Egy igazi José Cura rajongó

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Tudatosan indult a pályája?

Nem dicsekedhetem azzal, hogy gyerekkorom óta jogásznak készültem, a pályaválasztásban nagy szerepe volt a szülői terelgetésnek. Akkoriban még jobban érdekeltek más dolgok, és amikor a továbbtanulásról dönteni kellett, nem volt határozott elképzelésem. Édesapám hívta fel a figyelmemet arra, hogy ő is jogi végzettséggel töltötte el élete nagy részét sportújságíróként, és, hogy a jogi egyetemen megszerezhető képzettséggel még sokfelé vihet az utam.

Szerencsés vagyok, hogy így alakult, mert a szakmámat nagyon megszerettem, nem kellett más irányt keresnem, és örömömet lelem a hétköznapi feladataimban.

Az érettségi évében nem tudtam megfelelően felkészülni a felvételire, ezért, mivel akkor már jól beszéltem németül és oroszul, ami abban az időben, a 70-es évek elején különlegességnek számított, mert a jó nyelvtudás egyáltalán nem volt annyira magától értetődő egy fiatal esetében, mint manapság, elmentem egy céghez német–orosz tolmácsnak és fordítónak, és megtanultam profi módon gépelni egy ma már műemléknek tűnő mechanikus írógépen. Oroszul sajnos már nem mernék megszólalni, de a német nyelv ma is munkaeszközöm, a gépírási tudásomnak pedig nagy hasznát veszem mind a mai napig a számítógépen is.

Első munkahelyem olyan jól bevált, hogy amikor a következő évben bekerültem az egyetemre, komoly dilemma előtt álltam, de végül egy év esti tagozat után elbúcsúztam a fordítástól és tolmácskodástól és nappali tagozatos hallgató lettem.

Az egyetem elvégzését követően, egy műszeripari cégnél eltöltött rövid idő után, 1981-ben még kezdőnek számítva, nagy kihívás elé kerültem, miután megpályáztam és elnyertem egy akkor alakult, annak idején teljesen újszerű formában létrehozott, kulturális célú beruházásokkal foglalkozó építőipari korabeli gazdasági társulás jogászi állását. A szakma iránti igazi érdeklődés és elköteleződés valójában ebben az időben alakult ki bennem. Itt 10 évig dolgoztam, majd a cég megszűnése után elkezdődött az önálló pályafutásom, először egy jogtanácsosi munkaközösségben, utána pedig a saját ügyvédi irodámban.

20 éve tevékenykedik ügyvédként. Mi a szakterülete?

Irodánk megbízói körének nagyobb részét a hozzánk már hosszú évek óta hűséges vállalkozások alkotják. Ellátjuk azokat a jogi feladatokat, amelyek általában egy cég életében felmerülnek (cégügyek, szerződések, perek, munkaügyek, jogi tanácsadás stb.), az adott vállalkozás által végzett tevékenységből adódó specialitásokkal, személyemben német nyelven is, melyet kollégáim angol tudása egészít ki.

A megbízásaim úgy alakultak, hogy az utazási jog, az építőipari beruházások, a kintlévőségekkel kapcsolatos igényérvényesítés, a felszámolások, és a közbeszerzési jogviták területén meglehetősen nagy gyakorlatra tettem szert, de foglalkozom ingatlan adásvétellel, és egyéb, a polgári jog területére tartozó okiratszerkesztéssel is.

Munkatársaim néhány reménytelennek tűnő eset jó mederbe terelése alapján arra bíztatnak, hogy a tevékenységemet bővítsem ki a polgári jogi mediálással, de ehhez még nem láttam hozzá.

Férje dr. Faludi Gábor ügyvéd, külkereskedelmi szakjogász, egyetemi docens. Szoktak egymástól szakmai tanácsot kérni?

A házasságunk 30. évében járva talán már nem kiabálom el, ha azt mondom, hogy a jogi egyetem azért is jó választás volt számomra, mert ott ismerkedtünk meg… Az elmélet és a gyakorlat ütközése kettőnk között is jól megfigyelhető. A férjem inkább elméleti típusú jogász, évtizedek óta oktat a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékén. Az ő szakterülete a polgári jogon belül a szerzői jog és az iparjogvédelem. Az én munkám gyakorlatiasabb, a hétköznapok nagyon megoldáscentrikussá váltak, a végeredmény kell, méghozzá gyorsan, az ahhoz vezető út elemzése irodán belüli ügy, így az én gondolkodásom ehhez az elváráshoz is igyekszik alkalmazkodni. Sok esetben nem feltétlenül jogszabályi hivatkozással, hanem eltérő megközelítésünkkel tudunk egymásnak segíteni.

A fiúk is a pályájukat követte, szintén jogász, ifj. dr. Faludi Gábor, jelenleg ügyvédjelölt a Szecskay Ügyvédi Irodában.

Férjemmel együtt nagyon büszkék vagyunk rá. Óriási lehetőséget kapott azzal, hogy felvételt nyert a Szecskay Ügyvédi Irodába ügyvédjelöltként, ahol az iroda vezetője nagy súlyt helyez a fiatalokkal való foglalkozásra. A fiam pályakezdését illő távolságból figyelve úgy látom, hogy a jogi egyetem az ő esetében sem volt téves irány.

Ön köztudottan nagy operarajongó.

Zeneszerető családban születtem. Édesanyám ráadásul a 60-as években az akkori Művelődésügyi Minisztérium Zenei Főosztályán dolgozott, ahol – protokoll célra – rendszeresítve volt egy, a Magyar Állami Operaház előadásaira állandó belépésre jogosító tiszteletjegy, úgynevezett karton, amely a bal földszinti proscenium páholyba szólt. Úgy látszik, a vasárnap délelőtti előadások iránt nem volt nagy érdeklődés, mert ezen alkalmakkor édesanyám rendszeresen megkapta ezt a belépőt azzal, hogy nyugodtan küldje el az előadásra a kislányát.

8–9 éves koromtól kezdve rendszeresen jártam ezekre a vasárnap délelőtti előadásokra. Teljesen elbűvölt a színpad, az énekesek és a zenekar közelsége, az épület és a páholy eleganciája, hogy mindent jól láthatok, az előadók mimikájától kezdve a súgó működéséig. Akkoriban még nem eredeti nyelven, hanem általában magyarul énekeltek, így hamar ráéreztem a szöveg és a zene összhangjának szépségére, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy felkészülés nélkül is nagyjából követni tudtam a cselekményt, ezért gyerekként sem találtam unalmasnak. Sok hanglemezünk volt otthon, így a későbbiekben szokásommá vált, hogy a nekem tetsző operákat, vagy azok bizonyos részleteit újra és újra meghallgattam.

A mai napig biztos siker operakedvelő barátaink társaságában, ha idézem egy-egy operarészlet magyar szövegét, hiszen az eredeti nyelvű előadások elterjedése miatt ezek lassan feledésbe merülnek, de én némelyiket még mindig kívülről fújom.

A „kartonos” időszakot később felváltotta a saját operabérlet, az operákkal való ismerkedést pedig a zene, a szöveg, a rendezés, és nem utolsósorban az énekesi teljesítmények alaposabb megismerése követte.

A zene és a színház szeretetét én is igyekeztem, igyekszem továbbadni a fiamnak, talán nem minden eredmény nélkül. Bár operarajongónak őt még nem nevezném, a műfaj nem idegen a számára, és azt remélem, hogy arra a néhány különlegesen jó előadásra, amelyekre már eddig is sikerült együtt eljutnunk, mindig szívesen emlékszik majd vissza.

A számos kedvelt operaénekes közül kiemelkedően José Cura a favorit.

A José Cura iránti szeretetet és a külföldi énekesek iránti érdeklődést a Magyar Állami Operaház közönségeként eltöltött 20–25 év alapozta meg.

Gyerekként rendszeresen láthattam az akkori nagy magyar énekeseket, hogy csak néhány példát említsek, Simándi Józsefet, Házy Erzsébetet, Radnai Györgyöt, Melis Györgyöt, így hamar rájöttem arra, hogy egy operaelőadás sikere szempontjából az énekesi teljesítmény minősége alapvető kérdés.

Az utóbbi időben, látva néhány erőltetetten újszerű rendezést, megerősödött bennem, hogy ezeket az előadásokat az énekesek mentik meg, mert a szép hangot, a jó énekesi produkciót a közönség méltányolja és élvezi akkor is, ha a Rigoletto szereplőit majom maszkba öltöztetik, vagy Turandot hercegnőt lepkének álcázzák, csupasz díszletek között, félhomályos színpadon.

A későbbi időkből szívesen emlékszem vissza Sass Sylvia berobbanására, nem beszélve a nagy kedvencemmé vált baritonról, Miller Lajosról, aki meggyőződésem szerint megfelelő menedzselés mellett világsztár lett volna, ha 20 évvel később születik. Mostanában is igyekszem figyelemmel kísérni a fiatal magyar énekesek pályájának alakulását, nagyon szurkolok például Bretz Gábornak, aki már évek óta énekel többek között a Milanoi Scalaban is.

José Cura-ra akkor lettem figyelmes, amikor Placido Domingo vezényletével megjelent az első önálló CD-je. Nagyon megragadott az időnként már-már baritonos színeket mutató, de tenor magasságú, különlegesen szép, fényes, testes hang, és arra gondoltam, hogy ezt élőben is látnom, hallanom kell. Erre a 90-es évek végén, Bologna-ban került sor első alkalommal, ahol egy Bajazzók előadás főszerepében láttuk őt vállalkozó szellemű barátnőmmel, dr. Soltész Judittal, aki ezután lelkes partnerem lett a José Cura fellépéseihez kötődő, városnézéssel egybekötött rövid utazások során. Nem vagyok biztos abban, hogy megfordultam volna-e valaha is például Piacenzában, Busetto-ban, Cortonában, vagy, mivel repülni nem szeretek, elvonatoztam volna-e már többször Varsóba, és Londonba, ha José Cura szereplése nem csábít oda. José Cura hangja, és az operaelőadások, koncertek kellemes izgalma már sok várost megszépített a számomra. Egy-egy ilyen utazásnak már a kiválasztása és a megszervezése is élvezet, nem beszélve arról, hogy tapasztalataim szerint a laptop és a mobil internet előnyeit kihasználva a vonat ideális, zavartalan munkahely, egy 6–8 órás vonatozás során rengeteget lehet haladni az írásbeli munkával.

Nagy örömömre José Cura szívesen látogat Magyarországra. Láttuk már őt Budapesten kívül Szegeden, Gyulán, és Veszprémben, legutóbb az idei Veszprémi Nyári Fesztivál keretén belül a Komlósi Ildikóval közösen adott koncertjét élvezhettük.

Az interneten és néhány újságcikkben olvastam, hogy egyesek az opera műfajához nem illőnek találják José Cura „újításait”, koncertjeinek lazább hangulatát, például, hogy ott nemcsak énekel, hanem időnként beszél is a közönséghez, szívesen vezényel, sőt esetenként vezényel és énekel is egyszerre, vagy, hogy az operaelőadásokon a színészi alakítást ugyanolyan fontosnak tartja, mint az énekesi teljesítményt. Én nem osztom ezt a véleményt, sőt nagyra tartom azt a törekvését, hogy az operát közelebb szeretné vinni a zeneértők szűk körén kívüli közönséghez, szeretne minél több fiatalt megnyerni, és ennek érdekében próbál is tenni valamit, és bárhol lépjen is fel, mindig a legjobbat igyekszik nyújtani.

Említette, hogy az ügyvédi irodai munkatársaihoz is közel áll a zene.

A véletlen úgy hozta, hogy részben zenei képzettséggel, de mindenképpen zeneszeretettel, és a zene iránti nyitottsággal rendelkező csapatunk alakult ki, amely két ügyvédi vállalkozás társulási formában történő együttműködésére épül. Fiatal kollégám, dr. Sisa Dániel ügyvéd művész családból származik, édesapja és testvérei is képzőművészek, ő kis híján hegedűművész lett, felesége, és egyben kolléganőnk dr. Joósz Viktória ügyvéd, valamint ügyvédjelöltünk dr. Joósz Diána többféle hangszeren is játszik, én messze leszakadva követem őket évtizedes zongoratanulmányaim megmaradt morzsáival. Büszkén mondhatom azonban, hogy az opera szeretetének terjesztésével a közvetlen környezetemben elég sikeresen haladok, ennek jele például, hogy titkársági kolléganőimet nem egyszer „kaptam rajta” azon, hogy munka közben zenei háttérként a youtube-ról olyan áriákat hallgattak, amelyekre korábban én hívtam fel a figyelmüket.

Tervezik, hogy valamilyen kamaradarabot előadnak egyszer?

Bár ebben a beszélgetésben sok szót ejtettünk a zenéről, az időnk nagy része a jogi munkával telik, így az egyéb tervek megvalósítása időszűkében lassan halad. Felmerült már egy közös produkció gondolata, de természetesen csak szűk irodai-családi körön belül előadva, és csak abban az esetben, ha találunk egy olyan darabot, amelyben a zongoraszólamnak az én igen szerény tudásom megfelel… Mindenesetre rendkívül kellemes, hogy ilyen közegben dolgozunk, ez segít a stresszhelyzetek kezelésében is, és jó látni, hogy a fiatal korosztály életében is nagy szerepet játszik a zene. A jogszabályváltozások, és az ügyek, feladatok megbeszélése, és elosztása mellett hétről hétre ki szoktuk cserélni a tapasztalatokat, hogy éppen ki milyen előadást, koncertet látott. Fontosnak tartom, hogy a sok munka, és a szakmai érdeklődés mellett maradjon kedvünk és energiánk egyéb irányú kedvteléseinkre is, és arra is, hogy az élményeinket egymással megosszuk.

Dr. Pál Edith

---