Az Operaház minden törekvését lelkesen és drukkolva szemlélem

Ez év kora tavaszától a The Royal Opera House társulatának világszínvonalú előadásai láthatók a londoni Covent Gardenből a magyar multiplexekben. Máris sikert arattak a különleges vetítések, melyek ősszel és télen újabb nagyszerű produkciókkal folytatódnak.

Mióta kedveli az operát?

Ahhoz, hogy az ember értse és kedvelje az operát, valószínűleg meg kell érjen egy bizonyos kort, legalábbis az én esetemben. Persze az igazi operarajongók már gyerekkoruktól fogva hozzá vannak szoktatva az operaszeretethez. Volt egy kedves barátom, aki legnagyobb csodálatunkra (és nem kevés ugratásra alkalmat adva) már kora gimnazista korában kívülről fújta az összes operát, a mögötte lévő történeteket és óriási lemezgyűjteménye volt.

Mi abban az időben inkább a Beatles és a Rolling Stones vonzásában éltünk.

Idővel a rockzene szerepét felváltotta a jazz, majd később a jazz maradt, de megosztottan a klasszikus zenével, ezen belül az operával is. Viszonylag későn jutottam el oda – talán 40 éves lehettem –, amikor intenzívebben kezdtem érdeklődni az operák iránt.

Leszámítva egy-két pedagógiai jellegű gyerekkori operalátogatást, az első meghatározó élményem a Magyar Állami Operaházban, valamikor a 80’-as évek közepén R. Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok előadása volt. Fantasztikusan élmény volt, amin még az sem rontott, hogy az irodából az utolsó pillanatban estem be az előadásra. Akkoriban az irodám még a Dalszínház utcában volt, pontosan 25 lépésre az Operaházhoz, így ez viszonylag könnyen megoldható volt. Ez a feszített ütem sajnos most is tart, hiszen az ügyvédi irodából az utolsó másodpercben távozom és én vagyok azon kevés nézők egyike, aki aktatáskával jár koncertre és operába. Ezért is jobban szeretek hétvégén operát vagy hangversenyt hallgatni, kipihenten, rákészülve az élményre.

Külföldi útjai során ellátogat az ottani operaelőadásokra?

Elég sokat járok külföldre és ha akad egy szabad estém, az utolsó pillanatban általában sikerül jegyet vennem, megnézek egy-egy operaelőadást. Hol a legjobb helyről, hol a kakasülőről. Többször jártam Bayreuthban, voltam a milánói Scalában, a bécsi Operában, a müncheni Staatsoperben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Londonban a Covent Gardenben, Szentpéterváron, Varsóban, Bukarestben. Egy éve Zürichben láttam egy nagyszerű Händel: Semele előadást Cecilia Bartoli főszereplésével, William Christie vezényletével. A New York-i Metropolitanban egyszer jártam, valódi turistaként, több mint 10 éve. Nem kis meglepetésemre, a kakasülőn nem mással találkoztam, mint Tóth Lászlóval, a Taurus akkori vezérigazgatójával (aki jelenleg a Michelinnél vezető állású munkatárs), szintén zenerajongó. A Metropolitan előadásai kiváló énekesgárdával, de – felületes ismereteim szerint – eléggé a tradicionális rendezésű és díszletezésű operák körébe tartoznak. Ezen egy alkalommal a legnagyobb élmény volt Gregor Józsefet látni a Metropolitan szinpadán. Fel is hívtam őt az előadás után és gratuláltam neki.

Ezek szerint Ön inkább a modernebb rendezést preferálja.

Sokkal jobban szeretem talán azt a fajta újszerű rendezést, ami átértékeli, pontosabban újraértelmezi a korabeli operát. Érdekes látni, hogy annak az operának, amit adott esetben több száz éve írtak, van mondanivalója a mai ember számára, transzformálva azt egy mai környezetbe, mai szereplőkkel, mai díszletekkel és jelmezekkel, mai értelmet adva neki.

Ebben a tekintetben a müncheni Staatsoper igazán élenjáró. Bayreuth is nagyon korszerű dolgokat mutat be, de igen büszkék lehetünk egy-egy itthoni rendezésre is. Tudom, hogy sokan a klasszikus értelmezést kedvelik inkább, de a közönség soraiban eléggé elterjedőben van a modern iránti vonzalom és nagyon örülök, amikor azt látom, hogy helyenként a budapesti Operaházban vagy máshol is helyt kap egy ilyen előadás. Drukkolok, hogy a Kovalik Balázs és a hozzá hasonló rendezők több teret kapjanak, vérátömlesztés-szerűen frissítsék fel a poros díszleteket, jelmezeket, adjanak olyan jelentést az operának, hogy a mai fiatal generáció számára is jelentsen valamit a zene szépségén túlmenően is. A Mozart Maraton nagyszerű példa erre a Milleneum parkban.

Az operakedvelők többsége inkább a Richard Wagner-operákat kedveli.

Wagnerral kapcsolatban igen kifejező, amit Edward W. Said mondott: „Egy érett elmében megfér két ellentétes tény, hogy: 1) Wagner nagy művész volt,és 2) Wagner visszataszító jellem volt. Sajnos egyiket sem lehet a másik nélkül tudomásul venni.”

Szerintem Wagner zenéje, az összművészeti orientáltsága, a mondanivalója egészen fantasztikus, persze van, aki szereti és van, aki nem. Legtöbben az operák hosszúságától idegenkednek. A Wagner-zenével ismerkedőknek azt szoktam ajánlani, hogy először a „sláger” Wagner-operákkal kezdjék és mindenképpen találjon egy olyan CD-t, amiben a legismertebb részek vannak összeválogatva és így 60–70 percben ismerkedhet. Egészen biztos vagyok benne, ha A nürnbergi mesterdalnokok darabbal kezdi, vagy a Trisztán és Izoldából egy jó válogatást kap, akkor egyszerűen beleszeret Wagner zenéjébe. A Ringet esetleg érdemes későbbre hagyni, de megkerülhetetlen.

Kedvenc előadói?

A kedvenc előadóim többsége sajnos már nem él, de van jó néhány operaénekes a jelenben is, akit szívesen nézek és hallgatok. Anna Netrebko, Petra Lang, Nina Stemme, Placido Domingo, Rolando Vilazon, Jose Cura kiválóak, de nem feledtetik a régi nagyokat, Kirsten Flagstadot, Kathleen Ferriert, Callast, Victoria Los Angelest, Tebaldit, di Stefano-t, Pavarottit – hosszú a sor.

Kortársaink közül Cecilia Bartolinak fantasztikus hangja van és a színpadi alakítása is lenyűgöző. Talán a legnagyobb kortárs énekes.

Placido Domingót 2008-ban volt szerencsém látni R. Wagner: Parsifal operájában a bécsi Staatsoperben.

Júniusban láttam Münchenben Giovanni Simone Mayr német zeneszerző Médea Korinthoszban című operáját és még abban a szerencsés helyzetben is részesültem egy kedves barátomnak köszönhetően, hogy az előadás után együtt vacsorázhattam Ramón Vargas operaénekessel, aki az operában Giasonét, az egyik főszerepet énekelte. Médeát az igazán nagyszerű és számomra addig ismeretlen német énekesnő, Nadja Michael játszotta. Természetesen a rendezés polgárpukkasztó volt, rengeteg vérrel, sok cselekménnyel.

Amiről ugyancsak nagyon elismerően tudok nyilatkozni, azok Fischer Iván Mozart-operái félig szcenírozott feldolgozásban. Tavaly a Cosi fan Tutte, idén a Don Giovanni, hibátlan, hiánytalan, korszerű, mesteri remekmű-feldolgozások. Nemkülönben Fischer Ádám Budapesti Wagner-napok rendezései, ami már ötödször hagyományszerűen hozza minden évben a Ringet és mellé tesz még egy darabot. Az idén a Trisztán és Izolda került bemutatásra Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezésében, nagy sikerrel, ragyogó rendezésben. Az énekesek közül Németh Juditot emelném ki – igaz ő már sokszor szerepelt Bayreuthban is, jóllehet a két címszereplő az idén nem volt telitalálat, pont az a szenvedély hiányzott az előadásukból, ami annyira jellemzi a Trisztánt.

Büszke rá, hogy világhírű a Magyar Állami Operaház?

Külföldi utazásaim során mindig büszkén tapasztalom, hogy a többi operaházzal összehasonlítva a mi Operaházunk milyen lenyűgözően dekoratív. Talán a milánói Scala még ehhez hasonló, de küllemében a budapesti Operaház nagyon sok európai és tengerentúli vetélytársát maga mögé utasítja. A mostanában épült modern operaházakban – Koppenhága, Osló – sajnos nem jártam, remélem egyszer eljutok oda is.

Tudom, hogy a budapesti Operaház anyagi problémákkal küzd, ami kihat az elérhető énekesekre, karmesterekre, hangszerekre is, a közönséget behozó nagy nevek ritkán fordulnak elő. Az előadások rendezésénél, díszleteknél, kosztümöknél is jelentős korszerűsítést tudnék elképzelni sok esetben. Persze egy új feldolgozású Fidelio vagy Xerxes megerősít, hogy jó úton járnak. Az Operaház műszaki berendezése is komoly felújítást igényelne. Zavaró a színpadmozgás zaja, csak a zenét kellene hallani. Nem ártana a büfét és az egyéb helyiségeket is korszerűsíteni. Sok minden tényező van, ami vonz vagy taszít egy operalátogatót az operaelőadás színvonalán túlmenően. Persze, ha azt nézzük, hogy ma mennyibe kerül a budapesti Operaházba egy jegy, és mennyibe kerül akár csak Bécsben (és minél nyugatabbra megyek, annál drágább), akkor érthetővé válnak a különbségek. Lehet, hogy Puskás Öcsi mondása nem csak a fociban érvényes: „Kis pénz, kis foci…”. Ha pedig így van, akkor még nagyobb elismerés illeti azokat, akik a szoros feltételek mellett is ilyen nagyszerű előadásokat tudnak létrehozni.

A Magyar Állami Operaház minden törekvését lelkesen, drukkolva és szimpátiával nézem és örülnék, ha anyagilag is meg lehetne oldani, hogy nívósabb előadások születhessenek, neves előadók lépjenek fel, külföldi rendezők, énekesek részvételével, hogy Budapest is az opera egyik fellegvárává váljon, mint Bécs, Milánó, München, Bayreuth vagy München. Külföldön sincs arányaiban több tehetség, mint nálunk, csak éppenséggel külföldön jobban tudnak érvényesülni.

Dr. Pál Edith