Dudi

Dr. Csapó Gábor
1950-ben született Budapesten. 1977-ben az ELTE Jogi Karán diplomázott. Az egyetem elvégzése után egy informatikai cégnél helyezkedett el, ahol a mai napig is munkajogászként dolgozik. A vízilabdázást kilenc évesen kezdte. 1972-ig az Újpesti Dózsa, 1973-ig a SZEOL AK, 1984-ig a Budapesti Vasas, majd 1985-től az olasz Siracusa és Palermo játékosa, majd vezetőedzője volt. 1992–1993-ban a Vasas-Plaket vezetőedzőjeként dolgozott. 1994-ben Budapesten vízilabdaiskolát alapított Faragó Tamással, ahol edzőként tevékenykedik. 272-szeres magyar válogatott vízilabdázó, olimpiai bajnok (1976), olimpiai 3. helyezett (1980), világbajnok (1973), háromszoros világbajnoki 2. helyezett (1975, 1978, 1982), Európa-bajnok (1977), Európa-bajnoki 2. helyezett (1983), Világ Kupa-győztes (1979), kétszeres BEK-győztes (1979, 1984), kilencszeres magyar bajnok (1975–1977, 1979, 1980–1984), kétszeres Magyar Kupa-győztes. A salátákat és a krumplis ételeket kedveli. Szabadidejében sportol, edzőterembe jár, úszik és kártyázik.

Hogyan lehet a két szakmát összeegyeztetni?

Nagyon egyszerűen. Nagyjából az embernek arra van ideje, amire megoldja, hogy legyen! A vízilabda valójában azon sportágak egyike, amelyek nem igazán időigényesek. Így simán, nappali tagozaton el tudtam végezni a jogi egyetemet. 1972-től 1973-ig a szegedi József Attila Tudományegyetem, majd 1973-tól 1977-ig a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi karának hallgatója voltam.

Olyannyira szerettem egyetemre járni, hogy a jogi diploma után még egy egyetemet el akartam végezni. Sajnos, abban az időben nappali szak csak az orvosi egyetemen volt, oda viszont nem akartam menni. A szakedzői iskolát a jogi egyetemmel párhuzamosan végeztem el.

Kiváló egyetemi tanárok tanítottak az ELTE-n: Bihari Mihály, Németh János, Vékás Lajos és megcáfolva az olyan elképzeléseket, amiket a híres sportolókról szoktak állítani, minden szemináriumon részt vettem, summa cum laude végeztem el az egyetemet. A tanárok kedvence voltam, mert látták, hogy szorgalmas vagyok és nem engedtem meg magamnak, hogy hiányozzak az előadásokról. A vizsgaidőszakokban előfordult, hogy nem tudtam elmenni pl. Kubába, de mindig össze tudtam egyeztetni a tanulást a sporttal.

1977-ben az államvizsga után egy hónapra kimentem Londonba egy nyelviskolába. Abban az időben mi 11-en nyertünk olimpiát (nem 13 emberből állt a csapat, mint most), és a 11-ből 7-en végeztünk egyetemet.

A vízilabda nem olyan sportág, mint a kajak-kenu, tenisz, atlétika vagy a futball. A vízilabdában sérülés azon kívül, hogy bereped az ember dobhártyája, nem nagyon van. Ebben az értelemben egyszerű sport, ki lehet tanulni mellette egy másik szakmát. A jogi egyetem sem egy bonyolult dolog.

Az uszodák magas IQ-val rendelkeznek, nagyon sok okos ember jár oda, 1930 óta már kialakult ez a „jó társadalmi közeg” Magyarországon. Aki, mint amatőr, lejár úszni, az általában szintén diplomás ember. Például a Császár-Komjádi uszodában naponta 200 diplomás ember fordul meg.

Magyarországon az uszodáknak van egy nagyon erős belső hierarchiája, ami a gyerekek szempontjából kiváló, mert a kabinostól az úszómesterig, az edzőtől a pincérig azt hallani, hogy mi, magyarok vagyunk a világon a legjobbak ebben a sportágban. Ez nagyon nagy kedvet, önbizalmat és tanulni akarást ad a gyerekeknek.

Aki elkezd vízilabdázni és később 12–15 éves korára kiderül, hogy tehetséges, annak eszébe sem jut, hogy ki lehet kapni, mert már milliószor azt hallotta, hogy mi vagyunk a legjobbak. Én a lányomnál, aki magas szinten teniszezett, vettem ezt élesen észre. Ő semmi mást nem hallott az előző korosztályokról csak azt, hogy az egyik 6-2 6-0 kikapott, és így ő már eleve félelemmel versenyzett.

23 éve volt csapattársammal, Faragó Tamással vízilabdaiskolát alapítottam. 300 gyerekünk van jelenleg és átlagosan évente 1000 gyerek fordul meg az iskolánkban. Önbizalomra, a sport és a játék szeretetére, összetartozásra, egymásra való figyelésre, fegyelemre, na meg a belső hierarchiára tanítjuk a gyerekeket, hogy az új generáció rögtön integrálódni tudjon a társadalomba. Egyszer csak a gyerek észreveszi, hogy már csapatban van és köpenyt kapott. Később már nem a szekrénybe vetkőzik, hanem kabint kapott. Ez a hierarchia nem pénzalapon alakul ki és nem azért, mert valaki nyakon vág valakit, hanem egyszerűen ezt a realitás hozza.

Amikor látjuk, hogy a gyerek ügyes, akkor szólunk a szülőknek, hogy van még két másik csapatunk remek edzőkkel és érdemes több időt fordítaniuk az edzésekre. A gyerek meg a szülő eldönti, hogy marad az előző „szolgáltatásnál” vagy profi szinten kezd el játszani. Érdekes módon 10-ből 3-an úgy döntenek, hogy nem akarnak profi szinten vízilabdázni. Én ezt abszolút elfogadom, de annyiban butaságnak tartom, hogy annál fantasztikusabb érzést átélni, mint egy társasághoz, egy csapathoz tartozni és azzal együtt nyerni, veszíteni, örülni, sírni, nevetni és főként repülni, olyan nincs a Földön! Nem tudom, hogy ezt egyéni sportágban át lehet-e így élni. Elég sok labdajátékot kipróbáltam (tenisz, futball, asztalitenisz), de nekem a csapatjáték volt a „repülés”.

Egyszer egy olaszok elleni ifjúsági Európa-bajnokságon az első negyedben kiállítottak tőlünk valakit ütésért és így emberhátránnyal folytattuk a meccset. A szünetben az a kohézió, amit átéltünk, az volt maga a repülés érzése. 8-7-re megvertük az olaszokat! Egy közösséghez tartozni a világ egyik legjobb dolga! Minden közös utazás egy örök élmény. A csapatsportág mindent ver!

A 23 év alatt 22 000 gyerek ment át a kezemen és mindig a mamák értik meg a legjobban azt, hogy ha egy 9 éves gyerek lejön az uszodába és 3 évig vízilabdázik, akkor ő bizony a Vörösmarty téren hatszor akkora önbizalommal sétál végig, mert ő vízilabdázó volt! Ez egy visszaadhatatlan dolog. Piszok nagy előnye ez ennek a játéknak!

Nagyon sok vízilabdameccset kommentálok a Sport1, Sport2 TV-ben és a mennybe küldöm a vízilabdázókat, ugyanakkor nem értem, miért van az, hogy az a 20 ember, aki benne van a válogatott keretben, jól keres anyagilag, a többi játékos meg kevés pénzért játszik. Éles különbség van a vízilabdában az I. osztály és a II. osztály között.

Észak-Amerikában például 27 egyetemi státus van vízilabdában teljes ösztöndíjjal. Én mindig próbálok rábeszélni a vízilabda-iskolámból egy-egy közepesen tehetséges gyereket, hogy pályázzon ezekre az ösztöndíjakra, de sajnos nem használják ki a lehetőséget, ami számomra teljesen érthetetlen! Nem vagyok Amerika párti, de ott egyetemre járni fantasztikus dolog!

Nekem annak idején, ha jó tornaterembe akartam menni, akkor a város másik végébe kellett mennem, míg az amerikai egyetemeken a teniszpályától a futballpályáig minden megtalálható az egyetem területén. Zsófi lányom Amerikában tenisz ösztöndíjjal végzett, és amikor először kimentem hozzá, csak ámultam, amikor megláttam, hogy egy sima edzésen olyan felszerelésben jelentek meg a lányok, amilyenben a Fradi, vagy az MTK szeretne játszani.

Írt ezekről az élményekről könyvet is „Szerelmeim” címmel.

A könyv címe kissé becsapós, mert nem a női szerelmeimről írtam. Butaságnak tartom kibeszélni a férfi-női kapcsolatot. Mindenkinek magánügye kivel, miért van. A minden fajta lazaságommal együtt én elég prűd vagyok ebben a kérdésben.

Számos érem, bajnoki cím mellett 2008-ban edzői munkásságát a Főváros Pro Urbe Díjjal jutalmazta.

Nagyon meghatódtam, amikor közölték velem, hogy azért kapom ezt a díjat, mert több mint 22 000 gyerek tanult vízilabdázni a kezem alatt. Jó érzés volt, hogy ezt tudják.

Miként élte meg a sikereket és a kudarcokat?

Én valahogy utólag élem meg a dolgokat. Közömbösen kezeltem azt is, amikor 1976-ban Montrealban megnyertük az olimpiát és csak 40 éves korom után kezdtem el élvezni, hogy milyen jó dolog olimpiai bajnoknak lenni.

A vereségeket is jól viseltem, de előfordult, hogy egy elveszett világbajnokság után lementem nyaralni a Balatonra és ott jött ki belőlem a lelki fájdalom. Rossz érzés, de jó vesztő voltam. Bármikor nézek egy sporteseményt, mindig megkönnyezem, amikor látok egy tehetséget, de amikor magyar csapat vagy sportoló nyer, egyenesen bömbölök!

Főként a női kézilabdát és Kovács Katalint könnyezem meg, de magam miatt még sosem könnyeztem!

Úton útfélen felismerik. Zavarja vagy együtt él az ismertséggel?

Soha nem zavart az ismertség. A legaranyosabb, amit átéltem, Kaposváron történt. Már edzősködtem, és az egyik reggel fél 8-kor a Fő utcában vettem egy újságot majd kiültem egy kávázóba. Hárman rám köszöntek az utcán, majd negyedikre egy idősebb házaspár odajött hozzám és a férj megkérdezte, hogy bemutathat-e a feleségének. Ettől elolvadtam.

Régen a gyermekem anyja, Kati, be volt oltva a sport ellen, soha nem érdekelte különösebben. Aztán egyszer kijött a régi uszodába Szegeden, ahol meccset játszottunk. Miközben napozott, folyton azt hallotta, hogy „Csapó a góllövő!”, „Csapó a gólkirály!”, de az ő lelkét ez egyáltalán nem zavarta. A következő évben Belgrádban világbajnokok lettünk (ahol tényleg gólkirály lettem) és várt 5000 ember a Nyugati pályaudvaron és ahogy leléptem a vonatról, odajött hozzám a Kati és azt mondta: „Te Dudi! Én nem is tudtam, hogy te ilyen jól vízilabdázol!”

Egy alkalommal Salzburgban, miközben sétáltam a feleségemmel, a tömegből egyszer csak kikiáltott egy színes bőrű férfi, hogy „Hello Dudi!”. Az is megható volt, amikor államvizsga után egy évvel egy vidéki uszodában rám köszönt egy úriember, bemutatkozott és mondta, hogy ő a Legfelsőbb Bíróságtól XY, ott volt az államvizsgámon és gratulál. Hát ez kutya egy jó érzés volt!

A jogi egyetem elvégzése után egy informatikai cégnél helyezkedtem el. Azóta is ott dolgozom, mint munkajogász. Az edzői és a jogi munkán kívül sokat szerepelek a TV-ben különböző műsorokban, de úgy vagyok vele, hogy miután nem az a szakmám, hogy műsort vezessek, így magamat tudom adni. A nézők a hangomat és a hitelességemet szeretik.

Sokkal több műsort mondok le, mint amennyit elvállalok. A Heti Hetesben jól elvagyok, de a politika távol áll tőlem.

Pár évig kint éltem Olaszországban. Iszonyú nagy szerencsém volt 1985-ben, hogy játékosnak megvett egy Enzo Genovese nevű öreg parasztember, akinek mellesleg a nagyapja alapította a La Maffiat. Gólkirály voltam, jól ment a játék. 4 évet töltöttem Siracusában, majd két évet Palermóban.

Megismertem és megszerettem az olaszokat. Csak jót kaptam tőlük. Ellentétben velünk, ők nagyon jól élik meg a mindennapokat. Mi azért pesszimisták vagyunk. Ha meg jó szituációba kerülünk, akkor habzsolni akarjuk az életet. Nekik, ami adódik egy napra, az bőven elég.

Egyszer egy család, akikkel jóban voltunk, felhívott, hogy ne menjünk vacsorázni, mert aznap fellép a milánói Scalaban Sass Szilvia és a RAI UNO közvetíti, inkább azt néznék. A kettő együtt túl sok lett volna nekik.

Jópofa, jó hangulatú emberek az olaszok. Szeretik a mindennapokat, ahogyan én is. Szeretek minden reggel 6-kor sétálni a kutyáimmal az erdőben és szeretek minden szinten sokat foglalkozni a sporttal, hiszen a mozgás nagyon fontos.

A vízilabda iskola mindennapos elfoglaltsággal jár, de emellett végzem a jogi munkámat is. Sportdiplomáciában is benne vagyok, a Magyar Szinkronúszó Szövetség Elnökségi Tagjaként próbálok tenni a szinkronúszás jövőjéért, mert úgy látom, hogy ennek a századnak ez lesz a legjobb női sportága.

Meggyőződésem, hogy a labda ahhoz pattan, aki a legjobban szereti, és akkor ő nyert!

Dr. Pál Edith