Gyermekvédelem

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Állástalan pincér örökbeadná hároméves, egészséges leánygyermekét úricsaládhoz, csekély végkielégítésért. Kruspér-utca 8, III. 29.” E sorokkal kezdi elbeszélését Kosztolányi felesége, Harmos Ilona, írói álnevén Görög Ilona. (Görög Ilona: Örökbefogadás. Nyugat, 1935. 10. szám) Újságban apróhirdetés? Ma ez elképzelhetetlen, és az örökbefogadási eljárás menete is jóval bonyolultabb, mint ez a XX. század első felében volt.

A gyermekvédelem más területein is sokat változott a világ az elmúlt 20 évben, talán annak köszönhetően, hogy az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án, New Yorkban elfogadta a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményt. (Hazánk az 1991. évi LXIV. törvénnyel hirdette ki az egyezményt.) 1989 óta november 20-a a Gyermeki Jogok Világnapja.

A CompLex Kiadó gondozásában 2011 elején megjelent a Gyermekvédelem Nagy Kézikönyve előzményeként, 2010. december 7-én rendezték meg azt a konferenciát, amely a gyermekvédelem elméletébe és az e területen dolgozók mindennapjaiba nyújtott betekintést azáltal, hogy a különböző területekről meghívott előadók a témával kapcsolatban számos információt megosztották a hallgatósággal.

A kötet egyik szerkesztője, Katonáné dr. Pehr Erika és az oktatási ombudsman, dr. Aáry-Tamás Lajos nyitották meg a rendezvényt, és a délelőtt folyamán előadást is tartottak a gyermeki jogok szerepéről, érvényesüléséről.

Pehr Erika mind a megnyitó, mind a későbbi előadásában részletesen kitért az ENSZ említett egyezményére, de a Hágai Egyezményről sem feledkezett el.

Nem véletlen, hogy éppen az örökbefogadásról szóló novellarészlettel kezdtem ezt a beszámolót, hiszen éppen a Hágai Egyezmény tárgya volt a nemzetközi örökbefogadás szabályozása, amelynek eredményeként alakítottuk át mi is Magyarországon az örökbefogadás egész rendszerét és dokumentációját. Az egyezménynek köszönhető, hogy ma már nálunk is kötelező az örökbefogadásra való felkészítés. Nem úgy, mint Kosztolányiék idejében.

„Barabásné az ágyban hangosan olvasta a vasárnapi reggeli újság apróhirdetését. Mellette a másik ágyban a férje már jó ideje ébren volt, de ábrándjaiba merülve tovább mímelte az alvást. (…) Az asszony tudta, hogy férje nem aludt. Ő is gyakran menekült így az örömtelen valóság elől. – Hallod? Egy állástalan pincér örökbe adná a hároméves kislányát – ismételte az asszony, saját szavaival a hirdetést. – Nézzük meg. Jó?” Még aznap, „ebéd után Barabás, amikor a felesége aludt, fölszólította ügyvéd barátját a lakásán és hosszan tárgyalt vele erről az ügyről.” Másnap, szintén „ebéd után hosszan tárgyalt az ügyvéddel. Mindent részletesen megbeszélt vele. Az ügyvéd biztosította, hogy miután semmiféle akadály nincs, ha a felek az árvaszék előtt együttesen megjelennek, két héten belül nyélbe üthetik az egész ügyet. Majd ő megsürgeti az igazságügyi tanácsnál, ahová jóváhagyás végett küldik az iratokat.” A következő nap, vagyis „harmadnap reggelén Barabás nem ment be a hivatalába. Fogadott egy nagy gépkocsit, átment a Kruspér-utcába, fölpakolta a Ledninszky-házaspárt Ibolykával együtt, aztán visszament a feleségéért. Az ügyvéd már várta őket az árvaszéken. Ott jegyzőkönyvet vettek fel az örökbefogadásról. Érzelmes szavak hangzottak el, nemes, emberbaráti szívekről. (…) Ibolykát is megkérdezték, akarja-e apukájának Barabás Tibor urat, anyukájának Barabás Tiborné, Gavera Emmát. Ibolyka erre a kérdésre azt felelte, hogy van neki egy szép nagy babája meg mackója is és babakocsija is. Egy nagyságos úrtól kapta. (…) Az árvaszék kapujában elköszöntek egymástól. Ibolykát Ledninszkyék vitték haza, mert Barabás úgy döntött, – az ügyvéd tanácsára –, hogy amíg a felsőbb hatóság jóvá nem hagyja az örökbefogadás tényét, a gyermek csak maradjon a szüleinél. Hátha valamely oknál fogva füstbemegy az egész, akkor legalább nem származhat belőle semmiféle bonyodalom.”

1953-ig, a Csjt. hatálybalépéséig közokiratba foglalt szerződés hozta létre az örökbefogadást, de gyámhatósági jóváhagyásra szorult. További feltételt jelentett az igazságügy-miniszter megerősítése.

Más államokhoz hasonlóan, hazánk is ismerte az adoptio két fajtáját. Az adoptio plena, a teljes örökbefogadás esetében nálunk is átszálltak a szülői jogok. Az adoptio minus plena, a nem teljes örökbefogadás létrejöttekor viszont a szülői felügyeleti jog a vér szerinti szülőknél maradt.

Érdekesen alakult a XX. század első felében a jogi gyakorlat. Elvileg mindkét adoptio hatályban volt, a hétköznapok világában viszont csak a teljes örökbefogadás működött. Ennek az oka abban kereshető, hogy a gyámhatóság csak azokat a szerződéseket hagyta jóvá, amelyek alapján a szülői felügyeleti jog is átszállt. A Gyámtörvény céljait szem előtt tartva, minden esetben vizsgálták, hogy fennáll-e az új családi kapcsolat megteremtésének szándéka.

Lehet-e üzlet az örökbefogadás?

Mivel a civilizált államokban, a fogamzásgátlás következtében kevesebb nem várt gyerek születik, így megnőtt az igény a más országokból örökbe adható csecsemők iránt. A Hágai Egyezmény ezért a nemzetközi örökbefogadást szabályozza, és az általános feltételek mellett azt is megkívánja a külföldi örökbefogadások esetében, hogy a leendő szülőknél az alkalmasság vizsgálata kiterjedjen arra, hogy a család képes legyen a más kultúrájú gyermek beillesztésére. Ez pedig minden esetben alapos körültekintést igényel, így azoknál az országoknál, akik aláírták az ENSZ és a Hágai Egyezményt, az örökbefogadás csak hatósági határozattal jöhet létre.

Pehr Erika előadásából megtudtuk, hogy az ENSZ Egyezménye három pillérre épül, úgymint gondoskodás-ellátás, védelem és részvétel. Fontos pontja az egyezménynek, hogy kimondja, miszerint a védelem nemcsak a szülő feladata, hanem az egész családé és azé a közösségé is, amelyben a gyermek él, de a társadalom is – benne számos intézménnyel és szakemberrel, valamint mindenkivel, aki kapcsolatba kerül a gyerekekkel – felelősséggel tartozik.

Érzékeny pontja a gyermekvédelemnek a fenyítési jog. Ezt utoljára a Csemegi Kódex legalizálta, persze a bírói gyakorlat ezt követően is, egészen 2005-ig elfogadta annak ellenére, hogy az 1991. évi LXIV. törvény 37–39. §-ai már tiltották. Az 1997. évi XXXI., a Gyermekvédelmi törvény módosítása pedig kifejezetten kitér ennek a gyakorlatnak a tarthatatlanságára, ennek ellenére sajnos 2005-ig a bírói gyakorlat, bár jogszabályellenesen, de mégis szemet hunyt fölötte, sőt sok ítélet indokolása tartalmazta a szülői fenyítés elfogadását.

A szülő általi testi fenyítés nemcsak azért nem fogadható el, mert önmagában bűncselekmény (tettleges becsületsértés vagy könnyű testi sértés), hanem azért sem, mert a gyerek függő viszonyban van a szüleivel, és az ilyen helyzetekre jellemző, hogy az áldozatok kiszolgáltatottak, védtelenek.

Aáry-Tamás Lajos az Oktatási Jogok Biztosa szerint a gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberek gyakran magukra maradnak a problémáikkal, ezért fontos lenne olyan kerekasztal-beszélgetéseket szervezni, ahol a szakemberek együtt vitathatnák meg a felmerülő kérdéseket.

Az oktatási ombudsman elmondta, sokat vár az EU-elnökségtől, mert ez nemcsak politikai és diplomáciai, hanem szakmai, valamint kommunikációs feladatokat is jelent majd. A különböző területeken elért eredmények ugyanis javíthatják hazánk megítélését Európában.

Szabó Máté ombudsman többek között azokról a projektekről beszélt, amelyek a gyermeki jogokkal kapcsolatosak: a 2008-ban indított volt az első, mely a gyermekek jogainak érvényesülésére helyezte a hangsúlyt. A másodiknak, a 2009-esnek a témája a gyermekek erőszakkal szembeni védelmének elősegítése volt, az idei év középpontjában pedig a család szerepe állt: a gyermek joga ahhoz, hogy családban nőjön fel, illetve ha ez mégsem lehetséges, akkor az állami családpótló ellátások rendszere legyen megfelelő. 2010-ben vizsgálták az örökbefogadás kérdéseit is.

Érdekes kérdésekről tartott előadást Gombos Gábor, az ENSZ Fogyatékosügyi Bizottságának tagja is, aki szintén értékelte az ENSZ Egyezményt, és rámutatott azokra a pontokra, ahol paradigmaváltás történt. Az egyezmény ugyanis elismerte a gyermek fejlődő képességeit, kimondta, hogy a gyerekeknek joguk van a róluk szóló döntésekben részt venni, valamint előírta, hogy a szülői viselkedést a „legjobb érdek”-nek kell vezérelnie a gyerekével kapcsolatban, és ezt a gyermek fejlődő képességeinek talaján kell értelmezni. Ez pedig hármas természetű: magában foglalja 1.) a fejlesztés, 2.) a participatív és emancipatív, valamint 3.) a védelem fogalmát.

A második helyen említett fogalmak magyarázatra szorulnak. A participatív és emancipatív fogalom szempontjából hangsúlyoznunk kell a gyermek képességeinek tiszteletét, ez pedig azt is jelenti, hogy számos jog gyakorlása a szülőktől átkerül a gyerekhez, persze figyelembe véve a gyermek képességeinek fejlettségét.

Gombos Gábor az egyezmény értékelése után az ENSZ Fogyatékosjogi Egyezményére tért át, hiszen ez is tartalmaz olyan szabályokat, amelyek a gyerekek jogait érintik. A fogyatékossággal élő gyermek speciális pluszjogokkal rendelkezik, hiszen önállóságra képtelen, halmozottan kiszolgáltatott, a szüleitől és a társadalomtól függő személyről van itt szó.

L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatónője az „igazgyöngyös” modell oktatási módszeréről és eljárásáról tartott előadást, és kitért a családgondozás, a közösségfejlesztés elengedhetetlen kérdésére, valamint csatlakozott a korábban szóló oktatási ombudsman azon felvetéséhez, miszerint valóban szükség lenne az intézmények közötti együttműködésre, és egy társadalmi kerekasztal-beszélgetés közös stratégiájának kidolgozására.

Sok tanulságul szolgált számomra ez a gyermekvédelmi konferencia. Gyakorló szülőként eszembe jutott, hogy hányszor veszekedtem a gyerekemmel, „mint törpével egy óriás, (…), hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; (…) Nem bírtam vele, tönkrenyúzott.” Pedig milyen egyszerű lett volna, ha csak egyszerűen – ahogy Szabó Lőrinc is tette Lóci fiával – leültem volna vele játszani, leguggoltam volna hozzá, hogy az óriásból törpe legyen. Mert „megnőtt (volna) a magas, a messze, és csak a padló” lett volna az enyém. Mert gondoljunk csak bele, milyen ijesztő odalentről, hogy „olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok.” Mert lentről minden lenéz és megaláz.

És tényleg csak annyit kellene tennünk, mint a költő, aki fölemelte fiát, „hogy nagy, hogy óriás legyen.”

Dr. Kiss Anna

---