Az elnökhelyettes bíró

Dr. Szebeni László
1954-ben született, 1978-ban fejezte be az Egészségügyi Főiskolát. 1987-ben diplomázott a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 1987-ben fogalmazó lett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. 1988-tól a Pesti Központi Kerületi Bíróság bírája volt. 1991 óta Fővárosi Bírósági bíró, 1994 óta tanácselnök. 2004-től a Fővárosi Bíróság általános elnökhelyettese. 2009 óta címzetes ítélőtáblai bíró. Munkája mellett a Jogi Szakvizsga Bizottság tagjaként szakvizsgáztat. Kollégáival a CompLex Kiadó Kft. számos jogi kiadványának elkészítésében vett részt (pl.: A büntetőjog nagy kézikönyve, kommentárok stb).
Kedvenc ételei a szatmári tepsis hús és a sonkával, túróval töltött pulykamell kirántva. Szabadidejében a labdajátékoknak, az informatikának és a komolyzenének hódol. Korábban kosárlabdázott ifjúsági válogatott szinten. A Fővárosi Bíróságon többek között a Gazdasági Hivatalnak, az Informatikai Főosztálynak a tevékenységét felügyeli, ellátja az általános elnökhelyettesi feladatokat. Folyékonyan beszél angolul.

Nemrég abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács a címzetes táblabírói címet adományozta Önnek. Mi kell ahhoz, hogy az ember egy ilyen magas szakmai pozíciót elérjen? A szerencsén, a sors kezén vagy a véletlenen múlik? Tudatos ez a hozzáállás vagy csak jókor jó hajóra szállt fel?

Kisebb kitérővel kerültem a jogi pályára, ugyanis a jogi egyetem előtt elvégeztem az Egészségügyi Főiskolát. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen kezdtem el dolgozni és a tanszékvezető professzorom azt javasolta, hogy nagyon szerencsés lenne a tanszék szempontjából, ha elvégezném a jogi egyetemet, mert akkor az egészségügyi joggal tudnék foglalkozni a tanszéken belül. Ez akkoriban egy feltörekvő új jogágnak számított és ez volt, ami elindított a jogi pálya felé.

Az egyetemi évek alatt szerencsés módon elég sok büntetőtárgyalásra tudtam bejutni néhány évfolyamtársamnak köszönhetően, akik a bíróságon dolgoztak, mint jegyzőkönyvvezetők. Számomra a jogon belül mindig a büntetőjog állt hozzám a legközelebb és mire elvégeztem az egyetemet, kialakult bennem az, hogy ez az a terület, amellyel a jövőben foglalkozni szeretnék.

Az egyetem befejezése után fogalmazónak jelentkeztem a Pesti Központi Kerületi Bíróságra. A csoport összetétele és az a terület, amivel foglalkozott – főként vagyon elleni, gazdasági ügyeket tárgyalt –, azonnal meghatározta, hogy én a B. I.-es kategóriájú ügyekkel foglalkoznék legszívesebben.

Az itt eltöltött két hónap meghatározó volt.

A szakvizsgát követően abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy a csoport vezetője, dr. Kauffman Péter egyetértett a terveimmel és a B. I.-es csoportba kerültem beosztásra.

2 év után a Fővárosi Bíróság akkori elnöke megkeresett, hogy a Fővárosi Bíróságon új szervezeti egység kerül felállításra (a korábbi személyzeti és a munkaügyi részlegből egy titkárságot szeretne létesíteni) és ehhez keres munkatársakat. A titkárságvezető-helyettesi állást nagy megtiszteltetésnek vettem és a felkérést elfogadtam.

Együtt dolgozhattam a Fővárosi Ítélőtábla jelenlegi elnökhelyettesével, dr. Mohácsy Zsuzsanna titkárságvezető asszonnyal, közben mind a ketten párhuzamosan tárgyaltunk. Részben másodfokú büntető tárgyalásokon voltam előadó bíró, részben első fokú ügyeket is kaptam.

Számomra a megyei első fokú ítélkezés jelenti a szakma csúcsát. Itt vannak a legnehezebb és legösszetettebb ügyek. Sokat kell fejlesztenie magát az embernek, folyamatosan nyomon kell követni a jogszabályváltozásokat, tisztában kell lenni a kapcsolódó jogszabályokkal, valamint az új elkövetési módokkal is.

Később újabb megtiszteltetésben volt részem, a büntető kollégium akkori vezetője, dr. Vathy Ákos felkért, hogy a titkárságvezető-helyettesi munka mellett dolgozzak mellette elnöki bíróként. Természetesen az ajánlatot elfogadtam, így most már teljesen a büntetőjognak, a Büntető Kollégiumnak tudtam az időmet szentelni. A titkársági tevékenységet más kollégám vette át.

Talán 1993-tól lehet számítani, hogy megkezdődtek a Fővárosi Bíróságon a nagyobb volumenű, közismert perek. Egyre több ügyet kaptam, ami az időm nagy részét lefoglalta, így abba kellett hagynom az elnöki bíráskodást és kizárólag csak megyei első fokú tanácselnökként dolgoztam. Egymás után jöttek az egyre érdekesebb, egyre nehezebb és egyre inkább a sajtó érdeklődését felkeltő ügyek.

2003 végén a Fővárosi Bíróság lehetőséget kapott egy második elnökhelyettesi státus létesítésére az Országos Igazságszolgáltatási Tanácstól és dr. Gatter László, a Fővárosi Bíróság elnöke megtisztelt azzal, hogy erre a feladatkörre alkalmasnak talált. A pályázatomat az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elfogadta és kinevezett a Fővárosi Bíróság elnökhelyettesévé.

A szakmától semmiképpen nem akartam elszakadni, ezért változatlanul minden héten egy napon tárgyalok (annak ellenére, hogy nekem, mint felső vezetőnek nincs tárgyalási kötelezettségem), mert a tárgyalóterem légköre és hangulata, a tárgyalás maga szakmailag pótolhatatlan számomra.

A két terület egészen más jellegű feladatot jelent és mind a két területnek megvannak a maga szépségei és buktatói.

Sajnos, a mai világban az ügyek egyre súlyosabbak, egyre eldurvultabbak. Mondhatom ezt azért is, hiszen itt, a Fővárosi Bíróságon döntően az élet elleni ügyekkel, illetve néhány nagyobb gazdasági üggyel foglalkozom.

Mint ahogy az ítélkezésben is – olyan értelemben, hogy az ügyek nehézsége, a rájuk fordított idő egyre nő –, úgy az igazgatási munkában is vannak nehézségek. Nekem ezt a kettőt kell egyensúlyba hozni és úgy érzem, hogy ezt sikerült megoldani.

Szigorú bíró vagy inkább határozott?

Azt nem tudom, hogy szigorú vagyok-e. Mihez képest? Biztos vannak kollégák, akik ítélkezéséhez képest igen, és vannak, akikéhez nem. Igyekszem mindig arra törekedni, hogy amikor egy-egy ügyet tárgyalok, ne csak az ügyet lássam, hanem azt az embert is, aki ott vádlottként szerepel.

Tudomásul kell venni, hogy bármiféle döntés születik, nem csak annak az egy embernek az életébe avatkozom bele, hanem a teljes családja, környezete életébe is. Hiszen ha bűnös valaki és szabadságvesztésre ítélik, akkor azzal bizony kivonásra kerül a családi környezetből és az ő életüket is megnehezíti ez a helyzet.

Nem szabad elfelejteni, hogy itt nem egy ügyet kell látni magammal szemben, hanem egy embert, egy emberi életet, egy emberi sorsról kell dönteni. Ha bűnös, akkor mindez nem lehet akadály, hogy ez megállapításra kerüljön, de ettől még az egész eljárásban az ember áll a középpontban.

A határozottság olyan dolog, hogy a tárgyalóteremben nincs mese, ott rendet kell tartani és muszáj a tárgyalást irányítani. Ehhez határozottság kell, hiszen a tárgyaláson jelenlévők különféle személyiségek. Minden ember másképp reagál bizonyos szituációkban és ezeknek mindegyikét kezelni kell, nem lehet nem foglalkozni vele, mert akkor a tárgyalás parttalanná és kezelhetetlenné válik.

Igyekszem elkülöníteni a munkát és a magánéletet, de ez teljeskörűen szinte lehetetlen. Az ember fejében mindig ott van az ügy, folyamatosan kell gondolkodni, a kapcsolódó jogszabályokat tudni kell és nincs olyan, hogy délután a munka után kikapcsolom az agyam és másnap reggelig nem foglalkozom vele. Állandóan benne mocorog az emberben, néha éjszaka, ha fölriadok, azon veszem magam észre, hogy a másnapi tárgyalási anyagon gondolkodom.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert minden egyes ügyet, amit eddig tárgyaltam életemben, azt szerintem a legjobb szakmai és emberi tudásom mellett tettem meg. Ha egy ügyet befejeztem, az ítéletet meghoztam és az felterjesztésre került, vagy netán jogerős lett és első fokon befejeződött, nem azon gondolkodom, hogy mit rontottam el, vagy mit kellett volna még csinálni, hanem ha nyugodtan, azzal az érzéssel, hogy mindent megtettem, föl tudom terjeszteni, akkor az ügy részemről befejeződött.

Hogyan viszonyulnak az ügyvédek a bírókhoz?

Szerencsére a jelentős többsége az ügyvédi karnak semmilyen más szempontot nem tekint irányadónak, mint hogy neki a védencét minden áron védenie kell. Ez a feladata és ezért minden olyan eszközt, amit a törvény számára biztosít, azt maradéktalanul kihasznál és annak megfelelően dolgozik. Azzal nem is számol, hogy ezzel a munkájával a bírónak „megkeseríti az életét”, hiszen lehetnek olyan indítványok, olyan észrevételek, amik a bíróság munkáját nehezítik. Ez viszont az ügyvéd számára nem lehet szempont.

Sajnos, vannak olyan ügyvédek is, akik néha a tárgyalótermet nem arra használják, amire kellene és nem az ügyről, hanem az ügyfeleknek, az ügyfelek hozzátartozóinak, a közszereplésnek, a médiának beszélnek.

Vannak olyanok is, akik a médián keresztül, egyfajta módon üzenve a bíróságnak, próbálnak meg befolyásolni. Álláspontom szerint ezáltal legtöbbször – de sajnos nem mindig – csak a védencüknek szeretnének kedvezőbb elbírálást elérni. Szerencsére az ilyen jellegű problémákat a bíró helyén tudja kezelni.

Annak, hogy egy-egy indítvány vagy észrevétel a bíró személyének is kellemetlennek tűnhet, semmiféle jelentősége nincsen, hiszen az ügy kimenetele szempontjából itt soha nem személyes ellentétekről, személyeskedésekről van szó, hanem az eljárásjogi helyzetből fakadóan az ügyvédnek meg kell tennie automatikusan (és ez a jogszabályi kötelezettsége is) olyan dolgokat, amelyek nem mindig kedvezőek. De lehet fordítva is, hiszen a bíró is tud olyan kérdést vagy indítványt megfogalmazni, ami meg a védőnek kellemetlen. Az eljárási szabályokban meghatározott eljárási feladatokból fakadhatnak ilyen jellegű problémák, de ezek hozzátartoznak a munkához.

Ez semmilyen problémát a tárgyalótermi életben vagy egy ítéletben nem jelenthet, természetesen semmilyen módon nem lehet összefüggésben a vádlott személyével és a később esetleg kiszabott büntetéssel.

A bírói, ügyészi és ügyvédi munka kölcsönös. Mindhármuk feladata és érdeke, hogy együttműködjön és a lehető legobjektívabb igazságot kiderítse. Az ügyész a vád oldaláról, az ügyvéd a védelem oldaláról, a bíró pedig középen, az igazság oldaláról kell eljárjon.

Nagyon hasznos dolognak tartom a mediációt. Sok olyan ügyet, ami eddig bíróságra került, megoldhatna, ezzel lehetőséget teremtve, hogy a bíróság az elé kerülő egyéb ügyeket gyorsabban be tudja fejezni.

Kisebb bűncselekményeknél igazából a károsultnak nem az az érdeke és kívánsága, hogy az elkövető minden áron a bíróság elé kerüljön, hanem azt szeretné, ha a kára megtérülne és megszűnnének a problémák. Erre a mediáció alkalmazása megfelelő lehetőség lenne. Sajnos, az állampolgárok még nem igazán ismerik a mediáció intézményének jelentőségét és a lehetőségét sem, mert a mediáció szó már önmagában sem biztos, hogy az állampolgároknak sok mindent mond.

Éppen ezért azon dolgozunk, hogy valamiféle „kiskátét” dolgozzunk ki az alapfogalmakról és alapmeghatározásokról és ezt valamilyen módon a köztudathoz is eljuttassuk, éppen azért, hogy az ebben rejlő lehetőségeket jobban ki tudják használni.

Bizonyára voltak érdekes ügyei. Említene párat közülük?

Pályafutásom során volt szerencsém néhány olyan ügyet tárgyalni, amelyek bizonyos értelemben kiemelkedőnek tekinthetők, de inkább azért, mert részben a média, részben a közvélemény sokkal jobban foglalkozott vele, mint más jellegű ügyekkel.

Csak néhányat megemlítve közülük, a pályám elején ilyen ügyként jelent meg Klapka György eljárása. Aztán jött az elhíresült úszó menedzser, Zemplényi György esete, majd én ítélkeztem Palotás János ügyében is.

Voltak olyan esetek is, amelyek valamilyen szinten precedens jellegűek voltak. Tudomásom szerint én voltam az első bíró, aki úgy tudtam bebizonyítani valakinek a bűnösségét emberölésben, hogy a holttest soha nem került elő.

Tárgyaltam a Soproni Ágnes féle ügyet, ahol a fia és még két másik ember volt a vádlott.

Nemrég fejeztük be első fokon az „eredeti” móri ügy egyik vádlottjának, Hajdú Lászlónak az ügyét.

Most van folyamatban a másik vádlottnak, a móri bűncselekménnyel korábban ugyancsak vádolt Kaiser Edének az ügye.

A közvélemény nyomása mennyire befolyásolja az ítélkező bírót a nagy horderejű ügyekben?

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy a közvélemény semmiféle nyomást nem gyakorolhat és nem is gyakorol az ítélkező bírókra. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyire van érdeklődés egy-egy ügy iránt.

A bírónak soha nem lehet szempont az, hogy érdekes-e az ügy vagy sem. A bírónak az ügy létezik, azt letárgyalja, dönt és a határozatot kihirdeti. Nem szabad befolyásolja soha az, hogy a közvélemény mennyire ismeri, mennyire foglalkozik vele a média, a sajtóban milyen visszhangja van. A bíró kizárólag a rendelkezésére álló, valamint a bírósági eljárás során felmerülő bizonyítékok alapján jár el, döntését azokra alapozva hozza meg.

Volt olyan ügy, ahol azt gondoltam, hogy nagyon nagy lesz az érdeklődés, de végül senkit nem érdekelt. Volt olyan is, hogy azt hittem, hogy az adott ügy senkit nem fog érdekelni és ezzel szemben rendkívül sok érdeklődő jelent meg a tárgyaláson.

Ha ilyen ügyben – amikor bűnöst kell találni – a nem egyértelmű bizonyíték alapján bűnösnek mond ki valakit, majd később a valódi tettest megtalálják és ezúttal teljesen egyértelműek a bizonyítékok, van-e felelőssége a bírónak az előző ítélet miatt?

Bűnöst a bírósági eljárás során soha nem „kell” találni. A bírónak a vádhoz kötöttség elvét szem előtt tartva kell döntenie a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján. Vagyis a vádat ki kell merítenie, de azon nem terjeszkedhet túl. Egy vádlott bűnösségét csak akkor lehet megállapítani, ha az kétséget kizáró módon bizonyított. Különben a felmentésére kell sor kerüljön.

Nem mond-e ellent a Be.-nek, ha a bíró bármilyen a bizonyítékokba vetett belső kételye ellenére bűnösnek mondja ki a vádlottat?

Mint azt korábban már említettem, ha a vádlott bűnösségét nem lehet kétséget kizáró módon megállapítani, akkor a vádlottat fel kell menteni. Márpedig egy esetleges „belső kétely” a kétséget kizáró mód ellen szólna.

Ebben az esetben mindent el kell követni a bizonyítás folytatásával, hogy az esetleges aggályok megszűnjenek. Ha ez nem sikerül, akkor felmentésre kerül sor.

Vannak-e sztárbírók?

Sztárbírók nincsenek. Olyan bírók vannak, akik az esetleges specializálódás folytán, a szignálás és a meglévő ügyrendünk alapján több olyan ügyet tárgyalnak, ami a média és a közvélemény érdeklődését felkelti és ezért személye ismertebbé válik. Ettől ő még semmilyen formában nem lesz úgynevezett „sztárbíró”, hiszen az ügy miatt kerül az eljárás a médiaérdeklődés középpontjába, és nem a bíró személye miatt.

Büszke a lányaira, hiszen az Ön nyomdokait követve tudatosan választották a hivatásukat.

A nagyobbik lányom már kicsi korában eldöntötte, hogy orvos szeretne lenni. Ebben a döntésben két tényező segített: az egyik a bátyám, aki szintén orvos, a másik pedig az, hogy általános iskolás korában vakbélgyulladással az egyik gyermeksebészeti osztályra került, ahol egy olyan orvossal találkozott, aki félelmetes módon értette a szakmáját és nagyon értett a gyermekek lelkivilágához is.

Ez az orvos először a gyermek lelkével foglalkozott és olyan szinten meg tudta nyerni magának a gyerekeket, hogy ez megkönnyítette a saját munkáját is. Nem hallottam a kórházban síró gyereket. Néha jobban várták az orvost a gyerekek, hogy bemenjen a betegszobába, mint némely látogatót. Ekkor alakult ki a lányomban az, hogy gyermeksebész szeretne lenni. Terve sikerült. Jelenleg gyermeksebész–rezidensként dolgozik, a hasi sebészet gyakorlatát tölti és azt kell mondjam, hogy változatlanul megszállottan csinálja. Amikor egy érdekesebb műtétre beosztják és ő operál, lebeg a föld fölött és élvezettel meséli a történteket. A betegek visszajelzései és a kollégái véleménye szerint nagyon kedvezően alakul a helyzete.

A kisebbik lányom is hosszabb ideje foglalkozik azzal, hogy jogi területen szeretne majdan dolgozni. Valószínűleg „megfertőztem” azzal, hogy sokat meséltem a bírósági életről, a különböző ügyekről. Talán ennek is köszönhető, hogy az érettségi idejére véglegessé vált az elhatározása és a jogi egyetemre jelentkezett. Jelenleg egy jogi egyetem harmadéves hallgatója. Az eddig megismert jogterületekből talán ő is a büntetőjogot tartja a legérdekesebb és legszebb jogterületnek, anélkül, hogy én megpróbáltam volna őt befolyásolni. Mint egyetemista nagyon gyakran jár be különböző tárgyalásokat hallgatni, tanárai között ismert és elismert szakemberek vannak. Most úgy néz ki, hogy követni szeretné az én útvonalamat, mert szintén bíró szeretne lenni.

Nagyon szép hivatásnak tartom ezt a pályát, bár rendkívül magányos, hiszen a döntés felelőssége kizárólag a bírót terheli.

Nagy megtiszteltetés és egyben nagy kötelezettség is, hogy az idén az Országos Igazságszolgáltatási Tanács a címzetes táblabírói címet adományozta nekem. Magyarországon 16 ilyen lehetőség van és azzal, hogy én megkaptam, nagy szakmai elismerésben részesültem. Ez mindenképpen kötelez arra, hogy az eredeti bírói hivatásomat még magasabb szinten űzzem.

Dr. Pál Edith