DJ Doki, avagy a mozdonyfüst sztrájkjoga


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A magyarországi sztrájkjogról kevesen tudhatnak többet DJ Dokinál, aki 2500 darabos lemezgyűjteményével 30 éve szolgáltatja a zenét a különböző rendezvényeken. Nincs tévedés, legfeljebb az életút „különc” egy kissé: Bajnai Gábor, a MÁV egykori vezérigazgató-helyettese mozdonyvezetőként kezdte, legalább 15 vasutas munkabeszüntetésben vagy sztrájkfenyegetettségben vett részt tárgyalóként, ma is lelkes zenerajongó, egy napon született Borsik Jánossal és egy évben Gaskó Istvánnal, a két szakszervezeti mogullal, egykori keményöklű ellenfeleivel. A legfurább, hogy a MÁV-tól történt 2002-es távozása után s azóta is csak a munkavállalói érdekvédők tartanak igényt az egykori munkaadó szakjogászi tudására. Az ügyvéd akkor a legboldogabb, ha saját stúdiójában ezer watton vezetheti le a feszültséget. Bajnai Gáborral az egyik újpalotai paneltömb földszintén lévő tágas, szépen berendezett irodájában beszélgettünk.

Nehéz elkezdeni egy beszélgetést önnel, hiszen eddigi színes, tartalmas életútjának számos fontos pontja van, volt már vasutas fővezér, harminc éve lemezlovaskodik, lassan tíz éve pedig sikeres munkajogi ügyvéd. Megmondható, hol van a kályha, ahonnan elindulhatnánk?

Természetesen. Nincs ebben semmi különös. Ma is boldogan vállalom a vasutas múltam, 1972-től 2002-ig dolgoztam a MÁV-nál, mindig is büszke leszek a vasútnál eltöltött harminc évemre. Annak idején mozdonyvezetőként kezdtem, ’97-től pedig vezérigazgató-helyettesként részt vettem az óriásvállalat irányításában.

Ma már igen ritka, hogy valakit csapaton belülről bízzanak meg ilyen vezetői feladattal, még ha végigjárta is a ranglétrát. A mozdonyvezetés amolyan gyerekkori álom volt?

Hát, nem egészen. Prózai okból lettem mozdonyvezető. Annak idején ugyanis ez egyet jelentetett a sorkatonai szolgálat megúszásával. Igaz, a felmentéshez tíz év MÁV-szolgálatot kellett aláírnom, előre. De „pechemre” megszerettem a vasutat, így nem vált nehezemre ott maradnom, 1979-től pedig már a mozdonyvezetők irányítója voltam. Ekkoriban kezdtem el a jogi kart Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen, melyet 1986-ban summa cum laude végeztem. Rá két évre kerültem fel Budapestre, a MÁV központjába jogtanácsosnak. Nem volt könnyű időszak, hiszen tíz éven át újszásziként naponta ingáztam Szolnok és a főváros között, kezdetben lakás-, majd munkajogászként dolgoztam a vezérigazgatóságon. Ez egészen 1997-ig tartott, amikor beosztott jogászból kinevezetek főosztályvezetőnek, ekkor költöztem Budapestre. Rá egy évre neveztek ki személy- és munkaügyi vezérigazgató-helyettesnek. Valóban „nem divat”, hogy valakit belülről ültessenek egy ilyen posztra, de én akkoriban már olyan munkajogi tapasztalattal rendelkeztem, amelyre vélhetően a cégvezetés és az állami tulajdonos is igényt tarthatott – egy ideig… A rendszerváltáskor még egy 120 ezer fős vállalat volt a MÁV, így a legnagyobb állami munkáltató, főosztályvezetőként pedig végig ott voltam és alakítója voltam a régi, az átmeneti és az új munkáltatói-munkavállalói struktúra kialakulásának. Főosztályvezetőként, majd vezérigazgató-helyettesként összesen mintegy tizenöt országos munkabeszüntetésben és/vagy sztrájkfenyegetésben vettem részt a tárgyalóasztal – mondjuk úgy – kevésbé engedékeny oldalán. Én tehát így lényegében a gyakorlati megalkotója voltam a ma is hatályos sztrájkjognak, amelyhez annak idején én is számos szakmai javaslatot adtam. Persze hiába érkeztem „legalulról”, s műveltem magam a legképzettebb vasutasok egyikévé, végül az állam nem tartott igényt a szolgálataimra, 2002-ben sok vezetőtársammal együtt búcsúzni kényszerültem a MÁV-tól. Persze utólag visszanézve érdekes: nem sokkal a „leszerelésem” után, már munkajogi szakügyvédként kerestek meg érdekvédelmi oldalról, ha jól emlékszem, legalább tíz szakszervezet kért fel tanácsadónak vagy jogi képviselőnek. Azóta is sokukat képviselem a munkáltatói oldallal szemben, nem is eredménytelenül. Én ugyanis ismerem a túloldali technikákat is, ez pedig csak az előnyömre, pontosabban leginkább az általam képviseltek előnyére válik mostanság. Az viszont kicsit meglepő, hogy az elmúlt nyolc évben egyetlen munkaadó sem keresett meg, hogy náluk kamatoztassam a tapasztalatomat.

Akkor tehát ma annak a Gaskó Istvánnak is dolgozik, akivel egykor véres farkasszemet néztek a MÁV-sztrájkok idején?

No, azt azért nem mondanám, hogy kéz a kézben járunk a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnökével. El kell ismerni, rátermett egyéniség, okos vezető. Jóllehet szakmai kapcsolatunkban – vitapartnerként – korábban sok-sok kemény, pattanásig feszült pillanat is benne volt. Noha ellentétes érdekeket képviseltünk, szerintem mindketten igyekeztünk a legjobban és maximálisan kihasználni a lehetőségeinket. Előfordult már, hogy munkajogi ügyvédként a VDSZSZ-nek is adtam tanácsot, de többnyire más szakszervezettel dolgozom együtt. Egyébként érdekes, hogy egy napon, 1954. június 22-én születtem a mozdonyvezetők szakszervezeti vezetőjével, Borsik Jánossal, és ugyan abban az évben Gaskó Istvánnal – igaz, vele más csillagjegy alatt…

Hát igen, sokat elárult a különböző habitusokról az emlékezetes 1999-es vasutassztrájk, amelyet egy emberi tragédia is beárnyékolt. A tárgyalások kellős közepén szívinfarktusban meghalt a MÁV 48 éves vezérigazgatója, Sipos István. Ráadásul úgy, hogy akkor már volt egy megállapodás a szakszervezetek többsége és a munkaadó között. Akkor sokan azt hitték, Gaskó István is leteszi a fegyvert, mégsem így történt. Ön hogyan élte meg?

Nagyon nehezen, Sipos István szinte a karjaim közt halt meg. Akkor hirtelen a kétségbeesés lett úrrá rajtunk, de nem tarthatott sokáig, hiszen folytatni kellett a munkát. Kemény feladat volt ez mindannyiunknak. A Mozdonyvezetők Szakszervezete és a Vasutasok Szakszervezete akkor elfogadta a MÁV bruttó 16 százalékos béremelési ajánlatát, a Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezete azonban a vasutassztrájk január 4-ei megkezdése mellett döntött. Csak megjegyzem, azt általánosságban korábbról is tudtuk, ha a mozdonyvezetőkkel sikerül megegyezni, nagy valószínűséggel a vasutasszakma többi ágazata is letesz a sztrájkról. A legdurvább egyébként a 2000. februári vasutassztrájk volt, amely több mint két hétig tartott. De visszatérve az egy évvel korábbi eseményekre, az akkor már csak a VDSZSZ és a MÁV között folyó érdekegyeztetési tárgyalásokat váratlan esemény szakította meg: szerda reggelre virradólag az irodájában holtan találták Sipos Istvánt. A rendkívüli helyzetre való tekintettel a szakminiszter Kukely Márton vezérigazgató-helyettest bízta meg a szívinfarktusban elhunyt vezérigazgató pozíciójának a betöltésével. A MÁV másik főtárgyalója én maradtam. A szerda reggeli döbbenet órájában valóban sokan azt várták, hogy a VDSZSZ felfüggeszti a munkabeszüntetést. Katona Kálmán közlekedési miniszter is a helyzet átértékelésére kérte az érintett szakszervezet vezetőit. Takácsy Gyula, a MÁV Rt. igazgatótanácsának elnöke nyílt levélben kérte a sztrájkolókat, hogy legalább a temetés napjáig függesszék fel a munkabeszüntetést. Önszántukból nem tették. Gaskó István az MTV Híradójában úgy nyilatkozott: mivel követeléseik nem teljesültek, folytatniuk kell, amit elkezdtek. De erre már nem sok idejük maradt, a bíróság még azon a héten pénteken jogellenesnek nyilvánította a sztrájkot, így a VDSZSZ-t csak jogi eszközzel lehetett jobb belátásra bírni, nem a megajánlott és szerintem tisztes juttatásokkal. Erre mondtam azt, hogy Gaskó István szakszervezeti vezetőnek kiváló, azt teszi, amit elvár tőle a tagság, az emberi oldalát viszont kár lenne feszegetni, ezt nyilvánosan soha nem is tenném, pláne ennyi év után. Engem egyébként más miatt is váratlan helyzet elé állítottak az akkor történtek, különös szimbiózisban „elegyítve” a vasúti vezetőt és a zenészt. A három tenor a MÁV Szimfonikusokat választotta kísérőzenekarnak a japán fellépéséhez. Mivel én voltam a társulat kuratóriumi elnöke, hivatalból kísértem volna el a zenekart a szigetországba. Már a japán vízum is az útlevelemben volt, amikor a váratlan tragédia bekövetkezett. Nekem viszont nem volt más választásom, mint maradni, és folytatni az egyezkedést.

A munkajog mellett van-e még „specialitása”?

A praxisom hetven százalékát természetesen a munkajog teszi ki. Talán az átlagemberek közül kevesen tudják, de ez tényleg nagyon speciális terület. Ráadásul jól szabályozott. Hadd mondjak erre egy példát. Amikor kirobbant a vita arról, egy előzetesben lévő polgármesternek vagy bármilyen, a közszférában dolgozó vezetőnek jár-e a tiszteletdíja, az illetménye vagy a fizetése, nos, a média ugyan neves, de nem az e területen járatos ügyvédeket keresett meg. Így történhetett, hogy hosszú ideig csak a polémia folyt e kérdésben, egyértelmű válasz azonban nem volt. Pedig ha valaki megkérdezett volna engem, azonnal megmondtam volna: ebben az esetben nem jár munkabér az illetőnek. Ez esetben ugyanis szó nincs semmilyen joghézagról, a tény jól és pontosan levezethető a hatályos jogszabályokból. Ezt egyébként egy szakmai folyóiratban is kifejtettem, de visszhangja nem igazán volt. Egyébként ami a kérdést illeti, 2005-ben tettem le a társasági-jogi szakvizsgát, a szakdolgozatom témája pedig a sztrájkjog gyakorlati alkalmazhatóságáról szólt. Emellett megszereztem az Európa-jogi szakdiplomát is. Természetesen „mindennapi” ügyvédi megbízásokat is vállalok mint a szerződéskötések, válóperek, gyermekelhelyezési ügyek. Ezekben az esetekben egyébként én már csak úgy szeretek a bíróságra menni, ha előtte a vitatott kérdéseket elrendezték az ügyfelek. Hiszen egy válóper amúgy sem könnyű dolog a feleknek, nem feltétlenül kell a bíróság előtt megnyilatkozni a kényes kérdésekben, a személyes részletekben. A legjobb, ha a bíró már csak ráteszi a pecsétet az előzetes megállapodásra.

Minderre pedig felteszi a koronát a diszkózás? Gondolom, ha ilyen kitartóan csinálja, a zene is egyenrangú része az életének, vagy tévednék?

Nagyjából annyi ideje űzöm a lemezlovaskodást, amióta dolgozom. Annak idején a vasutasnapokon sokszor én voltam a záróbuli. Két éve, 2008-ban volt harminc éve, hogy először a diszkópult mögé álltam. Sajnos, a jubileumi ünnepségen egy betegség miatt nem tudtam részt venni. De ez mindegy is, ha a szórakozni vágyókat nézem. Mivel jó érzéssel csinálom, amit éppen teszek, ezért minden gond nélkül tudok váltani: mint például egy szakszervezeti bulin, ahol jogi képviselőként ismertetek egy adott ügyet, vagy munkajogi előadást tartok, aztán felkonferálnak, mint DJ Dokit. Leveszem a zakót és felsétálok a keverőpult mögé. És jöhet a retrómuzsika. Ma már persze egészen más a technikai háttér, a lehetőségek határtalanok. Annak idején a hangládáktól az erősítőkön át a fényorgonáig bezárólag mindent magunk fabrikáltunk.

Ma, ha van rá fedezet, bármilyen technika megvásárolható. Persze ez régen se volt olcsó, emlékszem, amikor elkezdtem diszkózni, 300 forintot kaptam egy estéért, egy égő a fényorgonába 350-be került. És bizony sokszor előfordult, hogy törés vagy kiégés miatt cserélni kellett. Annyi luxust most már megengedhetek, hogy segédet „tartok”, ő a 24 éves keresztfiam, aki mindenhova elkísér, segít rámolni, felépíteni a színpadot és a pultot. Két és fél ezer darabos bakelit- és CD-lemezgyűjteményem van, ám ezekből rengeteg a saját használatú. Imádom a klasszikus rockzenét.

A párommal új házat építünk, a stúdió már készen van. Sikerült szereznem egy eredeti, korabeli Jimi Hendrix-plakátot, amit már felkasíroztattam, ott fog lógni a stúdió főfalán. Amikor Angliába mentem nyelvet tanulni, eleinte nehezen ment a dolog. Aztán a tanárom elővette a Led Zeppelin-nótákat, s azokon keresztül vezetett be az angol nyelv szépségeibe. Mondanom se kell, így már sokkal emészthetőbb volt a nyelvtan és a szótanulás.

Ha ennyire zeneimádó, miért csak közvetíti, miért nem űzi maga is?

Viccesen azt mondhatnám, a mediációban vagyok jó. De persze az igazság az, hogy a zenéléshez valószínűleg nincs elég tehetségem. De „hajlott” koromra megérintett ez is: az egyik ügyfelem korábban egy Fender gitárral hálálta meg a munkámat. Egy ideig kerülgettem, aztán elkezdtem rajta pötyögni. Mi tagadás, egyre jobban kedvelem. Olyannyira, hogy nemrégiben egy igazi, hagyományos, „csöves” Marshall-erősítőt akartam vásárolni. Nagyon jó állapotban volt és kedvező áron kínálták. De nem tudtam érte menni időben, így ez egyelőre elúszott. Csak azért sajnálom, mert semmihez nem fogható az akusztikája, ezt egy modern erősítő sem tudja helyettesíteni. Utóbbiból viszont el vagyok látva, a jelenlegi stúdiómban is olyan hangerőegyüttes van, amivel a sportcsarnokot is be tudnám hangosítani. Ez a dübörgés pedig különösen jót tesz nekem a feszültség levezetésében. Mivel én nem csak egy ügyet képviselek, hanem az ügyfelemet is, mindig belebújok a bőrébe, teljesen átérzem a problémáját. Ilyenkor estére annyira lefáradok, hogy az otthoni stúdiómban felcsavarom a több ezer wattot, döngetek egyet, s elszáll belőlem a feszültség.

Másféle dübörgés is van az életében?

Nem tudom, mire gondol. Én viszont kapásból azt mondanám: a Forma 1. A zene mellett az autóverseny a másik nagy hobbim, igaz, ma már csak tévénézőként. Viszont korábban éveken át abban a szerencsében részesülhettem, hogy magam is elkísérhettem az utazó cirkuszt sok helyre. Mivel az Alain Prost-csapatot egy ideig a Sodexho is támogatta, a szponzor a legnagyobb ügyfeleket elvitte a versenyekre. Mint MÁV-vezető, így juthattam én is boxutcás belépőhöz, felejthetetlen élmény volt.

Emellett nagy focirajongó is vagyok, a kedvencem a spanyol futball, csapatom pedig a két „rivális”: a Real Madrid és a Barcelona.

Gondolom, mindez így együtt kitesz annyit, hogy egyéb, például kamarai tevékenységre már nem is vágyik.

Az ügyvédi közéletben valóban nem veszek részt, viszont tanítani nagyon szeretek. A „Közgázon” hetedik éve óraadó tanár vagyok, a „Pázmányon” pedig vizsgáztató. Ennyi nekem elég is. Pláne, ha azt is hozzáveszem, hogy a családdal is szeretek időt tölteni. Elváltam ugyan, de a három gyermekem és a három unokám nagyon fontos nekem. Közülük néhányan a vasútnál is megfordultak, a kisebbik lányom párja pedig a mai napig ott dolgozik. A családba az élettársam is „hozott” egy gyermeket és egy unokát. Úgyhogy szerencsére teljes az életem.

Kálmán Attila


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.