Az ártatlanság vélelme – ahogy az alkotók látják

Jogrend és igazság? Jogrend vagy igazság? A művészet nyelvén próbál válaszolni e kérdésekre a Centrál Színház új monodrámája, melynek rendezőjét és főszereplőjét interjúvoltuk.

Egy egykori jogász, Suzie Miller ausztrál írónő Az ártatlanság vélelme (Prima Facie) című darabját telt ház előtt mutatta be Kisszínpadán 2023 áprilisának legvégén a Centrál Színház, szinte egy időben a New York-i Broadway-premierrel.

Egy napon az ügyvédnő válik áldozattá (Fotó: Centrál Színház)

A monodráma középpontjában egy tehetséges ügyvédnő áll, aki sikerrel védi vádlottjait nemi erőszakos ügyekben. Egy napon azonban ő válik áldozattá, és neki kell tanúskodnia a bíróság előtt.

A főpróba után a magyarországi előadás rendezőjét, Puskás Samut, és főszereplőjét, Martinovics Dorinát kérdeztük munkájukról, a mű megszületési körülményeiről, üzenetéről.

Puskás Samu: „Az igazságszolgáltatás mindig is nagyon érdekelte az embereket”

– A darab világpremierje Ausztráliában volt, majd ezt követte a 2022-es londoni bemutató. Látta valamelyik előadást?

– Élőben sajnos nem, de a londonit felvételről meg tudtam nézni. Minden igyekezetem dacára sem sikerült bejutnom a West Endre, Jodie Comer nagyszerű előadására. A londoni Nemzeti Színház moziminőségben rögzítette a produkciót, így láthattam kint, egy művészmoziban.

– Mikor döntötte el, hogy szeretné ezt a művet színpadra állítani Magyarországon?

– Az anyagot már korábban javasoltam édesapámnak, Puskás Tamásnak. Minden évben igyekszünk kijutni Londonba, megnézni pár előadást, hogy feltérképezzük, játszanak-e olyat, amely illeszkedne a Centrál arculatába, illetve melyik az a darab, melyről azt gondoljuk, fontos volna hazahozni, hogy a magyar nézők is minél előbb láthassák. Egy ilyen út alkalmával került elém ez a mű, tudtam, hogy kivételes érdeklődés övezi. Bementünk a londoni Nemzeti Színház Könyvtárába, és elolvastuk a szövegkönyvet. Olyan elementáris erejű volt, hogy azonnal egyértelművé vált számunkra, ennek máris meg kell kezdeni a jogigénylési procedúráját, hogy hazahozhassuk, hogy megmutathassuk a magyar közönségnek.

A rendező szerint a jogászok számára szakmailag helytálló, és a civilek számára is befogadható előadás született (Fotó: Kevin Lynch)

– Miért volt vonzó az ön számára ez a téma?

– Az igazság az, hogy nem téma szerint kerestünk darabot, szembe jött velünk. Nem kutattam „#metoo” tartalom után, de elsöpört minket a Prima Facie cunamiszerű ereje. Szerencsére megszereztük a játszási jogokat, a Centrál Színház fennállásának legnehezebb jogigénylési folyamatát követően.

– S miként lett a darab rendezője?

– Édesapám úgy kért fel erre a rendezésre a Kisszínpadon, hogy nagyszínpadi, rendezői elfoglaltsága miatt ő nem tudta vállalni. 15 éves korom óta biztatott a rendezésre, úgy gondolta, konyítanék ehhez az alkotói feladatkörhöz; Los Angelesben, a filmszínészszakon, mestereim szintén erre biztattak. Váratlanul ért a felkérés, de némi vonakodás után, érezvén a felelősség terhét, végül igent mondtam. Boldog vagyok, hogy így tettem.

– Ha már Los Angeles: a hollywoodi produkciók külön alműfajának számítanak a tárgyalótermi filmek. Legutóbb A vád című francia film jó része játszódott tárgyalóteremben, mely e darabhoz hasonló témát dolgoz fel. Netán látta ezt az alkotást, tanulmányozott rendezése előtt más tárgyalótermi filmeket?

– Sokan említették nekem A vád című filmet. Még nem láttam, de ott van a listámon, meg fogom nézni. Arra külön figyeltem, hogy a rendezésemet megelőzően ne fogyasszak olyan tartalmakat, amelyek e témában esetleg befolyásolnák vagy árnyalnák a megközelítésemet. De a kedvenc alkotásaim közt is szerepelnek tárgyalótermi filmek; ilyen például az Egy becsületbeli ügy Jack Nicholsonnal, Tom Cruise-zal, Demi Moore-ral. Azt gondolom, hogy popkulturális szinten is különleges helyet foglal el a szórakoztatóiparban a bíróság, mint helyszín. Az igazságszolgáltatás mindig is nagyon érdekelte az embereket. Bár a darabunk monodráma, ahol egyetlen embernek kell másfél órán át lekötnie a nézők figyelmét, bíztam abban, van olyan erős ez az anyag, hogy megtalálja a közönségét.

– Nem gondolja, hogy ha a darabot megnézi egy jogász, számára nem lesz elég mély, szakmai, ellenben egy átlagnézőnek meg túl sok lehet a jogból a jogi felvetésekből?

– Nagyon fontos kérdés, és jogos a felvetés. Sok munkánk van abban, hogy az eredeti szöveget ennek szellemében árnyaltuk, meghúztuk: a könyv eredetileg 130 oldalas, mi 100 oldalt csináltunk belőle. Majd megkértük a fantasztikus Hárs Annát, hogy fordítsa le magyarra. Amikor a dramaturgiai munkát megkezdtük, arra is ügyeltünk, hogy a szótagszám stimmeljen. Ha az angol nyelvben egy ötszótagos szóval él az ausztrál írónő, Suzie Miller, arra a szóra a magyar nyelvben is lehetőleg öt szótagot használjunk, véletlenül sem tízet, hogy tempójában, ritmikailag is megőrizzük az előadás feszességét, és ne váljon hosszabbá, unalmasabbá. A legfontosabb az volt, hogy megtaláljuk az arany középutat: pont annyi jogi információ hangozzék el közérthető formában, amennyi még „emészthető” a közönségnek. A főhőst játszó Martinovics Dorinával addig dolgoztunk a szöveg mondhatóságán és az információk tisztaságán, addig irtottuk a jogi terminusokat, hogy szakavatatlan füllel mi most úgy érezzük, jogi diploma híján sem terheli túl a receptorainkat ez a szöveg. Nagy munkánk van abban, hogy a civilek számára is érthető legyen az este. Viszont, ha egy jogász ül be az előadásra, számára is érdekes és szakmailag helytálló legyen minden egyes szó.

– Ehhez netán jogászi segítséget is kértek?

– Igen, konzultáltunk édesapám jogász ismerősével, dr. Benke Gáborral, aki az első fordítást követően elolvasta a szövegkönyvet, kiszűrte, illetve korrigálta a jogi pontatlanságokat. E javításokat implementáltuk az autentikusság érdekében.

– Az angolszász jog eltér a kontinentálistól, így a magyartól, elég, ha csak az esküdtszéki rendszerre gondolunk. Nem okozott ez nehézséget a darab húzása, átdolgozása során, hogy a fő mondanivaló azért ne vesszen el?

– Az volt a célunk, hogy a nemzetközi jogot próbáljuk úgy megjeleníteni, hogy ne csak tájegységekre, országokra legyen érvényes az előadás alapüzenete. A darab vádirata: a férfiak alkotta jogrendszer mára korrodálódott, a nők szempontjait is figyelembe kell venni, a tényt, hogy máshogy küzdenek az igazukért, mint a férfiak, máshogy dolgozzák fel, és máshogy reflektálnak az őket ért sérelmekre. A nemek közötti erőviszonyoknak el kell kezdeniük kiegyenlítődni.

– Gondolt-e arra a Centrál Színház vezetősége, hogy külön előadást szervezzen csak jogászoknak?

– Igen, reméljük, hogy a darab iránt nagy lesz az érdeklődés, és jogász szakmai berkeken belül sem találnak kivetnivalót az előadásban. Hamar érkezik majd visszajelzés, hiszen már a premierre is várunk jogászokat. Mi boldogan állunk egy olyan előadás elébe, ahol a nézőtéren kizárólag jogászok ülnek.

Martinovics Dorina: „Nagyon megrázott, amikor elolvastam a darabot, ezért is vállaltam el”

– Akadt olyan barátja, ismerőse, aki személyesen is érintett volt szexuális zaklatásban, esetleg nemi erőszak áldozata lett, és akivel a szerep megformálása előtt tudott beszélgetni?

– Hál’istennek, engem elkerültek ezek a dolgok, bár sajnos sok nőt ismerek, akikkel történt ilyesmi. Otthon vagy a munkahelyén. Nem kértem tőlük tanácsot, de emlékszem a beszélgetéseinkre. Nagyon megrázott, amikor elolvastam a darabot, ezért is vállaltam el. Soha nem akartam monodrámában szerepelni, de úgy éreztem, ez az anyag megéri, hogy harcoljak vele. Meg kíváncsi is voltam, képes vagyok-e megküzdeni ekkora feladattal. Kilencven perc egyedül a színpadon, komoly kihívás.

A színésznő első, és talán utolsó monodrámája… (Fotó: Horváth Judit)

– Mi az, ami miatt idegenkedett a monodrámától?

– Szeretek együtt játszani, nagyon hiányoznak a többiek, ezért most még nagyobb szükségem van a közönségre. Beléjük fogok kapaszkodni, remélem, jönnek majd velem, és kapok majd tőlük annyi energiát, ami elfeledteti velem, hogy végig egyedül állok a színpadon. Azt azért nem hiszem, hogy ilyesmibe újra belevágnék.

– Barátnőinek, ismerőseinek ön által megismert esetei eljutottak végül jogi szakaszba?

– Nem ismerek senkit, akinek az ügye a bíróságig jutott.

– Nagy bátorság jellemzi az ön által megformált ügyvédnőt, aki vállalta, hogy saját ügyében feljelentést tesz, feláldozva munkáját, munkahelyét, karrierjét…

– Valóban, nagy bátorság ezt felvállalni! Magamról például nem tudom elképzelni, hogy ilyesmiről beszéljek idegenek előtt. Az áldozatok kénytelenek újra kiszolgáltatni magukat, újraélni minden fájdalmukat, mert csak így remélhetnek védelmet. Nem kaphatnak igazságot, és csak remélhetik, hogy a megnevezésnek visszatartó ereje lesz.

– Ugyanakkor a szerepéből kiolvasható, hogy a jog útvesztőjében elvesznek az emberek. A darab első néhány perce általánosságban szól arról, miként kell egy ügyvédnek megnyernie egy pert, megalázó helyzetekbe hozva a szerencsétlen tanút, az áldozatot, az utolsó pecek pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy ha egy ügyvéd kerül az áldozat helyzetébe, rájön: a tárgyalóteremben a meglévő jogi és pszichológiai környezetben csak kiszolgáltatott és vesztes lehet. Ön is így látja?

– Éppen arról szól a darab, hogy ezen valahogy változtatni kellene!

---