Az AGROBANK-per – más megvilágításban

A folyóirat két folytatásban is foglalkozott az 1994–’98 közötti időben lezajlott büntetőüggyel. Minthogy abban az időben én voltam a fővárosi főügyész, s ezt az ügyet – szakmai érdeklődésből is, jelentősége miatt is – szinte kezdettől fogva személyesen és közvetlenül figyelemmel kísértem, sőt, a büntetőjogi megítélését az Ügyvédvilágban megjelent cikkek elolvasása után is helyesnek tartom, úgy gondolom, talán nem felesleges néhány más szempontot is szóba hozni.

Dr. Bócz Endre
1960-ban szerzett diplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1961. február 28-ától 2000. április 30-áig a Fővárosi Főügyészségen fogalmazó, ügyész, csoport- majd osztályvezető, 1978. február 1-jétől a főügyész általános felügyeleti és polgári jogi, majd 1979. február 1-jétől büntetőügyekben illetékes helyettese, 1990. január 5-étől fővárosi főügyész.
A jogi tudomány kandidátusa (1976), egyetemi docens (1984), a Rendőrtiszti Főiskolán 1998-tól főiskolai tanár, 2002-ig tanszékvezető. 1997-től a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán a Bűnügyi Tudományok Intézetének igazgatója. Számos szakcikk, tanulmány és szakkönyv szerzője, illetve szerkesztője.

A történet – rövidre fogva – a következő volt: az Antall-kormány a privatizáció elősegítése érdekében létrehozott egy sajátos hitel-konstrukciót, az ún. E(gzisztencia)-hitelt, tudva, hogy a potenciális magyar vállalkozóknak, akik a volt állami vállalatokat megvásárolnák, nincs pénze. Így bizonyos saját tőke felmutatása útján igényelhettek hosszú (emlékezetem szerint 15 éves) futamidőre alacsony, 4%-os kamatozású hitelt, amit a Magyar Nemzeti Bank refinanszírozott. A hitel nyújtása a (kereskedelmi) bank részéről, persze, kockázatos volt, részint a hosszú futamidő miatt, részben azért, mert fedezetet csupán a volt állami tulajdon jelentett volna. Ez azonban rendszerint valamilyen vállalkozás volt, s arra, hogy a vásárló tudja-e majd azt szakszerűen és jövedelmezően működtetni, többnyire nem volt semmi garancia, a kamat-marge viszont – ami a kihelyező bank nyereségének lett volna a forrása – igen alacsony volt.

Ám az egész konstrukció egy politikai indíttatású gazdasági akció volt, s ebből a kormány nem is csinált titkot: nem a bankoknak akart jó üzleti lehetőséget teremteni, hanem tőkésosztályt próbált létrehozni.

A kereskedelmi bankok nem is tolongtak, hogy ebben az akcióban részt vehessenek. Az AGROBANK azonban – amely egy vegyes tulajdonú, részben a magyar állam, részben a K. M. magyar származású ausztrál–magyar állampolgár által képviselt magántársaságok tulajdonában lévő bank volt – bekapcsolódott.

1994-ben bejelentések érkeztek arról, hogy a vezérigazgató, aki 80 millió forint feletti hitelkérelmek – s így az E-hiteligények nagy hányada – felől kizárólagosan volt jogosult dönteni, sajátos gyakorlatot alakított ki. A hitel folyósítását attól tette függővé, vállalta-e a kérelmező, hogy a majd megvásárlandó volt állami tulajdon bizonyos hányadát ingyenesen, vagy szimbolikus vételárért átengedi egy másik, az AGROBANK (vagyis a vezérigazgató) által kijelölt gazdasági társaság tulajdonába. Ezzel a bank által nyújtott kölcsön fedezete – az adós által megvásárolt volt állami tulajdon mennyisége, s így értéke – értelemszerűen csökkent. A tulajdonrész átengedésére vonatkozó kötelezettségvállalásról szóló okmányok aláírása előfeltétele volt a hitelígérvény kiállításának, ezt pedig a privatizációs tárgyaláson fel kellett mutatni; a kérelmezőt így szorította a határidő és fenyegette a bánatpénz elveszítésének réme.

A Központi Bűnüldözési Igazgatóság nagy garral indított nyomozást, a feltételezett bűncselekmény jogi minősítését illetően is eltérő kijelentések hangzottak el. Szokás szerint óriási vagyoni károkozást is emlegettek: számos kijelentés jogi szemszögből abszurd volt. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, jogorvoslatok okán – a Fővárosi Főügyészség Gazdasági Ügyek Osztályára került az ügy, s akkor részletesen áttekintettük.

A felügyeletet ellátó ügyész referált, aztán elhívtuk a rendőröket is, és megtárgyaltuk a teendőket.

Az volt a véleményem, hogy ez nem vagyon elleni bűncselekmény, hanem gazdasági vesztegetés. A vezérigazgató, akinek egyszemélyes és kizárólagos joga volt a hitel nyújtása felől dönteni, a banknak, mint „gazdasági társaság”-nak „önálló intézkedésre jogosult alkalmazottja”. A vásárlandó volt állami tulajdon egy részének átruházása a vesztegetés szemszögéből „előny”. A kérdés csupán az, hogy ki kapja az előnyt. Az biztos volt, hogy nem a vezérigazgató – tehát nem a maga részére kérte. Ha a bank részére kérte, akkor valójában a hitel árát – vagyis a kamatot – növelte, tehát szabályt szegett ugyan, de ez nem bűncselekmény. Azt kell tehát tisztázni, hogy a leendő tulajdonosként kijelölt gazdasági társaságok – amelyek jogi személyek voltak, tehát a vesztegetés szemszögéből a vezérigazgatóhoz viszonyítva „más”-ok – kik?

Ez aprólékos munka volt, de elvégezték.

Kiderült, hogy a bank társtulajdonosainak, egy külföldi cégcsoportnak – I. B. B., egy, a Csatorna-szigeteken bejegyzett gazdasági társaságnak – a képviseletében és pénzén K. M. alapított egy sor korlátolt felelősségű – tehát önálló jogi személyiséggel rendelkező – gazdasági társaságot. Ezek ügyvezető igazgatói a cégcsoport (valamint, ahogy tájékoztattak, saját háztartása) alkalmazottai, bizalmi emberei közül kerültek ki. Amikor került átruházandó tulajdonrész, K. M. hívatta a jogtanácsosát, adott a kötelező törzstőkére pénzt – ekkoriban, úgy emlékszem, egymillió forint kellett – s utasította a jogtanácsost, hogy készítse el az alapító okiratot.

Ezek a társaságok lettek tehát az E-hitel felhasználásával megvásárolt volt állami tulajdon egy részének az új tulajdonosai. A vezérigazgató tehát nem a saját, és nem is a bank, hanem a Csatorna-szigeteken bejegyzett kereskedelmi társaság faèade-ját képező fantom-társaságok – vagyis kétségtelenül „más” – részére kérte a hiteligénylőktől a kedvező döntésért az előnyt. Ezzel a képlet teljessé vált; a gazdasági vesztegetés vétségének egyik alakzata[1] tökéletesen megvalósult. A nyomozás során összesen 39 esetre derült fény. Igazolódott az is, hogy K. M. a vezérigazgató szóban lévő ténykedésének minden részletét ismerte, s mindennel egyetértett. Az ügyben 10 rendbeli vesztegetés címén emeltünk vádat; további 29 rendbeli vesztegetés és két egyéb gazdasági bűncselekmény (vétség) miatt a vádemelést mellőztük.

A Fővárosi Bíróság a vádlottakat felmentette. Az ítélet büntetőjog-dogmatikai szemszögből nem követett egységes logikát. A fellebbezés indokolását személyesen szövegeztem meg, a Legfelsőbb Bíróság pedig elfogadta az érvelésemet, mindkét vádlottat bűnösnek találta és szabadságvesztésre ítélte. K. M. büntetésének végrehajtását próbaidőre felfüggesztették, a vezérigazgatóét azonban nem.

A bűnügy körül hosszú ideig kavarogtak a szenvedélyek. Ennek számos oka volt.

Az egyik ok kétségtelenül a nyomozás megindításakor a nyomozó hatóság nyilatkozataiból kiolvasható jogi bizonytalanság volt. Egy másik ok az volt, hogy a nyomozás elrendelése körüli időben a Bankfelügyelet is vizsgálódott az AGROBANK-nál, s 1995. május 5-én, egy pénteki napon a vezérigazgatónak megtiltotta hivatali tevékenysége további ellátását arra hivatkozva, hogy „üzleti jó hírnevét elvesztette.”[2] A bankhoz május 8-i hatállyal felügyeleti biztost neveztek ki. Szombaton és vasárnap azonban a döntés még nem volt hatályos, és az ebből adódó lehetőséggel élve hét végi napokon a vezérigazgató – mint az újságok írták – kinyittatta a bankot, s onnan azok, akiket értesített, sok pénzt kivettek, lett is nagy botrány. Ezt csak tetézte, hogy az AGROBANK – bár május 9-én értesült a Bankfelügyelet döntéséről – a törvényben előírt 3 nap helyett csak közel egy hónap múlva, június 2-án közölte a rendkívüli felmondást, amely így, természetesen, jogellenes volt. Emiatt a vezérigazgató munkaügyi pert indított, 39,4 millió forintot követelt és 1996 elején nyerésre állt. A sajtó, értelemszerűen, mindezt figyelemmel kísérte.

Maga a vezérigazgató sem szorítkozott arra, hogy az eljárás keretei között védekezzen; különböző dolgozatokat terjesztett ismeretségi körében. Egyik ilyen írása – amely a kezembe is eljutott – meglehetősen fölényeskedő, kioktató hangnemben hosszan fejtegette, hogy milyen közgazdasági képtelenség az ellene indított eljárás, s azt ígérte: a kártérítésként várt közel 40 millió forintot arra fogja szánni, hogy a gazdasági ügyekben nyomozó rendőröket képezzék. Baráti kör alakult a vezérigazgató mellett (úgy emlékszem, a Pilvax kávéházban), egy közismert, neves közíró több írásában is szót emelt mellette – nem egyszer kirívó büntetőjogi tájékozatlanságot árulva el.[3]

Egy további ok a letartóztatás körüli eseményekből eredet. Ebben – meg kell vallanom – magam is hibás vagyok.

A vesztegetési ügyek nyomozási módszertanában korábban evidenciának számított, hogy az érdekeltek, ha erre lehetőségük nyílik, összeegyeztetett vallomásokkal a bizonyítást nagyon megnehezíthetik, sőt, akár meg is hiúsíthatják, tehát lehetőleg le kell őket a nyomozás idejére tartóztatni. Ebben az ügyben azonban a hitelnyújtás feltételeként igényelt tulajdon-átruházásról szóló okmányok már a hatóság birtokában voltak, ezt én is tudtam, hiszen ezek ismeretében állapítottam meg a minősítést. A nyomozó hatóság a rutinnak megfelelően mégis őrizetbe vette a vezérigazgatót és a 66 éves K. M.-et, kezdeményezték előzetes letartóztatásukat és ezt a felügyeletet gyakorló ügyész is támogatta, én pedig – bár megtehettem volna – nem tiltottam meg. Ez hiba volt.

A két gyanúsítottat megbilincselve – állítólag hátrabilincselt kezekkel – 5 rendőr kísérte a Pesti Központi Kerületi Bíróságra,[4] ahol a bírói meghallgatás hosszú várakoztatás után kezdődött csak meg, s a tanácskozás is jócskán elhúzódott.

A két megbilincselt bankár gyakorlatilag a nap nagy részét a bírósági folyosó padján ülve, várakozással töltötte. Értesülésem szerint jelentős számú érdeklődő is volt a folyosón – köztük rendőrtábornok, számos főtiszt is – továbbá TV-stáb, hírlapírók és szimpatizánsok. Aztán megszületett a bírói döntés: az előzetes letartóztatás elrendelésére nincsen ok, konszolidált emberek, nem szöknének, a(z okmányszerű) bizonyítékok pedig már a hatóság birtokában vannak. Ekkorra az őrizetbe vétel 72 órájából már csak néhány volt hátra; nyilvánvaló volt, hogy szabadon kell őket engedni – de ehhez vissza kellett szállítani a két (jog szerint még őrizetben lévő) gyanúsítottat a Vizsgálati Főosztály budai fogdájába. A kísérő osztag parancsnoka – egy idős, fegyelmezett és jól képzett lovasrendőr zászlós, személyes jó ismerősöm – tudta a dolgát: megbilincseltette és elvezettette őket, ahogyan a szabályzat előírta. A TV-stábok élvezettel rögzítették a látványt, s máig mutogatják a szabadon bocsátásra kísérendők megbilincselését. A zászlós elöljárói (tábornok, ezredesek) közül – akik a felvételeken, talán a háttérben állva, láthatók is – senkinek nem jutott eszébe, hogy engedélyezze a bilincselés mellőzését. Őket ma már az esetleges nézők talán nem is ismerik, csak a zászlós szigorán szörnyülködnek, vagy mulatnak…

Tovább borzolta a kedélyeket az, hogy miközben a vesztegetési ügyben készült a vádirat, K. M.-et – aki az I.B.B. kft. megbízottjaként éveken keresztül foglalkozott azzal, hogy rúd-aranyat és ezüstöt vitt ki feldolgozásra az országból, majd ékszer („fazonarany”) formájában vámmentesen hozta vissza – 1995. május 8-án ismét őrizetbe vette a rendőrség. Azzal gyanúsították, hogy a bérmunkában történő feldolgozás ürügyén jóval több olasz gyártmányú „fazonaranyat” hozott be az országba vámmentesen, mint amennyi nyers nemesfémet kivitt, vagyis csempészkedett és megsértette a devizagazdálkodási szabályokat is. Ezt az ügyet a Gazdasági Bűnügyek Osztálya intézte, én nem kísértem különösebb figyelemmel, mert semmilyen szakmai érdekességet nem láttam benne. Bizonyára háromesélyes volt a K. M. letartóztatására tett indítványuk, de ez az osztály vezetőjének a hatáskörébe tartozott. Én nem avatkoztam az ügybe. A bíróság az indítványt ismét elutasította, s K. M. most már szinte mártírként szerepelt a sajtóban.

Következett ezután az első fokú felmentés (a rajongók ünnepeltek), majd a Legfelsőbb Bíróság ellentétes döntése (felháborodás és értetlenkedés: hogy tévedhetett volna egy Fővárosi Bírósági tanácsvezető bíró ekkorát? Az fel sem merült, hogy hogyan tévedhetett volna a három legfelsőbb bírósági bíró oly nagyot, hogy egy helyes ítéletet ellenkezőjére változtasson!). Az érzelmi hullámok ismét magasra csaptak.

Ezzel azonban még nem volt vége. „A bankvezér az ítélet felülvizsgálatát kérte” – adták hírül az újságok, majd: a vezérigazgatót behívták a büntetés megkezdésére – halasztást kért – kapott – ismét kért – nem kapott – kegyelmet kapott a köztársasági elnöktől – az igazságügyi miniszter (ekkor már 1998-as választás után voltunk, új kormány volt) nem értett egyet a döntéssel, megtagadta az ellenjegyzést – a vezérigazgató bevonult megkezdeni a büntetését.

A vezérigazgató védekezése érdemben az volt, hogy ő a gazdasági élet hasonló szituációiban közismert és széles körben alkalmazott „bizalmi kéz” („trauhand”) technikáját kívánta alkalmazni; a banknak akart a szakszerű üzletvitel biztosítása érdekében beleszólási lehetőséget szerezni a privatizált vállalkozás irányításába. A „biztosítékrendszert” – a K. M. pénzén és alkalmazottainak közreműködésével alapított cégek és az AGROBANK közötti jogviszony-rendszert – dr. Orosz Balázs a védőbeszédben szépen ecsetelte ugyan, de végül is tény volt, hogy ennek megítélését illetően pénzügyi körökben is megoszlottak a vélemények.

„Add nekem a céged résztulajdonjogát, s becsület szavamra, később neked ajándékozom majd, addig pedig a cég jó működését szolgálom akár Veled szemben is, mert a Te érdekeidet védem” – ez lett volna a védőbeszéd szerint az alapgondolat.[5]

Ez a pénzügyi logika szerint akár igaz is lehet. Akkor is voltak, akik azt mondták: jogi alapon nem kifogásolható, s lényegében ezeknek a véleményét idézi fel a szóban lévő cikksorozat. Azon viszont – nézetem szerint – aligha lehet vitatkozni, hogy a tulajdonrész-juttatás kikötése a bank és a hitelt igénylő ügyfél közötti harmadik személy (a K. M. által alapított társaságok valamelyike) javára szóló olyan szerződés, amely a bank ügyfele terhére a hitelnyújtás részbeni ellentételét jelentő vagyoni szolgáltatási kötelezettséget alapoz meg. Az e körül kialakított egész jogviszony-szövevény nyilvánvaló célja az azóta hatályon kívül helyezett Pit. 51. § (4) bekezdésében szereplő tilalomnak a pénzügyi logika szerint bizonyára indokolt megkerülése, s mint ilyen, akár „ügyes üzleti módszer”-nek is nevezhető, de legalább ennyire védhető az az álláspont, hogy – mint „in fraudem legis” ügyletek – a Ptk. 200. § (2) bekezdése értelmében semmisek. Azzal, hogy a hatályos joggal ez a gyakorlat alkalmazása idején nem volt összhangban, maga a vezérigazgató is kétségtelenül tisztában volt. A védőbeszédben ugyan a „rendszer finomítására” tett ismételt kísérletekről történt említés, de ez valójában azt jelentette, hogy többször kísérelték meg a jogszabály olyan módosíttatását, amelynek eredményeként az összhangba jött volna a gyakorlatukkal – de ezek a törekvések ismételten eredménytelenek maradtak.

Dr. Orosz Balázzsal jó viszonyban, mondhatnám, szakmai barátságban voltunk. Megtisztelt azzal is, hogy védőbeszédének, később pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságához intézett beadványának másolatát nekem is elküldte. Én a Korridor-kötetbe[6] szánt tanulmányomat – amelynek megírása, sőt, megjelenése idején is az ügyben még csak első fokú ítélet volt – odaadtam neki, és felkértem, hogy a szerkesztőségi vitán legyen korreferens. A tanulmány eredeti verziójában szerepelt ez az ügy is; ő, mint korreferens, helytelenítette a jogerősen még le nem zárt büntetőügy pertraktálását. Ezt el is fogadtam. A „meghurcolt bankárok” videofelvételekkel illusztrált legendája azonban tovább él, és természetesen ma már a tények is leginkább a védelem (hézagos és kérdőjeles) verziójában jelennek meg.[7]

dr. Bócz Endre

[1] Btk. 252. § (1) bekezdés. Akkoriban még súlyosabb minősítést eredményezett a kötelességszegés, továbbá bűnszövetségben vagy az üzletszerűen történő elkövetés – (2) bekezdés I., II. és III. fordulata. E minősítő körülmények közül a bűnszövetség és az üzletszerűség a vád tárgyává tett mind a tíz esetben fennállt, kötelességszegés azonban csak egy esetben volt megállapítható; ahol abban a tudatban engedélyezett hitelnyújtást, hogy a kérelmező az önrészt is a kölcsönből fedezi majd. A kötelességszegésre azonban nem az ügyfél vette rá, hanem maga ajánlkozott, s ezért az aktív vesztegetők cselekménye nem ütközött büntetőjogi tilalomba.

[2] Ez a munkaszerződésében rendkívüli felmondási okként szerepelt.

[3] Egyik írásában pl. értetlenségét fejezte ki, hogyan lehetséges a megvesztegető elleni vádemelés nélkül emelni vádat a megvesztegett ellen? Nyilvánvalóan nem ismerte fel a Btk. 232. és 254. §-ai közötti aszimmetriát.

[4] Ennek oka az volt, hogy a KBI Vizsgálati Főosztálya a Gyorskocsi utcában működött, s a gyanúsítottakat onnan kellett a reggeli órákban rendszerint zsúfolt Margit-hídon át, gépkocsikon, a pesti oldalon lévő bíróságra szállítani. Két őrizetes mellé legalább két rendőr kellett – a gépkocsivezetőn felül. Arra, hogy az őrizetest meg kell bilincselni, általános előírás van; ez alól, persze, a fogda parancsnoka, vagy annak elöljárója kivételt tehet(ett volna). A kezek hátrabilincselése a rendszerváltozás után, amerikai példa nyomán vált általánossá.

[5] Arra azonban az iratok ugyanúgy nem tartalmaztak garanciát, hogy a bank adósa valaha visszakapja a tulajdon-hányadot, mint arra sem, hogy a jogi értelemben önálló kedvezményezett cégek az AGROBANK – és nem saját, vagy kizárólag tulajdonosuk, az I. B. B. – érdekeit tartják szem előtt, az üzletviteli befolyásuk érvényesítésénél.

[6] A kriminális korrupció a magyar büntetőjogban – az „Írások a korrupcióról” c. kötetben – szerk: Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Lengyel László, Volosin Hédi – Korridor kötetek, Helikon-Korridor, Bp., 1998.

[7] Legutóbb dr. Kiss Anna Damoklész kardja – Bankárperek Magyarországon címen írt az esetről, s „sajátos”-nak jellemezte a biztosítéki rendszert és a hitelkonstrukcióra, valamint a pénzintézetekre vonatkozó jogszabályok prioritásának az elismerését az „érdekek”-kel szemben viszont „egy ún. élettől elrugaszkodott jogászi logika megnyilvánulásának” nevezi – ld. Ügyvédvilág, III. évfolyam 4. szám, 2009. április, 20. oldal, és 5. szám, 2009. május, 11. oldal.

Még cikkek ebben a témában:

Damoklész kardja I. – Bankárperek Magyarországon
Damoklész kardja II. – Bankárperek Magyarországon
Damoklész kardja III. – Bankárperek Magyarországon: A Princz-dosszié
Damoklész kardja IV. – Bankárperek Magyarországon: A Princz-dosszié
A bankárperek tanulságai – Az ítélkező bíró szemszögéből