Beszélő képek

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az elmúlt néhány évben, ha valaki eredeti festményt akart vásárolni, akkor tanácsként csak annyit mondhattunk volna neki, hogy százszor is gondolja meg, hova fekteti a pénzét. A gyűjtők olykor tanácstalanul álltak a csábító, de „bűnbe esett” műtárgyak előtt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis mind a Szépművészeti Múzeumban, mind a Magyar Nemzeti Galériában a korábban működő műbírálati osztályok megszűntek. És bár az aukciók nagy részén azóta is egyre több hamis festmény jelenik meg – ha hihetünk néhány neves művészettörténésznek, akkor ezek száma 30% körül mozog –, 2010. december 8-ig nem létezett olyan szakértői csoportosulás, amelynek tagjai a gyűjtők, illetve műtárgyvásárlók megkeresésére felismerték volna a hamisítványokat. Ezt a hiányt pótolja az óév utolsó hónapjában létrejött szakértőiroda, amelynek művészettörténészei nemcsak a hamisítványokat tudják kiszűrni, hanem az ismeretlen festmények alkotóit is képesek azonosítani. Tudásuk sok-sok év tapasztalatára épül, és emellett több százezres analóg, illetve digitális fotóarchívummal, valamint több tízezer kötetes könyvtárral is rendelkeznek.

Az Első Magyar Festmény és Műtárgyszakértő Iroda három neves szakemberből áll: Kieselbach Tamás, Einspach Gábor és Molnos Péter a szakma szerelmeseinek tekinthetők, akik számára a műtárgyszakértés nem csak szakma és foglalkozás. Ők azok, akik minden ismeretlen festményt nyugtalan reménykedéssel szemlélnek, és hozzáértésüknek, na meg az alapos vizsgálatnak is köszönhetően, megtalálják a választ, amelyet szakember és laikus is egyaránt keres. Az azonosítandó festmények velük szemben sohasem hallgatagok: hol szenvedélyesen, hol fölényesen, de elárulják, hogy honnan jöttek, és kitől erednek.

Kieselbach csapatának kitartásában, törhetetlenségében van valami megható és irigylésre méltó. Amikor az azonosítás folyamata véget ér, és megtalálják a választ, akkor ez olyan lehet számukra, mint a váratlan felfedezés mámora.

A hamisítványok esetében már sokkal szomorúbb folyamatban lehet részük, hiszen elég lehangoló arra rájönni, hogy megint bekerült a piacra egy hamisítvány. És talán még ennél is tragikusabb, hogy semmit sem lehet tenni. Bár az értéktelen festmény lekerül a falról, és visszakerül anonim tulajdonosához, de büntetőeljárás az esetek nagy részében nem indul. Vádemelésről és jogerős büntetőjogi felelősséget megállapító döntésről meg szinte nem is tudunk. Ennek hátterében több ok is áll. A büntetőjogászok számára talán a legérdekesebb kérdés itt, hogy a megfelelő minősítés ezekben az esetekben nem is a hamisítás, hanem „csak” a csalás lehet.

Szabó Imre szerint nemcsak a Btk.-t kell ilyenkor tanulmányoznunk, hanem ismernünk kell a szerzői jogról rendelkező törvényt is. (1999. évi LXXVI. tv.) A kérdés tulajdonképpen az, hogy van-e itt szerzői jogsértés, és ha igen, akkor melyik az a cselekmény, amellyel a hamisító megsérti a szerző jogát. Ha a többszörözésből indulunk ki, vagyis a műnek anyagi hordozón való rögzítéséből, akkor itt azt kell figyelembe vennünk, hogy a művész (szerző) többszörözte-e a művét, vagy erre másnak engedélyt adott-e. Ha igen, akkor ezekben az esetekben nem beszélhetünk bűncselekmény elkövetéséről. Amennyiben viszont a művész engedélye nélkül történt a többszörözés, vagyis valaki lemásolta a festményt, de azt nem értékesítés céljából tette, akkor sem valósul meg bűncselekmény, hiszen a többszörözés még a védelmi időn belül is szabad felhasználásnak minősül. Természetes személy ugyanis készíthet magáncélra a műről másolatot, amennyiben ez jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja. A másik eset Szabó Imre szerint, amennyiben a korábban nem létező festményt egy művész neve alatt „állítottak elő”. Ez nem tartozik a szerzői jog hatálya alá, mivel a védelem csak a létező művek vonatkozásában él.

A jogalkalmazó pedig a legtöbb esetben nem tud mit kezdeni akkor, ha a piacon felbukkan egy hamisítvány, mert a hatályos jogszabályok alapján másolatot bármilyen képről lehet készíteni, és a bizonyítási teher, valamint az ártatlanság vélelme miatt a hatóságnak kell minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy a kép készítője, másolója a hamisítás célzatával festette a képet.

A gyanúba esett polgár ugyanis védekezhet azzal, hogy nem hamisítványt „alkotott”, hanem csupán tanulmányt készített. A jogalkalmazónak kell bizonyítania továbbá a megtévesztés és a jogtalan haszonszerzés elemét is. Ezek nélkül nem áll meg a tényállásszerűség.

Téved ugyanakkor mind a jogdogmatikus, mind a jogalkalmazó, amikor azt állítják, hogy másolatot bármilyen képről lehet készíteni. Sajnos a jogászok egy része nem tudja, hogy a kópiának pontos szabályai léteznek. Molnos Péter szerint a kópiák készítését szigorú regulák szabályozzák: az eredeti képhez képest csak eltérő méretű lehet, és rajta kell lennie annak, hogy másolatról van szó, azt ki és kinek a festményéről készítette.

A kereskedők általában azzal védekeznek, hogy ők nem tudtak arról, miszerint a kép hamisítvány. Azt hitték, hogy eredeti festményt állítottak ki az aukción. Amikor pedig kiderül, hogy hamisítványról van szó, akkor hiába kerül le a falról, nem semmisítik meg, az aukcióhoz készült katalógusban a reprodukciója pedig legtöbbször benne marad, azt már szétküldték, és évekkel később újra előkerülhet, benne a hamisítvánnyal, amelyről senki sem fogja tudni, hogy nem eredeti.

A hazai műkereskedelem több sebből vérzik. Egyrészt különböző árak léteznek: műtermi, galériás, aukciós és ócskapiaci. Másrészt pedig kortárs festők képei is gyakran megfordulnak az aukciókon, és ez nem helyes. Nyugat-Európában általában a kortárs festők egy galériához tartoznak, és szerződés kötelezi őket arra, hogy képeiket csak a galérián keresztül értékesíthetik, illetve műtermi eladások esetén is a háttérben ott áll a festő mögött az a galéria, amelyik garanciát vállal az adott festő műveiért.

A magyar kaotikus helyzet persze a hamisítóknak kedvez. Akik nemcsak hamisítanak, hanem az eredeti képeket sokszor meghamisítják. Ez utóbbinak több fajtája létezik. Molnos Péter szerint a jelzett festmény szignóját eltávolíthatják, a jelzetlen képet utólag szignóval láthatják el vagy az eredeti kézjegyet átalakíthatják abból a célból, hogy a festményt egy híres alkotó műveként tüntessék fel. A meghamisításokhoz tartozik az is, amikor a képen lévő „zavaró” motívumot eltüntetik, vagy éppen ellenkezőleg, „divatos” résszel pótolják. Mindkét esetben az a cél, hogy magasabb áron értékesíthessék a festményt, pedig ezektől az átalakításoktól az eredeti festmény rongálódik, és éppen az értékéből veszít.

Mivel az utóbb említett meghamisítások esetében a festmény felületén végeznek változtatásokat, ezért ezeket egy tüzetes vizsgálat leleplezheti. A kompozíció egyensúlyának megbomlása is árulkodó jel lehet a művészettörténész számára, más esetekben pedig az UV lámpa használata folyamán deríthető ki, hogy a festmény manipuláció áldozata lett. A most létrejött festményszakértői iroda tagjai éppen ilyen vizsgálatokat tudnak elvégezni. Persze nemcsak képek esetében, hanem más műtárgyaknál is, mint ahogyan azt az iroda neve is jelzi.

Dr. Kiss Anna

---