Igazságszolgáltatás a valóságban nem létezik(?)

Az olaszliszkai emberölés ügyében november közepén született meg a Debreceni Ítélőtábla másodfokú döntése, súlyosítva a megyei bíróság ítéletét. Korábbi beszélgetőpartnereinket, Helmeczy Lászlót és Ormay Gábort most arról kérdezzük, hogy mi a véleményük erről a döntésről?

Helmeczy László: Igazságos és megalapozott döntés született ebben az ügyben. Több tárgyalási napot tűzött ki az ítélőtábla, és egy esetben helyszíni tárgyalásra is sor került. A bíróság még a legapróbb bűnjelek tekintetében is figyelembe vette a legutóbbi Be. változásait. Az ítélet szóbeli indokolása pedig a tudományos előadás szempontjainak is megfelelt. Aki ott volt a tárgyalóteremben, csak tanulhatott belőle.

Én elégedett vagyok az ítélettel, bár szerintem a felbújtás esetében is lehetett volna súlyosítani az első fokú döntést. A korábbi bírói jogalkalmazás folyamán is volt már arra példa, amikor a felbújtói magatartásért súlyosabb büntetést szabtak ki, mint a tettes esetében. Arra az esetre gondolok, amikor a színésznőt ölette meg a saját fia. Ennél az ügynél pedig, semmiképpen sem szabad elfelejtenünk, hogy a felbújtói magatartásnak kiemelkedő szerepe volt a bűncselekmény megvalósulásánál.

Persze nem mindenki volt elégedett a döntéssel. A vádlottak és a védőik túl súlyosnak tartják az ítéletet. A sértett édesapja viszont elmondta, hogy neki nem jelent megnyugvást az ítélet, mert a fiát már semmi sem hozhatja vissza, neki minden elveszett ugyanúgy, mint a sértett gyerekeinek és házastársának.

Továbbra is az a véleményem, hogy nem indult eljárás az összes elkövető ellen. Ha mindenki ellen, aki részt vett a bűncselekmény elkövetésében, vádat tudtak volna emelni, akkor el sem fértek volna az elkövetők a vádlottak padján.

A másodfokú döntést néhányan túl szigorúnak tartják, és arra célozgatnak, hogy az elkövetők származása esetleg befolyásolta az ügy megítélését. Ebben az eljárásban, sem a nyomozás, sem az első-, illetve másodfokú bírósági eljárás folyamán nem számított, hogy ki milyen származású. A bíróság korrekt módon rekonstruálta a tényállást, és a megfelelő büntetéseket szabta ki.

Végezetül hadd hangsúlyozzam megint, hogy az eljárás egyértelműen igazolta, miszerint Szögi Lajos sértett nem sodorta el a kislányt, az autó hozzá sem ért, és ezt a jogerős bírói döntés is megállapította.

Ormay Gábor: Igazságszolgáltatás a valóságban nem létezik. Köztudott, hogy a bíróságokon jogszolgáltatás folyik, és a hatályos jogot alkalmazva ítélkeznek abban a körben, amelyben az ügyész a cselekmény és az elkövetők vonatkozásában vádat emel. Ebben a konkrét ügyben sem volt ez másképpen. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság a 8 vádlott ügyében, 2009. május 29-én hozta meg ítéletét. Mind a nyolc vádlott bűnösségét megállapította, és valamennyivel szemben végrehajtandó szabadságvesztést szabott ki. Az ügyész súlyosításért jelentett be fellebbezést, a vádlottak és védőik pedig felmentést, enyhítést, téves minősítés megállapítását kérték.

Ilyen előzmények után került sor a másodfokú eljárás lefolytatására. A Debreceni Ítélőtábla az egyik vádlott 15 évét 17-re emelte. Megjegyzem, hogy a maximálisan kiszabható szabadságvesztés 18 év lehetett volna. A „két távoli rokon” eredeti 15 évét, az ügyészi fellebbezésnek helyt adva, életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatta.

Így tehát a vádlotti és a védői fellebbezéseknek nem adtak helyt.

Védőként is az a véleményem, hogy az Ítélőtábla tanácsa kifogástalanul és mintaszerűen működött. A szóbeli indokolás körültekintő, mélységében kimerítő és érthető volt. Ennek során azt is hangsúlyozta a másodfokú bíróság, hogy az első fokon eljárt bíróság büntető tanácsának ítélete megalapozott, indokolása helytálló volt, és ez nagymértékben segítette a másodfokú bíróság ítélkezési tevékenységét is.

A IV. rendű – egyik fiatalkorú – elítélt kirendelt védőjeként bár az ítéletet – mint említettem – jogszerűnek és kellően indokoltnak tartom, mégis úgy érzem, hogy a büntetés – a mértékét tekintve – aránytalanul súlyos.

Más szempontból is csalódott vagyok. A IV. rendű vádlott 3 éven keresztül ugyanis kitartott ártatlansága mellett, így a védekezést is elsősorban erre építettük. A másodfokú eljárás utolsó előtti napján azonban – egyedül a 8 vádlott közül – védencem a sértett bántalmazását beismerte abban a körben, ahogyan azt reá nézve a nyomozás során terhelően vallották. Engem erről korábban nem tájékoztatott. A beismerés után, védői szorgalmazásra, bocsánatot is kért, ez azonban már csak afféle „eső után köpönyeg” volt a bíróság szerint. 3 évig tehát félrevezetett engem. Ha korábban tesz őszinte beismerő vallomást, érdekét enyhébb ítélet elérése céljából szolgálhattam volna.

Mint ahogy Helmeczy László is mondta, csak részben ültek a vádlottak padján azok, akik ebben a bűncselekményben részt vettek. A vádlottaktól semmi konkrétumot nem lehetett megtudni. Többen is célozgattak rá, hogy Olaszliszkán szerepeket osztottak: már az eljárás előtt megbeszélték, hogy ki vigye el a balhét, és terhelő vallomást senkire se tegyenek. A védők nehéz helyzetben voltak. Védenceik munkájukat nem segítették, hanem inkább nehezítették, és ez minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert. Úgy tűnhet, hogy az elítéltek – még 3 év fogvatartás után is – annak megfelelően viselkednek, ahogyan azt a szabadon lévő olaszliszkai szereposztók megszabják. E szörnyű bűncselekmény után is kijelenthető, hogy a „falu összetart”.

Ezért kezdtem azzal a hozzászólásom, miszerint lehetséges, hogy a feltártak alapján jogszerű ítélet született, de igazságos aligha. A bíróságok azonban nem igazságot osztanak, hanem jogot alkalmaznak.

Dr. Kiss Anna