Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy fiatal házaspár, Andi és Attila 2011-ben eldöntötte: mindketten hátrahagyták addigi életüket, hogy körbejárhassák a földet. Kamerával és vadászpuskával tették mindezt, ez könyvük alcíme is egyben. Merthogy élményeikből könyvet is írtak még az út alatt, amely „Kalandos év a Föld körül” címmel jelent meg. Naplójegyzeteikben, amelyeket felváltva olvashatunk, öt kontinens tizenkilenc országába kalauzolnak minket. Mi vitte rá őket, hogy útra keljenek? Mekkora hátizsák kell egy évre, és mi az izgalmas a vadászatban? Németh Attilával beszélgettünk.
Kicsit sablonos lesz az első kérdés, de adja magát: honnan jött az ötlet, hogy elinduljatok és körbevándoroljátok, -vadásszátok a földet?
Mindkettőnknek gyermekkori álma volt ez az utazás, amit aztán sikerült megvalósítanunk. Ez az álom engem egészen gyermek-korom óta kísért és feleségem, Andrea is hasonlóképpen élte az egész életét: hogy egy-szer, ha megtehetjük, el szeretnénk menni a világ körül. Én gyermekkoromban rengeteg nagy vadász és kalandor könyvét olvastam, ezeken nőttem föl, szóval mindig is vágytam egy ilyen útra.
Semmi sincs véletlenül
Érdekes volt már a megismerkedésünk is. Horvátországban találkoztunk először Andival, és már a legelső nap elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mindketten elmennénk egy hosszú útra. Öt év kellett ahhoz, hogy megszülethessen a pontos döntés, majd további hároméves előkészület kellett ahhoz, hogy el tudjunk indulni, szóval összesen nyolc év. A legfontosabb az úticél kitűzése volt, hogy mely országokat akarjuk érinteni. Azon gondolkodtunk, hogy két év legyen vagy egy év – ezt attól tettük függővé, hogy kell-e dolgoznunk az út alatt, mert akkor rá kellett volna szánnunk azt a pluszidőt, hogy pénzt keressünk az egyes országokban. Említettem a Nimród Vadászújság főszerkesztőjének is, hogy tervezünk egy ilyen utazást, ami aztán olyan szinten felkeltette az érdeklődését, hogy szinte apai gondoskodással állt mellénk. Rengeteget segített a szervezésben, rengeteg olyan kapcsolat-rendszerrel ellátott, amelyekkel jó árakon tudtunk hozzájutni a különböző vadásza-tokhoz. Az ő segítségével végül összejött az az összeg, hogy el tudjunk indulni egy évre. Az út alatt folyamatosan küldtem a tudósításokat a vadászújságnak, amely aztán a könyv kiadásában is részt vett.
Mégis, mennyibe kerül egy ilyen út?
A pontos adatokat nem számoltuk ki, de azt biztosan el tudom mondani, hogy maga a repülőjegy fejenként 1,6 millió forint volt – ebben tizenkilenc állomás szerepelt összesen, érintette az öt földrészt. Mindezt egy angliai cégen keresztül intéztük, ami konkrétan a világ körüli repülőjegyek szervezésével foglalkozik. Az utazásnál ez is egy fontos momentum volt, hogy előtte egy évvel már le kellett foglalni a jegyeket, mert így tudtuk csak megkapni a kedvezményeket. Annyi kikötés volt, hogy ezekkel a jegyekkel egy irányban lehet csak megkerülni a földet, nem szabad eltérni az útvonaltól és ugyan-abba a pontba kell visszaérkezni, ahonnan elindultunk.
A vízumokat mi szerint intéztétek, hogy azok az adott országban biztosan érvényesek legyenek?
Erre nagyon kellett figyelnünk a szervezésnél, mert általában egy vízum hat hónapig volt érvényes. Úgy próbáltuk összefűzni az országokat, hogy az adott helyre a lehető legjobb időjárási körülmények között érjünk oda, tehát lehetőleg ne a monszunidőszakba, mert akkor az eső keresztbe húzhatja a terveinket. Szóval a cél az volt, hogy az idő-járás jó legyen, és érvényes vízummal ren-delkezzünk az adott országban, mert arra nem volt lehetőség, hogy ezeket út közben pótoljuk, ehhez haza kellett volna postáz-nunk az útlevelet, de azt nem lehetett megoldani.
Nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy ez egy jogi folyóirat – a vadászataidhoz a fegyverszállítást, a külföldi vadászati-jogi problémákat hogy kezelted? Volt valaki, aki segített neked az engedélyekben?
Szerencsére nem kellett ezekkel szembesülnöm, már csak ezért sem, mert a legtöbb országban kölcsönfegyverrel vadásztam. Két helyen, Iránban és Nepálban használtam a saját fegyveremet, akkor azt egy barátom hozta ki, majd vitte is haza, aki szintén abban az időben jött vadászni az országba.
Kellett igazolnod, hogy az adott országban, vagy egyáltalán, te jogosult vagy vadászatra?
Természetesen, a vadászatokat le kellett szervezni, ez az egész világon úgy működik. Annak, aki ilyen céllal érkezik az áhított országba, vadászati engedéllyel, vadászati licenccel kell rendelkeznie.
A magyar vadászati kamara ad ki ilyen licencet?
Nem, ezt mindig az adott ország adja ki. Ilyen összefüggés nincs, de gyakorlatilag, ha valaki nem rendelkezik Magyarországon vadászjeggyel, attól külföldön még vadászhat. Összesen az egész útból, amely tizenkilenc országot érintett, kilenc országban volt vadászat, a másik tíz országban nem vadásztunk. Ha levetítjük az egy évet, a vadász-napok száma 60 napot tett ki – a másik tíz hónap az egyéb élményeinkkel, másik kultúrák megismerésével telt.
Az ember kiszakad a munkahelyéről, elfelejti a telefonszámokat
Nagyon fontos volt számunkra a helyi emberekkel való találkozás, rajtuk keresztül megismerni egy új országot. Nem is szállodákban laktunk, a legtöbb szállásunkat az úgynevezett couchsurfinggel oldottuk meg. Ebben a rendszerben a tagok ingyenesen biztosítanak szállást és ellátást egymásnak, most is jönnek hozzánk folyamatosan. Még olyan helyeken is vannak regisztrált tagok, ahol még magáról az országról sem hallottam. Sok barátunk lett, akikkel a honlapon keresztül kerültünk kapcsolatba. Nekünk a helyi emberekkel való kapcsolat jelentette a feltöltődést, illetve az a hatalmas szabadságérzés, amit megéltünk az út folyamán. Az ember kiszakad a munkahelyéről, elfelejti a telefonszámokat, mindent. Az utazás tényleg egy életformává válik, ez lesz az életünk, hogy szervezzük mindig a következő országot. Az első két nap volt mindig a legfurcsább. Mindig előre megvoltak a programjaink, hogy milyen nevezetességeket, városokat szeretnénk meglátogatni, de amikor kiszálltunk a repülőből, akkor elfogott valamiféle tanácstalanság, hogy hol vagyunk, hova kerültünk, hirtelen nem tudjuk, hova menjünk. Ezért először mindig a köz-pontba mentünk, ahol a turistainformációnál érdeklődtünk a helyi szokásokról, közlekedésről, tehát az első mindenhol az volt, hogy ezt feltérképeztük és utána vágtunk neki az országnak. Általában mindenhol tömegközlekedést használtunk. Mindketten egy-egy hátizsákkal indultunk el az útra, ebbe pakoltuk be a nyári, téli ruházatot. Az én hátizsákom 28 kg volt, Andié 21 vagy 22, tehát megpróbáltuk úgy alakítani, hogy gyalog is el tudjunk jutni bárhová. Andinak volt még egy plusz zsákja, amit a hasán hordott, egy 8 kg-os, amiben a fényképező-felszerelést és egy videokamerát cipelt. Sok fotót, video anyagot készítettünk, legalább egy terrányi anyag összegyűlt az útról.
Mondanál néhány szót a hátteretekről, honnan indultatok, melyikőtök mivel foglalkozott? Milyen volt visszatérni, mit és hol tudtatok folytatni?
Andi végzettsége közgazdász, bankban dolgozott. A nyugat-magyarországi régió tartozott hozzá, és az volt a munkája, hogy bankokat, illetve postahivatalokat látogatott meg, ahol az értékesítőket oktatta. Nekem tanári végzettségem van, korábban egy munkaerő-kölcsönző cégnél, illetve egy iskolaszövetkezetnél dolgoztam, illetve dolgozom ebben a szférában 1996 óta. Amikor hazafele jöttünk, Andi kezébe vett egy magazint a repülőgépen, ami épp egy terhes kismamánál nyílt ki. A hazaérkezésünk első napjain fogant meg kisfiunk, Levente, aki tavaly szeptember 22.-én született. Terveztünk már gyerkőcöt, de ezt az utat még előtte szerettük volna megvalósítani. Nincsenek véletlenek. Sokat segített abban, hogy a hazaérkezés után újból megtaláljuk a helyünket, mert az valóban nagyon nehezen ment. Ismét lettek kötöttségeink, igaz, csak apró kötöttségek. Például az is furcsamód gondot jelentett, reggel megetetni a kutyát, minden reggel. Hogy újra rendszeres lett a munka, rendszeres feladatokkal, miközben mi nagyon sokat is változtunk – értékrendben, mentalitásban is. Nekem egy egész év kellett a visszarázódáshoz, hogy visszacsöppenjek az itteni létbe, de még most is nagyon azt érzem, mintha magyarországi tartózkodásunk is csak egy állomás, állapot lenne életünkben. Ezt éreztük az út alatt is mindenhol, hogy mindegy, a világnak melyik pontján vagyunk, ugyanúgy tudunk boldogulni, megtaláljuk minden országban azt, amit szeretnénk, akár olyan szempontból is, hogy élni is lehetne gyakorlatilag bármelyik városban, bármelyik kontinensen. Ez volt az életünk, hogy utaztunk, és mindenhol megtaláltuk azt a szépet, amit így keresni lehetett. A jelen? Miután visszatértünk, ugyan-ebben a szektorban, de egy külföldi cégnél találtam munkát, egy külföldi társaság képviselőjeként dolgozom. Szerencsére van annyira kötetlen ez a munka, hogy elég sokat tudok Magyarországon is lenni.
A vadászattal hogyan, mikor kerültél kapcsolatba?
Világéletemben a természet közelségében voltam, ott is nőttem fel. A nagypapám volt a várpalotai bányász-horgászegyesület elnöke, a várpalotai horgászvizeken nőttem föl. Ha volt egy kis szabadidő, én már ott voltam, a barátaival jártunk vadászni is. Mindig is az volt a vágyam, hogy vadász lehessek, és ahogy húszéves lettem, letettem a vadász-vizsgát is. Azóta aktívan vadászok. Jelenleg is tag vagyok Pákozdon egy vadásztársaságban, Magyarországon a legtöbbet itt vadászok. Ez az életem része, a vadászat, a természet szeretete. Nekem az a legfontosabb, hogy kint legyek, hallgassam az erdő hang-ját, élvezzem azt a csendet, ami körülvesz – nem az a fontos, hogy lövést tegyek egy állatra, vagy ejtsek valamit, sokkal fontosabb, ami ott engem körülvesz. Nyilván maga a lövés a vadászatnak a csúcsa, ez teszi fel a koronát az egészre, de hangsúlyozom, nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy az ember kinn van az erdőben és élvezi ezeket a szépségeket.
Egy laikussal, például velem hogyan értetnéd meg, hogy mi a jó a vadászatban, mármint abban a részében, amikor egy állatot elejtesz?
Ez mindig nagyon kényes és nehéz téma. Megmondani sem könnyű, át kell érezni. Úgy gondolom, mindenkinek a génjeiben benne van a vadászat, az ősi ösztönöket magunkkal hordozzuk, csak valakiben erősebben, valakiben kevésbé erősen van jelen. Számomra a vadászat a nyugalmat jelenti: azt a csendet, azt az erdei környezetet, ami körülvesz, ha kinn vagyok az erdőben. Egy olyan példát tudnék mesélni, hogy van, ami-kor a vadászatból este hazaérve, Andi kérdezi, hogy mit lőttem, én azt válaszolom neki, hogy nem lőttem semmit, én vadászni voltam. Az is vadászat, ha kinn vagyok a szabadban, járkálok, cserkelek, figyelem a vadat, megfigyelem a mozgásukat, megfigyelem az élőhelyüket, együtt lélegzem a természettel. A lövés az egy másik dolog. A lövés az azért van, mert az egész világon olyik a tervszerű vadgazdálkodás és kell az állományt szabályozni – azért is, mert minden területnek megvan a vadeltartó képessége, a vadnak már nincsen természetes ellensége, főleg Magyarországon nincs. Az állományt szinten kell tartani, már csak a vadkár miatt is. Léteznek olyan régiók, ahol a mezőgazdaságban, erdőben a vad által okozott kár meghaladja a tízmillió forintos nagyságrendet. Igaz, mi, emberek szorítjuk ki a vadat természetes élőhelyéről, autó-pályákat, városokat építünk, a hatalmas erdőpusztításokról nem is beszélve. Ismétlem, a vadászat nem arról szól, hogy az ember lőjön, hanem hogy ott legyen a vadon élő állatok környezetében és azokat megfigyelje, óvja, védje a természetet. Ha esetleg egy elejtésig jutok, akkor nagyon fontos számomra, hogy kellően nagy alázattal álljak ehhez, hogy megadjam a tiszteletet az elejtett vadnak – vannak itt vadászetikai szabályok, amelyek írottak és íratlanok, de minden embernek, aki vadászik és elejt egy állatot, azt gondolom, hogy a kellő alázat mellett az élet bármely területén példamutatással kell élnünk.
Mit takar ez a tisztelet, miben nyilvánul meg?
Ez egy belső érzés, mármint az, hogy elejti az ember a vadat, ezt elég nehéz szavakkal megfogalmazni. Maga a ceremónia arról szól, ha valaki terítékre hoz egy vadat, akkor utolsó falattal búcsúzik a vadtól, vagyis beletesz a szájába egy falatot, majd szintén a környező bokrok, fák gallyaiból töretet készít, melyet elhelyez kalapja mellett tiszteletét adva a vadnak. A vadász a töretet mint jelképet, 24 órán keresztül viseli kalapja mellé tűzve. Ez egy lelkiállapot is, amikor az ember az elejtés pillanatait átgondolja, újra meg újra átéli. Rengeteg trófeám van a falon – amikor rájuk nézek, nem azt látom, hogy ez egy őzbak, egy gímszarvas vagy egy kőszáli kecske, hanem lepörög előttem az elejtés pillanata: az az élőhely, az a körülmény, ahogy a hegyekben él, mind-mind előttem van, az élmény, amit megéltem közben. Maga a lövés pillanata sokszor eszembe sem jut, csak ahogy az egész történt, ahogy megküzdöttünk érte. Pláne egy olyan hegyi vadfajnál, ahol az ember az élete kockáztatásával, 4–5000 méteren küzd a sikerért.
És hány trófeát hoztál a világ körüli útról?
Harmincötöt. Harmincöt különbözőt.
Ha folyamatosan úton voltatok, mi történt közben az elejtett vadfajok trófeáival?
Vannak erre különböző szállítmányozók, illetve kinn a helyi segítők, akik az elejtés után megnyúzzák az adott vadat és különböző technikákkal, például sózással, illetve szárítási technikákkal tartósítják a lenyúzott bőrt, ami aztán ilyen sózott-szárított állapotban kerül Magyarországra, itt pedig helyi preparátorok elkészítik belőle az élő állatnak a mását. A bőr az eredeti, de a testben egy habszerű anyag van.
A FeHoVa kiállításon is kiállítottotok a gyűjteményt. Mi lesz a gyűjtemény sorsa?
Mivel az egész utazás a Nimród Vadászújsággal közösen valósult meg, a folytatásban is együttműködünk. Tervben van egy kvázi természettudományi múzeum létrehozása, ez ügyben már több helyről kaptam meg-erősítést. Ez egy olyan oktatási célokat szolgáló múzeum lenne, ahol a fiatal korosztályt, a gyerekeket lehetne tanítani a természetszeretetre, illetve el lehetne velük fogadtatni a vadászatot mint tényt. Rengeteg olyan ország van, ahol a vadászat mint szakma már pici kortól kezdve be van építve a tananyagba: a gyerekek tudják, hogy melyik a vadászható vadfaj, melyik a nem vadászható vadfaj, ismerik, mi a vadászatnak a lényege. Magyarországon ez úgy van jelen, hogy van hivatásos vadász, vannak vadgazda-mérnökök, egy konkrét szakmai terület, ahol ezzel foglalkoznak, de jó lenne, ha itt is többet foglalkoznának ezzel a témával. Hosszú távú célunk, hogy azokkal az emberekkel is megismertessük a vadászatot, akik teljesen laikusként vagy ellenzőként állnak hozzá. A könyvünk vadászatról szóló részeiben is inkább a természet oldaláról próbáltam leírni az élményeimet – imádom a tájleírásokat és azokat a helyzeteket, amelyekben azokat a vadfajokat elejtettem – így talán akár egy laikus részére is olvasható, és ha nem is vadászként, de kicsit jobban beleláthat ebbe a világba, közelebb kerülhet a természethez, megértheti, mi a vadászatnak a lényege. Talán már utaltam rá, de eleinte Andrea sem értette a vadászatot. Viszont amikor elkezdett velem kijárni és megmutattam neki, hogy miről szól, teljesen elfogadta. Soha nem ejtene el egy állatot, de elfogadta a vadászat tényét. Ő olyanformán találta meg a szépséget a vadászatban, hogy fényképezőgéppel vadászik. Amikor eljön velem, mindig fotókat készít a tájról, a helyről.
Az egyéves út alatt végig együtt voltatok, vagy voltak külön programjaitok is?
Két olyan rész van a könyvben, amikor az egy év alatt nem voltunk együtt Andival. Az egyik ilyen Ecuadorban volt, és csak egy napig tartott. A másik két hétig, amikor én kék kosra vadásztam Nepálban, Andi pedig szakrális helyeket látogatott Indiában. A könyvben is külön írtuk meg ennek a két hétnek a történéseit, ebben a részben naponta felváltva idézzük az élményeinket – én, ahogy megéltem a Himalájában a vadászatokat, Andi, ahogy megélte az indiai tartózkodását.
Ezek az elválások amolyan kalandok is voltak egyben? Életveszélybe nem kerültetek egyszer sem?
Az említett két történet majdnem olyan lett. Amikor elindultunk az útra, az volt a tervünk, hogy az év folyamán legalább egy 6000 méter magas csúcsot is megmászunk – én már tizenöt éve sziklát mászok, itthon is heti háromszor-négyszer edzettünk együtt. Ezt a mászást Ecuadorban szerettük volna véghezvinni azzal, hogy megmásszuk a Chimborazót. Ez ugyan nem a világ legmagasabb pontja, de sokáig azt hitték róla. Mint kiderült, ebben annyi az igazság, hogy bár a legmagasabb a Mount Everest, a Chimborazo csúcsa esik a föld középpontjától a legtávolabb. Szóval elindultunk az akklimatizációs túrára, aminek az lett a vége, hogy eltévedtünk és fenn kellett aludnunk a hegyen egy ecuadori nyomornegyedben. Ott Andinak volt egy térdbalesete, így a Chimborazo megmászásáról le kellett mondania. Ugyanennyire, vagy talán jobban emlékezetes a nepáli kékkos-vadászat. Erről az állatról azt kell tudni, hogy Nepál szent állata és szent állatként is tisztelik. Vadászható faj Nepálban, de évente húsz elejtésére adnak csak lehetőséget és Nepálban egyetlenegy helyen, a Dhaulagiri régióban engedélyezik csak a vadászatát. A kék kos 4–5000 méteres magasságban él a Himalájában, ennek a páratlan hegyi juhnak volt számomra a legnehezebb az elejtése.
Serpákkal, teherhordókkal, rendes hegymászó expedíció keretében indultunk a vadászatára. Ezt a vadfajt elejteni gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ember két hétre felköltözik a Himalájára és gyalog járja a hegy gerinceit és keresi a vadat. Egyszer volt egy olyan esetünk, hogy egy lavinalejtőn észre-vettünk egy csapat kék kost a hegy déli oldalán, mire megpróbáltunk a hegy északi oldalán felmenni és elérve a gerincet, lőpozícióba kerülni. Egy serpával másztunk felfele, amikor ő kicsúszott előttem és elkezdett lefele gurulni a lavinalejtőn. Mielőtt lezuhant volna, sikerült belevágnia a botját a hóba, így az utolsó két vagy három méteren sikerült megállítania magát, hogy ne zuhanjon le a sziklafalról. Amikor visszamászott hozzám, abban a pillanatban leszakadt mögöttünk egy hósipka és vagy tíz méterrel mögöttünk leomlott egy óriási lavina, ami teljesen elzárta mögöttünk a visszafelé vezető utat. Teljesen nyugodt voltam, éreztem, hogy nem a Himalája lesz a végzetem. Kínkeserves túra volt, de visszavergődtünk. Innen látszik, hogy a Himalája tud érdekes és veszélyes dolgokat okozni – ez is vadászat volt, ugyanaz a szituáció, hogy mennyit kell küzdeni egy vadfajnak a megszerzéséért.
Ennyi viszontagság után sikerült elejteni a kiszemelt kék kost?
Akkor nem, de két nappal később igen. Az-nap 1300 méter szintkülönbséget gyalogoltunk a Himaláján 12 órán keresztül, gyakran derékig meg combig érő hóban. Teljesen érintetlen vidék volt, ahol hihetetlen élmény volt túrázni.
Egy évig voltatok távol – előfordult, hogy bármikor bármelyikőtök „kiborult”?
Konkrét kiborulás nem volt, nem veszekedtünk Andival soha. Voltak mélypontok, akár a honvágy miatt, de szerencsére ez soha nem egyszerre tört ránk, így mindig tudtuk egymást segíteni. Illetve történt mindig valami újdonság és az kizökkentett. Új-Zélandon fordult elő velem egy ilyen eset, amikor egy gyönyörű szép tengerparton kerültem hirtelen egy ilyen mélypontra, hogy semmihez nem volt kedvem. Ott voltunk a tengerparton, varázslatos helyen, nekem pedig nem volt kedvem kiszállni az autóból. Olyan szinten nem érdekelt semmi, hogy csak olvastam, zenét hallgattam, de ki nem szálltam. Általában mindig magyar zenét hallgattunk, Kárpátiát vagy Csík Zenekart – akkor és ott annyira hazahúzott a szívem, hogy nem volt kedvem semmit sem csinálni. Múló hangulat volt, délutánra el is tűnt, mintha elvágták volna.
Nem ilyen helyzetekre mondják, hogy jó dolgodban már azt sem tudtad, mit csinálj?
Lehet, de tényleg csak egy múló pillanat volt. Talán azért, mert akkor már egyre közeledett a hazautazás dátuma. Ahogy jött, úgy el is ment és utána már újra tudtuk élvezni a pillanatot. Sokszor beleestem abba a hibába, hogy nem éltem meg úgy százszázalékosan az adott pillanatot: vagy mindig a múltban jártam, vagy a jövőt tervezgettem már. Meg kellett tanulnom, hogy egy adott szituációban meg kell élni azt a pillanatot, ami ott van. A jövővel majd ráérünk később foglalkozni, a múlttal pedig már felesleges. Erre Andi tanított meg, hogy mindig százszázalékosan éljem meg a jelent.
Hogy látod, mit hozott ez az út nektek?
Sokkal elfogadóbbak lettünk, mindennel kapcsolatban szerintem. Lenyugodtunk, nem kapkodunk, nem pörgünk annyira, mint talán az út előtt és sokkal átgondoltabbak vagyunk. Az emberek felé is teljesen kinyíltunk. Nehéz ezt így elmondani, de hatalmas nyugalom van bennünk, illetve ez a sok élmény, amit átéltünk, ez így éltet minket. Illetve az nagyon jó érzés, hogy a tapasztalatainkat, élményeinket átadhatjuk másoknak, ez is nagyon feltölt, engem legalábbis. Ahhoz tudnám hasonlítani ennek a hosszú útnak az élményét, ezt a hatalmas szabadságérzést, hogy ez olyan, mintha valakinek kimaradnak az életéből a kollégiumi évek.
Milyen terveitek vannak, esetleg nekivágtok majd újra?
Mindenképpen tervezünk még menni. Abban nem is gondolkodtunk, hogy egy kéthetes nyaralás, az egyikünknek sem nyújtaná, amit mi várunk tőle. Az utazás is, mint a vadászat, életformánkká vált. Mindenképp az a tervünk Andival, hogy ha adódik rá lehetőség, például amikor a kisfiunk már négy-öt éves lesz, vele elinduljunk egy ilyen hosszú útra. A mi utunk folyamán is rengeteg olyan családdal találkoztunk, akik gyermekkel utaztak, miközben ők tanították őket, a gyerekek pedig a neten vizsgáztak. Sok fiatal párral is találkoztunk, akik már két-három éve úton vannak és mindig megálltak dolgozni valahol, majd mentek tovább – hatalmas tapasztalatra lehet így szert tenni a világról. Szóval úgy látom, a gyermek nem akadály, hogy valaki elinduljon egy ilyen hosszú útra. Az pedig csak döntés kérdése, hogy hátra tudja-e hagyni azt az életét, hogy itt hagyja Magyarországot egy időre és kinyíljon a világ felé.
