Horgászkalandok, avagy: hogyan kapcsolódik a horgászbál egy szürreális pincérnőhöz?

A horgászat tipikus férfi időtöltés, bár egyszer az ónodi vár alatti kanyarban találkoztam egy decens ügyvédnővel, aki a legnagyobb megrökönyödésemre egyedül harcsázott, éjszakai horgászatra is berendezkedve. Amikor aggodalmamnak hangot adtam, mosolyogva közölte, hogy a helyi illetékességgel rendelkező cigányvajda egyik unokájának védője egy nagyobb volumenű perben.

Majd 15 év telt el, amíg újra horgászbotot vettem a kezembe. Az egyetem alatt ritkán horgászik az ember, főleg, ha koleszos. Utána meg pénzt kell keresni, családot alapítani, az sem a horgászatnak kedvez. A legtöbb horgászni járó barátom szintén a 30-as éveinek elején kezdte el látogatni a horgászboltokat. És majdnem mindenki belefutott abba a csapdába, nem követte nyomon azt a körülményt, hogy a horgászmódszerek is rengeteget változtak az évek alatt. A technika fejlődött, és a halak kiokosodtak. Amíg 15 éve nyeszlett keszegekre mentek 0,20 mm átmérőjű zsinórral, ma már 6–7 kilós halakat is biztonságosan partra lehet vezetni ennél vékonyabb damillal is. A horgászatba a tömegtermelés olcsósága révén elérhető áron beköltözött az űrtechnológia. Persze ezeket az eszközöket újra meg kell tanulni megfelelően használni. Először kapkodtam a fejem a feeder, match, rakós, és egyéb bottípusok hallatán. És nem elég utánaolvasni, kell egy tapasztalt horgásztárs, aki megmutatja a trükköket. Ha ilyen nincs, akkor bizony leselkedni kell a vízparton, lehetőleg nem horgászjelmezben, bot nélkül, az egyszerű kíváncsiskodó laikusokkal szívesebben megosztják a titkaikat a menők is. Aki ma horgászcuccot akar venni, viszonylag könnyű dolga van, hatalmas iparág telepedett erre a hobbira, számos nagyáruházban választhatjuk ki a nekünk tetsző alkalmatosságot. Én megragadtam az alsó középkategóriás kifutó szériák vásárlásánál, de nem egy sporttársat ismerek, akit elkapott a gépszíj, és sznobizmusból a legújabb, legmenőbb terméket hajlandó csak megvásárolni. Sajnos az engedélyek, napijegyek és az üzemanyagárak növekedésével a horgászat is kezd egyre drágább sportággá válni. Halat vagy csak megfelelő tapasztalattal, időigényes kísérletezés után, vagy csak a méregdrága, agyontelepített, úgynevezett halkifizetős „műanyag tavakban” lehet fogni. Jelen sorok írója is 10 év intenzív újratanulás után is még mindig úgy érzi, hogy a horgászatról sokkal jobban tud írni, mint azt művelni. De hogy a horgászat milyen rejtett csatornákon tud hihetetlen élményekkel is szolgálni, az alábbiakban megosztom emlékeimet egy varázslatos horgászbálról:

Horgászbál a Partizánban

Egyesületünk frontembere, Jani, az évi rendes horgászverseny mellett közösségépítő tréningként rendszeresen megszervezi a legendás, múltidéző horgászbált, egy letűnt világ előtt tisztelegve, amikor még pezsgett az élet az istvántelepi mozdonyjavító műhelyben, és a népszigeti gyaloghíd lábánál még működött a fagylaltkimérés. Korábban a bált a mozdonyjavító műhely használaton kívüli étkezdéjében tartották, ahol néha gőzmozdonykísértetek jelentek meg a sötétben, később költöztették a népszigeti Partizán vendéglőbe, amelyet egy partra vont hajóból alakított ki a leleményes tulajdonos.

Z., az oknyomozó újságíró, dr. Szerdahelyi az arabtudós egyetemi tanár és jómagam kifulladva láncoltuk kerékpárunkat a vendéglőhajó melletti korláthoz. Jani, aki nemcsak lelkes szervezője, hanem programigazgatója és konferansziéja is a rendezvénynek, éppen bálnyitó köszöntőt tartott, amikor beléptünk, jó étvágyat kívánva a menühöz, amely, mint minden alkalommal, ezúttal is halászlé és túrós csusza volt.

– Tiszai vagy bajai? – érdeklődött Z., az oknyomozó újságíró Kunpistánál, a hajódaru-kezelő báli horgásznál, aki a levest szervírozta.

– Körösi. – húzta ki magát Kunpista – Én főztem B34-es pontyból.

A háttérben az Amuri partizánok indulója szólt valami recsegő lemezről. Jani karon fogta Kunpistát és díszlépésben masíroztak az asztalok között, a közönség ütemesen tapsolt nekik. A produkció után Jani hozzánk lépett üdvözölni bennünket.

– Képzeld komám, Szilveszter, a kecske megtanulta kinyitni a kertkaput, de nemcsak kinyitja, hanem be is tudja csukni, a reteszt is rátolja a szarvával.

– Miért pont Szilveszternek hívják? – oknyomozott Z., az újságíró.

– A kecskéim mindig azt a nevet kapják, amilyen névnapon születnek. Csak Szent Johanna kivétel, – lendült bele a mondandójába Jani – ő Szenteste született, leállt a szíve, egy órán át masszíroztam a mellkasát, míg magához tért.

Jani ellépett felkonferálni az est díszelőadóját, egy feketeruhás gitárművésznőt, aki latin dalokat játszott klasszikus gitáron. A rövid előadás után a „Mint a mókus fenn a fán” technósított változatára táncoltak a bálozók, miközben Z., az oknyomozó újságíró bevásárolt tombolajegyekből.

Jani betolt a színpad elé egy zöld kukát.

– Kedves vendégek, ez itt a kukató, benne él Samu, a hatkilós ponty. A tombola fődíja egy napijegy a kukatóra.

Z., az oknyomozó újságíró kiteregette tombolajegyeit.

A sorsolás megkezdődött. Az első nyeremény egy doboz sör volt.

– Arany Ászok, ettől hazamászok – poénkodott a nyertes, majd amikor Jani egy doboz mélyéről elővarázsolta a következő nyereményt, megfejelte az előbbi mondókáját: – Jani bá, a csiribá!

Asztaltársaságunk egy üveg homoki bort, három halacskás kitűzőt, egy fahalacska kulcstartót, negyed kiló kecskesajtot és egy Arany Ászok feliratú baseballsapkát nyert. A pontynak nem volt ekkora szerencséje. A nyertes alacsony növésű bálozó majd 20 percen keresztül kergette a kukában, végül a kopoltyújánál fogva emelte ki. Ez sok volt a B34-es számú, hatkilós Samunak, nem bírta ki, spriccelni kezdett belőle a vér.

A vér látványától megriadva a maradék söreinket a parkolóban a halas kuka mellett fogyasztottuk el. Bentről kihallatszott, hogy a gitárművésznő húsvét-szigeteki népdalokat énekel.

– Különösek ezek a horgászok. Vajon mi fog még történni ma éjszaka? – merengett maga elé Z., az oknyomozó újságíró az elfogyasztott unikumoktól elnehezülve.

– Látogasd meg a Sallala eszpresszót, méltó lezárása lenne az estének – ötletelt dr. Szerdahelyi, az arabtudós egyetemi tanár – ott szolgál fel a pesti éjszaka legittasabb pincérnője. Egyik éjjel beültünk, rajtunk kívül négy osztrák stüszivadász volt a vendég. A pincérnőt egy barátnője masszírozta a pult mögött. Amikor a pincérnő masszírozás után az asztalra borulva elaludt, egy darabig a masszőr barátnője szolgált ki, aztán ő is elaludt. A végén mi szolgáltuk ki a stüszivadászokat.

Bent a gitárművésznő osztrák népdalokat jódlizott a közönség lelkesen kísérte.

Az előadás után Jani kikísérte a gitárművésznőt, és a bejárat előtt valami titokzatos, kézrátételes módszerrel delejezte. A földöntúli látványtól megrettenve Z., az oknyomozó újságíró gyorsan felpattant a kerékpárjára, és elindult a Sallala eszpresszó felé. Elhűlten néztük Janival és a gitárművésznővel, ahogy szabályos szinuszgörbét leíró mozgással, piros Arany Ászokos sapkával a fején eltűnik az Északi Összekötő vasúti híd előtti kanyarban.

Néhány nappal később Z., az oknyomozó újságíró újra előkerült, és lelkesen mesélte:

– Tudtátok, hogy a Sallala eszpresszó szürreális pincérnője egykor sztriptíztáncosnőként dolgozott? Karrierjének az vetett véget, hogy az egyik tánc közben ráült egy üvegasztalra, és az asztal eltörött. Az orvosok állítólag még plasztikázás közben is dicsérték, hogy ilyen formás hátsót még soha nem varrtak össze. Nekem is meg akarta mutatni, de sikerült elmenekülnöm.

dr. Bodolai László