Asszonytartás

A házastársi tartás intézménye méltatlanul mellőzött pozíciójából egyre inkább előtérbe kerül a magyar családjogi gyakorlatban. A vitrinben elzárt „műtárgyból”, a hétköznapokban is használható, funkcióját betöltő dolog lett. Ma már nem néz az eljáró bíró rosszalló tekintettel, mint 10 éve, és nem számít deviánsnak a háztartásbeli feleség, akinek eltartása végett petitumot terjesztek elő.

Az EU tagállamokban már évtizedek óta jellemző, hogy a férfiak és nők között meglévő munkaerő-piaci egyenlőtlenségek miatt a nők otthon maradnak, gyermeket nevelnek, háztartást vezetnek. Magyarországon a család mint intézmény csak az elmúlt években változott meg és alakult át tartalmában és funkcióiban. Míg 10 éve többségében elengedhetetlen volt, hogy a család fennmaradása, jóléte, gazdasági-vagyoni gyarapodása érdekében mindkét fél munkát vállaljon, addig mára az egyik, a piacképesebb fél – ez többnyire a férfi – számára is lehetőség van akkora jövedelem elérésére, ami az egész családja számára megélhetést biztosít.

Sőt, határozott álláspontom, hogy egy ilyen jellegű, teljes embert kívánó munkakör betöltéséhez olyan biztos háttérországra van szükség, amit csak akkor tud a feleség megvalósítani, ha nem dolgozik. Napi 10–14 munkaórát követően pedig nem várhatja el senki élete párjától, hogy az aktatáskát letéve a mosogatógép kipakolásával vezesse le a napi stresszt, és nem ráncolhatjuk a homlokunkat, ha a hétvégét nem takarítással, hanem pl. vitorlázással, motorozással, és a családdal közös szabadidős programokkal akarja tölteni. Míg a munka és a magánélet közötti egyensúlyt a német nyelvű és az angolszász országokban könnyedén elérik, addig a skandináv országokban és Franciaországban pont úgy „divat” a túlórázás mint nálunk.

Az Európai Unión belül nincs számottevő különbség a tagállamok között abban, hogy a nők többsége nem dolgozik. Azonban elvitathatatlan a feleségektől annak elismerése, hogy maga a háztartás vezetése komoly, megterhelő munka. Saját tapasztalatból tudom, hogy csak a gyermekek mindennapjainak koordinálása teljes embert kíván. A nevelési, oktatási intézmények közül mindenki igyekszik a gyermek jelenlegi képességeinek és jövőbeni céljainak a legmegfelelőbbet kiválasztani, ami ritkán található 2 sarokra a lakóhelytől, és ha „mázlink van”, a két-három gyereket két-három felé visszük, hozzuk – természetesen ezt is különböző időpontokban. A délutáni különórák – amelyek csemetéink egészsége, képessége fejlesztése érdekében ma már kihagyhatatlanok, ha tartani akarjuk a tempót a sikeres élet felé vezető út elvárásaival – szintén rengeteg időt emésztenek fel. A hagyományos háztartás-vezetési feladatok pedig teljes egészében a feleségre maradnak, így a napi 10–14 órás normatívát ők is teljesítik.

Összegezve a fenti gondolatokat, a házastársi tartás létjogosultságához megérett a mai magyar családmodell, a zökkenőmentes alkalmazhatóságot remélem a joggyakorlat fogja a jövőben kialakítani.

Zökkenők pedig vannak. Kezdjük rögtön azzal, hogy a megítélt összegek méltatlanul alacsonyak, köszönő viszonyban sincsenek a valós szükségletekkel, és bizony el kellene gondolkodni egyes EU tagállamok azon gyakorlatán, ahol nem feltétlenül pénzbeli juttatásra kötelezi a bíróság a férjet, hanem pl. a lakhatás biztosítására. Életszerű megoldás azon tagállami gyakorlat is, ahol nem járadék, hanem egy összegű megváltást is ítélhetnek, feltételezem praktikusan a házastársi közös vagy külön vagyon terhére. A kötelezetti oldalon toporgó férj panasza is jogos, ha hosszabb az asszonytartás fizetésével terhelt időszak, mint maga a házasság.

Lássuk tehát, mire van szükség egy pozitív eredménnyel kecsegtető kereseti kérelem előterjesztéséhez. A jogalkotói alapvetés az, hogy a házastársak egymás iránti felelőssége a bontással nem szűnik meg. A Csjt. 21. §-a ezt a felelősséget mint tartás iránti igényt fenntartja, az együttélés megszakítása és a házasság felbontása utáni időszakra is. A jogszabályhely három együttes feltételt szab. Első az igénylő önhibán kívüli rászorultsága, második az igénylő vonatkozásában az érdemtelenség hiánya és végül az, hogy a kötelezett teljesítő képes legyen legalább olyan mértékben, hogy a megítélt tartás az ő, és a tartásra a volt házastárssal egy sorban jogosultak megélhetését ne veszélyeztesse.

A rászorultság objektív kategória, bár könnyű elkanyarodni szubjektív érvek felé, mégis a bizonyítási szakban azt kell alátámasztani fehéren-feketén számokkal, hogy a feleség nem rendelkezik olyan jövedelemmel, ami a megélhetését biztosítja, vagy nincs olyan vagyontárgya, aminek az értékesítése elvárható lenne tőle. A műtárgyak, ékszerek tekintetében sajnos a magyar bírói gyakorlat az értékesíthetőséget megállapítja akkor is, ha érzelmi értékkel bíró családi örökségről van szó. Helyesen értékeli viszont a gyakorlat azt, hogy a második lakás vagy nyaraló értékesíthetősége, vagy bérbe adhatósága megszünteti a jogosultságot. A rászorultság a gyakorlatban sokszor csak részleges, valamilyen minimális rendszeres juttatásban szinte mindenki részesül – ekkor kiegészítő tartásról beszélünk.

Az önhiba a rászorultság feltételével szemben igen szubjektív megítélés alá esik, kiemelném, hogy tartalmában kevesebb, mint a polgári jog által használt felróhatóság fogalma. A Legfelsőbb Bíróság néhány eseti döntésén túl nincs iránymutatás, így az eljáró bírót kell – a szabad bizonyítási rendszer adta széles lehetőségekkel kreatívan élve – meggyőzni, hogy a feleség nem hibás. Akinek az életfilozófiájával összeegyeztethetetlen azzal, hogy erőfeszítéseket tegyen önálló jövedelem elérése végett, az csomagoljon, irány Olaszország, az egyetlen tagállam, ahol önhiba esetén is jár a házastársi tartás. Ha viszont itthon, magyar férjre sikerült szert tenni, akkor igazolható módon – pl. nem csak Internetes hirdetések nézegetése útján – kell rendszeres jövedelmet ígérő elfoglaltságot keresni.

Az érdemtelenség kérdése szintén szubjektív kategória, és sajnos a kötelezetti oldal védekezésének egyetlen lehetősége, ha a teljesítőképességét alátámasztó objektív számokkal nem tud semmit kezdeni. A rágalmazás és a becsületsértés tényállását iskolapéldaszerűen megvalósító nyilatkozatok és tanúvallomások sora igyekszik alátámasztani, hogy a feleség a házasság erkölcsi alapját – a házasság felbontására is közreható módon – olyan súlyosan sértette, hogy tartása a férjre nézve méltánytalan lenne az általános társadalmi felfogás szerint. Az V. Polgári Elvi Döntés ad iránymutatást erről az összefüggő követelményrendszerről, érdemes alaposan áttanulmányozni, mielőtt a felek addig sem hibátlan viszonyát egy ilyen jellegű bizonyítási eljárással végképp ellehetetlenítjük. Tapasztalatom szerint csupán az esetek pár százalékában állapítható meg az érdemtelenség. A gyakori hivatkozások többnyire csekély, vagy közepes súlyú magatartásokra vonatkoznak – nem vasalta rendesen az ingeimet, ehetetlen volt a főztje –, és a súlyos magatartás is csak akkor értékelhető, ha közvetlen összefüggésben van a házasság erkölcsi alapjaival. Gyakorlatilag a házastársi hűséget sértő magatartáson kívül – amely továbbra is törvényi kötelezettség és férfi megbízóim nagy bánatára mégsem enyhül együttműködési kötelezettséggé – a gyakorlatban nincs más, amire hivatkozhatnánk. A hűségsértés tényének bizonyítása pedig a két elfogulatlan tanú társaságában történő in flagranti tettenérés kivételes esetétől eltekintve lehetetlen, elcsípett e-mailek és SMS-ek ebben a körben nem vezetnek sikerre.

A kötelezetti teljesítő képesség az utolsó és objektív feltétel, amely tekintetében a szokásos – minimálbérből összespórolt BMW X6 szindróma – bizonyítási nehézségek mellett a tartási sorrend szabályait kell figyelembe venni. A válás ihlete minimális kivételtől eltekintve abban az időszakban éri a feleket, amikor a kisgyermekek körüli teendők teljesítőképességen felüli helytállást követelnek meg. A gyermekek eltartása vitán felül megelőzi a házastársi tartást, de az is igaz, hogy nem jelenti a férj házastársi tartásra való képtelenségét, ha jövedelmének 50%-át gyermekei tartására kell megfizetnie. A PK 111. sz. áf. szerint a Vht. tiltó rendelkezése nem jelenti a teljesítőképesség felső határát. Szerintem naivitás azt gondolni, hogy önkéntes teljesítés hiányában egy jogerős, ám de végrehajthatatlan végzés tartásra buzdítja a kötelezettet, én ezt megbízóimnak nem szoktam javasolni. Inkább a peren kívüli megállapodás iránti hajlandóságot igyekszem erősíteni, és a férj számára életszerű megoldást javasolni. Ez leggyakrabban a már említett belga vagy holland gyakorlatnak megfelelő természetbeni juttatás, mint a lakhatás, vagy a gépkocsihasználat biztosítása. Követendő az a francia megoldás is, ahol az asszonytartás csökkenő tendenciát mutat, motiválva ezzel az ex-feleséget, hogy a gondozásában maradt gyermekek növekedése miatt csökkenő teherrel arányosan, egyre komolyabb elfoglaltságot igénylő jövedelemszerző tevékenységet végezzenek. Esetileg praktikus az is, amikor az asszonytartás egy összegű megváltására kerül sor abból a célból, hogy a feleség elindíthassa saját vállalkozását.

Ma már egyre gyakoribbak a határokon átívelő jogviták, gyakran találkozom azzal, hogy az egész család, vagy csak a férj valamelyik EU tagállamban rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, de nem ritkák a vegyes házasságok sem. Jelenleg a 44/2001 EK rendelet ad iránymutatást, amit össze kell vetni az 1973-as Hágai Egyezményekkel. Ez sajnos a gyakorlatban csupán tippelhetővé teszi a végeredményt, mert a számos jól kidolgozott kommentár ellenére, a jogalkalmazók kreativitása igen eltérő eredményeket produkál. Személy szerint nagyon várom a 4/2009. EK rendelet hatálybalépését, ami az alkalmazhatóság szempontjából tisztább képet teremt majd 2011. június 18-át követően. Nem csupán a joghatóság kérdése lesz átláthatóbb, ami jelenleg a különböző értelmezések miatt sok gondot okoz, de az alkalmazandó jog meghatározását is nagyban megkönnyíti majd a 2007-es Hágai jegyzőkönyvvel együtt. A határozatok elismerése és végrehajtása tekintetében a jelenleg még hatályos exequatur eljárást az új rendelet eltörli, ezzel ésszerű időben lesz arra lehetőség, hogy a megállapított asszonytartás jogereje elől ne lehessen egy elegáns lendülettel 1-2 tagállammal arrébb költözni.

Tudomásul kell tehát venni minden férjnek – aki a rá nehezedő munkateher miatt elvárja, hogy a felesége munkaviszony helyett home miniszteri mandátumát töltve tehermentesítse őt a hétköznapokban felmerülő gondok kezelése alól –, hogy a válást követően nem csak a gyermekeiért marad felelős. Sajnos, a mai társadalom sokkal inkább a „rácsapom az ajtót a múltra és új fejezetet kezdek, mert megérdemlem” értékrenddel szimpatizál, mégis azt tapasztalom, minden megbízómból előcsalható a felelősségérzet, tehát érdemes próbálkozni.

Dr. Illés Blanka