„Ezt a szakmát is csak kiművelt emberfők tudják magas színvonalon művelni”

A gazdasági jog, a versenyjog elismert szakembere. Multinacionális cégek hazai vállalatainak képviselője. Ha körbenéz az országban, jó érzéssel állapíthatja meg: „ezt a vegyesvállalatot is én alapítottam, az is az én közreműködésemmel jött létre”. 1989-ben a magyarországi privatizációs jogi lehetőségekről Toulonban és Frankfurtban befektetési konferenciákon tartott előadást az érdeklődő külföldi befektetőknek. Ifjú korában teniszezett és több mint két évtizeden át versenyszerűen kosárlabdázott, s a sportot ma sem hagyta abba: 2009 júniusában, Rómában, a magyar tenisz ügyvéd-válogatott tagjaként aranyérmes lett az ügyvédek Európa-bajnokságán!
(Az Európa-bajnok csapatról készült írásunk ide kattintva olvasható.)

Dr. Trinn Gábor
Egy tősgyökeres pécsi famíliába született bele 1953-ban, három lány és két fiú után hatodik, legfiatalabb gyermekként. A pécsi Nagy Lajos Gimnázium angol tagozatán érettségizett 1972-ben, majd sikerrel felvételizett a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, ahol Cum Laude eredménnyel végzett. Tizenegy hónapos előfelvételis katonai szolgálat után 1973-ban kezdte meg tanulmányait. A kilenc féléves tanulmányi időszakot követően 1978 februárjában szerezte meg a jogi diplomát. 1978. április elsején állt munkába Dombóváron, a MÁV építőipari vállalatánál, jogi előadóként. 1980-ban megnősült, és orvos feleségével Budapestre költözött. A Budapesti Építőipari és Szolgáltató Szövetkezeteknél dolgozott jogtanácsosként, majd helyettes vezetőként. 1986-ban „csábította” át dr. Köteles György az általa alapított 2. számú Jogtanácsosi Munkaközösség és Szabadalmi Irodába, partnernek. 1991-ben dr. Zettwitz Gabriellával alapítottak közös irodát. Ugyanebben az évben elvált, és alapítótársa a mai napig egyben élettársa is. Előbb az Astoriánál lévő East-West Business Centerben béreltek helyiséget, majd néhány év múlva költöztek mai, belvárosi, Váci utcai irodájukba. Legfőbb szakterülete a gazdasági jog, beleértve a munkajogot, a versenyjogot, az adójogot. A magyarországi privatizációs időszakban több magánosítással kapcsolatos perben védte a növényolajipar, a cukoripar szereplőit, a mezőgazdasági kombinátokat. Két privatizációs konferencián tartott előadást a magyarországi privatizációs lehetőségről Frankfurtban, Toulonban. Volt az APEH elnökhelyettesének jogi tanácsadója, képviselte az adóhivatal számítástechnikai cégét, vegyesvállalatok alapításában vett részt, s versenyhivatali perekben vált neve ismertté a szakma előtt. Számos multinacionális cég magyarországi vállalatának jogi képviselője. A ’90-es évek közepétől öt éven át volt az Ügyvédi Kamara elnökségi tagja, valamint az etikai bizottsági tagja, s a szakvizsga-bizottsági cenzor tisztét a mai napig betölti. Angolul tárgyalási, németül társalgási szinten beszél. Hobbija a tenisz, tagja a magyar ügyvéd-válogatottnak, amely az ügyvédek Európa-bajnokságán képviseli kétévente Magyarországot. Két bátyja közül az egyik szintén ügyvéd, a másik mérnök-közgazdász, egyik nővére orvos, a másik gyógyszer-vegyész, a harmadik könyvtáros. Első házasságából született lánya 25 éves, ügyvédjelöltként dolgozik, míg párjának, Zettwitz Gabriellának 21 és 23 éves leányai bölcsészhallgatók.

Mi az, amit vonzónak talált jogász édesapja munkájában, és inkább őt akarta követni, mint magyar–történelem szakos pedagógus édesanyját?

Édesapám ugyan jogot végzett, majd a második világháború idején jegyző volt, de én már úgy ismertem, hogy a Mecseki Szénbányáknak volt mérlegképes főkönyvelője, pénzügyi-jogi területen dolgozott. Apám azért ízig-végig jogász volt, annak ellenére, hogy nem volt gyakorló jogász: jogi fogalmazásában, gondolkodásában, a számszaki dolgok precizitásában. A tiszta beszéd, a jogi logika szeretete minden mozzanatában tetten érhető volt. Édesapám és édesanyám is rendkívül művelt, olvasott emberek voltak. Szinte csak olvasni láttam őket, televízió nem is létezett még abban az időben. Nálunk a családban természetes volt, hogy mindenki olvasott, zenélt, sportolt, természetes volt a művészetek iránti vonzalom, mindannyian humán beállítottságúak voltunk.

Eszembe se jutott más, mint hogy a jogi egyetemre jelentkezzem. Tudtam magamról, hogy nem vagyok pedagógus alkat, már amennyiben egy tizennyolc éves kölyök tudhatja magáról. Apám jogi indíttatása mellett sokat tanultam gimnáziumi történelemtanáromtól, Rajczi Pétertől, aki jogot is végzett, az ő oktatásában a jogi szemlélet tükröződött, tőle hallottam először nemzetközi jogászokról.

Pécsett, szülővárosában végezte el a jogi egyetemet. Nem irigykedtek kollégista diáktársai, hogy ön naponta hazamegy a családi otthonba? Vagy épp ön volt irigy rájuk, hogy együtt tanulhattak, bulizhattak a kollégiumban?

Mindkettő. Kicsit irigyeltük a koleszosokat, mert szabadabbak, lazábbak, nincsenek szülői kontroll alatt. Meglehetősen konzervatív családban nőttem fel, szigorú nevelést kaptam, ezért ez az irigykedés is kissé „fű alatti” volt, mert nálunk a bulizás is csak mértékkel volt elfogadható. Ha nem csal az emlékezetem, azért kicsit kettévált az évfolyam, ami százhúsz–százharminc tagú volt, javarészt kollégistákkal. A barátságok is főleg kollégisták és kollégisták között szövődtek, aki nem kollégista volt, az gimnáziumból vagy sportból ismerte korábbról a másikat, mi így tartottunk össze. A hat–nyolc fős szűk baráti társaságomból talán kettő volt kollégista.

Könnyen találta meg élete első munkahelyét?

Érdekes szakmailag és emberileg is a történet. Amikor 1978-ban végeztem, Pécsett nem volt ügyvédjelölti állás. Akkoriban még nem létezett szabad pályaválasztás, pályázati úton lehetett elhelyezkedni. Gyakorlatilag Pécsett nem volt álláslehetőségem. A gimnáziumi évek alatt párhuzamosan kosárlabdáztam és teniszeztem, az egyetemi évek alatt tovább folytattam a kosárlabdát NB II-es, NB I-es kerettag is voltam. A MÁV Pécsi Igazgatóságán dolgozott a dombóvári kosárlabdacsapat szakosztályvezetője, aki szemet vetett rám – akkor éppen, mint NB II-es kosárlabdázóra –, és a dombóvári csapatnak szeretett volna megszerezni. Ezért aztán Dombóváron, egy nagy vasútépítő vállalatnál kreáltak nekem egy jogi előadói állást egy nyugdíjas jogtanácsos mellé.

Ez amolyan sportállás volt, vagy nemcsak sportolni, hanem valóban dolgozni is kellett a fizetésért?

Ténylegesen munkát is végeztem. Kettő helyett csak napi egy edzésen vettem részt délután, ennyi volt az engedmény, vagyis nem a munkában, hanem a sportban. Annyiban lehetett sportállásnak nevezni, hogy jelentősen több pénzt vehettem fel, mint amennyit azok az egykori évfolyamtársaim kaptak, akik mondjuk állami vállalatnál helyezkedtek el. Egy vasúti szervezetben működő építőipari vállalatnál végezhettem a munkát, speciális helyzetben voltam. Principálisom egy nagy tudású úriember volt, minden rejtélyébe beavatott az akkor általa ismert jognak. Idővel a kétezer főt foglalkoztató cég működésével kapcsolatos összes jogi feladat rám hárult a szerződésektől a fegyelmi vizsgálatokon át a peres képviseletig. Rengeteget tanultam. Az élet adta, hogy itt, az első munkahelyemen megszerettem a jog szerteágazó jellegét, így ma sincs hiányérzetem. Egyedül dolgoztam, fiatal voltam, az igazgató értelmes mérnökember volt, tudta, hogy jogászra szükség van, hagyott szabadon dolgozni, tekintélyem is volt. Mellette a dombóvári csapatban kosárlabdáztam két és fél évig, amíg fel nem kerültem Budapestre.

Mi volt a költözés oka, ha jól érezte magát? Netán egy csábító állásajánlat?

Mivel volt feleségemnek, aki az orvosegyetemet végezte el, szintén nem volt Pécsett álláslehetősége, de Budapesten talált állást, a fővárosba költöztünk, nekem pedig pesti állás után kellett néznem. Teniszrajongó lévén megvettem azt a HVG-t, amelynek a címlapján Björn Borg fényképe volt, aki akkor nyerte meg utolsó Roland Garros-versenyét. Érdekelt a cikk, de találtam a lapban egy hirdetést is: a Budapesti Építőipari és Szolgáltató Szövetkezetek Jogi Irodája hirdetett jogtanácsosi állást. A huszonhat fős jogtanácsosi iroda gyakorlatilag az összes építőipari és szolgáltató szövetkezetet képviselte. Párhuzamosan a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium jogi főosztályára is javasoltak dombóvári feletteseim. Beszéltem is a vezetőjével – dr. Gyurkovics Sándorral, aki ma már, mint nagy tudású kolléga, szintén ügyvéd –, de úgy érzékeltem, ez nekem túlzottan kötött pálya lenne. Megszoktam korábban, hogy szabadon dolgozom, nem irányít senki. Az államigazgatási, kicsit katonás fegyelem nekem soknak tűnt. Nem is bántam meg, mert helyette az akkor virágzásnak indult kisvállalkozások megannyi fajtájával kellett foglalkoznom.

Nem volt kezdetben szokatlan a fővárosi élet? Nem érezte úgy, hogy ebben a közegben valahogy dörzsöltebbnek kell lenni?

Nem! Valójában Pécsről jártam Dombóvárra nap, mint nap, így megmaradtam pécsinek. Pécsnek akkor is lüktető volt a diák- és értelmiségi élete. Nem éreztem, hogy a „hatalmas” fővárosba kerültem volna, és elég gyorsan sikerült akklimatizálódnom. Sose lettem abban az értelemben dörzsölt, ahogy ezt a szót pejoratív értelemben használják. Viszont a pozitív értelmű dörzsöltség a sok munka révén jött létre bennem. Minél többféle üggyel találkozik idővel az ember, annál nagyobb tapasztalatra tesz szert. Márpedig nagyon sok üggyel kellett foglalkoznom. Ugyanis sok építőipari céget képviseltünk. Akkoriban épültek a főváros budai körzeteiben a kisebb lakóparkok, a jómódú budai „polgárok” új társasházi lakásai, ezek kapcsán pedig rengeteg építőipari per is volt. A nyolcvanas évek első felében akadtak olyan időszakok, amikor száz-százötven új perem volt egy évben. Minden napra legalább egy–két–három bírósági tárgyalás jutott. Ez óriási perjogi tapasztalatot adott. Nyilván az elején borzasztó sokat kellett tanulni ahhoz, hogy az ember ennek megfeleljen. Másfelől meg kellett tanulni nagyon jól beosztani az időt, hisz egy építőipari szavatossági per esetében jelentős méretűek tudnak lenni az akták. Nem ritka, hogy több száz oldalas szakértői vélemények tornyosulnak a periratokon kívül. Meg kellett tanulnom gyorsan olvasni és szintetizálni egy ügyben.

Volt egyáltalán ideje aludni?

Persze, mert azért nyolc–tíz óránál többet nem kellett dolgoznom, bár azt nagyon intenzíven kellett tennem. Igaz, ebbe nem számolom bele, hogy otthon is kellett készülnöm a másnapi bírósági tárgyalásokra. Később, a kilencvenes években, a privatizációs időszakban, éveken át rendszeresen tizenhárom–tizennégy órás munka és nagy leterheltség volt a jellemző. Akkortájt sokkal több gazdálkodó szervezet volt a piacon, melyek közül azóta rengeteg eltűnt. Akkoriban zajlottak a privatizációs ügyek, új gazdasági formák jöhettek létre, számos iparágban alakultak vegyesvállalatok, a cipőipartól az élelmiszerfeldolgozó-iparig. És még sokkal kevesebben voltunk, akik értettünk a gazdasági joghoz.

1986-tól már egy jogtanácsosi munkaközösségben társ, 1991-től pedig ügyvédi iroda alapítója. Mi volt az oka a fokozatos önállósodásnak?

Egy év után álltam kötélnek, addig többször is hívott partnernek dr. Köteles György, akivel egy perben még ellenfelekként ismerkedtünk meg, majd összebarátkoztunk. Meggyőzött, hogy a munkaközösség lehet a továbbfejlődés útja. Remek társaság volt szakmailag, emberileg. Akkoriban kezdett virágzani a kisvállalkozás. Az átalány-elszámolás, a szakcsoportok, kisszövetkezetek, később a bt.-k, kft.-k alakulásának korszaka volt ez. Megjelent a társasági törvény, és sok minden akkor lépett be a magyar jogrendbe. Addig nem volt versenyjog, társasági jog, befektetési jog, nem volt többszintű a bankrendszer, a jognak a gazdasági élettel összefüggő számos új ága érkezett be Magyarországra Nyugat-Európából. Mi, akik jogtanácsosokból lettünk ügyvédek, mindig is a gazdasági élettel foglalkoztunk, nem társasházakkal, nem a magánszemélyekkel összefüggő jogi ügyletekkel, válóperekkel, örökösödéssel foglalkoztunk, hanem mindig is cégekkel, vállalatokkal kapcsolatos ügyekkel, ami nagyon nekilendült. 1991-ben pedig már akkora létszámú lett az iroda, hogy fizikailag nem fértünk el. Majd úgy döntöttünk, hogy kettesével szétválunk. A frissen szakvizsgázott dr. Zettwitz Gabriellával hoztuk létre ügyvédi irodánkat.

Hogyan osztotta, osztja be élet- és egyben ügyvédtársával a munkát, sőt kollégáival, hiszen ma már többen dolgoznak az irodában?

Párommal a munkamegosztás egyszerű volt, mert olasz nyelvtudása kapcsán szinte kizárólag olasz ügyfelei voltak és vannak, illetve az ő magyarországi vállalkozásaik. Nekem meg vegyes, skandináv, angol, német nagyvállalatok, multik, és hazai vállalatok széles tevékenységi spektrummal (informatikától gyógyszergyártáson, csomagolóanyag-gyártáson és gépgyártáson keresztül a dohánygyártásig). Állandó ügyfélkörünkbe ma talán húsz vállalkozás tartozik. Tudatosan nem akartunk bizonyos méret fölé növekedni, és nem kívántunk sem külföldi, sem belföldi irodákkal társulni. Mert ugyan csábító nagy irodának lenni, de annak is megvan a nyűge. Fontosnak tartom, hogy mindenről tudjak, ami az iroda ügyfélkörében történik, és azt nyomon is tudjam követni. Másrészt, bár hivatásszerűen nagyon szeretem a munkám, sosem szeretnék teljesen a rabjává válni. Hogy tizenhat órákat dolgozzam, mert mondjuk a New York-i társirodából este tizenegykor még jön egy e-mail, hogy másnap még valamit csináljuk meg – ez nem az én világom.

Mely ügyére a legbüszkébb?

Talán a 2002-ben zajlott versenyhivatali, diákhitelezés-ügyre, melyben a Diákhitel Központot képviseltem. Még a Fidesz-kormányzat alatt vezették be a diákhitelezést, az Oktatási Minisztérium dolgozta ki a rendszerét. A lebonyolításra két állami tulajdonban lévő vállalatot jelölt ki. Az egyik a Postabank, a másik a Diákhitel Központ, melyet erre a célra hoztak létre. A pénzpiacon akkor már működő kereskedelmi bankok óriási erővel támadták ezt a konstrukciót, mondván, a versenyt sérti, hogy az állam egyetlen banknak teszi lehetővé a diákhitelesek számlavezetését. Nyilván átlátták, hogy lesz vagy félmillió számla, és a számlákat vezető kuncsaftok majdan jobban kereső része később a befektetéseit is bizonyára majd ennél a banknál intézi. Végül a Versenytanács osztotta azt az álláspontomat, hogy semmiféle versenyjogi jogsértés nem történt. Egyrészt, mert ez nem volt egy valódi piac, illetve a diákhitel, mint olyan, nem volt valódi piaci termék. Másrészt, miért ne lenne joga az államnak saját szervezetén keresztül bonyolítani az ügyeket, ha saját termékéről van szó, amikor az állam vállal garanciát a vissza nem fizetendő támogatásra, egyébként pedig van egy olyan bankja, amely ennek a bonyolítására tökéletesen alkalmas. A Versenytanács elutasította a Bankszövetség és egy magánszemély által kezdeményezett eljárást. Ennek az ügynek azért volt komoly jelentősége, mert gyakorlatilag még azok sem nagyon hittek benne, hogy meg lehet nyerni, akikkel szemben az eljárás folyt. Politikailag is érdekes volt, mert heves sajtótámadások érték a kormányzatot és a két szervezetet is. A versenyhivatali vizsgálat ráadásul még azzal zárult, hogy durva jogsértés történt, és a Versenytanács határozata előtt olyan cikkek jelentek meg a sajtóban, hogy csakis elmarasztaló határozat születhet.

Lehet olyan ügyre is büszkének lenni, amelyben vesztett?

Hogyne! Az egyik legemlékezetesebb vesztes ügyem a Budapest Közért privatizációjával függött össze. Ott sikerült olyan áttörést hozni a privatizációs szerződések megtámadása esetében, ami addig nem volt lehetséges. Ezzel kapcsolatban jogegységi határozat is született a felülvizsgálat során, ami attól kezdve lehetővé tette, hogy a privatizációs pályázaton indult pályázók egyáltalán megtámadhassák a nyertes és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) között megkötött szerződéseket. Addig erre minden esetben azt mondta a Fővárosi Bíróság és a Legfelsőbb Bíróság is, hogy nincs perbeli legitimációja a pályázaton résztvevőknek. Mondván, hogy a pályázat kiírójának nincs szerződéskötési kötelezettsége, tehát ha nyer is valaki, azzal még nem köteles szerződni. Ugyan sikerült elérnem, hogy a Legfelsőbb Bíróság az indítványomra jogegységi határozatot hozott, mely kimondta: lehet ilyen pert indítani, de az eset mégis azért volt vesztes, mert a konkrét ügyben a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa úgy látta: van jogom megtámadni az adott szerződést, csak ahhoz a szerződés egyes rendelkezéseinek kell jogszabályba ütköznie, hogy az eredményes is legyen. Tizennégy év távlatából is azt mondom, hogy ez nonszensz abban a konkrét ügyben, mert hiszen önmagában a vevő kiválasztása volt jogellenes. Ennél fogva ab ovo jogellenes az egész szerződés. Amiatt, hogy az ÁVÜ azzal szerződött, akivel a jog szerint nem szerződhetett volna, mert érvényteleníteni kellett volna a pályázatot.

A gazdasági jog és megannyi ága mellett a sportjog egyfajta hobbinak tekinthető? Hiszen egy időben elnöke volt a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége rendkívüli fellebviteli és fegyelmi bizottságának.

Igen, felkértek rá 2006–2007 táján, szívességből csináltam. Mivel magam is versenyszerűen kosárlabdáztam húszegynéhány évig, azt gondoltam, ha úgy látják a szövetségben, hogy szakmailag segíthetek, elvállalom a feladatot. Komoly csapatkizárásokról, bajnokságra esélyes együttesek új igazolású éljátékosainak igazolásból való kizárásáról kellett dönteni. Jó kis bizottságot alkottunk két kollégával, de valahogy az volt az érzésem, hogy még sincs rá igény. Nem volt igény arra, hogy egy szakmailag elfogadhatatlan határozatból próbáljunk egy szakmailag korrekt és minőségi határozatot készíteni. Nem akarom megbántani a kosárlabda-szövetség határozatokat hozó munkatársait (hiszen ők nyilvánvaló jó szándékkal jártak el), de nem voltak jogi szakemberek – így nem is lehetett elvárni, hogy jogilag tökéletes és jól megalapozott határozatokat hozzanak –, csak azt gondolom, hogy egy ilyen szervezetnek, ha már vannak bizonyos funkciókat betöltő szervezeti egységei, akkor azokat komolyan is kell működtetni, és ügyelni kell arra, hogy minden körülmények között megalapozott határozatokat hozzanak, hiszen olyan profi sportolókról is szó volt, akiknek a határozatok az egzisztenciáját is érinthették. És ez elég komoly dolog ahhoz, hogy komolyan is vegyék. Így határozathozatal esetén a minimális elvárás a tényállás tisztázása és a megfelelően alátámasztott jogi következtetés. Feltehetően emiatt sem tartottak igényt rá, hogy tovább végezzük a munkánkat. Azért jó kis kitérő volt az életemben, mert legalább betekintést kaptam, miként működik egy nagyon magas szervezettségűnek látszó sportszakmai vezető szervezet. Eléggé kétségbeejtően.

Hobbi a gasztronómia is? Tagja például Az év étterme díjat odaítélő Dining Guide társadalmi zsűrijének is.

Bárándy Péter már tagja volt ennek és engem is javasolt. Szívesen vállaltam, mert külföldön is, itthon is viszonylag gyakran járok étterembe – néha szükségből is. Érdekes hobbi. Végiglátogatjuk inkognitóban az éttermeket, értékelünk, pontozunk.

Végleg felhagyott a sportolással vagy amatőr szinten még kosarazik, teniszezik?

A kosarazást 1992-ben hagytam abba, egy csúnya kartörés után döntöttem így. De visszatértem a gyerekkori szerelemhez, a teniszhez. Mai napig rendszeresen játszom, elsősorban az egyest szeretem, mert jobban igénybe vesz, mint a páros. Évente két–három versenyen indulok, mint amilyen például az Országos Jogász Kupa vagy a Budapesti Ügyvéd Kupa. Több bronzérmet is szereztem már. Az elmúlt időszakban harmadszor veszek részt az ügyvéd tenisz Európa-bajnokságon, most készülök a júniusi római versenyre. Komoly színvonalú versenyek, a külföldi csapatokban egykori Davis Kupa-játékosok is szerepelnek. A magyar csapat kiváló eredményeket ért el – ezüst- és bronzérmeket nyertünk társaimmal ezeken a csapatversenyeken. A magyar együttesben én vagyok a leggyengébb teniszező a volt első osztályú játékosok, Birkás Miklós, Pörzse Tamás, Magda László és Szentes Tóth István között.

Az irodájában körbenézve számos szép, és értékesnek tűnő festmény lóg a falon, hatalmas faliórák jelezték hangjátékukkal az idő múlását beszélgetésünk során. A festmények, egyéb műalkotások gyűjtése is hobbinak tekinthető?

Nem nevezném hobbinak, mert annyi pénzem nincs, hogy festményeket gyűjtsek, de szeretem a műalkotásokat. Azt gondolom, ezt a szakmát is csak kiművelt emberfők tudják magas színvonalon művelni. Jó ügyvéd, jó jogász csak az lehet, aki – túl azon, hogy a szakmai területekből többhöz ért, és nemcsak egyre fókuszál – irodalomban, történelemben, művészetekben is jártas valamennyire. A megfelelő gondolkodáshoz, világlátáshoz, a világ megértéséhez a tudásnak ma már ilyen komplexnek kell lennie. Ha nem ügyvéd lennék, akkor lehet, hogy valamilyen művészettörténettel foglalkoznék. Szinte nincs olyan külföldi utam, hogy ne keressünk művészeti élményt.

Kiszámolta már, hogy mikor vonulhat nyugdíjba és hogy önre már vonatkozik-e az emelkedő nyugdíjkorhatár? Foglalkoztatja egyáltalán ez a kérdés?

Nem számoltam ki! Nem éreztem indíttatást arra, hogy ezzel foglalkozzam. Egyrészt, mert azt gondolom, hogy a mai magyar jogalkotás olyan, hogy hosszú távra nem lehet tervezni, bármennyire is szomorú ezt kimondani. Másrészt, mert azt gondolom, egy ügyvéd szinte soha nem megy nyugdíjba. Bárándy Gyuri bácsi már közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, és még mindig praktizál. Ez egyébként is olyan fajta munka, amiből nem lehet soha teljesen kilépni. Ez nem az a szakma, amit hatvan–hatvanöt évesen abbahagy az ember. Ha megadatik, hogy az ember hosszú ideig szellemi képességeinek birtokában tud lenni, akkor sokáig szeretné hivatását végezni. Sok szempontból úgy látom, minél tovább dolgozik az ember, annál tovább marad frissebb.

Falus Tamás