Hiteles mondatok, hiteles művészektől – interjú Orlai Tibor producerrel


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Orlai Tibor producer az elmúlt években több tucat színdarabért „kezeskedett”, kollégáival egy sikeresen működő magánszínház alapjait tette le. A darabokban a színészvilág nagyasszonyai és doyenjei éppúgy feltűnnek, mint az ígéretes fiatalok. Jelszó: minőség és élmény a lehető legszélesebb rétegnek. Novemberben huszonötödik alkalommal került színre a Kramer kontra Kramer című előadás a Belvárosi Színházban. A világhírű film eredeti színpadi változatát először a világon a magyarországi közönség láthatta, Kovács Patrícia és Nagy Ervin főszereplésével, Rába Roland rendezésében. A produkció a nyár folyamán már számos vidéki városba is eljutott, ahogyan a többi, Orlaiék által létrehozott színdarab is. Závada Pál Jadviga párnájának átdolgozott verzióját pedig október közepén mutatták be. A színházi lét művészi és anyagi oldaláról beszélgettünk Orlai Tiborral.

A Hargitai Iván rendezte Jadviga párnáját elvileg az Új Színházban játszották volna. Hogy került Önhöz és így a Belvárosi Színházba?

Amikor kiderült, hogy abban a színházban nem mutatják be, rögtön érdekelni kezdett. A Radnóti Színházban egy bemutatón elkezdtünk közösen gondolkodni Závada ­Pállal, hogy amint a jogok tisztázódnak, örömmel állok elébe a közös munkának. Egyértelmű volt, hogy az eredeti elképzeléseknek megfelelően néhány szereplő megmarad, például Takács Katalin és Gáspár Sándor, s hozzájuk kerestünk olyanokat, akikre illenek a szerepek, karakterek. A Belvárosi Színházban ez az első nagyszínpados művész-színházi előadás. A közönség kifejezetten jól fogadta ezt a felkavaró, szenvedélyes családi történetet, amely végighöm­pölyög a XX. századon. Fontos társadalmi, erkölcsi, emberi üzenete van, amely roppant aktuális napjainkban is.

Kereskedelmi, gazdasági vonalon dolgozott, de évek óta a színház a területe. Honnan ez az elhivatottság?

Gyerekkoromtól kezdve a kultúra fontos szerepet töltött be az életemben, különösen megfogott a színház világa, édesanyámmal több színházi bérletünk is volt. A Kaposvári színház fénykorának szinte minden előadását láttam. A ’80-as években majdnem fél évet éltem egy kétmilliós nagyvárosban az USÁ-ban, ahol százezres egyetem működött, színházi épület mégsem volt. Ez rettentően meglepett és akkor elhatároztam, hogy ha valaha olyan helyzetbe kerülök, tenni fogok azért, hogy otthon legyen igény a színházra. Aztán kb. 14 éve egy barátom megkért, hogy segítsek neki Eszenyi Enikő egyik lemezében. Hobbiként fogtam fel, ­szívesen vállaltam, és engem lepett meg a leginkább, hogy egyszer csak én lettem az E-tangó című lemez producere. Sok közös munka következett Enikővel, rengeteget ­tanultam tőle a színházi élet működéséről, az alkotói folyamatokról, a közönségről. Négy színházi előadást, könyveket, CD-ket hoztunk létre. Aztán 2006-tól elkezdődtek az önálló lépéseim, valamint a közös bemutatók a Tháliával, a Vígszínházzal, a Nemzeti Színházzal és a Trafóval.

Az első ezek között a Hat hét, hat tánc című, Vári Éva–Kulka János páros által nagy sikerre vitt (közeleg a 250. előadás) keserédes darab, Parti-Nagy Lajos fordításában, Ilan Eldad izraeli rendezőtől, amely 2007-ben elnyerte a Színikritikusok díját. Kinek az ötlete volt?

Ilan, aki abban az időben sokat dolgozott Magyarországon, megkeresett az Ég és nő között című Thália színházban játszott előadásunk megtekintését követően. A hat hét, hat tánc ötlete rögtön megtetszett a témája miatt. A másság elfogadása azóta is aktuális probléma hazánkban, talán még jobban, mint hat évvel ezelőtt.

Mi alapján választja ki a bemuta­tásra ke­rülő darabokat?

A nívós, szórakoztató, de gondolatokkal, emberi mélységekkel teli előadásokban hiszek, amelyekről napok múlva is lehet gondolkodni, beszélgetni. A társadalom leg­szélesebb rétegét kell elérni, becsalogatni az embereket a tévé és a számítógép elől a színházba. Ezt csak úgy lehet, ha róluk és nekik szóló, üzenettel bíró előadásokat ­mutatunk be, hiteles művészekkel, hiteles mondatokkal. Aktuális, társadalmi kérdé­sekkel foglalkozó darabokat keresünk, amelyekben megjelenik például a tolerancia, az elfogadás, az újrakezdés, az empátia vagy az agressziókezelés. Nem az elitista színház a célunk, és abban hiszünk, hogy nem csak az elvont daraboknak lehet művészi értéke. Például Shakespeare korában a Globe-ba mindenki járt, a kocsistól kezdve az arisztokrata réteg képviselőiig, természetesen mindenkit egy-egy előadás más rétege érintett meg. A színház szerepe sajnos az utóbbi időben csökken, az elektronikus média ural mindent, kevés a pénz és az idő. Az emberek a mindennapokban, ha végre eljutnak színházba, akkor szórakozni akarnak, nem drámákkal, tragédiákkal szembesülni. Ezért különösen nagy a felelőssége a darabválasztásnak, hogy ne a közönség szórakozási igényének olcsó kiszolgálása legyen az eredmény, hanem minőségi gondolatokkal, hiteles érzelmekkel, érzésekkel teli előadások létrehozása.

Vannak tantermi projektek és alternatívabb előadások is a repertoárban.

Inkább szűkebb rétegnek szóló művész-színházi előadásoknak nevezném, mert az alternatívtól sokan megijednek, azt hiszik, az valami ködös dolog, amit nem értenek meg, ami öncélúan modern. Mélyebb, súlyosabb kérdéseket taglaló, stúdiószínházi darabok ezek, amelyeket vidékre ugyanúgy viszünk, mint a könnyedebb, szórakoztató előadásokat. Alapvető szempont a tájelőadások esetében, hogy ugyanazt kapja minőségben, látványban, színészi játékban, mindenben a községi „művházba” jegyet váltó színházba járó, mint a budapesti néző. Számunkra minden néző ugyanolyan fontos. A tantermi projektjeinkkel iskolákba látogatunk, olyan kényesebb kérdéseket boncolgatnak, amelyekről nem szabad hallgatni. Például az erőszak, az agresszió és az ezekre adható vá­laszok. Eddig 70-80 helyen jártunk or­szágszerte, pozitív volt a fogadtatás, az előadásokat mindig beszélgetés zárja. A jövő színházba járóit kell megfogni, nem klasszikus darabokkal, tananyagszerű verselemzéssel, adaptálással, hanem a középiskolás nemzedéket érintő, róluk szóló kérdésekkel, s ezeknek a színház nyelvén történő megfo­galmazásával. Ez persze egy magánszínháznak nem feltétlenül feladata, de számomra fontos.

Az elmúlt években nyilván önöknél is érezhető nézőszám-csökkenés, kevesebb a szponzor is. Marad az önfenntartás vagy a mecenatúra?

Valóban nehezebb támogatót találni, ennek oka az is, hogy a nagy cégek a brand image- építés korszakában nagyon szívesen szponzorálnak kulturális projekteket, színházakat, hiszen elsősorban saját magukat akarják megismertetni és nem feltétlenül a ter­mékeiket, a kultúra pedig ehhez kifejezetten jó eszköz. Például a mobilcégek hazai megjelenésekor az első 5-8 évben a kulturális és így színházi projektek kiemelt támogatói voltak. Hazánkban mecenatúráról nem beszélhetünk. Nálunk szinte már csak a megszállottak dolgoznak ezen a területen, akik küldetésként élik meg színházak támogatását. Aki pénzt akar, az máshol próbálkozik, mert a színházba fektetett tőke csak nagyon sokára térül meg. Ha egyáltalán… Az állam szinte teljesen kivonul a kulturális szférából, maradnak a kisebb-nagyobb cégek, amelyek most nem igazán tudnak kultúrára költeni. Üzletpolitika kérdése és az aktuális vezető döntése, hogy mennyivel támogatnak kulturális eseményeket. És persze a kapcsolatrendszereken itt is sok múlik. Ez a pénznélküliség a kőszínházakat is elviheti abba az irányba, hogy egyre inkább csak közönségdarabokat hozzanak létre. Nálunk a szponzori pénz minimális, egy előadásra jó, ha egy- és négymillió forint közeli támogatást lehet összeszedni. Két éve önfenntartóak vagyunk, a jegybevételből próbálunk megélni. Ebben az évadban kényszerűségből mi is csökkentettük az előadásszámokat, de a minőségből és az alapelveinkből nem adunk lejjebb.

Producerként mennyire vesz részt az előadások létrejöttében?

A peremfeltételeket határozom meg, logisztikai, anyagi értelemben, például a díszlet szempontjából is, mivel utazunk az előadásokkal, nem mindegy, mekkora a díszlet, hogyan, hány emberrel, mennyi idő alatt állítható össze stb. Az alkotóknak ezeken túl szabad kezük van, a főpróba hetén mindig ott vagyok, amúgy csak néha kukkantok be a próbákra. Az adott projektekhez választok alkotótársakat. Szerintem a színháznak szabadnak, liberálisnak, heterogénnek, modernnek kell lennie és a mai életről kell szólnia. A benne dolgozóknak pedig alázattal kell lenniük a művészet és a közönség felé. Nálunk kereskedelmi szempontok nem előzhetnek meg művészi szempontokat, annak ellenére sem, hogy az elmúlt egy év alatt húsz-harminc százalékkal kevesebb a néző. De csak egy megoldás van: előremenekülni és újabb minőségi, hiteles darabokat bemutatni. Évad végén Pelsőczy Réka viszi színpadra a Harry és Sallyt, a Tavaszi Fesztiválra pedig egy stúdióelőadással készülünk, amelynek a családon belüli erőszak lesz a témája, Bozsik Yvette rendezi, Börcsök Enikő és Fullajtár Andrea lesznek a főszereplők.

Az interjú az Ügyvédvilág 2013. januári számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.