A rendszerváltás visszapillantó tükrében

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Kónya Imre 1971-ben a Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát summa cum laude minősítéssel. 1973-tól ügyvédként dolgozott Budapesten, a 34. számú, 1979-től a 17. számú Ügyvédi Munkaközösségben. 1988-ban belépett a Magyar Demokrata Fórumba, majd létrehozta a Független Jogász Fórumot (FJF), amelynek első választott vezetője lett. Ebben a minőségben vezette az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) üléseit. Az EKA megállapodását követően, 1989-ben az alkotmánymódosítással foglalkozó szakbizottság EKA-delegációja tagjaként részt vett a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain. 1990-ben megválasztották az országgyűlési képviselőcsoport vezetőjének, majd az MDF elnökségébe is beválasztották. Az alkotmányügyi bizottság tagja és az Ügyrendi Bizottság elnöke volt. 1993-ban a Boross-kormány belügyminisztere lett. 1996-ban az új MDNP-frakció tagjaként a nemzetbiztonsági bizottság elnökévé választották. 1998-ban újrakezdte ügyvédi tevékenységét és megalapította a Kónya Ügyvédi Irodát. 2009-ben a Magyar Ügyvédi Kamara javaslatára Deák Ferenc-díjjal tüntették ki. Nős, felesége, Dr. Kutrucz Katalin jogász, korábban az ELTE ÁJK oktatója, majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettese. Szabadidejében olvas, írja a visszaemlékezéseit és teniszezik.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Jelenkori Magyar Történelem Tanszékén előadást tart a rendszerváltozásról. Érdeklődéssel fogadják a mai fiatalok, hogy milyen volt a rendszerváltás belülről?

Nem előadást tartok, hanem egy speciális kollégiumot, amely nem kötelező tanagyag, hanem azok választják, akiket érdekel a téma. Jó érzés látni a csillogó szemeket, s hallgatni az okos kérdéseket olyanoktól, akik közvetlenül semmit sem tapasztalhattak, hiszen akkoriban születtek…

Önt mi indította arra, hogy miután több mint egy évtizede felhagyott a politikával, sikeres ügyvédként a fiatalok oktatására adja a fejét?

Meggyőződésem, hogy a rendszerváltozás a magyar történelem azon időszakai közé tartozik, amelyekre büszke lehet ez a nemzet. Az aktuálpolitikai megfontolások azonban nagyon is torzítják a képet. Ezért fontos, hogy legalább a jövendő nemzedékek világosan lássanak. Ezt szeretném elősegíteni azzal, hogy a jövő történészeinek elmondom azt, ahogyan én láttam az eseményeket.

Kik játszottak érdemleges szerepet a rendszerváltozásban?

Az Ellenzéki Kerekasztal volt a motorja az eseményeknek. Az a fajta együttműködési készség és felelősségtudat, amit az alighogy megszületett politikai erők tanúsítottak, igazán példamutató.

Képesek voltak összefogni és ezzel rákényszeríteni a hatalmat arra, hogy egyenrangú félként tárgyaljon velük. Nem a hatalom megosztásáról, mint mondjuk Lengyelországban, hanem a rendszerváltozásáról, a szabad választások törvényi feltételeiről.

Ez az időszak számomra meghatározó élmény volt, mert az a szerencse ért, hogy a Független Jogász Fórum vezetőjeként három hónapig én elnököltem az Ellenzéki Kerekasztal ülésein. Így közvetlen közelről láthattam azt a rendkívül kulturált és példamutató politikai magatartást, amit az összes ellenzéki párt képviselői akkoriban tanúsítottak.

Nem egymást akarták lenyomni, hanem együttműködni, a közös célok érdekében, ami a hatalom megváltoztatása, a szabad választás elérése volt. Hozzá kell tennem, hogy a másik oldal is hozzájárult a rendszerváltozáshoz. Az állampárt reformerei korrekt tárgyalópartnerek voltak. De a „keményvonalas” kommunistáknak is megvolt a maguk szerepe a változásokban. Hiszen nem lőttek, pedig elvileg megtehették volna…

Azt szokták mondani, hogy Magyarország nem volt érett a demokráciára.

Az akkori politikai erők igencsak érettek voltak. Az egy másik dolog, hogy a szabad választások után a hajdani ellenzéki erők egymás ellen fordultak. Megkezdődött egy olyan konfrontatív politika, amiben már nyoma sem volt annak az együttműködési készségnek, amely jellemezte az 1988–90 közötti időszakot. Az idő múlásával a helyzet nem javult, hanem tovább romlott. A politika egyre kevésbé szólt az ország szolgálatáról, hanem kizárólag a hatalom megszerzéséről, illetve megtartásáról.

Meggyőződésem, ez az alapvető oka annak, hogy a rendszerváltozás 20 év elteltével sem hozta meg azt, amit az emberek reméltek tőle, a jólétet és az igazságot.

Úgy gondolja, hogy mindezért kizárólag a politikusokat terheli a felelősség?

Nem. Az értelmiség is kisszerű belső harcaival foglalatoskodott, s nem azt próbálta elősegíteni, hogy a magyar társadalom magáévá tegye azokat az értékeket, amelyeket az elmúlt rendszer kiölt az emberekből. A személyes felelősségtudatot, az egymás iránti szolidaritást s a nemzeti érzést. De a politikusoknak fokozott a felelősségük. Nem csupán azért, mert ők hozzák a döntéseket, hanem azért is, mert magatartásuk a mai kommunikációs viszonyok között elsődleges mintaként szolgál. Ezért is gondolom, hogy a fiataloknak meg kell ismerniük azt a politikai magatartást, amely a rendszerváltozás első két évében, 1988 és ’90 között meghatározta a magyar közéletet.

Sokan azt állítják, hogy éppen az akkori megállapodások, paktumok miatt nem is volt Magyarországon rendszerváltás.

Ez kétszeresen is megalapozatlan állítás. Először is 1988 és ’90 között Magyarországon vitathatatlanul megváltozott a rendszer. Önkény helyett jogállam, egypártrendszer helyett szabad választásokon alapuló többpárti demokrácia, felülről irányított kényszergazdaság helyett magántulajdonon alapuló piacgazdaság, hogy a nemzeti szuverenitás visszanyeréséről, s a szabadon megválasztott külpolitikai orientációról ne is beszéljek. Aki mindezt vitatja, az vagy nem tudja, hogy miről beszél, vagy pedig az emberek elégedetlenségét meglovagolva, tudatosan hazudik. A másik az, hogy ezeket a történelmi jelentőségű változásokat békés eszközökkel, éppen ezekkel a politikai megállapodásokkal, ha tetszik, paktumokkal, az akkori politikusok megegyezésre törekvő magatartásával lehetett megvalósítani.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy ha történt is rendszerváltás, az nem volt elég radikális.

Egy véres forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon jó esetben naivitás, de ha politikusok teszik, sokkal inkább tudatos demagógia. Amikor az MDF képviselőcsoportjának egyik ülésén Antall József azt mondta: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni saját naivitásukra, s a demagóg politikusok rosszhiszeműségére. Mert természetesen tudta, hogy forradalmat nem lehet „csinálni”. Az vagy „kitör”, ha megvannak a feltételei, vagy nem, ha nincsenek meg. 1989–90-ben pedig Magyarországon minden volt, csak nem forradalmi helyzet.

De milyen rendszerváltás az, ahol fenntartották hatályában az 1949-ben született sztalinista-rákosista alkotmányt?

1989-ben és 1990-ben az akkori politikai erők szinte teljes körű konszenzusával lényegében egy teljesen új Alkotmány született, amely mindenben megfelel a jogállami és demokratikus követelményeknek. Ettől függetlenül valóban nem szép, hogy formálisan még mindig egy 1949-es alkotmány az alaptörvényünk.

Történtek is próbálkozások egy új Alkotmány megfogalmazására a Horn-kormány, s az első Orbán kormány idején. Mindkét alkalommal azon az alapon, hogy a rendszerváltozás alkotmánya alapvetően megmarad.

Bízom benne, hogy a mostani alkotmányozásnál is ugyanezek a szempontok érvényesülnek. Mivel az elmúlt húsz év kudarcaiért legkevésbé sem az Alkotmány tehető felelőssé, s mert sok minden mással szemben az alkotmányos intézmények esetében az idő múlása nem hátrány, hanem előny.

Az alkotmányozás során óvakodni kell attól, hogy aktuálpolitikai szempontok érvényesüljenek és minden számottevő politikai tényezővel egyetértésre kell törekedni.

A parlamentben meglévő kétharmados többség csak formálisan elegendő támogatottság egy új Alkotmány esetében. Félő, hogy a készülő új Alkotmányt aligha fogja övezni olyan széles körű konszenzus, mint az 1989-ben és 1990-ben létrejött alkotmánymódosításokat. Ezért is fontos, hogy minden elemében megmaradjon a jelenlegi alkotmányos intézményrendszer.

Keresett ügyvéd volt, amikor 1988-ban létrehozta a Független Jogász Fórumot. 1989-ben megszervezte az Ellenzéki Kerekasztalt. Aztán országgyűlési képviselő, a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője, majd belügyminiszter lett. Ellenzéki képviselőként az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnöke volt. Ügyvédként pedig Deák Ferenc-díjjal tüntették ki. Mire a legbüszkébb?

Arra, hogy a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának örökös tiszteletbeli tagja vagyok. Gyerekkoromtól fogva olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Ez ugyan nem jött össze, de 1996-ban ellenzéki képviselőként előterjesztettem az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvényjavaslatot, amelyet a kormány ellenzése dacára a Parlament elfogadott. Azóta minden olimpiai bajnok 35. életévének betöltése után a mindenkori átlagfizetésnek megfelelő adómentes járadékban részesül. Ha nem is lettem olimpiai bajnok, de a bajnokok klubjába közfelkiáltással felvettek…

A művészet, főleg a versmondás nagy szerepet játszott az életében. Egyetemi évei alatt a jogi karon megszervezte az Irodalmi Kört, az Egyetemi Színpadon és az Eötvös Klubban rendezett irodalmi összeállítások szereplője és szervezője.

Akkoriban a költészet volt az a műfaj, amivel a leginkább lehetett politizálni. Egy alkalommal az Eötvös Klubban, a legendás „Hordóban” Bálint B. András barátom négysorosát mondtam el. „Egyenlet” volt a címe. „Adva van egy ország. Zárójelbe téve. Hatványon a népnek x liternyi vére. Törtvonal, s alatta két égett fűcsomó. Meg egy fölnyitott sír. Ki az elnyomó?” Néhány másodpercnyi halálos csend után kitört a tapsvihar. 1967-et írtunk…

Úgy tudjuk, belekezdett az emlékiratai megírásába.

Nem nevezném emlékiratnak. Az 1988 és ’94 közötti időszak történéseit szeretném megírni, úgy, ahogyan én láttam. Egyrészt azért, mert erről tudok hiteles tanúvallomást tenni, másrészt azért, mert ez az időszak szolgálhat tanulságként az eljövendő nemzedékek számára. Saját magamra, korábbi életemre, s a később történtekre csak annyiban akarok kitérni, amennyiben az kapcsolódik mindahhoz, ami ebben az időszakban történt. S egy nagyon személyes indoka is van annak, hogy belekezdtem a könyvírásba. Én rendeztem azt a koalíciós frakcióülést, ahol Antall Józsefet köszöntöttük hatvanadik születésnapján. Antall persze felhasználta az alkalmat egy politikai beszédre, amellyel erősíteni akarta a koalíció egységét.

Visszaemlékezett az elmúlt évek eseményeire, majd megjegyezte: „Egyszer majd beszélni kell még ezekről a dolgokról” . Aztán, hangjában némi keserűséggel hozzátette: „Hogy minél kevesebb hazugság maradjon meg az emberek agyában.”

Nos, ezért is írok könyvet, s ezért beszélgetek a Bölcsészkaron a jövendő történészeivel, hogy minél kevesebb hazugság maradjon meg az emberek agyában…

Dr. Pál Edith

---