Damoklész kardja II.

Az Ügyvédvilág 2009/4. számában a bankárperek kapcsán felmerült néhány jogi és gazdasági kérdés, amelyre most igyekszünk választ adni. Sokan értetlenül szemlélik, miként lehetséges, hogy néhány esetben az első- és másodfokú bírósági döntések jogi érvelései egymással szembe mennek, és a felmentettekből elítéltek lesznek, ugyanakkor pedig a hasonlóképpen eljárók ellen büntetőeljárást sem indítanak, egyrészről sértve ezzel a törvény előtti egyenlőség elvét, másrészről viszont bizonytalanságot és félelmet keltve az ugyanolyan gazdasági módszert követőknél.

Mint köztudott, az Agrobank ellen indított eljárásban a vád 10 rb. gazdálkodó szerv önálló intézkedésre jogosult dolgozója által bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett vesztegetés büntette volt. Az első fokú eljárásban a bíróság azért mentette fel a vádlottakat, mert alaposan megvizsgálta, hogy a vitatott hitel- és háttérszerződések tartalma megfelel-e az akkor hatályos jogszabályoknak. A bírónak tehát nem volt elég a vesztegetésre vonatkozó büntetőjogi normákat figyelembe vennie, hanem alaposan el kellett mélyednie a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló, azóta hatályon kívül helyezett 1991. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Pit.) és a gazdasági társaságokról szóló, szintén már hatályon kívül helyezett 1988. évi VI. törvény (Gt.) hatálya alá tartozó jogszabályokban is. Ennél a pontnál merül fel tehát az első kérdés: vajon a büntetőjogra szakosodott bírónak jártasnak kell-e lennie más jogi és jogon kívüli területen is? Az utóbb említett esetében nem elég, ha szakértőt rendel ki?

A válasz a fenti kérdésekre egyáltalán nem egyértelmű. Mindenesetre nem árt, ha a döntéshozó rendelkezik gazdasági és pénzügyi ismeretekkel is, hogy egyáltalán megértse a tanúk és a szakértők által feltárt tényeket.

Az elemzett ügyben a bírónak a bizonyítási eljárás folyamán kétféle jogviszonyt kellett megvizsgálnia: egyrészt a bank és az adós között lévőt, ahol a Pit. szabályai érvényesek, másrészt pedig a bank érdekében eljáró harmadik személy és az adós vonatkozásában fennállót is, ahol viszont a Ptk. szabályai az irányadók, mivel itt a harmadik személy nem pénzintézet, hanem a Gt. hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet.

A Pit.-nek megfelelően a bíróság a bank és az adós közötti jogviszonyban négy tényt állapított meg:
1. A hitelszerződéseket írásba foglalták. [Pit. 38/A. § (3) bek.] 2. A szerződések maradéktalanul tartalmazták a bank által közvetlenül kikötött és általa közvetlenül érvényesíthető fedezeteket. [Pit. 42. §, 51. § (1) bek. d) pont.] 3. A szerződések révén a bank nem eszközölt olyan ingatlan és egyéb tartós befektetéseket, amelyekkel a Pit. 43–45. §-aiban szabályozott limiteket túllépte volna.
4. A hitelszerződések a hitelösszegen, a teljes hiteldíjon és a késedelmi kamaton felül más, az adóst érintő kötelezettséget nem tartalmaztak. [Pit. 51. § (1) bek.]

A másik jogviszony, a bank érdekében eljáró harmadik személy és az adós kapcsolatánál a bíróság a Ptk. szabályaiból indult ki, és megállapította:
1. A törvény nem tiltja olyan tartalmú megállapodások kötését, mint amilyeneket a háttérszerződések tartalmaztak.
2. Ezek a szerződések érvényesek, mivel a nyitva álló határidő alatt a megtámadásra jogosultak nem indítottak eljárást.

Azt a kérdést, vajon a szerződésben kikötött szolgáltatások feltűnően aránytalanok-e, az elsőfokú bíróság nem vizsgálhatta, mert ebben a kérdésben a polgári bíróság dönt, feltéve, ha az érintettek pert indítanak.

A fentiek figyelembevételével az eljáró bíróság megállapította, hogy formális jogsértés nem történt. Ezt követően azt kellett vizsgálnia, hogy vajon a szerződéseket a vádlottak nem olyan célból kívánták-e felhasználni, amely cél megvalósítása valamilyen módon sérti vagy veszélyezteti a jogrendet, ezért az általuk tanúsított magatartás veszélyes a társadalomra.

A bizonyítási eljárás folyamán számos olyan tanút hallgattak ki, akik magas fokú gazdasági ismeretekkel rendelkeztek.

Az E-hitel konstrukció hibás voltát – Strack János szerint – már az MHB-nál is érzékelték. Az első problémát az jelentette, hogy ennek a hitelnek a folyósítása nem kereskedelmi banki tevékenység volt.

A másik kérdés: milyen banki kockázat terhére kell a hitelt nyújtani? A kockázatot növelte, hogy sem az infláció ütemét, sem a gazdasági körülmények alakulását nem lehetett kiszámítani. Az adórendszer is változott, és a biztosítékok amortizációja bizonytalanul alakult.

Az E-hitel folyósításakor a bankot megillető kamat mindössze 4% volt. Ez még a pénzintézet technikai költségeit sem fedezte, ezért kellett a vitatott biztosítéki rendszert alkalmazni.

Strack János utalt arra is, hogy a külső szakértők igénybevétele más speciális hiteleknél is előfordult, pl. a Start és a Világbanki hiteleknél. Ezt akkor senki sem ellenezte, mivel e plusz biztosíték kikötését külső szakértő jogászok is megvizsgálták, és arra a megállapításra jutottak, hogy ezt nem tiltja a jogszabály. Az egyéb feltételek beépítésére viszont a háttérszerződéseket javasolták, mivel annak tartalma – a Ptk.-ra tekintettel – szabadabban alakítható.

Péli István utalt a Nyugat-Európában bevált bizalmi kéz konstrukcióra, amely a bank szempontjából azért jó, mert egyrészről az adósnak teljes körű szolgáltatást nyújthat, másrészről pedig az ügyfél árbevételét, számlaforgalmát figyelheti. A külső szakértők lehetővé tették, hogy csökkenjen a hitelt igénybevevő cég csődbemenetelének kockázata. Ezért ennek a biztosítéki rendszernek a kikötése elengedhetetlen volt, és a jogszabályok sem tiltották.

Polgár András szerint ez a konstrukció Angliában is bevált, de hazánkban sem csak az Agrobank alkalmazta. Nem Kunos Péter találmánya volt, hanem olyan is előfordult, hogy éppen a magyar állam volt az, amelyik részesedést szerzett a kivásárolt cégekből.

A Pit. rendelkezései miatt nem volt arra lehetőség, hogy a bank közvetlenül részt vegyen azokban a gazdasági folyamatokban, amelyek az óhajtott ügyfélkört biztosították volna, ezért kellett létrehozniuk az Agrinter Rt.-t. Ez egyértelműen a bank részeként működött, és önálló döntési jogosultsággal nem rendelkezett. Holding jellegű társaságként tevékenysége a vagyonkezelésre összpontosult. Ennek keretében 15–20 cégtől vett át vagyonrészt.

Polgár András szerint az eredeti célkitűzés az volt, hogy az Agrinter Rt. a vagyonkezelésen túl – a bank hasonló tevékenységét kiegészítve – pénzügyi feladatokat is ellásson. Ez utóbbi azonban nem jött létre, de a szakértői feladatok ellátására létrejött Prelüd Rt.-vel közösen dolgoztak.

Polgár Andrástól azt is megtudtuk, hogy a bank és a részvénytársaság közötti kapcsolat rendezésére opciós szerződéstervezetet hoztak létre abból a célból, hogy a tulajdonosok kötelesek legyenek a céget névértéken eladni a banknak, amennyiben az jogosulttá vált volna egy holding megvásárlására.

Polgár András ehhez azt is hozzátette, hogy később, amikor a Mezőbankkal való fúzió megtörtént, az előzőekben ismertetett eljárás több lépcsőben megvalósult.

Az eddig elemzett plusz biztosítéki rendszerre Csillag György szerint azért volt szükség, hogy a közvetett tulajdonosi pozíció megszerzése révén a bank bekerüljön az E-hitellel finanszírozott vállalkozás vezetésébe. Így folyamatosan betekintést nyerhetett a gazdasági folyamatokba, a napi kapcsolat révén pedig meg tudta akadályozni a vagyon vagy üzletrész kimentését, és segítséget tudott nyújtani a felesleges vagyontárgyak értékesítéséhez, valamint a gazdasági kapcsolatok szervezéséhez. Végső esetben pedig a tulajdoni hányad elidegenítésével a bank megfelelő fedezethez is juthatott.

A tulajdonosi hányadért cserébe – Csillag György szerint – a cég szakértői segítséget kapott, és kidolgozták számára a legolcsóbb, illetve legkevesebb adókötelezettséggel járó finanszírozást.

A lefolytatott bizonyítási eljárás és a bizonyítékok alapos mérlegelése után a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a vádlottak cselekménye nem meríti ki a Btk. 10. §-ában meghatározott társadalomra való veszélyesség fogalmát, ezért bűncselekmény hiányában felmentette a vádlottakat a vád alól.

Kifejtette továbbá, hogy a fenti felmentési ok mellett még másik két ok is szerepet kapott a mérlegelés folyamán:
1. Nem volt tényállásszerű a vádlottak elkövetési magatartása, vagyis a vesztegetés törvényi tényállásának elemei nem valósultak meg maradéktalanul. Azért nem, mert az előnynek, amely leggyakrabban vagyon jellegű (bár nem feltétlenül), az ügyintéző személyes érdekkörében kell megjelennie egy, az aktuálisnál kedvezőbb állapotot eredményezve. A mostani esetnél viszont nem volt kimutathatóan ilyen előny.
2. Fennáll a Btk. 27. §-ában lévő tévedés esete. A felügyelő szervek ugyanis ismerték a vádlottak által alkalmazott biztosítéki formát, és nem ellenezték, hanem kifejezetten jó megoldásnak tartották.

A felügyeleti szervek álláspontja szerint a bank érdekében eljáró harmadik személy köthet szerződést, és a tulajdoni hányad a pénzintézetre, valamint az általa nyújtott E-hitelre tekintettel, a cégekhez kerülhet, továbbá a bank vagyonának egy részét a bankon kívül tarthatja.

Ennek alapján a vádlottak joggal gondolhatták azt, hogy helyesen járnak el, amikor a bank érdekében kialakított és az ügyészség által vitatott biztosítékrendszert alkalmazták.

Az elsőfokú bíróság tehát – egyetértve a felügyeleti szervek véleményével is – elfogadta, hogy az E-hiteleknél a bank érdekében sajátos biztosítéki rendszerre volt szükség, és megállapította, hogy ez társadalomra veszélyesnek nem tekinthető.

A másodfokú bíróság viszont – mint ahogyan azt az előző számból megtudtuk – nem osztotta ezt a véleményt: bár azonos tényállás alapján, de bűnösnek mondta ki a vádlottakat, ún. absztrakt társadalomra veszélyességre hivatkozva.

Az egymásnak ellentmondó döntések a jogászokat is gondolkodásra késztetik. Több kérdés merül itt fel:

A gazdasági élet szereplői mindig és mindenhol saját érdekeik kielégítésének racionális megvalósítói. Az igények maximális kielégítésére irányuló egyéni megfontolások nem feltétlenül csak anyagi természetű szükségletek lehetnek, mivel a pénz – ahogyan Richard A. Posner „A jog gazdasági megközelítése” című művében megfogalmazta – gyakran csak eszköz s nem cél. Ezt kivetítve az Agrobank esetére, látható, hogy a vádlottak a bank érdekeit szem előtt tartva plusz biztosítéki rendszer bevezetésére törekedtek úgy, hogy közben az akkor hatályos jogszabályokat is be akarták tartani. A vád képviselője és a másodfokú bíróság szerint ez nem sikerült nekik, ezért mindkét vádlott esetében megállapították a bűnösséget.

Vajon az elsőfokú bíróság miért gondolta úgy, hogy e tevékenység nem volt veszélyes a társadalomra? Azért, mert figyelembe vette a Btk. megalkotása és az „elkövetési” magatartás között eltelt időt, valamint a rendszerváltás következtében megváltozott gazdasági viszonyokat, és arra következtetésre jutott, hogy a társadalmi viszonyok alakulása folytán a büntetendővé nyilvánított vesztegetési magatartás a jelen esetben olyan konkrét cselekményeket is felölelhet, amelyek egyáltalán nem veszélyesek a társadalomra, sőt a gazdasági élet szükségszerű velejárói.

Igaza van-e annak a jogalkalmazónak, aki a korábban kötött és törvényben megfogalmazott alkut megváltoztatja? A formális bűncselekmény fogalmát követő jogrendszereknél talán ezt nem teheti meg, ott viszont, ahol a materiális bűncselekmény-fogalom elvét vallják, mindenképpen.

Kiss Anna

Még cikkek ebben a témában:

Damoklész kardja I. – Bankárperek Magyarországon
Damoklész kardja III. – Bankárperek Magyarországon: A Princz-dosszié
Damoklész kardja IV. – Bankárperek Magyarországon: A Princz-dosszié
Az AGROBANK-per – más megvilágításban – Dr. Bócz Endre
A bankárperek tanulságai – Az ítélkező bíró szemszögéből