A nagy európai polgárháború

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Újra kell-e írni a történelemkönyveket, miután mára egyértelművé vált: az első világháború kirobbantásában az antanthatalmaknak is szerepük volt? A nagy világégés kirobbanásának századik évfordulóján mind többen feszegetik Winston Churchill felelősségét a tragédiában. Egy biztos: a konfliktust lezáró igazságtalan békeszerződéstől egyenes út vezetett a második világháborúba.

„Érdeklődöm, lelkesedem, boldogság tölt el. Hát nem szörnyű, hogy milyen ember vagyok?” – írta az első világháború kitörésekor Winston Churchill, a brit Admiralitás Első Lordja 1914 júliusában a feleségének. Két évvel később így fogalmazott a David Lloyd George miniszterelnök lányának címzett levelében: „Átkot érdemlek a fejemre – mert imádom ezt a háborút. Tudom, hogy minden pillanatban ezrek életét zúzza és töri széjjel, mégis, nem tehetek róla: élvezem minden másodpercét.”

Fentieken kívül számos mondatot lehetne idézni a XX. század meghatározó angol politikusától, mely arról tanúskodik, hogy mennyire a kedvére volt a száz éve kitört nagy háború. Ennek ellenére a történettudomány, s még inkább a közgondolkodás évtizedekig leegyszerűsítő sémákkal magyarázta az első világégés okait, körülményeit. Eszerint a rossz oldalon álltak a háborúra évek óta készülődő központi hatalmak – Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország –, a másikon pedig az Európát az agresszoroktól önzetlenül megszabadítani akaró antant, azaz Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége.

Winston Churchill 1904-ben (Forrás: Wikipédia)

A világ újrafelosztása

A valóság persze ennél összetettebb. Az utóbbi időben egyre többen vetik fel az antanthatalmak, sőt Churchill felelősségét is a 15 millió halottat követelő tragédiában. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója egyenesen a történelemkönyvek újraírását vetette fel nemrég, mondván: „Ma már a győztesek sem mondják, hogy az első világháború kitörésében a felelősség kizárólag a központi hatalmakat terheli, a másik oldal ártatlan. Csak nálunk maradt meg a régi szemlélet. Azt tanítják az iskolában, hogy a németek éveken át készültek a háború megindítására. Senki nem beszél arról, hogy 1913-ban még II. Vilmos császárt Nobel-békedíjra terjesztették fel amerikai tudósok.”

A jelenből visszanézve persze roppant kényes a téma, hiszen aki ma – a két világháború, a holokauszt borzalmai után – Németország szerepét akarja árnyalni a XX. század tragédiáiban, óhatatlanul ingoványos talajra téved. Mértékadó történészek ezért leszögezik: a német felelősség árnyalásának csak akkor lehet helye, ha az nem jár együtt a menthetetlen – a nácizmus, a zsidóüldözés – mentegetésével. Persze az is hiba lenne, ha mindezen szempontok miatt nem beszélnénk arról, hogy mondjuk Anglia részéről milyen nagyhatalmi érdekek magyarázták a belépést az első „európai polgárháborúnak” is nevezett konfliktusba.

A nagy világégés ugyanis az akkori gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult, mely folyamatban kiemelkedett Anglia szerepe. A XIX. században a napóleoni háborúk befejezése óta az európai nagyhatalmak alkalmi szövetségekbe tömörültek, s világbirodalmával – melyben „sohasem nyugszik le a nap” – az Egyesült Királyság meg akarta akadályozni, hogy bármely vetélytársa egyesíthesse Európát. A század végére ezért a földrész összes nagyhatalmával összetűzésbe került. Az 1870-71-es porosz–francia háborúban az angolok semlegességét tanúsítva támogatták a Bismarck-i Németország létrejöttét, mert azt nem tartották annyira veszélyesnek, mint III. Napóleon francia császár törekvéseit. Ez a politika azonban tévesnek bizonyult, ugyanis a németek egyre erősebbé váltak, aminek megakadályozására a britek 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig Oroszországgal szövetkezek a németek megfékezésére. Ezzel létre is jött a világháborúban majdan szembenálló felek, vagyis a központi hatalmak, illetve az antantországok blokkja.

A militáns Churchill

Melyik volt a militánsabb nemzet? Az a Németország, amely az 1815-ös Waterloo-i ütközet és az első világháború 1914-es kitörése között három háborúban vett részt, vagy Anglia, amely ugyanebben az időszakaszban tízben? Ezt a kérdést veti fel Patrick Buchanan Churchill, Hitler és a szükségtelen háború című 2008-as könyvében. A szerző – Richard Nixon, Gerald Ford és Ronald Reagan egykori tanácsadója, aki maga is kétszer indult a republikánus párt elnökjelölti versenyében – szerint nem a német császár törekedett a háborúra, hanem az angolok hajszolták bele a konfliktusba. Huszonöt éves uralkodása alatt II. Vilmos egyetlen háborút sem vívott, „Churchill ellenben egymaga több háborút látott, mint a német hadsereg szinte bármelyik katonája” – fogalmaz.

Patrick Buchanan, a Churchill, Hitler és a szükségtelen háború című 2008-as könyv szerzője (AP Photo/William Sorenson,Crown Publishers)

Kétségtelen: az angol katona-politikus addigra már harcolt India és Afganisztán határán, Szudánban, valamint Dél-Afrikában a második búr háborúban. Későbbi miniszterségei, majd kormányfőségei évei alatt is – főleg a második világháborúban – inkább vezénylő tábornokként, semmint politikusként irányította a harcokat.

Buchanan szerint Churchill azért lépett be a háborúba, hogy megvédje a brit birodalom érdekeit – aminek viszont az lett a következménye, hogy a század végére Anglia elvesztette gyarmatainak nagy részét, befolyása csökkent, s a világ urából európai középhatalommá vált. A szerző ilyen értelemben nevezi szükségtelennek a világháborút, s azt állítja: ha 1919-ben a győztesek nem kényszerítettek volna olyan igazságtalan, a németek nemzeti büszkeségét porig alázó békét Berlinre, akkor ennek ellenhatásaként Hitler sem tudott volna akkora népszerűségre szert tenni, így elejét lehetett volna venni a második világháborúnak, s következményének a szovjet birodalom kelet-európai terjeszkedésének.

Szövetség Sztálinnal

A „mi lett volna, ha” persze történelmietlen kérdés, s Buchanan elméletének akadnak is bírálói. Közéjük tartozik John Lukács amerikai-magyar történész, aki – a Sztálinnal Hitler ellen kötött angol-amerikai szövetségről így vélekedett: „Hitler és a németek rendkívüli emberek voltak. Valószínűleg elfoglalták volna Oroszországot, és az Egyesült Államok nélkül valószínűleg legyőzhetetlenek lettek volna. Churchill nagyon következetes volt. Vagy Németország uralja egész Európát, vagy az oroszok Európa felét, és Európa fele jobb, mint a semmi, különösen a nyugati fele.”

Még ha Buchanan egyes megállapításai valóban adhatnak okot vitára, a könyv erénye, hogy – amerikai nézőpontból – olyan megvilágításban tárgyalja az eseményeket, ami Európában meglehetősen ritka. Egyes bírálói ugyanakkor azzal vádolják, hogy túlzottan relativizálja a németek felelősségét, s ezért antiszemitának is nevezték már. A szerző azonban ha valamivel, inkább az angolok és Churchill elleni elfogultsággal vádolgató, s tézisei, hipotézisei nem viselik magukon az útszéli összeesküvés-elméletek jegyeit.

Pedig többek számára az első világháború története is jó alkalom arra, hogy az egész konfliktus mögött a nemzetközi zsidóság mesterkedését lássák. Ezekben a körökben előszeretettel hivatkoznak Benjamin H. Freedman zsidó származású anticionista amerikai üzletemberre, aki 1961-es beszédében sajátos magyarázatát adta az Egyesült Államok hadba lépésének. „A németországi cionisták 1916-ban felkeresték a brit háborús kormánytanácsot (…) és ott azt mondták: (…) »Garantáljuk önöknek, hogy az Egyesült Államokat az önök szövetségeseként háborúba visszük, ha önök megígérik nekünk Palesztinát, miután legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot.«”

Tény, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba, Arthur Balfour angol külügyminiszter pedig 1917-ben a nevével fémjelzett nyilatkozatban megígérte: az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinában megalakulhat a zsidóság önálló állama (mely végül 1947-ben jött létre). Kérdés azonban, hogy a kettő között mennyiben van ok-okozati összefüggés, amikor a történészek többsége azt hangsúlyozza: az Egyesült Államok azért csatlakozott az antant-hatalmakhoz, mert 1917-ben Németország meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút Nagy-Britannia ellen.

Egyvalamiben viszont nincs vita: abban, hogy a Párizs környéki békeszerződések végtelenül igazságtalanok volt, és magukban hordozták a második világégést. Ahogy Romsics Ignác fogalmazott: „Az első világháborút lezáró békerendszer valójában csak egy fegyverszünetet eredményezett. A fő problémát nem oldotta meg, nevezetesen, hogy az eltérő fejlődési ütem miatt Németországnak és Japánnak, sőt kisebb mértékben Olaszországnak »nem volt helye a nap alatt«. Legalábbis nem olyan, amilyent ők elképzeltek maguknak.”

---