Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Ki hinné, hogy a jazz nemcsak hallható, hanem látható is? Ennek bizonysága egy színvonalas budapesti kiállítás.
Nem is hinnénk, hogy másfélszáz évre tehető a magyar jazz története, azé a rétegműfajé, amelyet hol tiltottak, hol tűrtek, támogatásról viszont kevés szó esett a sok-sok évtized alatt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban Képes magyar jazztörténet címmel 2015 november közepén megnyílt tárlat viszont támogatott, hiszen a Nemzeti Kulturális Alap Zenei Kollégiuma támogatásával jött létre. (Szerencsére a jazz szó eredeti írásmódját ebben az eredeti formájában a magyar helyesírás legújabb szabályrendszere is támogatja, így végre megszabadulhatunk a magyarosan írt „dzsessz” szótól.)
A plakátokból, fényképekből csak néhány darab készült a magyar jazz második korszakában (Fotók: Falus Tamás)
A magyarországi jazz történései időben nagyjából párhuzamosan haladtak az európai és az amerikai eseményekkel – tudhatjuk meg a kiállítás színvonalas katalógusából. Ez azonban a műfaj honi vizuális kultúrájában még nemigen hagyott nyomokat a XIX. század közepén, amikor egyik legelső európai képviselője, Ira Aldgridge színes bőrű színész Pestre látogatott, és a Nemzeti Színházban lépett fel. Műsorát lekottázták, majd a Rózsavölgyi és Társa Kiadó megjelentette, egyedül a világon. Ez a kotta is látható a tárlaton, mint ahogy az improvizatív, a fantáziával szabadon szárnyaló muzsikának különböző magyarországi korszakainak tárgyi és képi emlékei.
A második nagy korszak 1920-tól 1950-ig tartott, amikor is a műtermi reklámfotók és reklámplakátok jelentették a műfaj képi lenyomatát. A kérészéletű plakátokból és fényképekből nem sok maradt fenn, de megmaradt jó néhány gramofonlemez-tasak, névtelen grafikusok szép munkája, hála a magángyűjtői szenvedélynek.
Fényképek, lemezborítók: ez már a hetvenes-nyolcvanas évek
Az ötvenes évektől 1965-ig tartó rövid magyar periódusban a jazz a szerény esti és éjszakai életben kapott helyet, ahol tánczene vagy esztrád zene címszó alatt muzsikálhattak a jazz neves képviselői, így Tabányi Mihály vagy Holéczy Ákos. Olykor csak két-három példányban készülhettek az eseményt meghirdető, kétszínnyomásos plakátok, melyekre szintén magángyűjteményekben lehetett rábukkanni.
|
Új értesítő szolgáltatás az Ügyvédvilág portálon
Díjmentes értesítő rendszerünk |
 |
Az igazi képi áttörést az 1965-ös év hozta a jazz-riportfotózás megjelenésével. Ekkor koncertezett Budapesten, a Népstadionban Louis Armstrong, és ekkoriban kezdett jazzművészekről képeket készíteni Siklós Péter, aki e jó szokását hosszú évtizedeken át megtartotta. Az ő fantasztikus felvételeiből is láthatunk egy csokorra valót: lencsevégre kapta többek között Ella Fitzgeraldot, Vukán Györgyöt, Kovács Gyulát, Pleszkán Frigyest, Kőszegi Imrét, Babos Gyulát, Török Ádámot, Dresch Mihályt.
A hetvenes évektől már sorra jelentek meg a magyar jazzlemezek is, számtalan LP- és CD-borító színesíti a tárlat falait, s a jazzkedvelő látogató felfedezhet egy-két olyat is, melyet még talán saját gyűjteményében is fellelhet: a fiatal Bontovits Kati vagy Dés László néz le ránk lemezborítójáról a falakról. Sok-sok plakát mellett pár grafika és festmény is helyet kapott a tárlaton. Közülük kiemelkedik Nyakas Attila Szakcsi Lakatos Béláról készített impozáns festménye.
Simon Géza Gábor magángyűjtő, háttérben a Szakcsi Lakatos Béláról készült festmény és a Szabó Gábor lemezét hirdető plakát
A kiállítás megnyitóját megelőző sajtótájékoztatón Simon Géza Gábor, akinek magángyűjteményéből a legtöbbet merítette a tárlat, elmondta: a múzeumban látható relikviák azért is értékesek, mert jó részük csak néhány példányban készült, és egyáltalán nem található meg közgyűjteményekben. Ő 1964-től a mai napig folyamatosan gyűjti a műfajjal kapcsolatos képes anyagokat, könyveket, lemezeket. Ötszáz jazzkönyvet őriz otthonában a nagyvilágból, s a most megtekinthető tárgyak talán egy ezrelékét teszik ki teljes gyűjteményének, melyre igencsak büszke. Ő adta kölcsön a tárlat számára a ragtime-zenészek által egykoron használt gitárbendzsót és az egyik legkorábbi magyar gyártású jazz-szaxofont is. Ő maga 1965-től dolgozott az MTI Fotó munkatársaként, így testközelből figyelhette a jazzriport-fényképezés kialakulását, fejlődését.
A képes magyar jazztörténetből Benkó Sándor sem maradhat ki
Bacsik Elek gitár- és hegedűművész külön falszakaszt kapott, akinek karrierje itthon kezdődött, de már a nagyvilágban bontakozott ki. Az 1923-ban Ferencvárosban, szegény cigánycsaládban született, és 1993-ban, Chicagóban elhunyt neves művész 1948-tól Nyugat-Európában muzsikált, 1966-ban telepedett le az Egyesült Államokban. Jól fizetett koncertmesterként és szólistaként élte életét, tehetségét ki tudta bontakoztatni. Simon Géza Gábor könyvet is írt a világhírű művészről, mely magyar és angol nyelven egyszerre jelenik meg CD-melléklettel. Ennek tiszteletére 2016 áprilisában, a kiállítás helyszínén nemzetközi sajtótájékoztatót is rendeznek Bacsik Elek Franciaországban élő lányának részvételével.
Bacsik Elekről hamarosan könyv is megjelenik
A 2016 április végiéig nyitva tartó tárlat időtartama alatt e könyvbemutató mellett több kísérőprogramot is rendeznek, természetesen zenével. 2016. január 21-én a múzeumban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének növendékei lépnek fel, február 18-án Binder Károly (zongora) és Borbély Mihály (szaxofon) duettben ad koncertet, március 11-én, az aznapi jazzkutatási konferencia záróakkordjaként Szabó Sándor (gitár), Hendrich Roland (gitár) és Major Balázs (ütőhangszerek) triója muzsikál. Április 14-én pedig a Halper Hendrix Experiment ad koncertet.
Kuriózum: íme egy magyar múzeum, ahol fél éven át központban van a jazz.
