A megfizethető luxus: nyaralás egy óceánjárón

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Senkinek sem megfizethetetlen egy nyaralás egy óceánjárón, akinek amúgy is telik valamilyen utazásra – állítja Luxus az óceánon című könyvében dr. Érsek M. Zoltán, aki impozáns kiállítású kötetével kimondatlanul is arra buzdítja az olvasót, hogy bátran próbáljon ki turistaként egy óceánjárót, mert felejthetetlen élményben lesz része.

Kettős értelemben is jó címet választott kötetéhez az egykoron jogászként végzett szerző. A cím egyrészt utal arra, hogy a turizmus számára épített óceánjárók valóban minden luxussal felszerelt ­óriáshajók, másrészt pedig arra, hogy hosszú évszázadokon át tűnt elképzelhetetlen luxusnak, hogy valaki csak azért szálljon hajóra, hogy élvezze az utazást, hogy csupán szórakozzon, kikapcsolódjon.

A tenger sokáig az ember meghódítani való ­természeti csodája volt. Az egyre fejlődő vízi alkalmatosságok segítségével később új tájakat, kontinenseket fedezett fel. Hódítások, zsákmányszerzések, csaták főszereplőivé váltak az egyre nagyobb hajók, majd áruszállítás, postai szolgáltatás fűződik e valóságos monstrummá váló közlekedési ­eszközhöz, melyet csak a XIX. században kezdtek utasok szállítására is használni. És csupán az elmúlt század gyermeke a tenger- és óceánjárók üdülő- és szállodahajókká alakítása.

A szerző rövid történelmi visszapillantásában ­érzékletesen írja le, miként kapott a különböző ­korokban egyre nagyobb figyelmet az óceánjáró. A XIX. század közepétől már az európai kivándorlók álma volt, hogy legalább egy negyed-, harmadosztályra szóló jegyet vásárolhassanak maguknak egy Amerika felé induló járatra. Ám a tengerrel ­rendelkező országok kormányai is mind nagyobb ­figyelmet szenteltek az utasszállító hajókra, csakúgy, mint az építtetőikre és az üzemeltetőikre, mert e hajók csapatszállításra is kiválóan alkal­masak lehettek hadi helyzet idején. Megismerjük a Kék Szalagért folytatott versengéseket, és nem maradhat ki a Titanic 1912. áprilisi katasztrófája sem.

 

A második világháborút követően a menet­rendszerűen közlekedő óceánjárók a fénykorukat ­élték, ám amikor 1958-ban a Pan Am amerikai lé­gitársaság New York és Párizs között elindította ­repülőjáratát, a transzatlanti közlekedés döntő ­fordulatot vett. Ettől kezdve az óriáshajók sze­repe fokozatosan megváltozott. Már nem az volt a cél, hogy hagyományos közlekedési eszközként juttassák el sietős utasaikat egyik pontból a távoli másikig, hanem az, hogy kellemes tengeri, utazási élményeket nyújtson, és szinte észrevétlenül ússzon be újabb és újabb kikötőkbe, így fedeztesse fel turista utasaival a világot. Ez az utazás már nem a sebességről, a gyors megérkezésről szól, ­hanem a pihenésről, az élményszerzésről. Hiszen a ma ­embere, aki a földön és a levegőben szupergyors járműveken halad, már nem a sebességre vágyik az óceánon. Így aztán hatalmasabbnál hatalmasabb szállodahajók épültek, álltak forgalomba, és a tengerjáró hajók manapság már soha nem látott attrakciókkal, kényelmi szolgáltatásokkal várják utasaikat.

Dr. Érsek M. Zoltán saját élményeit is meg­osztva, érzékletesen mutatja be, miként üzemelnek, milyen hagyományos és luxusszolgáltatásokat nyújtanak a cruise-ok, azaz az óceánjárók. Tapasz­talatai szerint ezek a szállodahajók színvonalukban semmivel sem maradnak el egy ötcsillagos szállodáétól, azzal a különbséggel, hogy szolgáltatásukat megfizethető áron lehet igénybe venni. Az árkülönbségek csupán abból fakadnak, hogy ­valaki ablaktalan belső kabinba kéri szállását vagy a belső sétálóutcára, tengerre néző, ablakos szo­bába, esetleg erkélyt is igényel-e hozzá. Az már ­senkit sem érdekel, hogy a fedélzeten lévő többemeletes átriumba melyik kabinból érkezünk. Hogy melyik éttermet, bárt, kaszinót, diszkót, úszó­medencét, csúszdát, jakuzzit, színháztermet, sportpályát (tenisz- vagy kosárpályát) választjuk, már kedvünkön múlik. De igényektől és pénztárcától függően választhatunk akár lakosztályt is. Fényképek, dekoratív alap­rajzok mutatják be, milyen is egy lakosztály – zongorával a sarokban – vagy egy átlagos szoba a legeslegújabb óceánjárókon. Kiderül az is, hogy akár húszféle szobakategória között is böngészhetünk, melyik felelhet meg számunkra.

 

A képekkel gazdagon illusztrált kiadvány erénye, hogy a szerző az olvasót – a leendő vagy már gyakorlott utast – praktikus tanácsokkal is ellátja; hol lehet jelentkezni egy tengeri utazásra, mikor, milyen feltételekkel, garanciával vásá­roljuk meg jegyünket, érdemes-e last ­minute-akcióra várnunk. Hogyan, mikor, milyen pénznemben kell fizetni, mi a helyzet a borravalóval, miként juthatunk el a kikötőbe, ahonnan a hajó indul, vannak-e csomagsúlyhatárok, mit vihetünk fel a fedélzetre és mit nem, kell-e valamiért külön fizetnünk a fedélzeten, s ha igen, miért. És vajon van-e tizenharmadik emelet az óceánjárókon, és hogyan fest egy orvosi rendelő a hajón. Tippeket is kapunk, mire figyeljünk, amikor kiválasztunk egy-egy utat, hajótársaságot vagy óceánjárót. Mit mérlegeljünk döntésünkkor, attól függően, hogy párunkkal kettesben vagy családdal, kisebb gyermekekkel, vagy baráti társasággal szeretnénk útra kelni.

Hiteles képet kaphatunk erről az érdekes piaci világról, megtudhatjuk, mely társaságok e luxus építmények meghatározó üzemeltetői, megismerkedhetünk a világ legnagyobb hajóival, a monumentális, sokemeletes úszó városokkal. Képzeletben máris a 339 méter hosszú, 56 méter széles, tizenhét emeletes Freedom of the Seas fedélzetén lehetünk, az óceánjáró látványrajzát tanulmá­nyozva. Sziklamászó fal, minigolfpálya, pezsgőfürdő kilátással, szörf- és úszómedence, kocogópálya, korzó, fitneszközpont, színház mind-mind ott ta­lálható a fedélzeten, hogy kiszolgálja háromezer-hatszáz utasát. (Ha felállítanánk a hajót, tizenhét méterrel magasabb lenne, mint az Eiffel-torony…)

A piac negyedével büszkélkedő Royal Caribbean International hajóstársaság másik ékessége az Independence of The Seas, melynek étlapját is böngészhetjük, és képzeletben ott sétálhatunk a világ ­legnagyobb óceánjáróján is, az Oasis of the Seas promenádján. Három év alatt, Finnországban épült meg a ma Fort Lauderdale kikötőjében otthonra lelt ­óriás, mely vendégeinek valóban az élmények oázisa. Az Oasis látványrajzán jól rajzolódik ki a ­sétáló főutca, a királyi terasz, odaképzeljük ma­gunkat a parkokba, a golfdűnékhez, a sportköz­pontokba vagy az élményparkba, gyermekeink ott ülnek a körhintán, és figyeljük a bátrakat a kötél­csúszó-­pályán.

Érdekes táblázatban hasonlíthatjuk össze a világ tíz legnagyobb luxus óceánjáró mé­reteit és tulajdonságait, ismerhetjük meg a hajók kiindulási pontjait, azaz kikötőit ­Barcelonától Miamiig, Southamptontól Sydneyig.

E könyv révén gondolatban egy gigantikus hajón ringatózhatunk a tenger közepén, de a kiadvány ahhoz is kedvet, tanácsot és tippet ad, hogy ez a ­valóságban is megtörténhessen.

Érdekességek az óceánjárókról

A világ jelenlegi legnagyobb hajója a Royal Caribbean International óceánjárója, az Oasis of the Seas és ikertestvére, az Allure of the Seas. Az Oasis megépítése 1,4 millió amerikai dollárba került. A hajó hossza 361 méter, szélessége 60 méter, súlya 225 tonna, 6296 vendég utaztatására ­képes, akiket 2400 tagú személyzet tud ­kiszolgálni. A 200 ezer tonnánál nehezebb, 50 ezer négyzetméternél nagyobb külső felületű hajó csuklómozdulatokkal is precízen irányítható. 42 kilométeres végsebességét három 18 590 és három 24 780 lóerős dízelhajtómű biztosítja. A nagy preci­zitást követelő manővereket emellett négy, egyenként 7380 lóerős motor segíti. A hajó belső átrium részeiben található zöldellő parkban 12 ezer élő trópusi fa és bokor ta­lálható. A világ korábbi első, ma harmadik legnagyobb hajója, az Independence of the Seas, melyen ­naponta 1260 tonna friss vizet fogyasztanak és 35 100 kg jégkockát állítanak elő. 18 ezer adag ételt készítenek csúcsidőben a három hatalmas konyhában. Az utasokat háromszáz pincér ­szolgálja ki. Az utasok, valamint a személyzet tagjai hetente 90 ezer tojást, 75 ezer liter tejet, 60 tonna gyümölcsöt és zöldséget és 18 ezer szelet pizzát fogyasztanak el. Egy kisebb hajó megépítése, mint amilyen a Celebrity Equinox is 750 millió dollárba kerül. Ezen a 315 méter hosszú hajón 2850 utas fér el, akiknek utazását 1250 tagú személyzet teszi ké­nyelmessé. 2012-ben 19, 2 millió utast szállítottak a luxus óceánjárók, több mint négy százalékkal többet, mint 2011-ben. A tengerhajó-turizmus csaknem 30 milliárd dollárnyi forgalmat ért el, mely 9,5 százalékos növekedés az előző évhez képest. Észak-Amerika legnagyobb hajótársaságánál, a World Travel Holdings-nál 2013 első negyed­évére nyolc százalékos, az év második felére harminc százalékos növekedéssel számolnak az ­előfoglalások alapján. A hajókon nagy gondot fordítanak a higié­niára. Ha az utasoknak akár csak egy szá­zaléka azonos kórokozótól betegszik meg, a szobájukban kell maradniuk karantén alatt, és a hajón attól kezdve fokozottan ügyelnek arra, hogy az utasok használjanak kézfertőtlenítőt. Az ételt kínáló részeket kordonnal kerítik el, és a vendégek büfé­éttermekben, a korábbi önkiszolgáló részen is csak a személyzet tagjaitól kérhetnek ételt. Ilyenkor a személyzet valamennyi ­tagja segédkezik a felszolgálásban, beleértve a színészeket, táncosokat, bűvészeket is.

Exjogász a fedélzeten

Az utazáskedvelő szerző, dr. Érsek M. Zoltán ­jogász, újságíró. Az ELTE jogi karán szerzett diplomát, majd több napi- és hetilapnál dolgozott. 1998 óta Az Utazó magazin tulajdonos-főszerkesztője, emellett számos televíziós dokumentum-, utazási és gasztronómiai film rendező-­operatőre.

Az egyetem elvégzését követően dolgozott jogi pályán vagy egyből az újságírói szakmát választotta?

Jogi pályafutásom nem volt hosszú életű. Mivel a nyolcvanas évek közepén, amikor az egyetemet elvégeztem az ügyvédi pálya rendkívül zárt volt és ebbe a körbe csak rendkívül jó tanulmányi eredménnyel, vagy ismeretséggel lehetett be­jutni és én egyikkel sem rendelkeztem, a Kőbá­nyai Vasöntődében lettem vállalati jogászgya­kornok. A munka nem hozott izgalomba, mivel a nap jó része azzal telt, hogy a kollégák az ebédidőt várták és az általuk vitt ügyek sem követeltek túlzott kreativitást. Ráadásul reggel hétkor kezdődött a munkaidő, és amikor egyszer elkéstem, zárva találtam a bejárati vaskaput. Sztrájk van? – kérdeztem viccesen, mire mondták, hogy nem, hanem elkéstem és felírják a nevemet. ­Miután nem akartam szégyent hozni édesapámra, aki ennél a cégcsoportnál volt az egyik vállalat vezetője, inkább olyan munkát kerestem, ami érdekelhet. Mivel a közjegyzői munka akkor a szakma kevéssé meg­becsült része volt, azt pedig nem éreztem, hogy bíróként hibátlan döntéseket hoznék, az egyik ismerősöm által remek színekkel ecsetelt újságírás felé fordultam, ahol rend­kívül jó alapot jelent a jogi egyetemen szerzett ­tájékozottság, szemléletmód, problémaérzé­kenység és a forrásanyagok gyors felkutatásának, megértésének képessége. Külön érdekesség, hogy abban az időben jártam az egyetemre, amikor olyan tanároktól hallgathattunk, akkor még merésznek politikai és történelmi részleteket, ­nézeteket, akik azóta a kormányzás és az államigazgatás meghatározó pozícióiba kerültek, miként néhány évfolyamtársam is komoly politikai karriert futott be azóta.

Jogi témájú cikkeket is írt, vagy nagyon eltá­volodott a jogászi pályától?

Mindezek után talán nem meglepő, hogy ha néha gondoltam is arra, mennyire érdekes lenne a jogi pálya – már csak azért is, mert időközben a ko­rábban lenézett vállalati jogászkodás is egészen új dimenzióba került –, és mennyire érdekes ­lenne ügyvédként végigvinni egy izgalmas ügyet, végül is messze kerültem a pályától. Mindössze annyi közöm maradt hozzá, hogy a jogi szemléletem megmaradt, ami több pereskedés elkerülé­sében segített, és így gyakorlatilag sosem volt szükségem arra, hogy ügyvédet bízzak meg az ügyeim vitelével.

Miért éppen a luxus óceánjárókat választotta könyve témájául?

A jogász háttér azért is szerencsés volt, mert a kezdetektől fogva gazdasági újságíróként tevékenykedek, ahol fontos, hogy az ember megértse és elemezze a helyzetet. Az egyetemen ráadásul a jog mellett közgazdaságtant is tanultunk, amelyhez kapcsolódóan már szintén a legmodernebb szemléletet sajátíthattuk el. Ez pedig az ­önálló cégalapításkor is jól jött, miként akkor is hasznos volt, amikor 1998-ban, az ország első turisztikai magazinját Az Utazót megalapítottam.

A magazin révén kaptam azokat a meghívásokat, amelyeknek köszönhetően a vízre bocsátást kö­vető első utak során több óceánjárón is látogatást is tehettem. Így jutottam el többek között a világ korábbi, majd a jelenlegi legnagyobb óceánjárójára a Freedom of the Seas-re és az Oasis of the Seas-re. Mindegyik élmény olyannyira meghatározó volt a számomra, hogy egy a családdal eltöltött tíz­napos út során elhatároztam, hogy ­elsőként Magyarországon, megírom ezt a külön­leges, sokak által csodált és egyre többek által megélt világot. Így született meg a Luxus az ­óceánon című könyv, amelynek – azt gondolom –, éppen azért rend­kívül kedvező a fogadtatása, mert ez az egyre népszerűbb utazási és nyaralási forma azokat is érdekli, akik már utaztak ilyen csodálatos hajón és azokat is, akik még csak szeretnének menni rajta.

Bizonyára folyamatosan nyomon követi a világ óceánjárói körül zajló eseményeket. Mennyire vetette vissza az óceánjárós luxusnyaralások iránti érdeklődést a Costa Concordia 2012. ­ja­nuár 13-i sajnálatos katasztrófája?

Első hallásra talán meglepő, de ez a baleset – ami a kapitány fegyelmezetlensége és alkalmatlan­sága, mondjuk ki gyávasága miatt vezetett több ember halálához –, csak rövid ideig és kevéssé vetette vissza az óceánjáró-businesst. Ez a visszaesés is inkább abból fakadt, hogy miközben az első hajózók egy kicsit kivártak, a bennfentesek késleltették a foglalásaikat, remélve, hogy csökkennek az árak. Ez azonban nem volt jelentős, ­miközben az évi 20 millió utast és csaknem harmincmilliárd dollár forgalmat regisztráló szakma az előfoglalások alapján, 2013-ban tovább folytatja jelentős növekedését.

A Costa Concordia több mint négyezer-kétszáz utasából és legénységéből harmincketten haltak meg. Az olasz fogyasztóvédelmi szövetség adatai szerint a Costa Concordia túlélőinek 30 százaléka fogadta el a Costa Crociere hajótársaság által kártérítésként felajánlott, fe­jenként 14 ezer eurós összeget, a többiek ­ügyvédhez fordultak. A katasztrófa magyar ­áldozata, Fehér Sándor hozzátartozóit és több károsultat Peter Ronai magyar származású New York-i ügyvéd képviseli. Mit hozhat egy ilyen per végkimenetele, illetve milyen eredménnyel zárulhatnak a további perek?

Azt gondolom, hogy a hajóstársaság azért igye­kezett mihamarabb egyezségeket kötni, mert ­tisztában van azzal, hogy nem sok nyernivalója lehet. A kérdés már csak az, hogy ki, milyen érvekkel, mekkora kártérítést tud magának elérni. A tárgyalás Olaszországban kezdődött, de azt gondolom, hogy itt hosszú és időigényes folyamat következik azok számára, akik anyagiakban is a végsőkig elmennek – a Fehér család a hírek szerint 42 milliárd forintos követelést nyújtott be. Egy biztos, amennyiben az amerikai joghatóság is felmerül, az nagyban megnöveli a magas összegű kártérítés, vagy egyezség esélyét.

Melyik az az út, ahová visszavágyik, illetve amelyik az álmai között szerepel, és javasolná 2013-ban másoknak is?

A Luxus az óceánjárón kötet következő kiadásában mutatom majd be azokat az útvonalakat, amelyek az utazók toplistáját vezetik. A magam részéről a norvég fjordok közé vágyom leginkább, de – különösen a családommal –, bármikor, bármelyik útra szívesen útnak indulnék, ha erre minden szempontból lehetőségem nyílna.

Hová fejlődhet ez a sokak számára elérhető ­luxusturizmus, mekkora jövőt lát a cruise-businessben?

Úgy vélem, hogy a fejlődés határai beláthatat­lanok. Ki gondolta volna néhány évtizede, hogy ezeken a hajókon mára valódi csúszdaparkok ­szórakoztatják az utasokat és az árak is olyan irányba haladnak, hogy a legolcsóbb kabinokat már bárki meg tudja fizetni, aki egy repülős charterutazást megengedhet magának?

Az írás az Ügyvédvilág 2013. márciusi számában jelent meg.

---