Az ügyvéd elefántszerencséje


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A nyilasuralom után a jelenlegi politikai légkört tartja a legrosszabbnak Bárándy György, a hazai ügyvédvilág doyenje. Magyarázatképp történeteket fűz: a szocializmus alatt semmilyen hivatalos elismerésben nem részesült. A rendszerváltás után megkapta a kamara Eötvös-díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét pedig Mádl Ferenc akkori köztársasági elnöktől vette át – kézfogás kíséretében. Ugyanez már nem jutott ki a polgári értékekre ma is sokat adó ügyvéd gyerekkori barátjának, Fekete Jánosnak. Sólyom László államfő viselkedése elképesztő, menthetetlen modortalanság, melyre semmilyen magyarázat nem fogadható el – mondja a 89 évesen is aktív ügyvéd. “Az igazságérzetem tiltakozik az ellen, hogy részt vegyek valamiben, ami ellen tiltakozom”. Bárándy György fiatalon sosem gondolt dinasztiaalapításra, csak a másnapi randevúra. A kifogástalan modorú és öltözetű védővel jogról kevesebbet, inkább életről, emberségről beszélgettünk.

Ma már bárki bármikor utolérhető – a műszaki fejlődés méltatása inkább többszöri szabadkozás a mobiltelefon folytonos csörgése miatt. A 89 éve ellenére ma is aktív Bárándy Györgyöt szüntelenül keresik, türelmesen, de félreérthetetlenül adja tudtul, most nem ér rá. Ami pedig a technikai csodákat illeti: imádata megragadt a televíziónál, a számítógépet már sosem fogja megtanulni. – Ha kérhetném, az interjút is inkább faxon küldje el. Pedig, kérem, nem volt mindig így. Amikor szerettünk volna bizonyos eszközöket, elzárták őket előlünk. Emlékszem, sokunkat ámulatba ejtett, amikor egy nyugati autóban telefont láttunk használatban. Sokan még a Bell-féle telefonról is csak álmodoztak, mert az előző érában már az is nagy szó volt, ha valaki ikervonalhoz jutott. Egy egyszerű walkie-talkiehoz pedig már a Belügyminisztérium engedélye kellett.

Akkor milyen ez a mostani új, telefonos világ?

Semmiképp sem szép. Szörnyű látni egy emberileg szétesett országot. Leszámítva a nyilasuralmat, a jelenlegi politikai környezet a legrosszabb azok közül, melyeket eddig megéltem. Hat rendszerváltás van mögöttem, de soha ennyire nem volt megosztott az ország: családok, barátságok estek szét menthetetlenül. Ez a szocializmusban is megtörtént, de ott parancsra forgácsoltak. Manapság önként énekelünk olyan dalárdákban, melyekbe korábban sose kívánkoztunk. Az igazságérzetem tiltakozik az ellen, hogy részt vegyek valamiben, ami ellen tiltakozom, s ahogy ügyvédként, úgy magán- vagy közemberként is egész életemben ehhez tartottam magam. Talán ez is az oka, hogy a politikával sosem kerestük egymás társaságát. Nekem ilyen okból nincs széthullott barátságom, épp azért, mert mindig hű maradtam a szülői házból hozott és a keresztényiskolai, polgári neveltetésemhez. De ez nem a mai meghatározás szerinti felfogás. Bennem soha fel nem merült, hogy akivel tegnap korrekt viszonyban voltam, ma a köszönését se fogadjam, mert másképp gondolkodik világról, haladásról, hagyományról. Fekete Jánoshoz gyerekkori barátság fűz, négy évig egy gimnáziumba jártunk Gödöllőn. Vele Sólyom László államfő példátlan módon annak ellenére nem fogott kezet, hogy kitüntetését aláírta, s a meghívóját is szignálta. Ez olyan elképesztő, felháborító és mindenkit sértő modortalanság, melyre semmilyen magyarázat nem fogadható el.

Ön Mádl Ferenctől vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Elképzelhetőnek tartana az ő vagy akár az ön részéről hasonló viselkedést?

Úriemberek között ilyen sértés kizárt. A szocializmus 40 éve alatt semmilyen hivatalos elismerésben nem részsültem. Amikor azonban negyedmagammal, köztük Balogh Bélával és a néhai Orosz Balázzsal 1991 novemberében megkaptuk a Budapesti Ügyvédi Kamara Eötvös Károly-díját, a szakmának az a része is elismerte tevékenységünket, amelyik nem feltétlenül rajongott értünk. Európai gondolkodó nem is tehet másként. A Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettesét, a Kádár-korszak emblematikus gazdasági szakemberét, Fekete Jánost én évtizedeken át kizárólag csak azért nem kerestem, nehogy azt higgyék, valamilyen érdek vezérel. A rendszerváltás után azonban újraindult a kapcsolatunk. Természetesen ott voltam a 90-ik születésnapjára nemrégiben rendezett köszöntőn, barátomnak egy Napóleon-aranyat ajándékoztam szerencsekrajcárnak. És az is természetes, hogy elfogadtam a meghívást a Fidesz budapesti frakcióvezetőjének, Tarlós Istvánnak a minapi könyvbemutatójára. És így teszek, bárhová is hívnak, a szélsőjobb kivételével mindenki nézetét tiszteletben tartom. Most éppen egy neves vidéki színház volt igazgatóját képviselem, akit 16 év után csak azért távolítottak el, mert a legutóbbi választáson a korábbi ellenzéki párt győzött. Ez minden oldaltól elfogadhatatlan.

Vélhetően a szerencsének is köszönheti, hogy hű maradhatott az elveihez. Talán azok a szerencsehozó fa- és porcelánelefántok is erről tanúskodnak, melyek az antik eleganciával berendezett irodájának szinte minden szegletében, asztalon, kandallópárkányon ott állnak. Szenvedélyből gyűjti őket?

Óh, dehogy. Egytől egyig kaptam őket. Az élet hozta így, de sok mindennel együtt ők is idetartoznak. A szerencse dolga azonban nem olyan egyértelmű, mint ahogy kívülről látszik, a rezsimek nem mindegyike kivételezett velem. A világháborús katonáskodást, a frontot még megúsztam az egyetemi tanulmányaim miatt, de az internálótábort már nem kerültem el. Törökszentmiklósi kisbirtokos családból származom, ez az ’50-es években kitűnő ajánlólevélnek számított: osztályidegenként 1951-ben két hétre először a Gyorskocsi utcai központi gyűjtőfogházba kerültem, onnan pedig átvittek Kistarcsára. Nagy Imre első, 1953 júliusában kezdődött miniszterelnöksége idején új politikát hirdetett, sokan részesültek közkegyelemben, és feloszlatták az internálótáborokat. Két év után így szabadultam én is. Ám mielőtt újra visszatérhettem volna a jogi pályára, három évig még zsákot rakodtam a mai Nagyvásárcsarnok elődjében, az egykori Tolbuhin körúton.

Az otthoni mellett már az elemi iskola is meghatározta neveltetését, világlátását?

Mivel a törökszentmiklósi birtoktól minden iskola messze volt, az elemit, azaz a mai általános iskola első négy osztályát magántanulóként végeztem. A következő nyolc évet viszont már Gödöllőn, a Premontei Kanonokrendi Gimnáziumban jártam ki. Fekete Jánossal is itt ismerkedtünk meg. Ez volt a mi polgárosodásunk: nyolc évig évente tíz hónapon át nevelkedtünk papok közt, én nyaranta egy-egy hónapot külföldön töltöttem nyelvtanulással, végül az Egri Érseki Jogakadémia jelentette számomra mindazt, amit haladó, humanista konzervativizmusnak is hívhatunk. Érettségi után lehettem volna orvos, mint a nagyapám, de a vért nem bírtam. Így kerültem hát 1937-ben az érseki akadémiára, ahol egykor apám is végzett. Ám az első három szigorlatot már a Szegedi Egyetemen kellett letenni. A rendszert rendszerre váltó magyar történelemnek köszönhetően végül Kolozsvárott végeztem. Az egyetem székhelye ugyanis eredendően az erdélyi városban volt, onnan Trianon után költözött Szegedre, majd Erdély visszacsatolása után vissza, így 1941 februárjában végül Kolozsvárott szereztem meg a jogi doktorátust. Rá egy hónapra már ügyvédjelölt voltam Törökszentmiklóson. Azért ott, mert apám közölte: “Most fél évre haza kell jönnöd, mivel tízéves korod óta csak az iskolai szünetekben voltál itthon”. Közben beiratkoztam a közgazdasági egyetemre is, csakhogy elkerüljem a frontbehívót. A háború után az ügyvédjelöltséget már Pesten folytattam, végül 1948-ban tettem egyesített bírói és ügyvédi szakvizsgát.

És elindult egy hatvan éve, összességében sikeres pálya. Gondolta volna akkoriban, hogy egyszer még ügyvéddinasztia alapítójaként is jegyzik majd?

Ugyan, kérem! Habár az én korosztályom általában sokkal fegyelmezettebb volt, mint a mostani, de dinasztiaalapításon persze hogy nem törtem a fejem, csak a másnapi randevúra gondoltam… Az viszont, hogy a fiam és a ma már inkább politikusként tevékenykedő unokám is ezt a hivatást választotta, örömmel és büszkeséggel tölt el.

A háború utószelével csak álomnak tűnhetett a későbbi siker. A szakvizsga után hol sikerült elhelyezkednie?

Talán meglepő, de saját praxist nyitottam, mivel akkoriban még nem volt kötelező az ügyvédi munkaközösségi tagság. Utóbbit csak 1957-től írták elő. Ettől függetlenül meglehetősen nehéz időszak volt ez, hiszen egy kezdőnek saját ügyfélkört kiépítenie akkor sem volt könnyű. Az “elefántszerencse” a zsákhordó évek után ért utol először: egy tárgyaláson figyelt fel rám a 25-ös számú munkaközösség akkori vezetője, akinek az ajánlatát azonnal elfogadtam. Ez az ország egyik legjobb szakmai közössége volt, sok más mellett kirendelt védelmet is elláttunk, a bíráktól a legkomolyabb ügyeket kaptuk. Későbbi sikereimhez talán az akkori szakosodási lehetőség is hozzájárult. Én számos büntetőügyben voltam védő, sokat jó eredménnyel zárhattam le. Igaz, kemény küzdelem árán, de halálra ítélteket is sikerült megmentenem. Az első ilyen esetem egy cigányemberé volt, akit első fokon Kecskeméten ítéltek halálra. A súlyos eljárási hibák miatt a verdiktet a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte, s az ügyet Budapestre vonta. Másfél évig tartott a tárgyalás, védencemet végül felmentették. Egy másik esetben a vádlott öt évig volt előzetesben, az idő alatt háromszor ítélték halálra, de a döntéseket a Legfelsőbb Bíróság mindannyiszor hatályon kívül helyezte. Végül negyedszerre sikerült elérnem a felmentését.

Nagy port kavart annak idején a Székely Annamária-ügy is, ő szintén a védence volt. Hogyan emlékszik rá?

Ebbe az egészen különleges történetbe legalább harmincan belebuktak. Végül mindenkit becsuktak, de ha úgy vesszük, ez nem is volt különösebben nagy dolog, akkoriban ugyanis mindenkit becsuktak. Nem véletlenül született a legendás városi mondás, miszerint a Markóban mindenkinek megvan a maga téglája. Székely Annamáriát üzletszerű kéjelgésért, a vele ugyan emiatt bukott lányok nőgyógyászát pedig devizabűntettért ültették le. Ő ma még csak vádlott sem lenne, akkoriban viszont főben járó vétek volt, hogy a szállodában dolgozó prostituáltak valutában fizettek neki az egészségügyi ellátásért. Ezeknek a lányoknak – tekintettel nyugati ügyfélkörükre, cserébe bizonyos belügyi jelentésekért – ugyan hallgatólagosan engedélyezték a szállodai tevékenységet, de az így megkeresett valutát mind egy fillérig a Magyar Nemzeti Bankban kellett volna beváltaniuk. Hát, nem így történt. Ami különös, hogy a bűn ellenére elegáns világ volt az övék a szocializmus falai közt. Később Székely Annamária férjhez ment, lakásának elképesztő berendezése volt: mennyezetről láncokon lógó ágyak, székek, bárpult márkás nyugati italokkal, különleges bőrrekamié és amit még el lehet képzelni. Mint ügyvédnek, mégis az a legemlékezetesebb, hogy a nyugatnémet Stern magazin külön stábot küldött Budapestre az ügy nyomon követésére. Az akkori Jugoszláviából továbbállt riporterrel barátságba kerültem, s élvezettel olvastam tudósításait az itthoninál “nyugatosabb megvilágításban”. Eközben magam is tovább nyugatosodtam, a budapesti német, francia és holland nagykövetségnek is adtam jogi segítséget: védtem az itt bajba került állampolgáraikat.

Mikortól számítja karrierje igazi felívelését, egyáltalán: egyetért-e a sztárügyvéd titulussal?

Semmiképp. A némafilm-korszak után a hangos mozival érkezett a kifejezés, ekkor tűntek fel a vásznon a filmsztárok. Ez a fogalom szerintem azóta is kizárólag a szórakoztatóiparé, mint ahogy sztárorvosokról sem hallottam. Én sem szórakoztatok, hanem képviselek. Életkorom miatt a szocializmusban indult a karrierem, melyet a már említett szakosodásnak köszönhetek. Akkoriban 10–15-en voltunk, akiket “jó nevű” büntetősként jegyzett a szakma. Ezért idővel az ügyek is “megtaláltak” minket. Tény, a jó szakmai menetelem miatt már a kádári viszonyok között is jól éltem. Az egyik legnagyobb szenvedélyemnek, az utazásnak is teljességgel hódolhattam, ügyvédként és magánemberként egyaránt. Portugálián kívül Európában mindenütt jártam, s szinte a világ összes táján megfordultam. India, Bali, Bangkok, Tunézia, Kuba és Jereván, Tbiliszi, Szentpétervár mind lenyűgözött. Az Egyesült Államokban először a rendszerváltás után utaztam, ahol rokonomnál, a magyarországi Pulitzer-díj alapítójánál, Fábry Pálnál tettem látogatást.

A 25-ösből még a rendszerváltás előtt kivált, könnyen ment?

A ’80-as évek közepén adódott a lehetőség, néhányan a Bocskai úton alapítottunk meg egy kisebb munkaközösséget. Ez az iroda egyébként még ma is működik. A rendszerváltás utáni önálló ügyvédi lehetőséggel mi is a saját iroda mellett döntöttünk. A Bárándy és Társai Ügyvédi Iroda 1993. január 1-jén alakult meg, az alapítók között volt Kománovics Ibolya, Gábor László, Zamecsnik Péter, a fiam, Bárándy Péter és jómagam, 1995 óta pedig az iroda tagja Galli István és Karsay Ferenc. Időközben Zamecsnik Péter és Kománovics Ibolya kiváltak, helyükre unokám, Bárándy Gergely és ifjabb Gábor László kerültek. Az iroda vegyes praxist folytat, az elmúlt 12 évben több, országosan ismert büntetőügyben láttak el a tagok védelmet, valamint igen jelentős polgári ügyekben peres és nemperes képviseletet. Az iroda fennállása óta csaknem 40 ügyvédjelöltet nevelt fel, akik közül többen ma már ismert és megbecsült tagjai az ügyvédi társadalomnak. Amikor utóbb megnyílt az immár két emeletet elfoglaló iroda újabb része, az alapítók mind leköltöztek. Egyedül én maradtam itt.

Mit tapasztal a “másik oldalon”, milyen a jó bíró?

A bíró is ember, mindig másképp viselkedik, személyisége természetesen ott rejtőzik az ítéleteiben is. Így volt ezzel egyik barátom apja is, aki hadbíró tábornokként még 1941-ben arra kért, havonta egyszer “tárgyaljuk újra” egy-egy korábbi ügyét. Az I. világháború óta több mint 30 embert ítélt halálra, s mint mondta, 25 év elteltével sem bizonyos abban, hogy minden esetben jó döntést hozott-e. Békeidőben és háborúban is másképp ítél az ember, de a jó bíróból az örök kétkedés sugárzik. Ezt igyekeztem átadni nemrégiben az egyik budapesti színházi társulatnak is, ahová szakértőnek kértek fel egy bírósági témájú darabhoz.

A társasági életben is doyennek számít. Ma is aktívan vesz részt ilyen fórumokon?

Régebben a Lukács-fürdő volt az egyik legfontosabb társadalmi színtér, rengeteg ismeretséggel. Külön sportkört is szerveztem, melyben éppúgy lejárt Sándor József, Kádár János titkárságvezetője, mint a Gellért Szálló igazgatója. Ma is szívesen járok el, ha meghívnak, de esti rendezvényekre, vacsorákra már nem szívesen megyek. Kivétel volt az idei születésnapom, melyet Galyatetőn ünnepltük Györgyi Kálmánékkal, a Kupa-családdal és sokan másokkal.

Meddig tervezi, hogy aktívan praktizál? Nem fáradt még el?

Napi egy órát tornázom, felét szabadgyakorlattal, felét két 10 kilós súlyzóval. Emlékszem, 15 éve mondtam először a fiamnak, mivel már nehezen kelek fel reggelente, mi lenne, ha nyugdíjba vonulnék? Ne tedd, mert meghalsz, mondta ő. Valószínűleg neki volt igaza. Remélem, jövőre egészségben tölthetem be a 90-ik évemet. S ha még élni akarok, talán a nyugdíjról sem kéne gondolkodnom. Amúgy is hiányozna a mozgás, a bírósági élet, a tárgyalótermek, a kollégák, a légkör. Most is két ügyem szólít vidékre, a tárgyalásokra sofőr visz minden alkalommal.

Önhöz az elegáns autó képe is hozzátartozik. Sosem vezetett?

Nem, mivel nincs jogosítványom…

Ezt nehéz elhinni Önről…

Ne haragudjon, az imént nem mondtam önnek igazat: van jogosítványom, de sosem használtam. Egykori oktatómnak ugyanis megfogadtam: soha nem ülök volán mögé. Az Igazságügyi Minisztériumban évtizedekkel ezelőtt bíróknak, ügyészeknek és ügyvédeknek szerveztek gépjármű-vezetői tanfolyamot. Amikor eljött a vizsga ideje, a ködös Pozsonyi úton, leugorva a kuplungról, a főúton érkező kocsi elé vágódtunk. Szerencsére nem történt baleset. Mögöttem megszólalt a vizsgabiztos: Itt talán elsőbbséget kellett volna adnia. Mire a mellette ülő oktatóm odasziszegte neki: Fogd be a szád! Örülök, ha egyszer ezen a csoporton végre túlleszek. Én pedig értettem az újabb “elefántszerencséből”.

Kálmán Attila


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.