Damoklész kardja III.

Az Ügyvédvilág 4. és 5. számában a bankárperek kapcsán az Agrobank elleni büntetőeljárást elemeztük, és főleg arra kerestük a választ, hogy vajon milyen okokra vezethető vissza az egymástól teljesen eltérő első és másodfokú ítélet. A Postabank-perben a Fővárosi Bíróság felmentő ítélete után a Fővárosi Ítélőtábla, majd harmadfokon a Legfelsőbb Bíróság is kimondta a vádlottak bűnösségét, bár a büntetést kiszabó ítélet itt sokkal enyhébb volt, mint az Agrobank esetében.

Ha visszatekintünk erre az eljárásra, és próbáljuk megérteni az ott történteket, akkor célszerű a vádiratból kiindulnunk. Eszerint a Fővárosi Főügyészség Princz Gábor és társai ellen különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt emelt vádat. A kárt 36 milliárd forintban állapította meg.

A Postabank volt elnöke mellett a vádlottak padján ült a négy vezérigazgató-helyettes és még két ügyvezető igazgató is. (A jogerős ítéletben négyre csökkent az elítéltek száma.)

A vádirat szerint 1995-ben a bank vezetői szakítottak az előző évekre jellemző „visszafogott” magatartásukkal, és expanzív betétgyűjtési üzletpolitikára álltak át. Ez azt jelentette, hogy 4%-kal megemelték a betéti kamatokat, így az 5%-ról 9%-ra nőtt.

A vád azt is hangsúlyozta, hogy a bank vezetői eltitkolták a tulajdonosok előtt, hogy a tőkepozíció javítására szolgáló alárendelt kölcsöntőke kötvényeket, a bank nagyrészt a saját maga nyújtotta hitelből finanszírozta.

Az ügyészség szerint a vádlottak a hibás banki tevékenységeikkel sorozatosan megtévesztették a tulajdonosokat és a Bankfelügyeletet. A bank szemére vetették, hogy nem képezett céltartalékot, és azt a látszatot keltette, hogy a Postabank prosperáló bankként működik.

Aki ismeri az akkori gazdasági életet, pontosan tudja, hogyha egy bank 9%-ra emelte akkor a betéti kamatát, az még nem jelentett expanzív betétpolitikát, ugyanis ebben az időben a piaci kamatok határa a csillagos ég volt. Csak a példa kedvéért említem meg az egy hónapos diszkont-kincstárjegy hozamát, amely éppen ebben az időben 22%-ról 26%-ra nőtt. Itt is 4%-kal emeltek, bár ezt 22%-ról, és nem 5%-ról tették.

Vagyis a Postabank kamatszintje jóval alacsonyabb volt eredetileg is, és az emelés után is. Tehát ez egyáltalán nem jelent expanzív betétpolitikát, hiszen a megemelt kamat még így is jóval alatta maradt az állampapírokénak. Emiatt tehát nem lehet büntetőjogilag felelősségre vonni a bank vezetőségét.

Az ügyészség így olyan magatartások miatt kérte a vádlottak megbüntetését, amelyek a kilencvenes évek közepén teljesen természetesek voltak. A betétgyűjtés, a kamatemelés és a hálózatbővítés egy bank hétköznapjaiban, más országokban is teljesen elfogadott dolog. A gazdasági élet e területe nem a büntetőjog világához tartozik. Legalábbis a rendszerváltás után már nem lehet ezeket a kérdéseket a büntetőjog eszközeivel kezelni.

Az expanzív betétpolitika egyébként önmagában nem alkalmas arra, hogy elapassza a bank tőkéjét, mint ahogy azt a vádirat taglalta. Egy jó elérhetőséggel rendelkező lakossági bank ugyanis megteheti, hogy a bankközi pénzpiacra kihelyezi az összegyűjtött betéteket, kihasználva ezzel a meglévő piaci előnyét. Azt is megteheti, hogy állampapírokat vásárol. Ezzel senki sem követ el bűncselekményt. Itt jegyzem meg, hogy az OTP hosszú évekig ezt tette, vezetői ellen mégsem emeltek vádat.

Tudjuk az előzményekből, hogy a Bankfelügyelet, bár erre lett volna lehetősége, nem intézkedett a szabálytalanságok miatt. Sőt, a céltartalék-képzéssel kapcsolatos vezérigazgatói utasítást jóváhagyta. Biztosan azért, mivel az megfelelt a jogszabályi előírásoknak.

Egy ilyen bizonytalan és vitatott vádra alapozott perben az elsőfokú bíróság nem tehetett mást, mint hogy felmentette a vádlottakat. Első fokon itt is, akárcsak az Agrobank esetében, a gazdasági ügyekben igencsak járatos Diós Erzsébet bíró döntött úgy, hogy felmenti Princzéket.

A határozat indokolásában bár udvariasan, de utalt arra, hogy a vádirat nem volt igazán jó vitaalap, mivel annak határai meglehetősen bizonytalanok voltak. A vád például a számviteli fegyelem megsértése ügyében nem tartalmazott indítványt, ezért erről, a vádhoz kötöttség elvéből következően, nem is dönthetett a bíróság.

A bírónő rámutatott arra, hogy a vád szerint kifogásolt bankhálózati bővítés, az expanzív betétpolitika és az alárendelt kölcsöntőkekötvény kibocsátása a rendszerváltás után jogilag nem kifogásolható, és az ésszerű gazdasági élet velejárója. Bár azt is hozzátette, hogy közgazdasági szempontból nem tekinthető igazán elegáns módszernek.

A felmentő ítélet azt mutatja, és nem többet, hogy a büntetőeljárásban a bírónak a vádról kell döntenie. Ha ez nem állja meg a helyét, akkor fel kell mentenie a vádlottakat a vádak alól.

A bíró a tárgyalás folyamán többször célzott arra, hogy a vádirattal bajok vannak. Bár az sok mindent tartalmazott, mégsem foglalkozott a Postabank spanyol ingatlan-befektetéseivel. Amikor a perben a bizonyítási eljárás folyamán időnként érintették ezt a problémát, akkor Diós Erzsébet cinikusan mindig bocsánatot kért, utalva arra, hogy ezt most hagyjuk, erre nem terjedt ki a vád. („Tudom, hogy egyébként a bank hitelkihelyezései nem tartoznak a vád tárgykörébe.” Pedig, ha ez szerepel az ügyészség vádiratában, talán az első fokú eljárás is másképpen alakul.)

Mi állt a spanyol ingatlanbefektetések mögött? Miről volt itt szó?

A Postabank vezetői a bank követeléscsomagját egy az egyben elcserélte hét spanyolországi ingatlanra és egy cseh sörgyárra. (Telnan-ügylet) A bank 41 millió dollár értékben hitelt folyósított a Parque de la Hidalga nevű spanyol vállalatnak azért, hogy az egy golfpályát építhessen. Mivel a golfpálya valójában nem épült meg, ezt a pénzt a bank arra használta fel, hogy a veszteséget okozó követeléscsomagot a Telnan Invest SL nevű cég által vásárolt spanyol ingatlanokra cserélje oly módon, hogy az ingatlanokat a Postabank érdekeltségi körébe tartozó vállalkozásokba fektette be. Az ingatlanok ára egyébként jóval magasabb volt, mint a piaci értékük. Mindez a könyvvizsgálói jelentésekből kiderül.

Miért állt mindez a bank érdekében? Ezzel mentesült volna a céltartalék-képzési kötelezettsége alól. Persze ezzel a Postabank valóban megszegte a hitelintézeti törvény előírásait, de mint azt az első fokon eljáró bíró is mondta, ezt nem tették a vád tárgyává.

Úgy tűnik, hogy a másodfokú és a harmadfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, és bűnösséget megállapító döntést hozott, bár a büntetés kiszabása – sokak szerint – igen enyhének tekinthető.

A Fővárosi Ítélőtábla 17 milliárdos vagyonvesztést állapított meg, és bűnösnek mondta ki a vádlottakat hanyag kezelés vétségében. A vádlottakkal szemben pénzbüntetést szabott ki. Az I. rendű vádlottnak 3,6 millió, míg a többieknek 1,5 millió forintot kell megfizetniük.

A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta ezt a döntést. A határozat indokolásában kimondta, hogy eljárási szabálysértés nem történt, ezért nem kell megismételni az eljárást.

Vajon milyen társadalmi jelenség állhat a bankárperek mögött? Ennek elemzése és megítélése legyen majd a történészek feladata. A jogászok „csak” annyit tehetnek, hogy jogi szempontok alapján próbálják megérteni az eltérő döntések mögötti indokokat. Ezért talán nem lehet érdektelen, ha a következő számban megkérdezzük a perben részt vett jogászokat arról, hogy nekik mi a véleményük a bankok ellen folytatott büntetőeljárásokról, azok jogi kérdéseiről?

dr. Kiss Anna

Még cikkek ebben a témában:

Damoklész kardja I. – Bankárperek Magyarországon
Damoklész kardja II. – Bankárperek Magyarországon
Damoklész kardja IV. – Bankárperek Magyarországon: A Princz-dosszié
Az AGROBANK-per – más megvilágításban – Dr. Bócz Endre
A bankárperek tanulságai – Az ítélkező bíró szemszögéből