Egy védőügyvéd nem aludhat nyugodtan, amíg egy kicsi esély van

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ami nem öl meg, az megerősít – ez dr. Jován László egyik kedvenc idézete. A másik egy hajóskapitánytól való, aki szétlőtt vitorlákkal mondta az őt megadásra felszólító ellenségnek, hogy: „Miért? Még el sem kezdtem a harcot”. Ő a jogerős ítéletek után mondja: „Még el sem kezdtem tárgyalni”.

Vegyészből lett nyomozó, jogtanácsos, majd ügyvéd. Az elmúlt majdnem két évtizedben szinte az összes nagy ügyben részt vett, sokszor reménytelennek tűnő eseteket is elvállal. Ilyen volt Szántai Attila ügye is: az emberölésért jogerősen elítélt panziótulajdonost 81 börtönben töltött hónap után mentették fel jogerősen, miután sikerült bebizonyítaniuk, hogy a férfi csak önmagát és családját próbálta védeni.

Miért vállalta el végül Szántai Attila ügyét?

Két dolog miatt. Egyrészt volt egy közös ismerősünk, aki ajánlotta, hogy nézzem meg ezt az ügyet, mert szerinte ez az ember ártatlan, vagyis vétlen. A másik pedig az, hogy találkoztam Szántai Attilával, és körülbelül negyedórás beszélgetés után láttam, hogy a metakommunikáció és amit mond, az teljesen egyezik. Igazat mond. Őt úgy ítélték el, hogy nem kellett volna elítélni, én pedig ügyvédként nem mehettem el emellett. Ha meg vagyok győződve arról, hogy valakit jogtalanul ítéltek el, akkor nem az a válasz, hogy ülje le – az ügyvédi munkának pont az a lényege, hogy ha jogsértés történik, akkor tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ez a jogsértés helyreálljon. Engem meggyőzött Szántai Attila, pedig nem mondta, hogy ártatlan. Nem kellett mondania. Láttam rajta, hogy nem gyilkos. Előttem huszonvalahányan jártak el az alapeljárásban, és sokan is mondták erre az ügyre, hogy reménytelen. Mégsem lett az.

Amikor elkezdődött, az egész Szántai-történetet három részre bontották: az egyikben Szántai vádlott volt, mert lőtt, és az egyik ember meghalt, a másik pedig megsebesült. Ezt az ügyet a Fővárosi Bíróság onnantól tárgyalta, hogy Szántai Attila leadta az első lövést. Azt, hogy őt aznap agyba-főbe verték, kirabolták, egy hónapon keresztül zsarolták, azt egy másik eljárásban vizsgálták, ahol ő volt a sértett. Azt a rendőrt, aki meg a nyakára hozta ezt az egész bűnbandát, megint egy másik eljárásban vonták felelősségre.

Mivel Szántai végig le volt tartóztatva emberölésért – talán öt napot volt szabadlábon, illetve házi őrizetben –, ezt az ügyet soron kívül tárgyalta a bíróság, mert nem tehetett mást. A másik két ügy, amiben ő sértett volt, normál menetben ment. Így történhetett meg az, hogy az első ítélet, ami az ügyben született, az az, amiben ő vádlott volt. A Fővárosi Bíróságnak az volt a legnagyobb csapás – ezt külön sajnálom, mert kitűnő bíró járt el benne –, hogy a motivációkat nem tárgyalhatta, mert az már a vád elvonása lett volna egy másik bíróságtól. Ráadásul fel sem függeszthették a pert, mert Szántai Attila le volt tartóztatva. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon pedig, ahol ő sértett volt, ott meg azt nem tárgyalhatták, ami a végkifejlet. Meg kellett várni, hogy utolérjék egymást az ügyei. Amikor megkaptam azt a két ítéletet, amelyikben Szántai Attila sértett volt, napokon belül beadtam a perújítási indítványt. Ez 2007-ben volt. Akkor azt kérdezte tőlem Attila, mi várható. Én azt mondtam neki, egy, maximum két hónapon belül szabadlábra fogják helyezni. Hat hét múlva hazaengedték, a büntetést félbeszakították. Újratárgyaltuk az egész folyamatot az elejétől a végéig, tehát onnan, hogy megjelenik ez a bűnszervezet Szántai panziójában, odáig, hogy leadja az utolsó lövést. A Fővárosi Ítélőtábla volt utánam a második, aki látta egyben az egész folyamatot és látták, hogy ez nem lehet emberölés, csak jogos védelem vagy valami hasonló.

Volt egy igen figyelemre méltó fegyverszakértői vélemény is, aminek korábban nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget. Ez alapján lehetett rekonstruálni, mi történt. Ebben Szántai egy 30 centiméteren belül leadott lövéséről volt szó, amit egy nála magasabb emberre adott le, a lövés iránya mégis felülről lefelé volt. Hogy lehet, hogy ezt eddig senki nem vette észre, hogy ez az állás csak támadóállás lehet? Hogy lehetett volna megtorlás, amikor Szántai Attila védekezett? Az új eljárásban ez is helyre került. Nagyon alapos, minden körülményt figyelembe vevő bizonyítást vettek fel. Az én praxisomban talán még nem is volt ilyen. 2009-ben kezdtük tárgyalni, és a magyar viszonyokhoz képest nagyon gyorsan ment minden, talán 12 tárgyalási nap után született meg az első fokú ítélet 2011 áprilisában, ami 2012. március 20-án lett jogerős. Mindkét ítélet felmentés volt, jogos védelem miatt.

Mire kellett várni még egy évet, ha Szántai Attilát első fokon is felmentették az emberölés vádja alól?

Annyi érdekesség volt még benne, hogy az első fokú felmentő ítélet ellen fellebbezett a fővárosi főügyészség, aminek az volt a lényege, hogy utasítsák el a perújítási indítványunkat, és Szántai Attila kerüljön vissza a börtönbe. Ügyészi szakaszban ezt a fellebbviteli főügyészség úgy változtatta meg, hogy visszavonta az Attila terhére benyújtott fellebbezését, és azt kérte, hogy a felmentés indoka mindkét sértett esetében jogos védelem legyen, mivel annál, aki súlyosan megsérült, a Fővárosi Bíróság azt állapította meg, hogy az ölési szándék nem bizonyítható, de nem ítélte meg jogos védelemnek. Ha ezt az elejétől fogva így, egyben tudta volna tárgyalni a Fővárosi Bíróság, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy őt nem ítélték volna el.

Van valami, amit még mindig nem értek. Hogy lett az egy ügyből három ennyire különböző, amikor Szántai Attila már az első vallomásában beszámolt mindenről, miért kellett neki külön is feljelentéseket tennie?

Nem nagyon hitték el Attilának, hogy egy bűnszervezettel áll szemben és nem két magányos zsarolóval. Először még azt sem hitték el neki, hogy zsarolták. Akkor kezdtek neki hinni, amikor olyan különböző információk jöttek a rendőrségre, mint hogy a Fekete Sereg nem elsőáldozók gyülekezete, de még így is azt állították róla, hogy mindig mást mond. Nem mondott mindig mást, mindig ugyanazt mondta.

Az, hogy a folyamatok ilyen részletekre lettek szabdalva, egyrészt a rendszer hibája. Emberölésre például csak a Fővárosi Bíróságnak van hatásköre, a PKKB-nak nincs, pedig ez utóbbi tárgyalta a zsarolást és rablást, amiben Attila sértett volt. A rendőr ügye a katonai bíróságon volt. Abban, hogy ez így alakult, a fő felelős az ügyészség. Nekik tudniuk kellett és tudtak is róla, hogy különböző eljárások folynak: a Fővárosi Bíróság jegyzőkönyvileg legalább háromszor hívta fel a figyelmet arra, hogy ezt az ügyet így nagyon nehéz tárgyalni, mert nem tudja vizsgálni a vádbeli emberölést kiváltó okokat. A jogos védelem attól az, hogy vannak előzményei a lövöldözésnek. A bíróság így is mindent megtett, amit az akkori eljárási törvény megengedett, de mint mondtam, nem vonhatta el a vádat más bíróságoktól, mert az ügyészség dolga, hova nyújtja be a vádiratot. Felfüggeszteni sem lehetett, mert Attila benn volt és arra soronkívüliség vonatkozik, szóval a felfüggesztéshez szabadlábra kellett volna helyezni, vagy egyesíteni az egész ügycsoportot egy üggyé, amiben a bíróságnak szintén korlátai vannak.

Az, hogy a vád-védelem-ítélkezés elkülönül, tény, de hogy ennyire mereven, az jogalkotási probléma is. Azt a formális kommunikációt hiányolom, ami például az angolszász jogrendszerben megvan, hogy adott esetben az ügyvédek, az ügyész és a bíró megbeszélhetik együtt, hogy a vád tárgyalható-e vagy sem. Milyen jó lenne, ha nem a bizonyítás közepén derülne ki, hogy annak, amit eddig végeztünk, semmi értelme. Jártam az Egyesült Államokban, láttam, hogy ez hogy működik: ott senkinek sem jut eszébe, hogy azok az emberek éppen nem a munkájukat végzik. Magyarországon is be kellene ezt, vagy valami hasonlót vezetni, de attól tartok, itt rosszabb irányba menne, mert itt nem arra gondolnának elsősorban, hogy három szakember megbeszéli, hogy a váddal milyen eljárásjogi vagy anyagi jogi problémák vannak, hanem arra, hogy itt biztos valami mutyizás folyik. Itt már az is probléma, ha néhány szóra megállunk a bírókkal beszélni – pedig nem az ügyről beszélünk, hanem csak arról, hogy ki hogy van. Ez nem a jogásztársadalom hibája, ez társadalmi hiba. Sokan, amikor először bejönnek hozzám az irodába, az az első kérdésük, ismerem-e a bírót. Azt szoktam nekik mondani, hogy itt van ez a két törvény, a Btk. és a Be., ez esetleg nem elég? Az, hogy ismerem a bírót, nem jelenthet többet, mint azt, hogy többé-kevésbé tudom, hogy ez a bíró mit tud a jogtudományból, ő pedig azt, amit én tudok belőle. A másik oldalról sajnos az ügyvédeket sem kell félteni – ha megállítja a bírót a folyosón és megkérdezi, mikor lesz a tárgyalás, az az ügyfél felé már úgy van kommunikálva, hogy az ügye rendben van. A jogásztársadalom leképezi a társadalmat, itt is ugyanannyi gyenge ember van, mint egyébként. És sajnos az igazságszolgáltatást is elérte a korrupció. Hiába titkolják, erre már ügyek vannak.

Igazán nem mentegetek senkit, de lehet, ez az „ismeri-e a bírót” – kérdés talán nemcsak rossz szokás, előfordulhat az igazságszolgáltatás bonyolultsága, kiszámíthatatlansága miatt is. Nemegyszer hallani, hogy valaki ártatlanul tölt éveket börtönben.

Sajnos ilyen is van. Egyre több olyan üggyel találkozom, ahol én magam is, anélkül, hogy ezt elmondaná nekem bárki, meg vagyok róla győződve, hogy az ember vétlen, mégis vádat emelnek ellene. A Szántai-ügy jó példa erre. Vagy ott van mondjuk a móri eset, amikor úgy ítéltek valakit életfogytiglanra, hogy ott sem volt. Ennek a mai napig nincsen felelőse. Angliában például a téves terroristaellenes ítéletek után az volt az első dolguk, hogy a folyamatot a kezdőponttól a végéig újravizsgálták külső szakemberek, hogy kiszűrjék a hibákat. Nem a konkrét emberi, hanem az eljárásjogi hibákat. Amikor Magyarországon azt mondja az ember, hogy vizsgálni kellene a folyamatot, hogy például a móri ügy hogy történhetett meg, sajnos ez nem úgy csapódik le, hogy azért kell történnie egy vizsgálatnak, hogy ez többé ne fordulhasson elő – hogy ki kellene szűrni a rendszer hibáit, amelyek a szubjektív tévedések mellett okozhattak egy ilyen téves döntést, esetleg kellene egy-két jogszabályon vagy a bírósági rendszer működésén változtatni –, hanem úgy, hogy biztosan haragszol a bíróra. Ez nem erről szól. Többször is ígértek vizsgálatot, de a mai napig nem tudjuk, a móri ügyben mi vezetett a magyar kriminalisztika legsúlyosabb tévedéséhez. Mindenki Varga Zoltán bírót veszi elő, és arról egy szó sincs, hogy született egy jogerős ítélet, amikor egy háromtagú bírói tanács hagyta jóvá az első fokon született hibás ítéletet. Hangsúlyozom, nem érdekel, kik ültek abban a tanácsban. Én nem neveket szeretnék hallani. Nem ez a dolgunk. Nekünk, büntetőjogászoknak az a dolgunk, hogy a hibaforrásokat szűrjük ki, ha vannak, és ne azzal foglalkozzunk, hogy most ki és hol hibázott, esetleg rossz kérdést tett fel egy bíró vagy rosszul mérlegelt egy bizonyítékot, mert arra van a jogorvoslat. Én azt hiányolom, hogy a büntető igazságszolgáltatást megrengető téves ítéletek tanulságait kellene levonni. Szóval, ha azt kérem, hogy a Szántai-ügyet is vizsgáljuk újra, úgy fog lecsapódni, hogy Jován Lászlót nem az érdekli, hogy hol kellene jogszabályt módosítani, hanem haragszik a bíróra. Mondtam, nem erről van szó.

Szántai Attila mindig azt tette, amit egy törvénytisztelő polgárnak tennie kell, és mindig falakba ütközött. Megpróbálták megzsarolni, a rendőrséghez fordult, majd éppen egy rendőr hozta a nyakára a maffiát. Szerintem azon az estén a támadói ott számították el magukat, hogy nem tudták, hogy neki – mivel amatőr sportlövő volt – önvédelmi fegyvere van. Ha nem lett volna, nem tudom mi történik vele és a feleségével, a családjával. Ott voltak a gyerekek is a házban.

Mindezek után, mindezek ellenére 81 hónapot töltött börtönben, ahol szintén érték atrocitások

Sajnos így van. És még szabályt sem sértett azzal a büntetés-végrehajtás, hogy ő az áldozat bűntársaival is volt együtt. Amikor először bementem Attilához, láttam, hogy vibrál. Amikor megköszörültem a torkom, vigyázzba állt. Megkérdeztem tőle: „Valami baj van? Mondja már!” Ő erre úgy válaszolt nekem, magázódtunk: „Uram, nekem minden nap ünnepnap, ha nem vernek meg.” Akkor mondta, hogy „azokkal” van egy épületben. Nagyon sokszor megverték, kihegyezett fogkefével szurkálták. A családját kintről fenyegették. Csoda, hogy túlélte, és most nem túlzok. Hogy nem ölték meg, az az egyik csoda, a másik pedig az, hogy ép elmével élte túl. Igazából nem is az gyötörte meg, hogy vele mi történik, hanem a többi: jöttek a hírek kintről, hogy most ez ment oda a feleségéhez, ez ment oda a gyerek óvodájához, az ment a másik gyerekhez. A gyereknek mutatták, hogy elvágják a torkát, meg ilyenek. Mindezt az utcán.

Mindene ráment erre az ügyre: a vállalkozása, a jó híre, a családja. A felesége belebetegedett, a két kisebb gyereke orvoshoz jár azóta is. Egyikük ma már tizenkilenc eves, de még mindig csak fényben tud aludni. Akkor is rémálmai vannak, amikor éjjel felébred, sikít. Amikor megjelent a médiában az egymilliárdos kártérítés, merthogy ennyiről beszéltünk, sokallták. Ez egy nagy összeg, kétségtelen, de akkor gondoljuk végig: 81 hónap, börtönben. Tönkrement egy ember, tönkrement a családja, tönkrement a vállalkozása, minden. És a biztonságát, azt ki tudja szavatolni? Azok az emberek, akiket lecsuktak, egyszer kijönnek, nem?

Még a börtönön belülről, a személyzet részéről is érték atrocitások, mert nem árulta el azokat, akik őt bántották. Azt választotta, hogy nem fogja feldobni őket, mert akkor lehet, hogy másnap megölik. Kibírta. Sőt, ezért még azt is eltűrte, hogy a büntetés-végrehajtók is kiszúrjanak vele. Például költöztetik minden nap egyik zárkából a másikba, pokol így az élet.

Szántai Attilával is történtek ilyenek?

Történtek, persze. Meg napi házkutatás, szobaellenőrzés. Bántalmazták is. Ő mondta ezt nekem, nincs okom kétségbe vonni. Attila ezt magában úgy könyvelte el, hogy ő akkor mérlegelte, hogy inkább kap egy verést a bv.-sektől is, de nem akart besúgó lenni.

Az elmúlt majdnem két évtizedben sok nagy ügyben is részt vett. Mit tart a legnagyobb sikerének?

Legnagyobb eredményemnek azt tartom, amilyen pályát az egyik védencem befutott. A Farkas Helga-ügyben védtem, Cs. József-nek hívják. Az ügyben több, egymásnak ellentmondó ítélet született, a végén jól jöttünk ki belőle. Őt Szegeden életfogytiglanra, azaz 25 évre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság minden élet elleni vád alól felmentette, így mentünk le tíz évre. Ez már halmazati büntetés volt, a korábban elkövetett kisebb bűncselekmények is benne voltak. A fiatalember, amikor már lehetett látni, hogy mikor szabadul, elkezdett tanulni. Megcsinálta az emelt szintű érettségit a börtönben, a felsőfokú angol nyelvvizsgát, majd szabadulása előtt három hónappal felvételizett az ELTE-re angol-amerikanisztika szakra. Öt vagy hat éve már biztos, hogy kinn van és problémamentes. Ritkán mondhat ilyet egy ügyvéd, aki egy ügyfelét képviselte, ráadásul bűnügyi perben, hogy vele már nem kell számolni, de vele soha többet, tényleg nem kell számolni. A mai napig szoktunk találkozni, rendkívül művelt ember, kiváló társaság. Az ő élete rendeződött egyszer és mindenkorra. Letudta azt, amivel tartozott az államnak, most éli az életét. Abból él, hogy idegenvezetőként Velencébe jár ki hétvégenként és az amerikai turistákat kalauzolja. És közben egyetemre jár. Hihetetlen, nem? Pontosabban nem hihetetlen, hanem egyedi történet. Ez a legnagyobb eredmény, amit eddig elértem. Nagyobb, mint az, hogy nem 25 évet kellett neki letöltenie.

Őt miért képviselte? Bízott az ártatlanságában?

Hát ez elég bonyolult ügy. Minden mindennel összefügg. 1994-ben kezdtem ügyvédkedni, 1994 januárjában. Ma sem tudom, milyen okból, három-négy hónap után kaptam egy megbízást, egy nagyon nagy jelentőségű gazdasági ügyben, ez konkrétan váltóhamisítás volt. Abban sikerült elérnem, hogy egyedül az én ügyfelemet nem tartóztatták le. Ez a személy ajánlott a Magda Marinko-ügy harmadik vádlottjának, D. Jánosnak, akit közel háromszáz nap után szintén szabadlábra helyeztek. Ő és Cs. József akkor barátok voltak, így kerültem oda.

Ma sem tudja senki, mi történt Farkas Helgával. Én annyit szűrtem le az ügyből, hogy nincs konkrét bizonyíték, és ezt az iratismertetés is visszaigazolta, hogy csak ilyen „hallottam” meg „látták” vannak. Annyit kértem Cs. Józseftől, hogy ne tegyen vallomást, meg se nyikkanjon, mert az ilyen jellegű ügyekben, ahol csak közvetett bizonyítékok vannak, az elmarasztalás akkor következik be, ha szavahihetetlen a vádlott. Ha nem szólal meg, akkor ezt nehéz állítani. Ez volt a taktika, csak nagyon kockázatos volt, mert így az egész felelősség az enyém volt. Ráadásul akkor még új volt, hogy valaki megtagadja a vallomást, el is hangzott ez az ügyészség részéről, hogy ha nem lenne bűnös, nyilván beszélne. Ezt a Legfelsőbb Bíróság azóta már sajnos elhunyt bírája elég erélyesen helyretette, amikor kimondta, hogy a vádlotti jogokat nem lehet így vitatni.

Magáról az ügyről nem beszéltünk sohasem. Sosem lehet tudni, az ügyvédi beszélőket ki hallgatja még, ami egyébként törvényes, de nem túl sportszerű, ezért mi sem beszéltünk a konkrét ügyről. Tehát én nem tudom, hogy mi történt, ott nem kérdeztem, de a védekezéshez nem is volt erre szükség. Amikor meg már szabadlábra helyezték Cs Józsefet, akkor meg már minek kérdezzem? Tehát én a mai napig nem tudom, hogy konkrétan neki abban mi a szerepe, mi történt Farkas Helgával. Többen is kérdezték már, de tényleg nem tudom.

Tudom ez nagyon laikus kérdés, de védett már olyat, aki valóban gyilkolt?

Persze. Ezt eddig még nem mondtam, de én soha nem kérdezem meg, hogy mi történt. Amikor kezdő ügyvéd voltam, elkövettem egy súlyos hibát. Egy ismerősöm fiát védtem egy rablási ügyben. Megkérdeztem a srácot, mi történt, és én abból indultam ki, arra építettem fel a védekezést, amit ő elmondott. Kiderült, a srác hazudott. Én nagy lelkesen úgy gondoltam, jogilag és morálisan a jó oldalon állok, védekeztem, mint az oroszlán, közben a nevén kívül semmi más nem volt igaz abból, amit a srác mondott. Én akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogom megkérdezni, mi történt, és ezt be is tartom. Nem kezdem el gyóntatni az ügyfelet – egyrészt nem kérdezem meg, mert a védekezéshez nincs szükségem rá, másrészt nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Rosszul érzik magukat az emberek, amikor arról van szó, milyen bűnöket követtek el. Úgy érzik, hogy kiszolgáltatottak felém, mert titkokat árulnak el. Ott van persze az ügyvédi titoktartás, és tőlem nem kerül ki soha semmi, de az emberek gyanakvóak. Szóval, soha nem kérdezem meg. Ha van egy helyszíni szemléről készült jegyzőkönyv, abból én 99%-ra megmondom, hogy mi történt. Még akkor is, ha nem mondja. Maga a kérdés morálisan felvethető kérdés, és ebben benne van, hogy mi a védő szerepe. Nem az, hogy tűzzel-vassal, morális gátlások nélkül védjen mindenkit. Én ezt úgy fogom fel, hogy ha valaki ellen indul egy büntetőeljárás, akkor vele szemben van egy szervezet: először a rendőrség, a második szakaszban pedig az ügyészség, ő meg ott van egyedül. Nekem az az elvem, hogy van két, közpénzből működő, professzionális szervezet, dolgozzon jól. Nem szeretek veszíteni, de tudok – mindenkinek az a megnyugtató, ha kemény a védői és az ügyészi fellépés, és a cselekmény bizonyítható. Azok, akik idős, elesett emberek vagy gyerekek sérelmére követnek el bűncselekményeket, hozzám nem jöhetnek. Lakásmaffia ügyeket sem vállalok, soha.

Beszélhetünk egy kicsit a családjáról? Miért az ügyvédi hivatást választotta?

Szűkebb családomban, beleértve az apámat és a nagyszüleimet is, első generációs értelmiségi vagyok, nekem volt elsőként érettségim és diplomám. Másodszor a lányomnak. Apám gépkocsivezető volt, édesanyám betanított munkás. Szüleim elváltak, apámmal akkor jöttem össze újra, amikor másodszorra is megnősült, abból a házasságából két féltestvérem van. Hajdú-Bihar megyében, egy Komádi nevű faluban születtem, ami azóta már város. Középiskolába Pesten jártam, vegyészként végeztem. Utána már munka mellett jártam egyetemre. Első körben az ELTE filozófia szakára akartam jelentkezni, csakhogy akkoriban oda csak két embert vettek fel. Tájékozódtam, hol lehet még társadalomtudományokkal foglalkozni, így kerültem a jogra. Közben annyira megkedveltem a büntetőjogot, hogy nem akartam tőle elszakadni. 1987-ben végeztem. Mivel osztálytársaim között voltak rendőrök és engem mindig is érdekeltek a bűnügyek, a rendőrségre mentem dolgozni. A BRFK-n helyezkedtem el a XI. kerületben, ott dolgoztam öt és fél évet. Utána két évet a Belügyminisztériumban jogtanácsosként, ott már tudtam elméleti kutatással is foglalkozni. Közben elvégeztem a mérlegképes könyvelői-adószakértői képzést, ebből adódik, hogy gazdasági ügyekben is képviselek. A minisztériumban nagyon jó helyem volt, de vonzott az ügyvédi pálya. 1994-ben eldöntöttem, hogy kipróbálom magam. Egy üzenetrögzítős telefonnal kezdtem ügyvédkedni.

Az első ügy a már említett váltóhamisítás volt. Nem tudom, hogy kerültem képbe. Ahhoz, hogy valaki ügyvédi karriert építsen, szerencse is kell. Nekem ez volt az, ez hozta magával a Magda Marinko-ügyet. Az, hogy Magda Marinko bűntársa szabadlábra került a bírósági szakasz előtt, akkoriban szenzáció volt. Nyomozóként élet elleni ügyekkel nem foglalkoztam, ezért rengeteg időt töltöttem a könyvtárban orvosanatómiai könyveket olvasgatva.

Korábban vegyészként dolgoztam egy kutatólaboratóriumban, ásványianyag-kutatással és nehézvegyészeti kutatással is foglalkoztam, ezeknek nagyon nagy hasznát vettem az olajügyekben. Volt borhamisítási ügyem is, ez is a vegyészetről szólt. Közben az a megtiszteltetés ért, hogy 2004-ben felkértek, külsős oktatóként tanítsak az ELTE-n.

Lányom 27 éves, magyar–latin szakon végzett az ELTE-n, nem akart jogász lenni. A fiamnak 2011-ben kellett eldöntenie, hogy a divatos számítástechnikai pályát, a jogot, vagy a vegyészetet választja. Mondtam neki, én abban tudok neked segíteni, hogy eljössz és meghallgatod, milyen védőbeszédet mondok a Szántai-ügyben. Eljött és meghallgatta. Akkor eldöntötte, jogász lesz. Most fejezi be az első évet és látom rajta, hogy érdekli, ennél nincs fontosabb.

Egy műszaki alapképzettségű ember másképp néz a jogra, mint egy jogász. Mindig az egyenes utat keressük. Én ennek az előképzettségnek azért veszem nagyon nagy hasznát, mert soha nem azt nézem, hogy ki mit mondott, hanem mindig a mérhető adatokat. Egy emberölési ügyben például engem nem az érdekel, hogy ki mit mondott, hanem az, hogy mit mértek a helyszíni szemlén, van-e lábnyom, bármilyen mérhető adat, mérhető tények vagy bizonyítékok. Abból össze lehet rakni a történetet. Egy embernek a vallomása mindig szubjektív. Arra számítottam én is, hogy ahogy a tudomány halad, egyre kisebb szerepe lesz a vallomásoknak. Sajnos, a mai magyar jogalkalmazás inkább visszatért a személyi bizonyítékokra, ami nekem egy kicsit furcsa.

Főleg, mert itt az is előfordulhat, hogy két ember vallomása elég legyen ahhoz, hogy bárkit elítéljenek.

Sehol máshol nem fordulhat elő. Borzasztó és súlyos hiba. Az Egyesült Államokban kizárt dolog, hogy két tanú vallomására akár csak vádat is emeljenek. Ott ez kizárt a XXI. században. Ha van valami nyom, vagy bármi, akkor innen kellene kezdeni. De azt még a szovjet-orosz jog óta tudjuk, hogy tanú mindig van. Amikor a rendőrségen dolgoztam, engem legkevésbé a vallomások érdekeltek. Ha van bizonyíték, megvan a pali, ha nincs, menjen a fenébe. Ha nem kerül elő többet, már nyertünk, ha igen, úgyis elkapjuk. Nincs értelme az erőlködésnek, hogy különböző tanúk gyötrésével azt érjük el, amit hallani akarunk. Sajnos, ma ebbe az irányba megyünk. Meg itt van még ez a vádalkus história, ez is katasztrófa. Lehet látni ezekben a nagyobb ügyekben, hogy mindig van egy ember, akinek ott kellene állnia a vádlottak padján, de alkut kötött a saját bőrére úgy, hogy másokat meg terhel, akár egyéb bizonyíték nélkül. Hiszen érdeke van benne. Persze van olyan bűncselekmény, amit vádalku nélkül nem lehet felderíteni, ilyen a szervezett bűnözés is. Vagy beépül egy nyomozó, vagy találni kell belülről valakit. Ha valaki az Egyesült Államokban vádalkut köt, ott azért van egy lényeges különbség: ott nem lehet megúszni. Ott olyan vádalku nincsen, hogy elkövetek x+1 bűncselekményt, bemártok még tíz embert és futni hagynak. Azt mondják, kaphattam volna ezért 600 évet, de kapok 15-öt és öt év múlva szabadulok. A jogelv szempontjából is megfelel: bűnös, nem hagyom futni. Másrészt nem kényszerítik arra, hogy emelje a tétet: ha valakinek megvillantják, hogy kimaradhat egy bűncselekményből és megúszhat tíz évet, akkor az a vallomás soha nem lesz tárgyszerű, mert mindig nagyobbat akar mondani, hogy minél biztosabban megússza.

Nem ez az egyetlen hibája a rendszernek.

Abnormális az is, hogy ilyen büntetőügy-forgalom van Magyarországon. Jogalkotás szintjén már mindennel foglalkozunk, de van egy nagyon rossz eljárási törvényünk, amihez nem nagyon nyúlnak. Pedig meg kellene tisztítani az igazságszolgáltatást a sztereotip feladatoktól. Az, hogy a PKKB az unió legnagyobb ügyforgalmú bírósága, önmagáért beszél. Ennek az az oka, hogy a magyar eljárásjog ismétli önmagát: van egy nyomozás, ahol egyszer leírják, majd a bírósági szakban újrakezdi önmagát, szerencsétlen esetben ugyanezt megismételhetjük másodfokon is. A kis súlyú, mondjuk 3-5 év közötti szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményeket, vagy ahogy tematizálják, egyszerűsített eljárásban kellene elbírálni. Megint az Egyesült Államokat hozom példának, de ott, ha valaki 10 órakor lop egy hipermarketben és elkapják, 11-kor már el is ítélték. Ott senki nem vonja kétségbe, hogy igazat ír-e a rendőr. Ha nálunk is így működne, ez az ügyforgalom 80%-át elvinné, és nem lenne olyan, hogy 3-400 aktával dolgozik egy ügyész vagy egy bíró, vagy kétszázzal egy rendőr – és azért „csak” kétszázzal, mert ők többen vannak. Ez nem kezelhető. Amerikában 8-tól déli 12-ig 40 ügyet elintéznek. Ott a büntetési gyakorlat 80%-ban közhasznú munka. A 40 ügyből cask 3 fellebbezés volt, tehát valahol a büntetést is eltalálták, mert nem vitatta senki. Ha nem tetszik a döntés, másodfokon egy cizelláltabb eljárásban elbírálják, helyes volt-e. Ezt a lehetőséget kell megadni, nem kétszer lejátszani ugyanazt. Amikor odakinn elmondtam, hogy nálunk ez hogy megy, azt mondták, ez egy gazdag ország, ide akarunk jönni. Nem beszélve arról, hogy ez fontos jogelv: ha a büntetés kiszabása közel van a bűncselekmény elkövetéséhez, akkor van visszatartó ereje. Ott, ha valaki 10 órakor lop, 12-kor el van ítélve. Itt valaki 10 órakor áprilisban lop, és valamikor szeptemberben kerül bírósági szakba.

A hivatásán kívül mi a hobbija?

Az olvasás, a zenehallgatás, a kertészkedés. Dzsesszrajongó vagyok, mindenevő ebben a műfajban. Miles Davis a kedvencem. Irodalomból az oroszokat szeretem nagyon, szinte válogatás nélkül. Ha választani kell, Dosztojevszkij Ördögökje a kedvencem. A Háború és békét háromszor olvastam. Ja, és Nietzsche Zarathustrája is, az állandóan mellettem van – abból egy éneket elolvasni tíz perc, gondolkodni meg lehet rajta egy hónapig. A kedvenc mondatom tőle, „Ami nem öl meg, az megerősít”. A költők közül József Attila a kedvencem, az irodában is van kötete. Szeretem a képzőművészetet is, ha tehetem, kiállításra járok, legjobban a francia és magyar impresszionisták ragadtak meg. Kedvenc történelmi figurám John Paul Jones hajóskapitány az amerikai függetlenségi háborúból. Az egyik ütközetben három angol hadihajó támadta meg, szétlőtték a főárbocát, mozdulni sem tudott a hajó. Amikor az egyik angol fregatt odahajózott és átkiabált Jonesnak, hogy adja meg magát, Jones visszakiáltott: „Miért, amikor még el sem kezdtem a harcot?” Amikor kihirdetik a jogerős ítéletet, szoktam mondani, hogy még el sem kezdtem tárgyalni.

Ennek a felfogásnak is köszönhető, hogy reménytelennek mondott ügyeket is elvállal?

Nincsenek reménytelen ügyek. Vannak olyan hangok, hogy mit gyötrődök én jogerős ügyekkel, amikor ott hever a többi. Nagyon bántana például, ha én lettem volna Szántai Attila első védője, hogy ez történt. Hogy ott van egy ember, aki vétlen. Eötvös Károly története jut eszembe – sajnos aktuális amiatt, aki a parlamentben felhozta a tiszaeszlári pert –, hogy 1883-ban Magyarország legjobb védője habozás nélkül rohant Nyíregyházára ingyen és bérmentve, mert ezt nem tűrheti egy védő, ami ott történt. Egy büntetőjogász nem tűrheti, hogy valakit gyanúba kevernek ilyen agyrémmel, egy rituális gyilkossággal. A magyar igazságszolgáltatás szégyene, hogy megindulhatott egy ilyen eljárás, az meg Eötvös érdeme, hogy a végén mindenkit felmentettek. Én azt mondom, egy védőügyvéd nem aludhat nyugodtan, amíg egy kicsi esély van. Lásd a Szántai-ügyet.

Szávuly Aranka

---