősen leegyszerűsített értelmezését sugallja. Azt az üzenetet közvetíti, hogy a bűnözési helyzet elsősorban a büntetések szigorításával javítható. Ez különösen annak fényében problematikus, hogy noha a magyar lakosságot kétségkívül magas bűnözési félelem jellemzi, ennek forrásai nem egyeznek meg azzal a bűnözési problémával, amely a három csapás bevezetésének indokaként szolgált.

Milyen kriminálpolitikai indok áll a módosítás mögött?

Itt sokkal inkább kriminálpolitikai szimbolizmusról van szó, mintsem racionalitásról. Ezt több tényező is jelzi. Mindenekelőtt az, hogy a jogalkotó láthatóan a lakossági elvárásokat kívánta kielégíteni. Ez önmagában nem lenne baj, a probléma ott kezdődik, hogy mellette nem jelenik meg az a szakmai racionalitás, amely hatékonysági és költséghatékonysági szempontból kellően megalapozná a szigorítás indokoltságát. A módosítás indokaként felhozott szempontok ugyanis egyrészt a bűnözési helyzet valótlan képét tükrözik, másrészt elhibázott kriminálpolitikai célkitűzéseket fogalmaznak meg. A „three strikes” törvények amerikai tapasztalatai ugyanis egyértelműen arra utalnak, hogy a modell nem váltotta be a hozzáfűzött várakozásokat. Sőt, miközben mi épp bevezetjük a három csapást, a súlyos következmények miatt az amerikai kriminálpolitika épp kihátrálni készül belőle. A baj az, hogy a lakossági elvárásoknak a szakmai indokoltsággal szembeni prioritása a büntetőpopulizmus irányába tolja el a bűnözéskontroll rendszerét. Ez nem magyar sajátosság, a közvélemény vélt vagy valós punitív igényeihez való politikai igazodás számos kortárs kriminálpolitika alakulását meghatározza, és egy sor olyan intézményt hív életre, amelyek szimbolikus jelentősége messze meghaladja jogpolitikai racionalitásukat. Ez egy veszélyes út, amelyről később nagyon nehéz letérni. Ráadásul a közvélemény „megnyugtatásának” ez a módja nem is feltétlenül szükséges és hatékony. A lakossági attitűdök és elvárások formálhatóak, és a kriminálpolitika alakítóinak nagy felelősségük van abban, hogy ezt milyen irányban teszik meg. A nemzetközi tapasztalatok szerint a lakossági félelmek kiegyensúlyozottabb tájékoztatással, a kriminálpolitikai alternatívákról szóló megalapozott politikai diskurzussal a büntetési rendszer drámai szigorítása nélkül is jelentősen csökkenthetők.

A bűnözési helyzet valótlan képét említette. Ez mit jelent?

A módosítás a súlyos és erőszakos bűncselekmények számának drámai emelkedésére hivatkozik. A statisztikák ezt nem támasztják alá. Az összbűnözés változó dinamikájú csökkenése mellett az erőszakos és garázda bűncselekmények évenkénti ingadozása inkább az ilyen jellegű cselekmények stagnálására utal, amelyből csupán nagy vonalakban olvashatóak ki az öt-, illetve tízéves trendek. Határozottan csökkenő tendenciát mutat a legsúlyosabb személy elleni bűncselekmények, így az emberölések, az emberölési kísérletek és az erőszakos közösülések száma, a rablásoké pedig csaknem ingadozás nélküli állandóságot jelez. A garázdaság a rendszerváltás óta mutat állandó, ám az utóbbi években lassuló ütemű növekedő tendenciát. A hivatalos és közfeladatot ellátó személyek elleni erőszak azonban lényeges emelkedést mutat az elmúlt tíz évben.

Mi ennek az oka?

Ebben az időszakban dinamikusan bővült az a személyi kör, amelynek fokozottabb büntetőjogi védelmét a jogalkotó szükségesnek találta. Hivatalos személlyé vált a pártfogó felügyelő, a közjegyző-helyettes vagy az önálló bírósági végrehajtó-helyettes, és közfeladatot ellátó személy lett többek között a bírósági eljárásban a szakértő, a felsőoktatási intézmény oktatója és kutatója, a polgárőr és a lelkész. A növekvő trend ugyanakkor azért is különösen érdekes, mert az erőszakos bűncselekmények közül a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek sérelmére elkövetett cselekmények kötődnek leginkább a közbizalom kérdéséhez. Az ilyen cselekmények számának növekedése tehát nem elsősorban a büntetőjogi szigorítás, hanem sokkal inkább a jogalkalmazó szervek reformjának, a jogbiztonságon alapuló, kiszámítható jogalkalmazásnak és a reakcióképesség javításának szükségességét veti fel.

Mi lehet akkor a valódi cél? Az elrettentés? Az izoláció?

Ha ez, akkor a módosítás nem számíthat sok sikerre, ugyanis ezeknek a prevenciós eszközöknek a hatásfoka önmagában igen gyenge, és erre számos kutatás bizonyítékul szolgál. Ezekből kiderül, hogy a börtönpopuláció növelése a bűnözés csökkentésének egyik legkevésbé költséghatékony módja. Az elrettentés hatása a konfliktusos, erőszakos bűncselekmények esetében elhanyagolható. Ami az izolációt illeti, ennek várható hatékonyságát megkérdőjelezi az, hogy az új szabályozás valójában egy igen szűk elkövetői csoportot érint, az egyes visszaesői kategóriákba tartozó elkövetők száma ráadásul az elmúlt években folyamatosan csökkent is.

Összességében tehát a „három csapásnak” várhatóan nem lesz számottevő hatása a bűnözésre, mint ahogy önmagában a gyakorlati jelentősége sem lesz meghatározó. Magánál az intézménynél sokkal problematikusabbnak tartom azt a kriminálpolitikai irányt, amelybe a módosítás illeszkedik, és amely hosszútávon igen kedvezőtlen következményekkel járhat. Európai összehasonlításban egyébként is magas börtönráta mellett hazánkban jelenleg olyan kriminálpolitika kezd kibontakozni, amely az amerikai modellhez hasonlóan a büntetések súlyának szigorításában véli megtalálni elsődleges eszközét, azaz még inkább a börtönközpontú szemlélet irányába fog elmozdulni. A világ legsikeresebb kriminálpolitikái és egyben legbiztonságosabb társadalmai – például a hagyományosan „börtönszkeptikus” skandináv országok – azonban nem ezt az utat követik. Ezeknek az országoknak a példája azt bizonyítja, hogy a kriminálpolitika számára kevésbé látványos és drasztikus, ám jóval hatékonyabb és költséghatékonyabb eszközök is rendelkezésre állnak a bűnözés kedvező alakítására. Ezzel szemben a börtönközpontú kriminálpolitikát választó országok hosszútávon óriási társadalmi és anyagi költségeket fizetnek, amelyekkel szemben a biztonságérzet és a közbiztonság területén elért eredmények jellemzően messze alulmúlják mind a várakozásokat, mind pedig a befektetéseket.

Dr. Kiss Anna


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.