„A Metropolitan vagy a MüPa nem hobbi, hanem az értelmiségi lét része”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Budapest egyik legnevesebb, s legdrágább, a legnagyobb hazai és multinacionális cégeket képviselő ügyvédi irodájának alapító résztulajdonosa, aki idestova húsz éve kétlaki életet él: New Yorkban éppúgy otthonra lelt, mint a magyar fővárosban. Nem csoda, hisz a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda tengerentúli kirendeltsége is állandó odafigyelést igényel; ezért hát a hangversenyimádó Nagy Péter a Müpában és a Metben is otthonosan mozog. Bár az előbbit méretei miatt nehezen szokta meg, mára megkedvelte, de bármelyik nézőterén üljön is, ha nem tetszik, amit hall, a szünetben feláll és hazamegy.

Közös irodájukban a másik névadó alapító, Nagy Péter egykori egyetemi csoporttársa, Trócsányi László volt alkotmánybíróként éppúgy szüneteltette ügyvédi praxisát, mint most, párizsi nagykövetként. A politikai szellőváltások vádja – leginkább a versenytársak jóindulatának köszönhetően – az iroda életét két évtizede „ide-oda lengeti”, miközben Nagy Pétert ez izgatja a legkevésbé. „Fontos ez? Egy független, szakmailag elsőrangú ügyvédi irodában a politikai pártállás nem szempont, nálunk mindenféle vallású munkatárs dolgozik, leginkább ateista, és csakis a munkánkra koncentrálunk”. Sólyom László volt köztársasági elnök is tanácsadója az irodának, ám funkcióját államfővé választása óta szünetelteti, s „nem valószínű, hogy visszatér”. Bár az előző rendszert Nagy Péter szívből utálta, ami a társadalmi-kisebbségi kérdéseket illeti, a szó nemes értelmében szocialista felfogású, ha viszont erkölcsről van szó, maximálisan konzervatív, „a munka, a gazdaság és a szabadságjogok tekintetében azonban abszolút liberális vagyok; nem érdemes tehát senkit sem beskatulyázni”. Familiáris szabadelvűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy lánya grafikusnak tanul San Franciscóban, középső gyermeke, Ignác angolt tanít egy borsodi suliban cigánygyerekeknek, hogy egy év múlva az USA-ban folytassa egyetemi tanulmányait, a legkisebb Nagy, Klára pedig cukrászatot tanul Párizsban, a híres Le Cordon Bleu akadémián. „Laza család vagyunk, nálunk mindenki azt csinál, amit akar”.

A Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda nemcsak elegáns budai környezetben van, de ehhez méltóan mintha az alkotmánybírák, alkotmányjogászok szakmai elitklubja is lenne egyben. Az Ön alapítópartnere, Trócsányi László bő három évig volt a taláros testület tagja, jelenleg párizsi nagykövet, az iroda tanácsadója pedig Sólyom László volt államfő, az Alkotmánybíróság első elnöke. Vezető munkatársa, Bogdán Tibor a Németh-kormány Igazságügyi Minisztériumának közjogi ügyekért felelős miniszterhelyettese volt, az Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságon, majd az Antall-kabinetben közigazgatási államtitkárként regnált. Szándékosan gyűjtötte maga mellé ezeket a prominens szakembereket, akiknek a neve akár ajánlólevélként is szolgálhat az ügyfelek toborzásában?

Ez szerencsére ma már egyáltalán nem szempont, az ügyfelek e nélkül is eltalálnak hozzánk. Szó nincs szándékos „rangkórságról”, az persze kétségtelen, hogy valóban ad egyfajta szakmai eleganciát az irodának, ha ilyen neves, elismert munkatársai, tanácsadói vagy partnerei vannak. De hadd kezdjem a végéről: Bogdán Tibor kitűnő jogász, ügyvéd, a mi irodánkból ő csinált valódi, működőképes szakmai műhelyt. Az ő érdeme is, hogy hamar Budapest legnagyobb ügyvédi irodájává nőttük ki magunkat. Ebben kétségkívül szerepet játszhatott az ő közigazgatási-szervezési tapasztalata. Trócsányi László egyetemi csoporttársam volt, máig tartó jó barátság fűz össze minket. A rendszerváltáskor mindketten külföldön dolgoztunk, ahonnan 1991-ben tértünk vissza; ő Belgiumból én az Amerikai Egyesült Államokból. New Yorkban egy évet töltöttem el a Coudert Brothersnél, ahová az amerikai ügyvédi kamara szakmai programjának részeként kerültem. A modern üzleti és kereskedelmi joggal foglalkozó iroda egyik fő területe a cégalapítás, így amikor ott voltam, például mi segítettük a Philippe Morris Moszkva melletti gyárának megszervezését, oroszországi bejegyzését és megtelepedését. Teszem hozzá, sok világváros mellett a Coudert Brothers-nek Moszkvában is volt irodája. A cégnél szerzett sok-sok tapasztalat jó iskolának bizonyult a későbbiekben, amikor már a saját praxisunkat vezettük. A Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda végül 1991. október elsején nyitott meg hivatalosan. Hamarosan, 1993-ban New Yorkban is irodát indítottunk, ahol kezdetben olyan amerikai cégeknek dolgoztunk, melyeknek voltak magyar vonatkozású ügyei, később pedig a hazai cégek USA-beli képviseletét is kezdtük ellátni. Jelenleg például mi képviseljük az OTP-t egy chicagói bíróságon zajló nagy perben. Svájcban is próbálkoztunk a praxisnyitással ’92-ben, ott leginkább adóügyeket vittünk, ám a ’90-es évek végére a konkurencia lényegében kiszorított minket a helyi piacról. Ami pedig Sólyom Lászlót illeti, ő azután került hozzánk, hogy leköszönt az Alkotmánybíróság éléről, s elhagyta a testületet. Neki személyes kapcsolatai voltak nálunk, nemcsak Bogdán Tibort ismerte jól, de az irodánkban szintén tulajdonostárs, Csehi Zoltánnal például az egyetemi évek alatt szobatársak voltak. Amióta azonban Sólyom Lászlót köztársasági elnökké választották, működését természetesen szünetelteti, s tudomásom szerint ezen nem is áll szándékában módosítani. Ami természetesen érthető és akceptálható döntés egy volt államfő esetében.

Ön jól ismeri Amerikát, ott a volt elnökök simán visszatérnek a polgári-üzleti életbe. Nálunk ez miért nincs így?

Az Egyesült Államok sok tekintetben, így ebben is egészen más, mint Magyarország. Nálunk egy politikusnak, pláne egy vezető tisztségű, az első számú közjogi méltóság hivatalát viselő embernek más a megítélése, nem fogadja vissza úgy a társadalom, vagy a szűkebben vett szakma, mint az kívánatos vagy indokolt lenne. Egyébként is, amíg nálunk aktív volt, Sólyom László akkor is legfőképpen alkotmányjogi tanácsokat adott. Jellemző rá, hogy egy fix szakmai és erkölcsi normájú ember, akinek három feltétele volt, amikor elvállalta nálunk a munkát. Az egyik, hogy csak olyan ügyeket vállal, amelyekben biztosan igazunk van, a másik, hogy csak és kizárólag az alkotmányjog területén dolgozik. A harmadik, legjellemzőbb kritériuma pedig az volt: soha nem írja le azt, hogy „Tisztelt Bíróság!”. Ebből is látszik, hogy ő elsősorban akadémikus szintű elméleti jogtudós, nem pedig a napi peres vagy egyéb cégügyekben eljáró jogász.

Említette, hogy például másik munkatársa, Csehi Zoltán is tulajdonostárs. Megnézve az iroda felépítését, ebből a szempontból úgy működnek, mint az önök által képviselt profi cégek. A Nagy és Trócsányi nem egy szokványos ügyvédi praxis, az irodaház egy valódi vállalatot sejttet. Első látásra kicsit hasonló, mint a népszerű, Golden Globe-díjas amerikai televíziós sorozatban, a Férjem védelmében, amelyben a neves New York-i iroda, a Diane Lockhartnál komoly csapatmunka folyik falakon belül és kívül is. De tényleg hasonló mindez Önöknél is?

A sorozatot nem ismerem, ahhoz, hogy lássam, s netán párhuzamot vonjak közöttünk, előbb televíziót kellene vennem, de ezt még a Lockhart kedvéért sem fogom megtenni. De komolyabbra fordítva a szót, az tény, hogy nálunk is összehangolt csapatmunka folyik. Amilyen ügyeket mi képviselünk, nem is lehet másként. A legnagyobb hazai és multinacionális vállalatok a megbízóink cégalapítási, adó- és más gazdasági és nemzetközi jogi területeken, például perekben. Az irodában összesen 26 jogász dolgozik, de ennél több munkatársunk van. Jelenleg tíz partner, azaz tulajdonostárs működteti a Nagy és Trócsányit, ők mindannyian itt dolgozó ügyvédek. Többségük, pontosan hatan, igen fiatalok, olyanok, aki már jelöltek is nálunk voltak, tehát itt kezdték a pályafutásukat. Közülük ilyen Berethalmi Péter, aki az iroda háromtagú igazgatótanácsának vezetője, e testületnek tagja egyébként Bogdán Tibor, s a szintén kitűnő szakember, Varga Ildikó, aki előbb volt ügyvéd az USA-ban, mint itthon. Ahogy mondtam, ma már inkább a fiatalok vezetik a céget, de mi, „öregek” is kivesszük a részünket a munkából A New York-i irodánkat például én vezetem. Aki pedig más, állami megbízatást kap, mint például Trócsányi László, az szünetelteti a működését. Rajta és Sólyom Lászlón kívül még egy ilyen tagunk van, a kolléganő jelenleg versenyjogi tanácsadó Brüsszelben, az Európai Bizottságnál.

Szakmai reputációjuk alapján, gondolom, egy egyszerű kft.-bejegyzéssel vagy közösköltség-tartozással aligha fordulhatok önökhöz. Egyáltalán, szükség van még arra, hogy megszűrjék az ügyeket?

A város legdrágább ügyvédi irodája vagyunk, így önmagában már ez is megszűri az ügyeket. Nálunk az elsődleges szempont az ügyfél elégedettsége. Egy kft. alapításhoz nem elegáns dolog elkérni a mi igencsak magas díjunkat, ezért ilyet csak más ügyekhez kapcsolódóan teszünk meg, amolyan járulékos feladatként, önállóan nem. Ha valaki netán ilyennel keres fel minket, inkább másik irodát javaslunk, olyat, ahol ez az ügyfél is jó kezekben érezheti magát. Mivel a mi fő partnereink leginkább a nagy hazai vállalatok és a multik közül kerülnek ki, ebből következően nálunk szinte csak különleges ügyek vannak. Ehhez pedig nagyon komoly kiszolgálóhátterünk is van, mint például az a könyvtár, melynek éves működtetése csak önmagában mintegy húszmillió forintba kerül. Főállású könyvtáros vezeti, a teljes hazai – rendszerváltás előtti és utáni – joganyagon kívül megtalálható például az összes amerikai Ptk.-kommentár, melynek éves előfizetése négy-ötezer dollár. Többek között ezt kell megfizetni a mi díjainkban, hiszen bár az ügyek kicsinyke hányadánál van rá szükség, viszont ha kell, minden naprakészen, azonnal kéznél van. Legjobb szakmai felkészültségünk, s több évtizedes hazai és külföldi tapasztalatunk ellenére persze minket is érhetnek meglepetések. Az egyik nagy amerikai multi cégnek sokáig mi vittük itthon, a számára igen sokat jelentő gazdasági perét. Amikor megérezték, hogy meg fogjuk nekik nyerni, a végállomás előtt kiszálltak, s egy másik irodára bízták a biztos, s immár olcsóbb befejezést. Hát ez is egy volt a „különleges ügyek” közül.

Ön rendkívül sikeres szakmai utat futott be, ezért azt gondolná az ember, hogy szemben sok pályatársával, önt nem a véletlen terelte a jogi pálya felé…

A véletlen ugyan nem, csak a kizárólagosság. Az kevésbé volt döntő, hogy a családunkban apai ágon már az 1600-as évektől kezdődően minden generációban voltak jogászok, egyszerre akár többen is. A nővérem például egészen a nyugállományba vonulásáig bíró volt. Ám engem nem a szakma szépsége vagy áhítata nyűgözött le, sokkal hétköznapibb, földhözragadtabb érdekek vezéreltek. Nagyon utáltam az előző rendszert, csakhogy Nyugatra ennek ellenére nem akartam menni. De semmilyen állam-, illetve közigazgatási szervezetnek sem akartam dolgozni, ezért hát a jogászság tűnt az egyetlen olyan pályának, ahol megőrizhetem a függetlenségem. Az érettségi után, 1975-ben kezdtem el az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karát, ahol végül megszerettem a jogot, s 1980-ban le is diplomáztam. Lévén már akkor zöld-beállítottságú voltam, a környezetvédelemi intézetben helyezkedtem el, tudományos munkatársként.

Hát, az ügyvédekéhez képest azért ez egy unalmas, pókhálós munka lehetett.

Ne higgye. Ellenkezőleg: az országban én írtam először a környezeti hatásbecslésről, majd készítettem el az első veszélyeshulladék-rendeletet. Amikor azonban legnagyobb gyermekünk, Judit lányunk 1985-ben megszületett, már nem volt elegendő a tudományos kereset. Mivel a szakvizsgám akkor már megvolt, ügyvédnek álltam.

Melyik irodánál helyezkedett el?

Az 52. számú Ügyvédi Munkaközösségnél kezdtem, ahol saját praxisunk megalapításáig, 1991-ig dolgoztam. Az irodában két olyan ember volt, akit principálisomnak tekintek. Szilágyi György és Törő András, mindketten a nemzetközi kereskedelmi és cégjog kiváló tudói és művelői. Dudás Lászlótól is sokat tanultam, igaz, ő nem az 52-esben dolgozott, de kiváló gazdasági ügyvéd volt maga is. Időközben a strasbourgi egyetemen 1984–85-ben úgynevezett LLM-fokozatot szereztem, melyet itthon külkereskedelmi szakjogász vizsgának ismertek el. A későbbi szakmai életemet, irányvonalamat, s rajtam keresztül a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda szakosodását nagyban befolyásolta, hogy a ’80-as évek közepén 80 százalékukban az 52. számú ÜMK végezte a külföldi társaságok magyarországi leányvállalatainak cégbejegyzését. A rendszerváltás előtt idetelepült társaságok gyakorlatilag ezen az irodán keresztül érkeztek hazánkba.

Gondolom, a saját praxis megalapításakor ez óriási előnyt jelenthetett, hiszen olyan sajátos területről lehetett akkoriban szó, melyen alig akadt versenytársuk.

Ez így igaz. Lényegében az indulásunk után nem sokkal már a legnagyobb irodák között jegyeztek minket. Ennek oka, hogy a privatizáció beindulása, a cég- és adójog átalakulása számunkra munkadömpinget jelentett a Magyarországra érkező vállalatok képviseletében. Ahogy az lenni szokott, egymásnak adták tovább a nevünket, aztán a kilincsünket. Konkurenciánk pedig tényleg alig akadt a hazai ügyvédi irodák között. Pláne, hogy egyre komolyabb üzleti tranzakciókat kellett lebonyolítani, melyekhez a biztos gazdasági, hazai és nemzetközi jogi hátteret is meg kellett találnunk. A multiknak egyfajta iránytűt is jelentettünk, hiszen ők akkor kezdték „tanulni” az új Magyarországot, s annak gazdaságát. E segítségért persze egyszerre hálásak, de finnyásak is, amit magukkal hoznak. Ha megbízhatónak találnak valakit, ritka kivételtől eltekintve, nem pártolnak el tőle, de ha csalódnak, hanyatt-homlok máshoz menekülnek.

Ahogy említette, első lánya születése terelte az ügyvédi pályára. Meghálálta azzal, hogy továbbviszi a praxist?

Judit lányomat, aki 27 éves, egy fiú, a 25 éves Ignác és a 23 éves Klára követte sorrendben. Egyikük sem a jogi pályát választotta. Mi egy laza család vagyunk, mindenki azt csinál, amit akar. Ha tetszik, ebben az értelemben maximálisan liberálisak vagyunk. Judit jelenleg grafikusnak tanul San Franciscóban, Ignác viszont tanít. Egy kis borsodi suliban cigánygyerekeknek oktat angolt. Egy év múlva pedig visszamegy az Egyesült Államokba, hogy folytassa az egyetemet. Amit most csinál, egyfajta szociokaritatív indíttatásból teszi. Klára lányom is egészen másfelé kalandozott el, ő cukrásznak tanul Párizsban, a jó nevű Cordon Blue gasztronómiai iskolán. Most épp New Yorkban tölti nyári gyakorlatát egy séf kezei alatt.

Ha már liberalizmus, a korábban említett nevek, Trócsányi László, Sólyom László, de még Bogdán Tibor is inkább azt az érzetet keltheti, hogy konzervatív kötődésű irodáról van szó. Korábban nem érték önöket emiatt politikai támadások? Bármilyen – akárcsak feltételezett – politikai kötődés nem jelent olykor hátrányt az önök világában?

Azt hiszem, az ilyen vádaskodásokkal kell a legkevésbé törődnünk. Ellenfeleink jóvoltából voltunk mi már mindenek: 1994–1998 között jobboldalisággal „vádoltak” bennünket Bogdán Tibor Antall-kormánybeli államtitkársága miatt. Aztán ugyanő – a Németh-kabinetben viselt tisztsége miatt – 1998 és 2002 között konkurenseinknek alapot adott arra, hogy baloldali kötődéssel „sározzák be” a nevünket. Engem pedig már MIÉP-esnek is tituláltak annak idején, ami aztán végképp abszurd és nevetséges. A New York-i irodánk vezető tanácsadója, távollétemben kvázi ügyvivője, André H. Friedman egy Holokauszt-túlélő, büszke amerikai zsidó ember, akinek családja jó része odaveszett a vészkorszak idején. Gondolja bárki is, ha előítéletes, szélsőséges, pláne rasszisták lennénk, Friedmanra bíznánk az ügyeinket egy olyan szakmában, ahol az egyik legfontosabb szempont a bizalom? A mi irodánkban senkit nem érdekel, kinek milyen politikai meggyőződése van. Nálunk mindenféle vallású ember dolgozik, leginkább ateista… – ebből meg kell mindenkinek értenie, hogy a mi irodánkban ezek a kérdések nem kérdések. Egyáltalán, fontos ez? Hiszen egy független, szakmailag elsőrangú ügyvédi irodában csakis és kizárólag a munkára, az ügyfelek legszínvonalasabb kiszolgálására koncentrálunk. Ahogy az uszodában és a sakkban, úgy az ügyvédségben sem érdekes a politikai meggyőződés. És még valami: kifejezetten törekszünk arra, hogy minden ciklusban csak egy kormányzati megbízatásunk legyen. Az ugyanis referencia, de kettő már nem. Ezt így csináljuk immár húsz éve.

Ha már említi a kormányzatot, mint jogász, s mint a jelenlegi jogalkotást olykor élesen bíráló Sólyom László elvi munkatársa hogyan ítéli meg a most zajló törvénykezési dömpinget?

Nos, az elmúlt években egyre inkább slampossá és amatőrré vált a jogalkotás, a színvonal folyamatosan romlik. A jogszabályírás egy nagyon szűk, de fontos területe a jognak, amihez kevesen értenek. Elmélyült szakmai munkát igényel, fontosabb tehát annál, hogy amatőrök foglalkozzanak vele. A legnagyobb gond, hogy a közigazgatási szakapparátust ciklusváltáskor, de akár, mint az történt 2004-ben, ciklus közben is lecserélik, lefejezik. Részemről elfogadhatatlan, hogy egy minisztériumi jogász kizárólag szakmai kérdésekben sem mondhat ellent, nem érvelhet logikus és indokolt formában. Az ilyen jellegű egzisztenciaféltéssel pedig odavész a közigazgatás hagyományos büszkesége. Ha pedig nincs szakmai ellenállás a politika hülyeségével szemben, döbbenetes fércmunkák kerülnek ki rendelet vagy törvény címén. Mint jogászt mérhetetlenül felháborít, hogy kormányszínezettől függetlenül, a tárcáknál dolgozó kollégáknak a megélhetésüket kelljen félteniük, s emiatt szembe kelljen menniük saját szakmai meggyőződésükkel. Ez persze nemcsak nekik és a közigazgatásnak rossz, hanem nekünk jogalkalmazóknak, de az idetelepülni szándékozó cégeknek is, végső soron pedig minden itt élőnek. És itt hadd kanyarodjak vissza a politikamentesség személyes megítélésére: ahogy senkit, engem pedig pláne nem lehet és nem is szabad beskatulyázni. A munkában, a gazdaságban, a szabadságjogokban és a családban abszolút liberális vagyok. Az erkölcsi kérdésekben pedig megingathatatlanul konzervatív. Ami pedig a társadalmi folyamatokat és mindenféle kisebbséget illet, a szó nemes értelmében szocialista.

Ön vezeti a New York-i irodát, gondolom, elég sok időt tölt a tengerentúlon is. A nagyvállalati topmenedzsereknél, ezt hívják bőröndéletnek. Élvezi vagy fárasztja?

Semmiképp sem fáraszt. Korán kelő vagyok és szeretek dolgozni, átlagban napi 10-11 órát. Úgy szoktam mondani, élvezem a munkám – ha nem is minden percét, de – minden óráját. Amit csinálok, illetve csinálunk, az egy folyamatos sikerélmény. Az ingázás sem megterhelő, berendezkedtem a kétlaki életre, ez így természetes számomra. New Yorkot pedig amúgy is nagyon szeretem, hiszen egy roppant vonzó város. Az emberek udvariasak; udvariasan, kedvesen semmibe veszik ugyan egymást, de épp emiatt jó hangulatú ez a metropolisz. Vadidegen emberek összefutnak, beszélgetnek, segítenek, ha kell, aztán robognak tovább. Ez épp annyi idő, hogy ne legyenek tolakodóak. Nem elutasítóak, pláne faragatlanok – ahogy azt például Budapesten néha észrevenni. Az udvariasság elősegíti a jóérzést, a jó közérzetet, amit itthon is meg kellene tanulnunk. Mégis, sokakkal ellentétben, én szeretem Budapestet is, de ahogy New Yorkban imádok metrózni, itthon ez kevésbé vonzó, épp az emberek mogorvasága miatt. New Yorkban amúgy sem lenne érdemes kocsit tartani, legfeljebb taxizom, de a reptérről a lakásig és az irodába vagy vissza, sokszor a földalattit választom. Taxival két óra lenne hazaérnem, míg metróval ez csupán negyven perc. Egyszóval együtt pezsgek a nagyvárossal, amihez például az is hozzátartozik, hogy az irodánk a patinás The New York Times irodaépületében található. Érdekes világ. A lakásommal szemben pedig van egy hangulatos kocsma, ahol megtaláltam a saját társaságom, ragyogóakat tudunk beszélgetni, nevetni.

Akkor azért csak kikapcsolódik néha. Jut ideje a hobbijaira is?

Nos, amint említettem, a munkámat nagyon szeretem, így igazán hobbira sincs szükségem. Az olvasás mellett leginkább a hangversenyek, zenei előadások szórakoztatnak, rajongok értük.

Gondolom, akkor a Metropolitan Operában is megfordul olykor-olykor.

Igen gyakran; Budapesten és Amerikában is hetente kétszer-háromszor biztosan elmegyek valamelyik nagy koncertterembe, sokszor a feleségemmel. A Művészetek Palotáját nehezen szoktam meg, épp a méretei miatt, de ez már elmúlt, így oda is gyakran váltok jegyet. Viszont nem vagyok hálás közönség, ha ugyanis nem tetszik egy előadás, vagy a fülemnek nem úgy hangzik, ahogy azt szeretem, a szünetben felállok és hazamegyek. A feleségem ennél is kritikusabb publikum; ő azt is megtette egyszer a londoni Globe Színházban, hogy a Macbeth kellős közepén kisétált a nézőtérről. Én előadás közben ezt csak azért nem teszem meg, mert nem akarom zavarni a többi színházlátogatót. Persze fura dolog a színház- és koncertrajongásom, mert – visszakanyarodva az eredeti kérdésre – mindezt nem is lehet hobbinak nevezni, hiszen ez az értelmiségi lét része.

Kálmán Attila

---