A Képíró-perről

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kezdő ügyvéd koromban átvettem egy postai csalásos ügyet egy kollégától, aki kirendelt védőként idő hiányában nem tudta elvállalni. A sokadrendű vádlott az albérlőtársai által kiközvetített „üzlet” során eladta a személyi igazolványát egy számára ismeretlen személynek, aki ezt később pénzfelvételhez használta fel – emlékeim szerint az ügy lényege az volt, hogy belsősök postai utalványokat juttattak a rendszerbe, amelyek értékét különböző hivatalokban vették fel –, és a dolog természete szerint pár hónapon belül meg is bukott a jórészt fiatalokból álló banda.

Védencem, egy kb. 45 kilós, 160 cm magas, tejfelszőke szobafestőtanonc az első tárgyalásra egy cimborájával jött fel egy Pest megyei faluból, aki még cukkolta is, hogy fogkefét hozott-e magával, meg ha börtönbe kerül, akkor az a legbiztosabb, ha amint belökik a cellába, lefejeli a cellabikát – valószínű amerikai börtönfilmeken szocializálódott, vagy az itthoni sittes szubkultúrából ragadt rá valami –, mindenesetre a nyomozati iratokból nem derült ki, hogy tudott volna róla, mire fogják használni a személyijét, bűnsegédként megvádolták csalással is.

Én még naivan bízva abban a jogelvben, hogy bűnsegédként valakit csak akkor lehet elítélni, ha a tudata előzetesen kiterjedt a bűncselekmény minden elemére – plasztikus példával élve, ha valaki kölcsönad egy csavarhúzót egy betöréshez, de azzal egy gyilkosságot is elkövetnek betörés közben, mert rajtakapták, akkor a csavarhúzó kölcsönző a gyilkosságban nem, csak a betörésben bűnsegéd –, arra számítottam, hogy védencem okirathamisítás miatt legfeljebb pénzbüntetést kap. A festősegédet később nem kísérgette már el senki, visszaútra vonatra sem volt pénze, vonatjegy mellett később valami kajára is meghívtam a tárgyalásokat követően, miután kibökte, hogy aznap még nem evett semmit.

Egy év letöltendőt kapott bűnsegédként, megállta a helyét a társtettesi minősítés. A bíró szerint tudnia kellett, hogy az igazolványt ilyen célra is „felhasználhatják”. A letöltendő börtönbüntetést másodfokon is helybenhagyták, remegve hívott fel a börtönbehívó kézhezvétele után, lehet-e még valamit tenni, esetleg pénzzel meg tudja-e váltani a börtönt. Börtönbéli érdekérvényesítő-képességével tisztában lehetett addigra, gondolom, a cimborái felvilágosították, mi vár rá, különösen annak a fényében, hogy az alkata és anyagi lehetősége mellett vezetéknévként a „cseléd” szó profánabb szinonimáját örökölte. A történethez szorosan hozzátartozik egy hasonszőrű vádlott esete, akit az egyik volt tanárom védett a büntetőjog tanszékről, ő egy sporttáskát adott kölcsön a társaság egyik tagjának, állítása szerint fogalma sem volt, mire. Később ebben a táskában hozták el a pénzt a postáról. Az ügyvédje engem kért meg, hogy az ítélethirdetéskor jegyezzem fel, mit kapott a védence, mert nem tudta megvárni. Amikor telefonon este közöltem, hogy az eredmény két év, a táskáért, először káromkodott egyet, majd így kommentálta, eszerint jobban járt volna, ha az ő védence is inkább eladja a személyijét, akkor legalább némi pénzt is lát.

Hogy mi köze mindennek a Képíró-ügyhöz? Látszólag persze semmi, egy vagyon elleni bűncselekmény szokványos ítélkezési gyakorlatát csúsztatás összemosni egy háborús bűntett miatt húzódó eljárással. Ha csak annyi nem, hogy létezik egy kikristályosodott ítélkezési gyakorlat a bűnsegédi magatartás megítélésében, amelyet, mint ahogy a fentiekben láttuk, igencsak szűkítően, a vádlottra kedvezőtlenül alkalmaznak a bíróságok.

Az általam ismert tények szerint – amelyeket egy sajtóper során pont Képíró ügyvédei tártak a bíróság elé – az igaz, hogy a vádlott csendőrparancsnokként részt vett a „a gyanús” elemek ellenőrzésében, de a vádlott alárendeltjei az ügyészség vádja szerint is „csak” négy ember haláláért voltak felelősek. A Képíró által vezetett különítmény, amellett, hogy személyesen is követett el emberéletet követelő atrocitásokat, Képíró által is elismerten adott át begyűjtött személyeket továbbkísérésre. A sajtóper során az is tényként merült fel, hogy személyi azonosság megállapítása végett a leventeotthonba szállították a begyűjtötteket vagy a strandra, ahol a lékekbe lőtték őket.

A Képírót első fokon felmentő ítélet szerint „az újvidéki vérengzést megelőző, a karhatalom tagjai által Délvidéken elkövetett gyilkosságokról nem feltétlenül kellett tudnia Képírónak, a történteket az ottani katonai vezetés elhallgatta a felsővezetés elől”.

Csak arra nem tér ki ez az indokolás, hogy a kivégzések a Képíró által vezetett begyűjtéssel egy időben is folytak. És mivel az tagadhatatlan, hogy a környéken akkor nem zajlottak harci cselekmények, a folyamatos késő esti fegyverropogás azért valószínű, hogy nem volt mindennapos háttérzaja az újvidéki Duna-partnak. Újvidék nem túl nagy város, még ma sem, ahhoz, hogy feltűnjön ez a jelenség egy fegyveres szervezetnél tisztként tevékenykedő, meglehetősen képzett és tapasztalt személynek, hacsak azt nem gondolta, éjszakai lőgyakorlatozás folyik párhuzamosan a városszélen és szórványosan a kijelölt városrészekben, és mindennek semmi köze sincs a civil lakosság megcsappanásához.

A sajtóper során – tegyük hozzá, nem Képírótól, hanem az őt képviselő egyik, az alapügyet kellő mélységgel ismerő ügyvéd szájából – az a paradoxon is elhangzott, hogy a volt csendőrparancsnok azért nem állt ellen a szóbeli parancsnak, annak ellenére, hogy hiába kért írásbeli megerősítést – és nem kapott, mert ez abban a szubkultúrában parancsmegtagadásnak minősült volna –, miközben az emberei a tudta nélkül, parancsa ellenére követték el az atrocitásokat. Ezeket az ellentmondásokat a másodfok vagy helyre teszi, vagy nem, talán majd valaki ismeri a bírák közül a táskás-személyis ítéletet.

Viszont még mindig meghökkentő az összebeszélés nélküli összhang, hogy milyen körítés övezi az összes ilyen eljárást világszerte, legyen az II. világháborúból visszamaradt lágerőr, argentin junta-parancsnok, kambodzsai vörös khmer filozófus, ruandai rádióműsor-vezető vagy délszláv szabadcsapatvezér. A rosszabbik esetben háborús hősként is ünnepelt, megtört, tisztességben megőszült öregemberként körbemédiázott vádlott még azokban is szánalmat kelt vagy kétségeket ébreszt az üggyel kapcsolatban, akikben még egészséges igazságérzet munkálkodik. Minek a régi ügyeket bolygatni, régi sebeket feltépni, miért nem hagyják már békén szegény öregembert, biztos, csak parancsot teljesített, árt a társadalmi megbékélésnek, a zsidó holokausztbiznisz vagy a liberális, kommunista összeesküvők ármánya… A jog a nehézkes eszközeivel csak nehezíti a tisztánlátást, bizonyítékok tűnnek el, nehéz találni élő tanúkat, az időmúlás miatt rendkívül nehéz elhatárolni és megfelelő tényállásba beleszorítani az elkövetett cselekményt, és nem ritkán a jogszerűség, az eljárás tisztaságára is ügyelő bíráskodás sem az igazságos ítélkezésbe vetett hitet erősíti. Nem segít az ilyen ügyeknek a „szelektív” igazságszolgáltatás sem, joggal vetik fel például, hogy az Irakban és Afganisztánban elkövetett amerikai és más résztvevő NATO-tagok katonái által elkövetett túlkapásokat miért nem vizsgálják nemzetközi szinten ilyen vehemenciával. Miközben köztudott, hogy eme jól szituált hadseregekből is a külföldi missziókba azért jelentkeznek jó néhányan, mert háborús környezetben sokkal többet megengedhetnek maguknak, mint otthon, és bármilyen fejlett fegyelmi kultúrával is rendelkezzen egy adott ország hadserege, kifelé a mundér becsülete mindig is sokkal fontosabb marad.

És ha a közvetlen közelünkben, a szemünk előtt lezajlott délszláv konfliktus tanulságait próbáljuk értékelni, majdhogynem rosszabb üzenete van a háborús bűnösök feletti hágai törvénykezésnek, mintha házon belül megoldották volna. Politikai zsarolásra használják, nem koherens feltételhez kötik a gyanúsítottak kiadatását mindkét oldalról, a kis tömeggyilkosságok elsikkadnak, a nagyot elkövetők hőssé válnak, az aknamezők mind az áldozatok hozzátartozói lelkében, mind a Mostar-közeli hegyekben vagy a magyar határ mellett ottmaradtak.

Személyesen hallott történetek alapján is tapasztaltam, milyen nehéz egy etnikum emlékezetében is pontos elhatárolódást találni a háborús bűn és a hősiesség között. Szarajevóban forgattunk dokumentumfilmet a kilencvenes évek végén, a város megmentése miatt hősként is tisztelt egykori maffiózóról, Muša Topaloviæ „Caco”-ról. Amikor a szerb hadsereg először le akarta rohanni Szarajevót, a bosnyákoknak nem voltak a városban fegyvereik – kivéve a gengsztereknek. Caco, az egykori zenész és pénzváltó, illetve pénzbehajtó szervezte meg a város védelmét, összefogásra buzdítva a helyi bűnözi csoportokat, sikerült is szinte puszta kézzel és kézifegyverekkel megállítani a szerb támadást, ez volt a hírhedt zsidó temetői csata. A bosnyákok lélegzethez jutottak, és megszervezték a tartós védekezéshez elengedhetetlen reguláris hadsereget. Caco is kapott egy hadtestet. Viszont az ostrom nagy üzlet volt, és nem tudta megtagadni a múltját. Hadteste segítségével átvette az irányítást a csempészet, köztük az embercsempészet fölött, védelmi pénzt szedett, civileket lőtt agyon csak úgy, vagy kényszersorozott, rettegésben tartva a város egy részét. Végül valami üzleti vitába keveredett a belügyminiszter fiával, akit lelőtt. Ez megpecsételte a sorsát, hadtestének kaszárnyáját egy különleges alakulat felszámolta – miközben a szerbek röhögve nézték az egészet a hegyekből. Cacót állítólag maga a belügyminiszter lőtte fejbe a Bascarsiján, a város történelmi főutcáján.

Vajon mi történt volna Cacóval, ha életben marad? Szarajevó hőseként éldegélne-e megbecsült polgárként a tisztára mosott, összeharácsolt vagyonon ülve, vagy bujkálna a hágai törvényszék elől? Hány tényállást sikerülne rábizonyítani egy eljárásban? És hány embernek szolgáltatna igazságot, ha életfogytiglant kap? És a média hogyan kezelné az ügyet? És mennyire tipikus a fenti történet, hány „Cacóról” nem tud a közvélemény?

Bármilyen messzire vezetnek a fenti kérdések, elemi érdeke mindannyiunknak, hogy ne engedjük lerombolni, súlytalanná tenni azokat az intézményeket, amelyek a háborús bűncselekmények feltárásán és elszámoltatásán dolgoznak. Hiába tűnik úgy, mintha ez az egész már régen nem az áldozatokról szólna, ez csak látszat, hiszen az áldozatok tudják általában legkevésbé hallatni a hangjukat, főleg, hogy nemcsak róluk, hanem mindannyiunkról, mint potenciális áldozatokról is szólnak ezek az eljárások. Naivság azt hinni, hogy ez csak mással történhet meg. Az igazságszolgáltatás, minden anomáliája ellenére, még mindig a legjobb megoldás, s még nem is találtak ki jobbat, ha csak azt nem tekintjük adekvát megoldásnak, hogy a bűnöst személyes bosszúból a belügyminiszter lövi fejbe a főutcán.

És ha egy ilyen per bulvár tudósítása kapcsán nemcsak egy megtört, kórházból a bíróság elé citált öregembert látnánk, hanem a Dunába lőtt Steinenberg házaspár felpüffedt arcát vagy az ágyában magatehetetlen betegként fejbe lőtt Weisz Irén mennyezetre fröccsent agyvelejét is, akkor sokkal eredménytelenebbül tudnának fröcsögni egyesek, hogy ez csak a holokausztbiznisz önigazoló fesztiválja.

Dr. Bodolai László

---