Az ügyészi szervezet és az ügyész polgári jogi felelőssége Európában

Az ügyészi szervezet és az ügyész polgári jogi felelőssége Európában címmel a hazai és a moldovai Legfőbb Ügyészség kétnapos konferenciát szervezett a Danubius Helia Hotelben március elején, amelyet az Európa Bizottság Bővítési Főigazgatósága Technikai Segítségnyújtási és Információs Szolgálata, a TAIEX is támogatott.

A legfőbb ügyész megnyitó beszéde után Tímár Anikó, a Jogi Képviseleti Osztály osztályvezető ügyésze a bevezető előadásában kitért az ügyészi szervezet, illetve az ügyész polgári jogi felelősségének elméleti és gyakorlati kérdésére Magyarországon, majd Cucz Ottó, az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának bírája az Európai Unió joggyakorlatáról beszélt. A hazai előadók közül a délelőtt folyamán még Lábady Tamás, a Pécsi Ítélőtábla elnöke, illetve Lévai Ilona a Legfőbb Ügyészség Nemzetközi Képviseleti Önálló Osztály osztályvezető ügyésze kaptak szót. Előbbi dogmatikai kérdésekről beszélt, Lévai Ilona pedig a tagállamok közötti kárfelelősségről és a 2009/426/IB számú új Eurojust Határozatról.

A délelőtt folyamán, a külföldi országokon belül a portugál ügyészi kárfelelősség helyzetéről folyt a disputa.

A délutáni szekcióban Varga Zs. András a Jogi Képviseleti Önálló Osztály ügyésze a magánjogi felelősség elméleti hátteréről tartott előadást. A külföldi példák közül pedig megismerhettük a francia, a német és török ügyészségek helyzetét.

A rendezvény másnapján a common law jogcsalád és az Orosz Föderáció megoldásairól hallhattunk, valamint a szerb, illetve az ukrán szakemberek szóltak hozzá a témához.

A tanácskozás Tímár Anikó összefoglaló megjegyzéseivel zárult.

Az ÜgyvédVilág olvasói számára most hadd idézzek fel néhány érdekes gondolatot Lábady Tamás megjegyzéseiből azzal, hogy a konferencia anyaga, a többi előadással együtt, később az Ügyészek Lapja gondozásában megjelenik.

A Pécsi Ítélőtábla elnöke és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense előadását Szophoklész Antigonéjából vett idézettel, Kreón ars poeticájával nyitotta, miszerint „Akit királlyá tett a nép, követni kell minden szavát, legyen az jogos vagy jogtalan. Mert engedetlenségnél és fejetlenségnél nincs nagyobb veszély. Parancsaiért pedig egyedül magának felel.” Azért kezdte ezzel a gondolattal, hogy rávilágítson a következő problémára: a szuverén teljhatalommal felruházott állam, amely az immunitási jogot pajzsként használja, mindig gyanús, és nincs helye a jogállamban, ahol az Állam a polgári jogi struktúrán belül közjogi tógája nélkül szerepel. Persze az immunitás mint felelősséget gátló elem, búvópatakként olykor-olykor mégis feltört. Ennek „tojáshéj-maradékaitól” az Alkotmánybíróság fosztotta meg az államot, amikor az 53/1992. (X. 29.) AB határozatával megsemmisítette az igényérvényesítés egyéves elévülési idejét az általános ötéves elévülési idővel szemben. Mivel az elévülés az alanyi jog érvényesíthetőségének időkorlátja, a bíróság előtti egyenlőség alkotmányos elve megköveteli, hogy a bíróság igénybevételének állami szervek és más személyek tekintetében egyenlő lehetőségei és korlátai legyenek.

Az állam immunitását véglegesen az 1993. évi XXXI. törvény végezte el, hiszen ez a jogszabály hirdette ki Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezményt. A törvény 13. cikke számolta fel teljesen az állam felelőtlenségét, a 6. cikkét pedig a Polgári Perrendtartás 2. §-ába építették be. Eszerint a perek tisztességes lefolyásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jog megsértése esetén a fél méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy sérelme a jogorvoslati eljárásban nem volt orvosolható.

Lábady Tamás bemutatta azt a korábbi jogirodalmi vitát, miszerint a törvény a közhatalmi felelősség kérdésében csak a minimális programot tükrözi, és többen kiálltak az objektív felelősség elve mellett, tekintettel arra, hogy a közhatalmi eljárásokban nem egyenrangú jogalanyok a hatóság és az  ügyfél, így az objektív kárfelelősség elvének alkalmazása az állampolgárok jogainak és jogos érdekeinek hathatósabb védelmét szolgálná. A bírói gyakorlat azonban hamarosan felismerte, hogy a közhatalmi jogkör gyakorlása során történő károkozások alapvetően és szubsztanciálisan különböznek a más alkalmazotti károkozásoktól. Itt ugyanis a károkozás az alkalmazandó jogszabályok kiválasztása, a lehetséges rendelkezések konkrét tényállásokra mérése, a jogszabályok tartalmának értelmezése során és körében történik, amely miatt az adott helyzetben általában elvárható magatartás zsinórmértéke csak korlátozottan alkalmazható. Erre tekintettel kialakította a kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési tévedés doktrínáját, és ezt a formulát tette a felelősségalapítás feltételévé. Ennek során kirekesztette a felelősség köréből a hibás ténymegállapítást és döntést, ha az mérlegelés eredményeként született. Az ügyészi jogkörben okozott kárfelelősség körében pedig megállapította, hogy a bíróság által tévesnek ítélt vádemelés önmagában nem elegendő a vádhatóság felróható magatartásának a megállapításához. Kimondta, miszerint téves az a jogértelmezés, hogy a vádemelés csak akkor jogszerű, ha teljes bizonyosságon alapul. Ilyen követelményt ugyanis az ügyészséggel szemben a törvény nem támaszt.

Érdekes kérdés az alperesi legitimáció, hiszen az eljáró ügyész és bíró személyesen nem perelhető. Az ügyész és a bíró közhatalmi tevékenysége során nem a saját, hanem az ügyészség, a bíróság nevében jár el, így az e tevékenységével összefüggő személyiségi jogi és kártérítési igények sem személy szerint vele, hanem csak a közhatalmi szervvel szemben érvényesíthetőek. Minthogy azonban az alperesi legitimáció az ügy érdemére tartozó kérdés, az ilyen igényeket ítélettel érdemben kell elutasítani. Ez pedig jelentős munkaterhet ró a közhatalmi szervekre.

Előadását az új Ptk. témával kapcsolatos legfontosabb szabályainak ismertetésével zárta.

Dr. Kiss Anna